V.

1395. mart. 7-én Brassóban Mircse Oláhországi vajdát fogarasi főispánná és szörényi bánná nevezvén, véle a török ellen Havasalföldön átmehetés iránt szerződésre lépett; majd mart. 16-án Szebenbe ment, hol több napokat töltött. Innét mart. 23-án kelt levelében meghagyja, Kanizsay Miklós kir. tárnokmester által a kúnok helyettese s birájául rendelt Dobozi Miklósnak vagy helyettesének, hogy úgy értesült, miszerint Dobozi Miklós még régebben a Jakab fiainak Miklós, Tamás és Làszlónak Csonkaszentmiklós, 110Kisszállás, Csorbajánosszállása, Homokszállás és Besemihálszállása, s úgy ezeknek valamint Chunegyházi János fiai Jakab, Lőrincz és László nemes kúnoknak Ujszállás, Olunipe, Kolbászszállása, Abchykszállás és Pohamora nevű faluit – possessio – jogtalanul elfoglalta és letartóztatja: megparancsolja tehát, hogy a fentebbi falukat minden halogatás és ürügykeresés nélkül nevezett nemes kúnoknak elébbi birtokukba azonnal visszabocsăssa, mert ő különben tárnokmestere által, mihelyt ez mostani utjából visszatér, ezek végrehajtása iránt intézkedni fog.[1]

A fentebbi 1389. és 1393-ik évről közlött oklevelek kiváló érdekességgel birnak nem csak régiségöknél fogva, hanem azért is, mivel az eddig ösmert források szerint a kolbásszéki vagyis a mai nagy kúnokról csak 1461-ik évből, az ezek székhelyéül szolgált Kolbászszállásról pedig csak 1521-ből birtunk hiteles adattal; a fentebbi oklevelek pedig a Kolbászszékhez tartozott több régi kún szállások neveivel ösmertetnek meg minket. Jelesen: Fábiánsebestyénszállás, Wayehunnipe, Alon – vagy Olunipe, Keek nevű hely melletti Ujszállás vagy Zakegyház, Csonkaszentmiklós, Kisszállás, Csorbajánosszállása, Homokszállás, Besemihálszállása, Chwn vagy Chwmaegyház, Kolbászszállása, Abchykszállás, Pohamora, öszvesen 13 kúnszállás.

Ezek közül Fábiánsebestyénszállás ma Fabianka puszta nagykún Madaras város határában, Csorbajánosszállása a mai Csorba puszta a Nagykúnságon, Kolbászszállása a mai Kolbász p. és Pohamora ma is hasonnevű puszta; ennek neve, mint láttuk, már 1261. 1281. és 1324-ik évi oklevelekben előfordul; sőt fenmaradt egy oklevél 1343. jan. 5-ről, mely szerint Lajos király jóváhagyja, hogy Mortun (= Nagymártoni) Pál országbiró elhalt Puhamary Henrik (= Imre) leányát Erzsébetet nőül vette.[2]

A Wajkun és Alun vagy Olunipe, Besemihálszállása, 111Abcsikszállás ma már teljesen ösmeretlenek, s mivel sem elébbi, sem utóbbi oklevelekben többé elő nem fordulnak, hol fekvésüket még csak hozzávetőleg se lehet meghatàrozni; egyedül annyit tudunk róluk, hogy ezek is Kolbászszállása és más mai nagykún községekkel együttesen emlittetvén, régi nagykún szállàsok valának.

A Vajkunnépe nevét ha elmezzük, abban a Vajk kún népe magyar szavakat talàljuk. Tudjuk, hogy Vajk volt pogány neve I. István királynak, s igy a Vaychun népe azt látszik jelezni, hogy itt Vajk nevü kunnak népe, nemzetsége szálván meg kezdetben, erről nyerte e szállás is nevezetét; anyit azonban lehet látni, hogy a Vajkun, Alun vagy Olu és Abcsik pogány kún nevek maradványai. A „níp‘ nép“ szóra hasonlatosság szempontjából megemlitendő, hogy Imre kírálynak 1197-ik évi oklevelében az aradi káptalan birtokai között „Asceunepe“ nevü emlittetik.[3]

Nyelvészeti szempontból érdekes, hogy, az 1389-ki oklevél szerint a nádor előtt a vajkunnépei kúnok személyesen és élő szóval adták elő panaszukat az alunnipei kúnok ellen, s igy ez oklevélben a „níp“ szó a kúnok közvetlen előadása nyomán vétetvén fel, mivel a „nép“ szó a Nagykunságon a „kíp, szíp“ alakjára ma is „níp-nek“ mondatik, ezen nyelvjárás tehát már 1389-ben itt használtatott, s egyszersmind a kúnoknak némelyek által kétségbevont magyar nyelvüségét is erősen igazolja.

