I.

Lassanként közeledünk azon korszakhoz, melyben a jászkúnok belélete, hadi és közigazgatási szervezete jelentékeny átalakulást szenvedett, melyet hogy kellően megérthessünk, vessünk egy rövid áttekintést azok ősi szervezetére az erre vonatkozó töredék adatok alapján.[1]

Fentebb láttuk[2], hogy a kún magyar néptörshöz tartozó egyes népfajok ásiai hazájukban lakásuk ideje alatt leginkább költözködő vagy nomád életet folytattak, mely szerint városokban falukban állandóul nem telepedtek le, hanem mivel életmódjuk legnagyobb részben nyájaik legeltetése s hadi zsákmányolásból állott: az általok elfoglalva tartott nagy pusztaföldeken legeltetés végett sàtoros szekereiken családjaikkal együtt azon részekre vonultak, melyek az évszakhoz képest barmaiknak legjobb legelőt s itató helyet nyujtottak; s midőn a velök szomszéd országokat zsákmányszedés végett akár önállóan, akár másokkal szövetkezve megrohanták: ide is gyakran vagy összes családjaikat[3] s nyájaikat elvitték magokkal, a midőn táborbaszálláskor szekereiket szakadatlan körbe egymással összekötve álliták, s ezen túl, ha idejök volt, kivülről még nagy árkot is hánytak; vagy ha válalkozásuk merészsége miatt czélszerübbnek találták: a természet vagy mesterség által erősitett helyeken kellő őrség védelme alatt hagyák családjaikat s velök nyájaikat, hogy folyókon átkeléseik, portyázásaik s visszavonulásuk gyors lovaikon annál könnyebben történhessék.

122Az eként pusztailag élő, s legfőbb hivatásul a harczi vitézséget, életmódul a zsákmányszerzést tekintő lovag nemzetünknél a kormány szerkezete is katonai volt, s a vérségi rendszeren alapult.[4]

Láttuk, hogy fel valának osztva nemzetségekre. A nemzetség fogalma egy köz törzstőli leszármazást feltételez s igy a nemzetségben közös vérség s atyafiságnak kell foglaltatni, s a nemzetségeknek ágai az izek szerint közelebbi vagy távolabbi vérség láncza által szoktak öszekapcsolva lenni; éppen ezért az örök földbirtokokat, sőt a hivatalokat is nemzetségek szerint osztották fel. III. László 1279. aug. 10-én kelt oklevele szerint a még IV. Béla idejében Magyarországban megszállott kúnok a nékik adományozott földeken nemzetségeik szerint telepittetvén le, ősi szokásuk szerint az ily földeket az azon nemzetséghez tartozó kún urak és nemesek a nemzetség módja, minősége és állapota szerint a nemzetségi ágak s ezeknek tagjai között önmagok osztottàk fel, s egyik ág kihalása esetében annak birtokában a legközelebbi másik ág tagjai örökösödtek, nemcsak, hanem mint később oklevelekkel ki lesz mutatva – a nemzetségi vagy ági főtisztség, kapitányság is azon tisztséggel járó földdel s egyéb hasznokkal együtt egy bizonyos ágra, annak fiágon kihalásáig, volt örökös joggal átruházva, s a kapitányságban az apa halála után annak fia lett utódja.

Hogy nem csak a kúnoknál, hanem a székelyeknél is ősi szokás volt úgy az örök földbirtokokat, mint a hivatalokat nemzetségek s ezek ágazatai szerint osztani fel: ezt a regi székely törzs lajstromok igazolják.[5] A törzs vagy nemzetségi szerkezet a vérségi rendszeren alapulván, a tisztségek és méltóságok a keleti népeknél egyes előkelő családok birtokában voltak, s fiuról fiura örökségképen szállottak. Igy látjuk a magyaroknál, hogy Árpád, Szabolcs és Lehel vezérek Álmos, Előd és Tas vezéreknek valának fijai; Bulcs a karkház fia volt Kálnak a karkháznak; a besenyőknál a méltóság nem egyenes, hanem oldalágon is szállott, de azért ugyanazon egy nemzetségben 123maradt; a székelyeknél a főrabonbán örökösen az Apolt nemzetségéből választatott; hasonló szokásnak már a China melléki kúnoknál is találunk nyomaira.

