A mi az igazságszolgáltatást illeti: az 1243–4-ben Bolgárországból visszatért kúnokat IV. Béla szállásaikon letelepitvén, főbirájokul az ország nádorát rendelte ugyan, azonban az ez időben volt nádorok „a kúnok birája“ czimet a fenmaradt oklevelek szerint még nem viselték; sőt István herczeg mint ifjabb király 1260-ban a „kúnok ura“ czimet vévén fel, a kúnok feletti biráskodást is ő gyakorolta hol személyesen, hol erre megbizott tisztviselője által; ilyen volt 1269-ben monoszlai Gergely „kúnok birája,“ kit e czimmel hazai okleveleinkben legelőször találunk. Midőn azonban V. István 1270. májusban trónra lépett, a „kúnok ura“ czimet többé nem használta, hanem ez évi nov. 18-án kelt oklevelében Moys nádor emlittetik már a „kúnok birája“ czimmel felruházva.[1]
Az ország nádorán kivül a kúnoknál – mint hajdan a magyaroknál – az igazságszolgáltatásba azon ispán vagy főnök is befolyt, ki mindegyik nemzetségben volt rendelve vagy választva, a minthogy III. László 1279. aug. 10-én kelt oklevele szerint IV. Béla idejéből minden 145nemzetségben rendelt biró vagy főnök biráskodása emlittetik,[2] majd 1323-ban I. Károly az elnyomott jászok nemzetségét Keverge főúr hatalma alòl kiszabaditván, ezen jászok kapitány vagy biró szabadválasztási jogát is megerősitette.
Maga azon körülmény, hogy a kúnok a nádor biráskodása alá rendeltettek, mutatja, hogy személyenkent nemesek valának. Mert a régi magyar igazságszolgáltasnál is az urak és nemesség fölötti biráskodás a királyt, és annak udvari főtisztjeit, különösen a nádor és helyettesét illette, s a nemesség erélyesen ellenállott a főispánok, várispánok és udvarbirák biráskodásának; hanem a király bejárta udvari főtisztjeinek, különösen a nádornak kiséretében a megyéket, a panaszokat hihallgatta, s a nádor által nagy megyei gyüléseken elintéztette; mig nem később a nádor biráskodása az ország minden lakosaira kivétel nélkül kiterjesztetett.[3]
A nádor biráskodása alá a kúnok ügyei csak oly esetben tartoztak, midőn kún és más országlakosok perlekedtek egymással, mint erre példát az 1405-ik évnél látni fogunk, – továbbá a kapitányok elleni ügyekben szinte a nádor vagy a nádori birák itéltek, mint ez I. Lajos 1371-ik évi leveléből látható.
Ezen igazságügyi szervezet tette szükségessé, hogy maga a nádor az elibe tartozó ügyekben országos elfoglaltatása miatt mindenkor nem biráskodhatván, maga helyett ez ügyek elintézésére a jászkúnok közé birákat rendelt. Igy volt Tyteus kir. ajtónállómester és pilisi főispán 1350-ben, Izopos István 1370-ben a philisteusok birája; 1380-ban Sukur Miklós, 1392-ben Kapolyai Dezső mester a királynéi kúnok, 1394-ben Kanisay Miklós tárnokmester a királyi kúnok birájául alkalmazva.
Ha azonban a peres kérdés egyedül kún nemesek között forgott: ez esetben a nádor be nem avatkozhatott, hanem az ily ügyet az alperes nemzetségének birája, ispánja, kapitánya intézte el; az itélettel meg nem elégedő félnek szabadságában állván ügyét a királyhoz felebbezni, 146ki azután azt az illető nemzetségi biró közbejöttével szokta eldönteni. Hasonló nemzetségi biráskodás a magyaroknál is a vezérek alatt, mig tudniillik a nemzetségi intézmény teljesen fenállott, szokásban volt.[4]
Két kún nemes közötti vérontás esetében pedig, melynek büntetése halál volt, ha a vétkes a királyhoz menekülhete[5], a halált ugyan elkerülte, azonban számüzetett mindaddig, mig a sértett fél a visszatérést neki meg nem engedte. Ha pedig a királyhoz menekülése után azonnal kún urak és nemesek a bűnös mellett közbejártak, nem számüzetett, hanem vagyonából vala köteles a sértettnek eleget tenni.[6]
Hasonló biráskodás hajdan a székelyeknél[7] s magyaroknál is gyakoroltatott. II. Endre alatt szokásba jött, hogy a nádor a kir. curián kivül is az ország mindenféle polgárainak pereiben itélhetett; kivéve a nemzetségek dolgait, melyben a nádor csak a nemzetségi biró közbejöttével, több vármegyék kihirdetett gyüléseiben, s nem ís valamely várban, hanem csak ezen kivül tehetett törvényt; a meg nem elégedő félnek szabadságában állván perét a király elibe vinni.[8]