A Besemihálszállásá-ra nézve megemlitendő, hogy IV. Béla alatt élt Baliar nevü kunnak egyik fia 1322-ben[4] valamint Karla János kún kapitány hatósága alatt volt kúnok közzül 1367-ből egy Bese néven fordul elő.

Csonkaszentmiklós. Ily nevü hely a mai Nagykunságon nem találtatik; „Szentmiklòs“ raggal is csak egy ösmeretes, az 1421-ben először előforduló Orgondaszentmiklós, mely mint puszta ma Karczag városa határához tartozik; s ha az Orgonda név oly világosan nem 112mutatná az ősi Urkund-nak, a besenyő származásu Thomuzapa fiának nevét, azt hihetnénk, hogy Orgonda sz.miklós hajdan – talán csonka tornyáròl – Csonka sz.-miklósnak neveztetett; igy azonban az Orgonda név regibb időből származònak tünik fel.

Homokszállás. Erről egy 1572-ik évi kamarai öszeirásban feljegyezve találtatik, hogy több Kunszentmárton körül való helységekkel Kolbás-széktől elszakittatott. Ma Szolnokmegyében „Homok puszta“ név alatt Tiszaföldvárhoz tartozik.[5]

A régi „Kolbáz“ helynévben, valószinüleg az itt először megszállott régi kún nemzetség, vagy ennek főnökének nevével találkozunk, mely hasonhangzásu a XIII. századbeli Urbaz, Orbaz, Valkaz magyar[6], s a XIV. századbeli Chamaz, Olaas, Bugaz kún nevekkel, s a már IV. Béla által a kúnoknak adományozott Bars megyei birtokok közül egyik „Colbaz“ nevet visel,[7] mivel tehát e név mindenütt kún birtokoknál fordul elő, azt méltán a IV. Béla alatt beköltözött kúnokkal hozhatjuk kapcsolatba.

A Chumaegyház 1406-ból hibás olvasása az 1395-ki Chun = Kúnegyháznak. A mai névszerint a nagykún községek közül egy sem, a régi elnevezés szerint pedig „egyház“ hozzátétellel csak Túrkevi jön elő 1261-ben Kevegyház, és Kunhegyes 1311-ben Hegyesegyház név alatt; azonban világos lévén a „Chun“ név leirása, ezt Kevének olvasni nem lehet. A Kenderes régi Keregyház nevére se lehet vinni a Kunegyházat, mert amaz már 1352-ben igy emlittetik. Hogy a csak 1521-ben előforduló Kápolnás nem viselte e a XIV. században, talán mint első kún egyház e nevet, azt adat hiányában elhatározni nem lehet.

Hátra van még Kisszállás, és Ujszállás Keek mellett, más néven Zakegyház. Kisszállás a mai Kisujszállás; ezen alakjában e helynév csak 1553-ban fordul elő az eddig ösmert adatok szerint először; 113s hogy Kisujszállás nem viselt hajdan – mint némelyek hinni szeretik – Péterszállása, egészen kiirva, – mint 1521-ben előfordul – Thurgonypéterszállása nevet kitetszik abból, hogy 1553-ban Kisujszálláson kivül még Marialaka, s Kisturgony, s 1558-ban Tormásturgony, és Tóturgony, majd ugyanez Nagyturgony név alatt is, mint külön adózó faluk emlittetnek, s a mai Kisujszállás város határában Fegyvernek felé eső Turgony pusztán a régi faluhelye most is kijelölhető, s e szerint a régi időben Kisujszállás és a két Turgony külön falukat képezvén, egyik a másik nevét nem viselte. Az 1332-ben Fegyvernek falu határához tartozott „Péterkeülése“ nevü falut is, a Fegyvernekkel ma is határos Turgonyt először megszállott Turgony nevü kúnnak, a ker. vallást korán bevett, s valami okból Péterkének nevezett utódjával lehet talán összeköttetésbe hozni.