A magyarok hét törzset, s ezekben 108 nemzetséget számláltak; a székely nemzetségeknek fenmaradt egy sorozata, mely Maros székben hat nemet és 24 ágat mutat fel, a besenyők 8 tartományra valának osztva ugyanannyi nagyfejedelem alatt; szinte igy a történelem Kiewnél, később III. László 1279-ik évi oklevele a kúnoknak határozottan hét nemzetségéről beszél.[6] A székelyek ősi szervezete szinte katonai központositásra mutat. A közigazgatás élén állott a főrovóbán, és mellette 3 nagygyula; azután minden nemzetség élén egy nagy rovòbán, s mellette egy kis gyula, ezeknek 6 horkáz, azután 30 kisrövőbán és ezeknek 30 lovas és 30 gyalog százados volt alárendelve.[7]

Több nemzetségeknek egy nemzetté egyesülését nem valami szoros politikai szövetség, hanem az egy törzsből származás tudata, a vallás s ugyanazon egy nyelv használata eszközölte, valamint azon életfentartási szükség, hogy egyesült erővel úgy támadó, mint védő harczokban nagyobb hatalmat s erőt valának képesek kifejteni; s igy e tekintetben foederativ intézmény nyomaira találunk.

Hadjáratra hol egy, két vagy több nemzetség[8], hol az egész nemzet kivonult, s a tények oda mutatnak, hogy ha az egész nemzet összehivott gyülésének[9] akaratából lett a hadjárat elhatározva, ez esetre a hadi kormány egysége végett magoknak egy fővezért választottak[10], s ily hadjáratoknál legtöbbnyire egy kún vagy besenyő fejedelemről s e mellett egy nemzetség tagjainak számát meghaladó sokaságú csapatokról tétetik a történelemben emlités, mint az Osul, Kutesk, Kopulch, Akus és Oldamur alatti hadjáratoknál, valamint Oroszországban tett több berohanási eseteknél.

Az ásiai kúnok azonban egy fővezér vagy fejedelem kormánya alá állandóan csak akkor egyesültek[11], 124midőn a mongol had pusztitása egész Ásiát elboritván, a nemzeti életüket fenyegető veszély őket arra birta, hogy egy fejdelem kormánya alá adják magukat, fejedelemül Kuthent választván, ki leányának Erzsébet magyar királynénak pecsétjén a legfőbb – imperator – czimmel emlittetik.

Ugyan ez időtájban történt, hogy Moldva erdős hegységei között már elébb megszállott besenyő-kúnok a ker. vallást nagy számmal elfogadván, az addig vándor és sehol állandó lakással nem biró kún nép egy része városokat s falukat kezde 1229-ben épiteni.[12]

A Kuthen fejedelem alatt hazánkba beköltözött negyvenezer kún család, a mongol fergeteg elvonulása után Bolgárországból, hova menekültek, IV. Béla hivására, thráciai és macedoniai testvéreik (1237.) egy részével oly tömegre szaporodva tértek vissza, hogy nemzetük hét nemzetséget alkotott.

Egyébiránt már Kiew alatt hét kún vezérről, mint ugyanannyi kún nemzetség fejéről, 1232-ből kún Beel nemzetségről, 1279-ben hét kún nemzetségről, majd 1266-ban Borchol, 1315-ben Koor, 1323-ban Jász, 1328-ban Olaas, 1343-ban Ilonchuk, 1337-ben Cherthan, 1357-ben philisteus Vrs nemzetségekről van emlékezet.

A mi hazánkban IV. Béla által oly nagy kiterjedésű földeken letelepitett kúnok számát illeti: Roger irja[13], hogy „úgy mondják, miszerint a Kuthennel bejött kúnok, családjaikon kivül, 40 ezeren vannak;“ ezenkivül temérdek nyájaik őrzésére használt parasztjaik, szolgáik, s foglyaik[14] száma is nagy volt; majd a Bulgáriában hozzájok csatlakozott testvéreikkel is szaporodván, létszámuk öszvesen 400 ezerre tehető; mert csak igy lesz felfogható, hogy a hét kún nemzetség 1260-ban Alpra fővezérük alatt 40 ezer lovas ijászt volt képes harczra kiállitani; s állandó letelepedésük után a hét kún nemzetség nagyszámu népes szállásokat alakitani, melyek székhelyei rövid idő alatt városokká emelkedtek.

