A fegyveres felkelésre szólitásnak módja, mint a magyarok és székelyeknél, úgy a kúnoknál is az volt, hogy véres kardot, vagy főispánjuk felkelési parancsát szállásról szállásra szétküldött hirnökök vitték körül, s igy értesitették a nemzetségek főnökeit, kik azután csapataikkal a kún fővezér hadtestéhez csatlakoztak, úgy mint a magyar nemzeti had, mely eleinte nemzetségek, utóbb megyénként összegyülvén, sereglett a király zászlói alá[1]. Sürgős esetekben azonban az arra rendelt halmokon meggyujtott tüzek és dobpergéssel adtak jelt a felkelésre[2]. E szokást látszanak jelezni a Jászkúnság több vidékén most is fenlévő „strázsahalom, strázsadomb“ nevezetek.
A jászkún hadak fegyverzetét illetőleg: már az ásiai palócz kúnoknál íjász és koplyás csapatokat találunk.
E tárgygyal kissé bővebben fogunk foglalkozni.
A régi iróknál gyakran felhangzik e vészkiáltás: nem kimél a kúnnak repülő nyila senkit, s hogy meg ne halj, a kúnt ne tedd ellenségeddé; – s valóban a magyaroknak és a kúnoknak századokon át a nyil lévén fő és legfélelmesebb fegyvere, nem lesz érdektelen erről nehány szót mondani annyival inkább. mert ennek kezelése ma már a civilisált népek előtt ismeretlenné vált, kivéve az angolokat, kiknél a nyilazás a nemzeti játékok közé tartozik.
137Az ásiai népek között, bár a puska mind jobban kiszoritja a nyilat, a turkomanoknál és Persiában folyvást találhatók jó íjászok.
A kúnok e legkedvesebb fegyverének a nyílnak pusztitó hatását gyakran érezte úgy a keleti, mint a nyugati birodalom; ők legtöbbnyire – mint testvéreik a besenyők – lovas íjászok valának.
A nyilat kétféleképen használták; vagy czéllövészetre, midőn egyes ellenséget czélba véve, jól irányzott nyíllal nagy távolból földre teritettek, – vagy az ellenséges csapat megtámadásánál, melyet tömegesen elboritottak nyilaik záporával, s ez által harczos és ló megzavarodva tönkre tétetett.
Azonban e nyilazási ügyesség igen nagy gyakorlottságot kivánt. Itt mulhatlan kellék volt a szemmérték helyessége és a kar biztonsága a czél találásban; a nyílnál az íjj feszítő erejéhez és a nyílvessző súlyához kellett mérni azt a szögöt, melyet a nyílvessző emelkedése képezett a vízszintes vonallal. De czélt találni még nem volt elég, hanem abba lehetőleg derékszögben esni a nyílvesszőnek, s oly erővel, hogy ne reszkessen a czéltáblában; s e hatást az íjj ruganyosságának s az emberi kar erejének kellett megadni; mert a nyilnál azon lövés, mely czélba esett ugyan, de kevés erővel, elveszett lövés volt. A lövés biztonsága azon mértékben kevesbedett, a mily mértékben a kar izmait meg kelle erőltetni: – igy a ki könnyű, például 50 font feszitő erejű íjjal 70 lépésnyire vadat biztosan tudott lőni, az a csatában sulyosabb, 100 font erejű íjjal ugyanazon távolságra már könnyen elhibázta s veszélyes lövést tenni képes nem volt.
A nyílvessző minősége is igen lényeges a lövésnél; ha nincs pontossággal készitve, félre megy a czéltól; ha pedig pontos, akkor drága. Az ügyes nyilazáshoz tehát hosszas gyakorlás és sok nyílvessző elhasználása kivántatik.
A kúnok és magyarok íjjai erősségéről nincsenek adataink, hanem a chinaiaknál. kiknek íjjai a középásiaiakéhoz hasonlitanak, a legkönnyebb kézíjj az, melynek 138feszitéséhez 70 font súlyt biró erő kell, de vannak 80–100 fontos íjjak is.