A mai Kisujszállás nevét ha tekintjük: ennek eredeti neve hihetően Kisszállás volt határa csekély kiterjedéséről; ily alakban fordul elő az 1395-ki oklevélben. Az „uj“ szóval való pótlék ujabb vagyis ismételt megszállást látszik jelezni. A XVI-ik szászadban Kolbászszékben két ujszállás fordul elő: Kisujszállás 1553-, és Karczagujszállás 1506-ban. Az 1389-ik évi oklevélben nevezett Ujszállás azonban egyikre sem vihető, mert ezen Ujszállás fekvése azzal világosittatik: Ujszállás Keek hely mellett, más néven Zakegyház; ezen Zakegyház, mint puszta a Kakatér partján Kunhegyes és Kisujszállás, közelebbről Kolbász, Bánfalva és Kakat puszták között fekszik, s ez viselte 1389-ben ujabb megtelepitéséről az Ujszállás nevet. A Keek hely ma nem ösmeretes, azonban Zakegyház e mellett feküdt, most pedig Kakat mellett esik, mely e néven legelőször 1397-ben már előfordul; a mai Kenderes ugyanez évben „Keregyház más néven Kenderes“ megjelöléssel emlittetik; hogy tehát a Keek-helynév melyikre értendő, elhatározni alig lehet. Száj hagyomány szerint Zakegyházáról annak utólsó papja a Tököly zavarok ideje körül vala kénytelen elmenekülni.

Van még e korból egy más határjárási levelünk is. 1396. aug 21-én kelt oklevél szerint Pásztói János országbiró 114Zsigmond király rendeletére Domonkos leleszi préposttal a filisteusok szállása Árokszállás és István mester Nánagyurk faluja között határjárást teljesitett,[8] melyről kiadott oklevélben: Gyunguspataka, Gyurk, Adach, Gyuler patak, Gyungus község, és nagyárok – magnum fossatum – emlittetnek. A Nánagyurk a mai Vámosgyörk, mely Árokszállással határos, valamint a mai Adacs is. A „nagyárok“ mint helynév előfordul az 1391-ki apáti határjárásban, ez az úgy nevezett „kis árok“, a jelen oklevélben emlitett „nagyárok“ pedig az árokszállási határban elvonuló Csörszárka, mely Borsod megyébe Szihalomig elnyulván, e falu határa 1067-ik évi leirásánál „nagy árok“ elnevezéssel fordul elő.[9]

A következő évből ismét érdekes oklevéllel találkozunk, melyben az egri káptalan előtt 1397. máj. 11-én derzsi István fia, Demeter, s ennek fia Gergely, némely sürgető szükségeik, és a miatt, hogy idegen kézben lévő más birtokaikat visszaválthassák, Hevesujvár megyei Kakath községnek őket illető fele részét tartozékaival, különösen e község mellett fekvő Kéthkazmérfoka, Sebesér és Kárászos nevü halastavakkal Kolbazzállásai Pál fiának Endrének, és Miklós fiának Jánosnak s rokon érdektársaiknak teljes szavatosság mellett 440 frtért örök áron eladták;[10] majd nevezett Endre és János több rokon érdektársaik, mind kakathi kúnok nevében kakath ezen felének birtokába bevezettetésök végett folyamodván, Zsigmond király 1399. jan, 5-én Hökuton kelt levelében e végett az egri káptalant utasitotta, minek folytan nevezett vevők Weysei Márton királyi és Péter káptalani küldöttek által emlitett birtokba Febr. 17-én a helyszinén ünnepélyesen be is igtattattak.[11]

Érdekes ez oklevél azért, mert az eddig ösmert források szerint Kakath községről mint kún szállásról csak 1521-ik évből birtunk hiteles adattal; a most emlitett oklevél pedig Kakath kún szállás fenállását már 1397-re. s igy 124 évvel régibb időre vezeti vissza, s e mellett a kolbászszállási kúnokat az akkori idő viszontagságai között 115is vagyoni tekintetben oly kedvező viszonyok között állitja előnkbe, hogy ezek nem hogy alászállanának, mint némely kún testvéreik, de sőt inkább az időben jelentékeny öszvegen a közel Kakath község fele részét vétel útján magoknak megszerzik.