E népes hét kún nemzetséget IV. Béla „a Duna és 125Tisza között, a Körös mellett, a Maros és Körös között s e folyók mindkét felén, s a Temes és Maros között és körül“ telepitette le, s ez első letelepedésükkor nyert földjeik, ugy a kúnok, mint régente a magyaroknál is – szállásoknak ritkábban „ülés“-nek neveztettek; innét van, hogy a régi kún birtokoknak vagy magyar neve is viselte s viseli a szállás nevet, mint Árokszállás, Berénszállás, Karczagujszállás, Péter-, Kisujszállás, Ferencz szállás, Jakabszállás, Bugaczszállás, Fülöpszállás, Szabadszállás, Baltaszállás, Mayosszállás stb. vagy pedig e szállások más neve régi okiratokban a latin „descensus“ kifejezés hozzátételével emlittetnek.

Az „ülés“ és „szállás“ szavakra Jerney hazánkfia irja: „Byk folyamnak a Dniesterbe ömléséből Kisinew felé kezdődik a halomzatnak egy uj rendszere. Elindulásunkkor mindjárt szembetüntek a völgyben vezető nagy halmok, s köztük az aprócskák sürün ezer meg ezernyi számmal, s egyenesen kimért irányban, miket tulajdonkép csak hantoknak nevezhetek.... E hely a költöző magyar és később besenyőkún rokon népek települő sátorhelye volt, melyet ők „szállás“-nak, „ülés“-nek hivtak. A tatárnépeknél maiglan is „ulus – nevet visel az ilyen tanyahely. Broniovius irja: „tuguriis tartaricis, quae vulgo ulusia barbaris nominatur“,[15] Ulusz az ó mongol nyelvben jelent egy bizonyos kerületet vagy részét egy vajdaságnak[16], a Codex cumanicusban: ulus: rész, sereg jelentéssel bir.[17]

Az ülés és szállás úgy a magyaroknál, mint a székelyeknél s kúnoknál régi megtelepedési helyet jelent; azonban a szállás gyakrabban használtatott; de a kúnoknál az ülésre nézve is maradtak fen régi helynevek; jelesen a mohácsi vész alkalmával a régi Majossaszállás elpusztulván, a lakosok 1711-ik év után a határnak „Ulés nevü részén telepedtek meg, mig nem 1745-ben a mai Majsa helyére költöztek át; Ülés ma is meg van, mint Dorosmához tartozó puszta; Körösszegnél, hol III. László 1290-ben meggyilkoltatott, a kúnok régi táborhelye ma 126is „kúnülés“ nevet visel; Péterkeülése 1337. Bogdásilise 1451. Othasülés szállás 1472-ből emlittetik a jászkunságra vonatkozó oklevelekben.