Mind IV. Béla alatt a mongol pusztitás, mind három század mulva a török uralom leginkább a Dunatiszaköz s Tiszántuli rész sík mezőségen fekvő vidékeit tette lakatlanná; itt az ellenség rohama ellen sem nagy erdőség, hegység, sem várak nem nyujtván védhelyet, a lakosság a felvidékre menekült, s a várak épitése életfentartási szükséggé vált. Ide vonultak a magyar főurak, s a várak mellékén s közelében telepedtek le a kissebb nemesség, várjobbágyok, szolgák s földmivelő népség. Az ekként lakosaiban igen megfogyott sík vidék, a nemesek, várjobbágyok és királynéi udvarnokok üresen maradt földjei, mint gazdag és téres legelőjű puszták a legalkalmasabb szálláshelyeket nyujták a beköltözött kúnoknak, nem csak azért, mivel úgy a magyarok, mint a kúnok, némi ősvallási kegyeletből is, legszivesebben vizek mellett ütötték 147fel sátoraikat, hanem azért is, mivel vizek által keritett új szállásaik mig egyfelől véletlen megtámadás ellen némi védelmül, másfelől, miből fő gazdaságuk állott, baromnyájaiknak itató helyül szolgáltak; de végre azért is, mert e vidékeken egyideig még ásiai nomád életmódjukat folytatva, sátoraikkal s barmaikkal költözködniök lehetett; mely szokásuktól az 1279-ik évi oklevében tett ünnepélyes fogadásuk mellett még egy század mulva is, hogy megválni nem tudtak, igazolja a Csertán nemzetség kapitányának Kumchegnek 1347-ben kiadott fentebbi oklevele, melyben szövetházak, vagyis sátorokban lakó több kún szolgákról van még emlités téve.
Az eddigiekből látjuk, hogy az egyes jászkún szállások központja azon székhely volt, melyhez tartoztak; a székek azonban kormányzati tekintetben egy összetartozó politikai hatóságot ez időben nem képeztek, s igazgatásuk egymástól független volt; a székeket tehát egyedül a közös vérség, egyenlő jogok élvezése és terhek viselése tartotta öszve; a közös kapocs a nádori méltóság volt, melynek kormánya és birósága alá minden jászkún székek kivétel nélkül tartoztak.
E régi szállásföldeken kivül a kúnok közül azok, kik hadi vitézségük és hű szolgálataik által a trón és haza körül kiváló érdemeket szereztek, mint más országos nemesek, külön birtokok adományozásával lettek jutalmazva; jelesen IV. Béla alatt Koncha kún Nyitramegyében Nemechich; Beler, Gyalma, Cuchmek kúnok Barsmegyei öt falu; több más kúnok Nyitramegyei Nyárhid s más helységek; Borchol nemzetségbeli kúnok ura Keyran Temesmegyei Popht; Mária királynétòl Kelduchin kún Nyr, V. István mint még ifjabb király alatt Batsholda kún Aranylábú Bács, a kúnok hires fővezére, Alpra Moch; Koor nemzetségbeli kúnok Beeb, III. László alatt Ityk kún Barsmegyei Bechesnicha vagy Rasnicza, helyesebben Rehosnycha, Iteg kún Szabolcsmegyei Coas; I. Lajos alatt Karla János kún Ágasegyháza; 1325. előtt a jászok Pestmegyei Jászfalu, 1330. előtt Jurguche kún Baranyamegyei Kozár nevű; 1354-ben I. Lajostól Buchur vagy Belcher, Kabak fia Baramuk, és Veszteg fia Gál 148Szolnokmegyében Szentkirály és Mindszent nevű birtokokat nyerték. Azonban ez adományos birtokok magszakadás és hűtlenség eseteiben a koronára visszaszállottak, mint ez I. Károly 1324-ik évi dec. 20-ről kelt oklevelében világosan kifejezve van; sőt IV. Béla 1264-ben Nyárhid helységet, hihetően a közte és fia István között felmerült ellenséges viszonyok folytán, annak birtokosai a kúnoknak „igen sok és iszonyú kihágásai miatt“ tőlök hatalommal visszavette, s igy ezek további kir. adományozás alá estek, s ezeket kún birtokosaiknak eladni vagy elcserélni is csak kir. jóváhagyás mellett lehetett.
Ellenben az első letelepedéskor örök joggal nyert szállási vagy nemzetségi birtokokra nézve nem fordul elő eset, hogy ezek bármely része akár magszakadás, akár hűtlenség következtében a koronára visszaszállottak s ujolag eladományoztattak volna; mert mint nemzeti közszerzemény, ezek egy egész nemzetség közös tulajdonai lévén, ennek ágai, izei és tagjaira szállottak. Talán itt, s nem valami a jászkúnságban soha nem létezett földesúri jogban kell keresni alapját annak, hogy egyes jászkún birtokokban az ujabb jogviszonyok között is magszakadás esetében nem a kir. fiscus, hanem a régi viszonyok tekintetbe vételével alkotott 1799-ik évi nádori rendszabály – statutum – VIII-ik pontja 4. §. szerint, az azon szálláson hajdan megtelepedett nemzetséget képviselő községnek pénztára örökösödött.