Ugyanazon 1397-ik évi oct. 22-én Simándról kiadva egy oklevele maradt fen pelsőczi Bubek Imre nádornak arról, hogy ő ez évi oct. 22-én Simánd falu mellett Békés és Zarándmegye nemesei közönségével közgyülést tartván, bewi (Tiszabő) Miklósnak fia Bálint a maga, úgy Kántor Míhály, Péter a János fia, Endre és Pál szinte bői Selyznek fiai személyében előadta, hogy Keregyház más néven Kenderes falu, mely most Domonkos és Bálint a Jánosnak fiai, ki a Péter fia, s Lőrincz és Lajos a Balázs fiai, ki a Scybes fia, kúnok kezén van, régi idő óta elődeiknek örökös birtoka volt s most is annak kell lenni, mit a megye tisztviselői világosan tudnak, kérte tehát ezeket ennek igazsága iránt meghallgatni. Ennek folytán a nádor nevezett megyék alispánjait, szolgabiráit és esküdtjeit hit alatt meghallgatván, ezek egyezőleg azt vallották, hogy Kenderes falu a bői nemesek s elődeinek örökös birtoka, de azt nem tudják, hogy ezt az emlitett kúnok mi módon birják, s ennek emlitett Bálint s testvérei bői nemesektől elidegenitése miként történt.[12]

Itt egy példáját látjuk annak, hogy a kolbászszéki kúnok népesség és gazdagság tekintetében előhaladván, a birtokszerzést nemcsak a szomszéd Kakath, hanem Kenderes falu határában is kiterjesztették; valamint azt is látjuk ezen oklevélből, hogy ez időben Békés és Zarándmegyék rendes tisztikarral el valának látva, s hogy Kenderes más neve Kereghaz vagy Kéregyház volt; e név hasonmása fenmaradt a Dévaványa és Túrkeve közt ma is meglévő Kérsziget puszta nevében.

Ezután Sigmond mielőtt Krakóba elutazott volna, Budáról 1399. jan. 27-én kelt levelében az egri káptalant megbizza, hogy Konye bán és országbiró fia zecheni Franknok 116Heves-újvármegyei Sz. Iván, Zabócs, Altsy, Beze és Kulkez községeiben határjárást tartson, melynek megtörténtéről ez évi mart. 12-én kelt, s Bubek Ditrik nádorhoz intézett jelentésben egyes határpontok fekvése megjelölésénél következő helynevek fordulnak elő: Sz. György (ma Jászalsósz.-györgy), Ladan (ma Jászladány), Zagyva folyó, Lapushalom, Tenkhath, Marczelszegh, Rékas falu, Sombokos, Meller folyó (ma is van Miller puszta), Hymesegyház község, Farkas tövisse, Bezetheleke és Fokoró (ma Fokorú) falu; – a fentebbi községek közül: Sz. Iván, ma Szög-sz.-iván, Altsy – ma puszta Szolnokhoz tartozik –, Beze, a mai Besenszögh egy része; Zabócs, Kulkez ösmeretlenek. Ezen oklevelet Mátyás király 1469. mart. 18-án velenczei Bonó Mózes kértére hiteles másolatban kiadta.[13]

Ugyan ez évben pelsőczi Bubek Detrik nádor Hevesújvarmegyének Velperét mellett tartott közgyülésében a megyei alispánt, szolgabirákat és esküdteket hit alatt kihallgatta az iránt, hogy Erk, Eörs, Apáthi, Mehli és Fogacs faluk szomszédságában fekvő lakatlan falu Sz. András, másnéven Káptalan-püspöki legrégibb idő óta mindég az egri egyházé volt, s kiküldött emberei által az egri káptalant e falu birtokába be is igtattatta.

E közben még Lajos király idejében tett pápai intézkedés mellett is a pogány kúnok és philisteusoknak keresztyén hitre téritése nem csak ezeknek az ősi valláshoz erős ragaszkodása, hanem még inkább magok az erre hivatott egyháziak által előidézett akadályokkal küzdve lassan haladt előre, mind a mellett, hogy az erre a pápa által felhatalmazott predikátor szerzetesek kiváló egyházi jogokkal felruházva, e részben tevékeny munkásságot fejtettek ki.