A magyaroknál a honfoglaláskor, s a kúnoknál beköltözésükkor a birtokjogi viszonyok teljesen hasonló alapokra valának fektetve. A magyaroknál azon 108 nemzetségnek, melyek akkor a nemzetet alkották, mindegyike az uj ország földjén birtokot nyert, mely szállásnak – descensus – neveztetett. A szállás közvetlenül az egész nemzetségnek volt ösztulajdona, melyben azon nemzetség minden tagjának volt része. Külön birtok, külön tulajdon azonban csak akkor keletkezett, midőn ezen nemzetségi ágak, családok s tagok az őket illető részeket kikapták, s ez az úgynevezett osztály utján – divisio – történt. Egyébiránt az eként felosztott s egyéni birtokká vált, elébb közös földekre nézve az osztályrészesek között fenmaradt a jogközösség, a miből később az ősiség fogalma s intézménye keletkezett. De ez osztály utján alakult örökös – haereditarius – vagyis családi s a magánkeresmény által nyert úgy nevezett szerzeményi – acquisitus – birtok között mindig nevezetes volt a különbség. Fent van az esztergomi érseki levéltárban egy 1237-ik évi oklevél, melyben Dénes nádor Okol nevü földet az esztergomi érsekség jobbágyaitól Cena fiának Benedeknek oda itél azon az alapon, mert Benedek azon állitását, hogy neki e földje örökségi – haereditaria –, mely ő reá azon osztály útján szállott, mely Magyarországban egyes nemzetségekben történni szokott – ipsa terra cedente sibi ex divisione, que fieri consvevit per singulas generaciones in Hungaria – nemzetségekbeli nyolcz tanúkkal igazolta – testimonio sui generis – – eandem terram suam esse haereditariam – – comprobavit –[18]. Hasonlóan IV. Béla 1248-ban Mohol fiának Detrének a Sajó vize mellett a tatárokkal való ütközetben kitüntetett vitézségének jutalmául Sárosvármegyében a királyi vadászterületből nem mint királyi kegyelemből engedett adományozást, hanem mint örökségi szállást átruház és 127adományoz – non ut donaciones a regia benignitate concessas, sed ut descensum hereditarium – s ennek birtokába Detriket maga a király személyesen bevezette.[19] V. István 1271-ki oklevelében egy birtokot örökösen és viszavonhatlanul adományoz, átruházván az adományosokra „ezen földnek egész tulajdoni jogát éppen úgy, mint ha az nekik Sz. István korától kezdve szállásföldjük – descensualis – lett volna.[20]

A kúnoknál is, III. László 1279-ki oklevele szerint, midőn IV. Béla alatt beköltöztek, ily szállásföldek nem egyes, névszerint megnevezett kúnnemeseknek, hanem az e nemzetet alkotó hét kún nemzetségnek adományoztattak, melyeket azután nemzetségek, ágak és családok szerint magok között ők magok osztottak el; hogy ez elosztás mikor történt meg, biztosan meghatározni nem tudjuk; mivel azonban III. László fentebbi oklevelében e kifejezés olvasható: „magok között elfogják osztani“ ebből az látszik, hogy az osztály 1279-ik év után foganatosittatott. E szállás földekben a nemzetség összesége volt és maradt főtulajdonos, s egy család, ág vagy nemzetség kihaltával ennek szállásbirtoka nem a koronára, hanem azon nemzetségnek vagy ágnak legközelebbi vérségü családjaira szállott.

Ezenkivül, mint az 1279-ki oklevél végső pontja s több más adatok igazolják, voltak a jászkúnoknak beköltözésük után nem sok idő mulva vitézségökért kir. adomány utján nyert oly birtokaik is, melyek névszerint megnevezett egyes kún nemesnek s ennek örököseinek adományoztatván, hütlenség vagy kihalás esetében a királyra viszaszállottak.

Némely ujabb történetirók a szállás – descensus – kifejezésnek helytelen értelmezést adva, ez alatt csak ideiglenes tartózkodási helyet kivánnak érteni, s ebből egyszersmind azt következtetik, hogy mivel a kúnok évszázadokig szállásokban tartózkodtak, tehát rendes és állandó lakhelyök városokban, falukban nem volt, hanem sátoraik alatt nomád életet élve, a miveltségnek 128igen alacson fokán állottak. Hogy a jászkúnok úgy, mint a magyarok s jelenleg is a közép ásiai tatártörsek, midőn ide beköltöztek, sátorok alatt laktak, ezt az 1279-ki oklevél kétségtelenül igazolja; – azonban a „szállás“ név nem ideiglenes tartózkodási helyet, hanem azon szállási birtoknak örök tulajdoni jogát fejezi ki nálunk úgy a magyarok, mint a kúnok régi birtokjogi szervezetében; azt pedig, hogy valaki örök tulajdonú birtokában csak ideiglenesen, költözködés közben olykor megszállva tartózkodjék: úgy az örök tulajdon, mint az ezt kifejező „szállás“ szónak e korbeli fogalmával öszeegyeztetni nem lehet.