Nagy gyakorlat kelle ahhoz, hogy az íjjász az íjjat kinyujtott balkezével megfogván, jobbjával csendesen úgy feszitse meg annak húrját, hogy egyik keze se reszkessen; s ha még ehhez hozzátudjuk, hogy a jászkúnok lóhátról és sebes nyargalás közben is nem csak előre, de vissza hátrafelé is biztos lövéseket tenni képesek voltak; lehetetlen, hogy ez ügyességtől csudálkozásunkat megtagadjuk.
A lövésbeni gyakorlásul nemcsak a czéllövészet, hanem a vadászat is szolgált, s igy ez nemcsak élelemszerzés, hanem a lövésbeli ügyesség elsajátitása végett is a jászkúnoknak kedvencz, sőt szükséges foglalkozásuk volt. Azonban bár több nemzet használta a könnyebb íjat, főleg vadászatnál; csak azon nemzetek lettek ezen fegyverrel hiressé, kik a nehezen feszithető harczi íjjakkal is könnyen és biztosan tudtak bánni. Ilyenek valának a megjelenésükkel a fél világot megreszkettető magyarok, kúnok és mongolok; nyilazásukkal nyerték ezek a legfényesebb győzelmeket, s igy azt kell hinnünk, hogy oly rendkivüli erővel lőttek, miszerint paizson s vas pánczélon is keresztül fúródtak nyilaik; ez inditá Leo császárt annak bevallására, hogy nevezetes és hatalmas fegyver a nyíl.
Az íjász gyakorlottságán kivül fontos volt az íjj és a nyíl készitése is, mert e nélkül a lövés biztos nem lehetett. A nyíl tökéletesen egyenes, de felül vékonyodó vessző, leginkább fenyőfábòl; a kovácsolt vashegy ennek végére illesztetett pontosan szalaggal vagy czérnával; a vessző alsó végén ragadozó madarak tollhegye, mely egymás mellé fonállal vagy enyvvel volt sürün oda illesztve, úgy hogy közös körvonaluk tojásdad legyen.
A nyíl kávájának vagyis az íjjnak anyaga vagy erős, ruganyos fából készült, belső hajlásában béllelve ökör vagy vadkecske szarvval, vagy egészen szarulemezekből volt összeillesztve, s a ruganyosság biztositása végett kivülről még húrok is voltak ráenyvezve.
Ezen leirás a középásiai ujabbkori népek nyilairól 139van ugyan véve; de ezektől a magyar és kún nyíl nem sokat különbözhetett; tudva van, hogy a magyarok és kúnok íjaikhoz szarukat használtak.
A nyilvesszőből egy íjász seregnek igen nagy mennyiség kellett; minden íjász tegzében mintegy 40 nyílvesszőt vitt egyszerre a csatába; egy 40 ezer főnyi hadseregnél, milyet a kúnok Ottokár ellen 1260-ban állitottak ki, már egy millió hatszázezer nyil volt szükséges; de mivel a nyilazás igen gyorsan ment, a készlet hamar elfogyott s igy a seregnek igen nagy menyiséget kelle magával vinni. Egy külföldi hadjáratra legalába 10 millió kész nyilvessző kellett, s ha csak 10 nyilvessző nyomott is egy fontot, a teher már 10 ezer mázsányi volt, s közel két ezer hátas ló volt ennek vitelére szükséges.
A pontosan készitett íjj és nyíl a csata eredményére döntő hatást gyakorolván, a nyílgyártás más, mint hazai, nem lehetett. A hazai nyílgyárak egész éven át folytonosan, de különösen egész télen szorgalmasan dolgoztak íjjal és nyílak készitésével.
A China melléki húnok íjjgyárairól már fentebb (I-ső köt. 208. 238 l.) volt emlités téve; hazai okleveleink is gyakran emlékeznek a nyílgyártókról, s hogy ilyenek a jászkúnoknál is nagy számmal valának, arról kételkedni nem lehet.