Ugyanis a már fenállott egyházak rendes lelkészei a téritő szerzeteseket kiváltságos kedvezményeik gyakorlásában nyereségvágyból minden módon gátolni igyekeztek, s ezeket, midőn téritési működésük közben szállásról 117szállásra jártak, elfogták, letartóztatták, megverték, sanyargatták s boszantották; oly megtérteknek holttesteit, kik még életökben vallási buzgóságból sirokat a szerzetesek lakhelyein választottak, nagy lármával saját egyházaikhoz hurczoltatták, s amoda vitetni mindaddig nem engedték, mig részökre bizonyos öszveg pénzt le nem fizettek; ezenkivül a szerzetnek s egyházaiknak a megtértek által ajándékozott egyházi ékszerek, eszközök s öltönyökből a rendes lelkészek magoknak a negyedrész kiadását követelték. Mindezen visszaélések megszüntetése végett a téritő szerzetesek egyenesen a pápához IX. Bonifáczhoz folyamodtak, ki 1399. april 18-ról kelt levelében az illető egyháziakat e boszantó akadályok s visszaélésektől szigorúan eltiltotta, s a téritő szerzeteseket ujabban is felruházta azon kiváltsággal, hogy a pogány jászkúnokat, bárhol szállásoljanak is ezek, szabadon felkereshessék, az áttérteket megkeresztelhessék, gyóntathassák, feloldhassák, sőt a kiközösitetteket is felmenthessék, s az illetőket maguknál eltemethessék a nélkül, hogy azok holttestei elébb a rendes egyházba vitessenek vagy fizetésre szorittassanak; egyszersmind őket a részökre ajándékozott egyházi szerek után bármiféle negyed fizetése alól felmentette, s minden elébbi kiváltságaikat megerősitvén, ezek fentartása s megvédésére a Magyarországi érsekeket s püspököket megbizta.[14]

E század végéről érdekes lesz felemliteni, hogy bár Ilsvai Leusták és pelsőczi Bubek Ditrik, mint 1392–1402. volt nádorok a „kúnok birája“ czimet viselták: azonban az 1393. 1394. és 1397-ik évről Kanisay Miklós tárnok, Zala, Sopron és Vas megyei főispán is mint „kúnok birája“ emlittetik,[15] ki 1395-ben mint követ küldetett Franczia országba a török ellen segitséget kérni; 1396-ban a nikápolyi ütközetben jelen volt, – az 1399–1402-ig terjedő időszakban pedig a kúnoknak egyszerre két birájuk volt, mindkettő István fia, s mindkettő Miklós; jelesen az egyik Csáki István fia Miklós, a másik Marzali István bán fia, Miklós[16] mindketten 118erdélyi vajdák az 1399-ik évi nov. 3-án Temesvár mellett tartott Temes és Krassó megyei közgyülésből kelt oklevélben igy emlittetnek: „Mi mindkét Miklós, István fiai, temesi főispánok, kunok birái“ stb[17]; ez időből van rá eset, hogy egy megyének is egyszerre két főispánja volt[18] e két Miklós még 1402. mart. 29-én is ugy emlittetnek, mint a „kúnok birái.“ Ezen Marczali Miklósnak voltak fiai: Imre, kivel 1444-ben és Marczali János kivel 1456-ban szinte mint kúnok birájával fogunk találkozni.

Ugyan ez időben, sőt a későbbi években is számos példát találunk, hogy a székelyeknek is egyszerre két főispánja volt; igy 1398-ban Perényi Péter és Maróti János, 1438-ban Pelsőczi Imre és Csáki Ferencz sat.[19]

[1] Oklt. 65. sz.

[2] M. n. múz. kéziratt. Széchenyi dipl. hung. 2232. fol. lat.

[3] Fábián Arad m. 229. l.

[4] E munka II-ik k. 210. l. Megjegyzendő, hogy Bolyár nevű puszta ma is van a kiskúnok szomszédságában Solt mellett Pestmegyében.

[5] Palugyay Jkún ker. és Szoln. m. leir. 350–1. i. 9. sz. jegyz.

[6] Knauz Monum. Eccl. Strig. I. 356. 392. 402. l. Magy. tört. tár IX. 120. l. 1353-ban „Comes de Orbaz“ fordul elő.

[7] E munka I. k. 304. l.

[8] Oklt. 66. sz.

[9] E munka I. 565–6. l.

[10] Oklt. 67 .sz.

[11] Oklt. 69. sz.

[12] Oklt. 68 sz.

[13] Okltár 71. sz.

[14] Okltár 70. sz.

[15] Horváth P. Comentatio 170. l. Oklt. 63. sz.

[16] Okltár 64. sz.

[17] Oklt. 73.

[18] Palugyay Megye rendsz. II. 31. l.

[19] Székely okltár. Szabó K. I-ső k. 91. 134. 138. 144. 176. 187. 188.