Örök tulajdon lévén tehát a szállásföld, ez birtokosának, azon nemzetségnek, családoknak állandó lakhelyet adott; amint azonban az idők folyamában a nemzetségi leszármazási, s a szállásföldek eredeti jogi viszonyai elmosódni kezdettek, a jászkún telepek szállás neve, falu vagy község hozzátételével magyaráztatott; igy Apáthy egy 1391-ki oklevélben „descensus, terra, possessio“ nevek hozzátételével felváltva, 1521-ben pedig egy határjárási oklevélben „villa seu descensus Karczagujszállás“ fordul elő.

Egyébiránt itt nem emlitve a XV. századbeli nagyobb számú okleveleket, a XIII. és XIV. századbeli adatok szerint: 1280-ban s igy a hazánkban letelepedés után már 37 év mulva Tepremez kún Bodrogmegyei Gyopul nevü földet 20 márkáért, 1320-ban pedig Kurgona nevü kún Baranyamegyei Philip nevü földet 10 márkáért örökáron megveszi; ezt megelőzőleg 1311-ben Hegyes (Kunhegyes) mint egyházzal biró falu emlittetik, mely szállási birtokát hatàrjárással biztositja, – az 1315-ben élt Kondam és Juhpogó, Koor nemzetségbeli kúnoknak elődei V-ik István királytól, tehát beköltözésük után 30 év mulva, Csanádmegyei Béb falut adományban nyerték, s e birtokban nevezett kúnoknak ujolagos beigtatását kérelmökre I. Károly 1315-ben elrendelte, – 1325-ben a mai Pilis-Csaba mellett Jászfaluban Jászok laktak,[21] – 1328-ban Korgana kún 129fentebbi, pénzen vett Philip nevü birtokát eladja, – 1330-ban Jurguche nevü kún Hagymás nevü birtokot kapván, abba magát beigtattatja; 1352-ben a mai nagykúnságon lakott Scybes nevű kún a bői nemesek Keeregyház vagy Kenderesen 200 frtért földet vesz, miből hosszú per keletkezvén, ebben magokat utódai vedelmezik; 1353-ban Karla a Csertán nemzetségbeli királynéi kún Ágasegyházat adományban nyeri, s ennek határait hiteles határjárás által megállapittatja; 1354-ben Bocsor kún fia és unokái, továbbá Kabak fia Baramuk és Veszteg fia Gál Szent-király és Mindszent nevü földeket I. Lajostól szinte adományban nyeri, s területeit határjárással biztositja, – 1357-ben Berényben és Jákóhalmán lakó philisteusok között egy kis földrész felett a nádor előtt per folyik, melyben régebbi határjás, és Berény valamint Jákóhalma mint falu – possessio – emlittetik, – 1367-ben Karla János kún kapitány szállásáról némely kúnok – pro sua habitatione seu mansione – állandó lakás végett más szállásokra akarnak költözni, – 1391-ben Apátiszállás és Kisér mint faluk, – possessio – emlittetnek, melyek határjárást eszközöltetnek, sőt Apátin téglából épült egyházról van emlités; hasonló határjárás van 1393-ból, s Árokszállást illetőleg 1396-ból; 1397-ben a kolbászszállási kúnok Kakaton birtokot vesznek, melybe 1399-be beigtattatták magokat, s ugyanez évben kelt határjárási oklevélben Sz. György, Ladán és Apáti philiszteus szállások faluknak – possessio, villa – emlittetnek.

Már a mely lakosság szilárd anyagú egyházakkal birt, földbirtokokat szerzett és adott, s ezekbe beigtatásáról gondoskodott, ezek birtokában magát hoszadalmas per folytatásával s határjárásokkal megvédeni, e birtokokat – hol arra szükség volt – benépesiteni igyekezett, mely e birtokokra vonatkozó okleveleket megőrizte: lehet e erről átalában azt állitani, hogy ez ez időszakban is sátorozva s nomád életet folytatva, a miveltség alacsony fokán állott? – ámbár tehát tagadni nem lehet, hogy a keresztyén vallás lassankénti terjedése miatt még 1347-ben is találtattak 130nehányan a jászkúnok szolgái közül, kik sátorokban laktak: de a legnagyobb rész már ekkor az örök tulajdont képező szállásokban állandó lakhelyül szolgáló s részben egyházzal is ellátott falukban, s községekben a földbirtokjogi viszonyok teljes ösmeretével lakott, s igy a kor igényeihez mért miveltséggel is birt.