A nyílnak, mint hadi fegyvernek, egyik jellemző előnye volt a lövés gyorsasága; ezért egy íjász 3–4 embernek, ha ezek másféle fegyverrel akartak hozzá közel férni, egyedül megfelelt; ez volt oka, hogy a kezdetben nehéz kezelésü puska mellett az íjjali harczolás is sok ideig szokásban maradt.
Hogy a jászkúnok hazánkba beköltözésük után a kézíjjakon kivül még miféle fegyvereket használtak, erre nézve határozott adattal alig birunk. Midőn azonban a fentebbiekben olvassuk, hogy a palóczoknál 650. körül két élü kard, 997-ben csákány, 1170 és 1186-ban koplya, 1199. körül vas sisak; a besenyőknél 968-ban és 1088-ban kard, ezenkivül dárda, 1049-ben fokos; az úzoknál 1100. körül pais és dárda; a kúnoknál 1401170-ben harczi szekercze, 1185 és 1239-ben dárda, és kard, 1206-ban csontíjjak és kétélü kardokról van emlités; hogy Kuthen pesti fogságában az őt megrohanó czinkosok ellen magát elébb nyíllal védelmezte, majd kardjával végezte ki; hogy ezen kúnnépek az ellenség elfogására pányva köteleket is használtak: elfogadhatónak és hitelesnek tünik fel előttünk, hogy a jászkúnok régi fegyverzete a kún kőszobrokon hiven van előtüntetve, s így az, mig a lőfegyver elterjedése e részben is változást nem eszközölt, a hazai jászkúnoknál is következő czikkekből állott: balról rendszerint a puzdra, melyben mint tokban volt a kézíjj, a derékra erősitett kötőről függött a görbe kard, ezenkivül harczibárd, dárda, koplya, lándzsa; jobról a nyílvesszőket tartó tegez, néha kürt, tőr; különösen a vezérek által nemcsak fegyverül, hanem a méltóság jelképéül használt buzogány; ezenkivül csákány, fokos, pányvakötél és lókorbács. a besenyők 1052-ben mérgezett, a palóczók 1185-ben tüzesitett vagy kanóczczal ellátott nyilakat használtak az ellenség pusztitására s bekeritett városok és várak felgyujtására.
A mi illeti a régi jászkúnok öltözetét: olvastuk, hogy a keleti császárok testőreikül nemzeti diszes öltönyü kazarokat válogattak, s 731-ben Leó császár fiának Constantinnak a kozárkhán leányát eljegyezvén, ez Irene név alatt a császári udvarnál divatba hozta a „tsitsakia“ nevü – azonban sehol le nem irt – kozár öltözetet; hogy Bonfin szerint a hoszú szakált és bajuszt viselő besenyőknek taréjos farkas süvegük, és a persák módjára hullámzó bő – öltönyük, még selyemből is – volt; hogy a palóczok a XII. században egy orosz hősdalban csókáknak, hihetően fekete öltözetükről, s ugyanitt van sisakjaik mellett arany szövetü és drága prémes bársony kelméik is emlittetnek; hogy a kún szobrokon kucsmás vagy süveg és sisakos, de rövidre nyirt fejeket, a férfiak karjain is karpereczeket, térdig érő dolmánt, mely paszománt és sinorokkal van ékesitve, láthatunk: mindezekből meglehetős képet alkothatunk magunknak arról, hogy a még nomád élet alatt ökör bőrrel bevont szekereken költözködő, és csucsos sátorok alatt letelepedő jászkunok 141is beköltözésükkor, s itten is egy ideig mily öltözetet viseltek.
A kún szobrokon látható kún süveg e nemzetnek ásiai viseletéhez tartozott, de ezt hazánkba beköltözése után is majd nem öt századon át megtartotta; mint erről már fentebb (II-ik köt. 248–250 l.) bővebben emlékeztünk. Az itt emlitett, s Halason 1853-ban talált, s 1712. előtti időből származó kún süveg magassága 11 hüvelyk, alapszélessége szinte 11, közepén 9 hüvelyk volt, s ez arányban keskenyedve felfelé, végre gömbölyü csúcsban végződött.