Hasonló nemzetségi örökösödés régente a magyaroknál is szokásban volt, mint ezt IV. Bélának egy 1267-ből fenmaradt végzeményének IX-ik czikke igazolja.[9]
A hazánkba beköltözött kúnok – mint III. László 1279-ki oklevele igazolja – fejenként katonák és nemesek voltak; azonban voltak parasztjaik is[10], s rendelkeztek nagy számú foglyokkal, kiket részint magokkal hoztak be, részint itteni hadjárataik alkalmával szereztek, s ezen 1279-ik évi oklevél ezen foglyok szabadon bocsátásáról is intézkedik; mert a kúnok magok hadjáratokban lévén elfoglalva, temérdek nyájaik őrzését, s a földmivelést 149az ily foglyokra bizták, s igy azok reájok nézve nélkülözhetlenek voltak. Hasonlóan voltak a régi magyarok is vezéreik alatt, s minthogy ezek is foglyaiktól megválni nem akartak, a ker. vallás elterjedésekor I. István kénytelen volt magyarjait oda kényszeriteni, hogy foglyaiknak általa megváltását engedjék meg.[11]
Arra is találunk ez időben példát, hogy a kúnok már III. László idejében pénzen is szereztek magoknak birtokot. Jelesen 1280-ban a hayi káptalan bizonyságlevele szerint Bodrogmegyei Gyopul nevű örökös földet, mely Voyosfeu, Kokot és Tyvised között feküdt, Lászlótól, ki hajdan a király Tordán lakott solymárainak volt birája, s fia volt Farkasnak a Mordar fiának, Teprez vagy Tepremez nevű kún a maga és fiai Wochun, Aglazlo és László részére húsz márkaért, – Boklow fia Kurgona nevű kún pedig 1320-ban a Baranyamegyei Philip nevű földet 10 márkáért örök áron megvette.
Tepremez a fentebbi Gyopul nevő földjét sok ideig birhatta, úgy hogy ez róla később Tepermeznek is neveztetett. E név alatt találjuk e földet 1346-ban Becsei Tötös és fiai birtokában, kik ezt ez évi april 9-én a hayi káptalannak Pauli és Pauliporth nevű birtokaiért elcserélik; majd ez évi szept. 29-én Tepermez helységet ezen káptalantól tiz évre haszonbérbe kiveszik.
Baranyamegyei Kozár nevű faluban lakott kún Jurguche pedig egy Hagymás nevű falut oly módon nyert, hogy fiát Lénárdot kozári Lukács megölvén, mivel az ezért egyesség útján kötelezett 25 márkát lefizetni nem tudta, emlitett faluját ez öszveg fejében Jurguchenak átadta.
Szinte láttuk fentebb, hogy Scybes nevű kúnnak fiai a bői nemes Konyától 1352-ben Kenderes falut 200 frtért örök áron megvették.
Ezenkivül voltak a kúnok között olyanok is, kik a korukbeli belzavarokat felhasználva, a főurak példájára mások birtokait erőhatalommal is elfoglalták. Igy III. László 1283-ban kir. küldöttek által adatja vissza Apa fiainak Pyl nevű azon örök birtokukat, melyek tőlök 150Wanthuk vagy Varchuk nevű kún erőszakosan elfoglalván, még ennek özvegye is kezei között tartotta.[12]
[1] Horváth Péter latin munkája 170-ik lapján azt irja, hogy a nádorok közzül 1269-ben Ujlaky Lőrincz emlittetik először mint „kúnok birája“, hogy azonban Horváth mi kútfő után állitja ezt, biztosan kinyomozni nem lehetett.
[2] E m. II. k. 341. l.
[3] Botka T. Századok 1870. 514. l. Frankl V. nádori hiv. 65. l.
[4] Frankl V. nád. hiv. 37. l.
[5] Corp. jur. hung. S. Lad. Decr. II. cap. I. §. 2. cap. II.
[6] E m. II. 341–2. l.
[7] Kállay F. Székely nemz. 181. l.
[8] Perger Magy. és haz. 93. Horvát I. régi nemz. 105. l.
[9] Kovachich Vest. Comit. 140–1. l.
[10] Rogerii Carm. c. 3.
[11] Endlicher Monum. 129. l.
[12] Árp. k. uj Okt. XII. 313. 388. 405. Zichy Okt. I. 180. 309–10. 395. II. 197. 213. l.