Ugyan ez szolgáljon czáfolatul Hunfalvy azon megjegyzésére[22]: „Im, a magyar társadalom tagjai birtokokon és állandó házakban, a kún társadalom urai szállásokon és szolgáik még szőrsátrakban laknak.“ Igen is az igaz, hogy a kún társadalom urai, vagyis a nemes kúnok szállásokon laktak, ugyanazon szállásokon, melyeken ma is őket találjuk; csakhogy e szállásokon nem pusztai elszórt tanyák, vagy más ideiglenes lakhelyek, hanem a magyar adományozásnál szélesebb joggal biró, mert a nemzetségek örök tulajdonát képezett terjedelmes birtokok értendők, melyeken a jászkúnok községeket alakitva, s állandó házakat épitve laktak szolgáikkal együtt, üzve e szolgáik által, mig magok vitéz fegyvereikkel a király zászlói alatt katonáskodtak, a földmivelést s terjedelmes baromtenyésztést, kiknek egy kis része némely helyeken még 1347-ben is sátorokban lakott. E sátorok helyett úgynevezett cserényekben lakás a pásztoroknál mind a jászkún, mind a magyar téres legelőkön még e XIX. század első felében is általános szokásban volt, a mi azonban most már a legelők felosztásával lassanként enyészetnek indul.

Hogy a két, a magyar és kún társadalom egybeforrását elősegitő kereszténységre térités nagy munkája a kúnoknál mikor fejeztetett be, erre – mint ezt Hunfalvy is felhozza – első Lajos koránál későbbi adatunk nincsen, hanem hogy ez a jászoknál csak a XV. század közepe körül történt, ezt IV. Sixtus pápának egy 1472-ik évi oklevele igazolja.

[1] E munkának ezen IV-dik szakasza a m. tud. Akademiának 1879-ik évi jun. 16-án tartott ülésén ily czim alatt: „A jászkúnok belélete a XIII. és XIV-ik században“ szerző által felolvastatott; azonban az ügyrend 54. §. szerint, mint egy sajtó alá adandó munkából való mutatvány az „Értekezések“ között ki nem adathatott.

[2] E munka II-ik k. 139. 266. l. 154. l.

[3] II-ik k. 124. l.

[4] Szabó K. Magy. vez. kora 18. l.

[5] Verbőczy P. III. tit. 4. Horvát I. régi nemz. 15–16. l.

[6] Nagy Gyula Magy. nemzets. Századok 1870. 534–51. l.

[7] Kerékgyártó a miveltség fejl. Magy. orsz. I. 34. l.

[8] II-ik köt. 129. 131. 135. 137. 216. 218. 220. 227.

[9] II. 123.

[10] II. 178. 182. 184. 186. 189. 191. 200. 214.

[11] II. 151.

[12] II. 222. l.

[13] Cap. II.

[14] E munka II. k. 340. l. Roger c. 3. 8.

[15] Keleti utaz. I. 62. l.

[16] Nestor 243. l. Scherer jegyz.

[17] 261. l.

[18] Knauz Monum. Eccl. Strig. I. 324. l.

[19] Hazai Okt. VII. k. 37–8. l.

[20] Dr. Wenzel Egyet. eur. jogtört. 251. 530. l. Adalék az arany bull. 8. l. Fejér Cod. VIII. 7, 185. l.

[21] „Jaszones circa Chabam commorantes,“ azt hiszem, nem kell bizonyitani, hogy a régi időben: residere, descendere, habitare, manere, commorari – mind állandó lakást és letelepedést jelent; látni fogjuk alább egy 1458-ki oklevélben e kifejezést: „commorari seu residentiam facere.“

[22] A kún vagy Petrarcha-codex 1881. 29. l.