Hogy a jászkúnok paist használtak volna, erre adatunk nincsen, s ha meggondoljuk, hogy a gyors nyilazás, főleg lóhátról, mind a két kar szabad mozgását igényelte, ezt alig is lehetett volna használni; vagy ha mégis szokásban volt, ez csak a koplyás csapatoknál lehetett alkalmazva; midőn tehát a pais használatba kezdett jönni, ez a nehéz lovasság felállitásakor lehetett, melylyel együtt járt azután az ijászság elhanyagolása.
A pais különösen a szuró, a sisak pedig a vágó fegyverek ellen szolgált védelmül; nehéz érczsisak viselése aligha volt szokásban, inkább nemes föveg, mely előlről ércz lemezzel vala fedve.
Csatára kiálláskor mindegyik nemzettség külön hadtestet alakitott saját vezére és zászlója alatt; s zászlóikon mint a régi magyaroknál a koronás karvaly, úgy a jászkúnoknál a koronás oroszlán, csillag és hold valának ábrázolva. A vérrokonság szoros kapocs volt az együttartásra, s kiváló indok az egymáshoz való ragaszkodásra, tudva azt, hogy egy mindnyájáért, s mindnyája egyért harczol. Egyes harczosoknak e viszonyból származó lelkesedése s áldozatkészsége volt egyik alapja azon győzelmeknek, melyeket a hazánkban megtelepedett kúnok hadai évtizedeken át folyvást s annyi dicsőséggel nyertek. Midőn pedig az egész nemzet hadereje egy fővezér alatt szállott táborba, az egyes nemzetségi zászlóaljak egy hadsereggé egyesültek, de a rokonság és testvériség érzete, mely az egyes nemzetségeket lelkesitette, az egész hadseregre átszállott. A jászkúnok általános harczijelleme volt: bátorság a támadásban, kitartás az akadályoknál, előrelátás 142az ellenség cselei ellen, ennek gyengéi ügyes felhasználása, s a különben féktelen szabadság mellett hadi állapotban szigoru fegyelem.
A jászkúnok harczolási módja sajátságos volt, s mint hajdan a magyaroké, úgy ez is most ujdonságával meglepte a nyugotiakat. Nem nagy zárt hadi sorokban nyomultak előre, hanem sok kis külön csapatokban, melyek egy egészet csak látszólag alakitottak; főleg nyillal csak ritkitott sorokban csatáztak, s miután zavarba hozták az ellenséget, gyorsan sorakoztak, s karddal vagy kopjával zárt sorokban rohantak az ellenség gyönge oldalaira. A legelső sorokban a rendnek némi nyoma látszott, de ezeknek támadása a hátulsó csapatok folytonos nyomása által hajtatott előre. Azt sohase mulasztották el, hogy a sereg egyrészét lesbe ne állitsák. Ezért vállalataik mozgékonyak voltak, s alkalmuk nyilt a harcznak új és váratlan fordulatokat adni. Ha az ellenség pillanatnyi vélt győzelem s a kúnok tettetett megfutása által ráengedte magát szedni: győzelmi mámorában utólagos megtámadás által gyakran igen nagy vereséget szenvedett.
Legtöbbnyire lovon harczoltak, de főfegyverök itt is a nyíl volt, melyet szaruíjaikról rohamos lovaglás közben is a legnagyobb biztossággal tudtak, úgy előnyomulás közben előre, mint hátrálásnál viszafelé röpiteni; mint ennek példáját a kúnoknak a rómaiak serege ellen 1187. és 1205-ben vivott csatáikban láttuk. Ezenkivül, hogy minél több foglyot nyerjenek, e czélra a régi kúnok mint szinte 1205-ik évnél láttuk – a hurok vagy pányvakötél hajitást is használták.
E harczolási módot, hogy a jászkúnok hazánkba beköltözésük után is gyakorolták, igazolja az, hogy 1322-ben a mühldorfi csatában nyílzápor suhogása közben rohantak az ellenségre; majd megfutva harczoltak, bekeritették, csalogatták, lőtték folyvást a cseheket minden oldalról.
A magyarok eljárásából következtetve felemlitendő, hogy az íjászok bizonyos gyujtóanyagot is hordtak magokkal, melyeket kanóczul nyílaikra tüzve röpitettek az ellenséges várba vagy elsánczolt táborba ezeknek felgyujtása végett.
143A kúnok pusztitó fegyverei hatalmának akadályul egyedül a bekeritett városok és várak szolgáltak; mert az ezekbe menekült lakosság vagyonából zsákmányszerzés végett ezeket is ostrom alá vették s bekeritették ugyan de ha kanóczos nyilaik által előidézett tüzvész s nehány heti szigoru körülzárolásból bekövetkező élelemhiány a várőrséget feladásra nem birta; mivel ostromszereik nem voltak, s különben is ezeknek kezeléséhez nem értettek, kénytelenek valának a bezárolt erősség alól elvonulni, mint erre, különösen a keleti császárok elleni hadjárataikban, több példát láttunk.[3]
A régi Halas székből alakult Kiskún kerület 1736-ban megujitott régi pecsétjén egy jobb kezében harczi bárdott tartó vitéz látható, hihetően régi emlékjele a kis kúnok koplyás csapatának. E czimert Halas városa, midőn 1754-ben a kerületi székhely Halasról Félegyházára áttétetett, 1755-ben készitett pecsétnyomóján, ősi székhelyjoga megőrzése végett megtartotta; valamint ezt Félegyháza is ennek elnyerése emlékéül pecsétjére felvette s mindkettőn ma is használtatik.
A magyarok és jászkúnok ősi fegyvere a nyílra nézve nem lehet emlités nélkül hagyni, hogy midőn a turcomannok a ghasnovidák leverése után Persiában 1038-ban letelepedtek, magoknak királyt oly módon választottak, hogy sok nyilra felirták először a különféle törsek, azután a kihuzott törsbeli családok végre a kihuzott család tagjainak neveit, s igy a választás egy gyermek által tett nyílhuzás utján eszközöltetett. Nagyon valószinü, hogy őseink is a sorsolás és választásnál a nyílhúzást használták, mit igazolni látszik az is, hogy a „nyílhuzás“ kifejezésnek „sorshúzás“ helyett használása hazánk több vidékén maig is szokásban van.
Találkozunk régi, különösen határjárási oklevelekben gyakran e kifejezéssel: „két vagy három nyíllövésnyire menvén,“ melyet ujabb időkben: egy jó hajitásnyi, vagy egy, két puskalövésnyi – távolságot kifejező szavak váltottak fel.
144Fordul elő hazánk több vidékén a „nyilas“ helynév is. Igy a Székelyföldön Bögöztől északra felmagasuló Padgyván alját Nyilasnak nevezik, mert – hagyomány szerint – a budvári őrsereg oda járt czéllövési gyakorlatra; – sok helyen a kaszáló rétek viselik a „nyilas“ nevet, vagy mert ezek is nyíllövési gyakorló térül használtattak, vagy mert forgó, évenkénti felosztásuk nyílhúzás által eszközöltetett. A „nyílföld“ név használása a székelyeknél szokásban volt, mert 1569–71-ben a mely faluban főember vagy lófő szállott be, annak a falu köteles vala adni szántóföldet és rétet, „kit nyílföld“-nek hivnak.[4]
[1] E munka II. 135–6. Horváth M. i. m. 163. l.
[2] Szabó K. Székely Oklt. I. 198. l.
[3] Salamon F. a magy hadi tört. a vezérek kor. Századok 1878. évi foly. Meynert das Kriegswesen der Ung. 1876.
[4] Gibbon Gesch. d. röm. Weltreichs v. Sporschil Leipzig 1854. XI. B. 104. l. Orbán B. Székelyföld I. 37. l. Szabó K. Székely okltár II. 283. l.