101IV.

Lajos király 1382. sept. 11-én Nagyszombatban 57 éves korában, s uralkodásának, melynél fényesebb magyar királynak még nem jutott, 41-ik évében meghalván, mivel fia nem maradt, az ország a III. Endre koráéhoz hasonló állapotba jutott.

A nagy király iránti hálás tisztelet nagyobbik leányának Máriának, ki már elébb Zsigmondnak IV. Károly császár fiának jegyese volt, ez évi sept. 17-én fejére tette a magyar koronát; a kormányt azonban Erzsébet özvegy királyné ragadta magához, ki az átalában gyülölt Gara Miklós nádort választván egyedüli tanácsosává, nem sokára több magyar főurak ellen szigoru kegyetlenségre engedé magát ragadtatni. Ennek eredménye egy titkos összeesküvés lett, melynek feje a hivatalától megfosztott Palisna János auraniai perjel, fészke Horvátország, czélja Gara megbuktatása, s a leányágon a trónhoz közelebbi joggal biró Kis Károlynak királylyá emelése volt.

Majd a lengyelek is nyugtalankodni kezdvén, Erzsébet ezeknek, tett igéretéhez képest kisebb leányát Hedviget adta királyul, ki 1384-ben Krakóban megkoronáztatván, 1386-ban Jagelló lithván nagyherczeggel egybekelt.

Ez alatt Magyarországon az öszveesküdt pártnak sikerült 1385-ben Kis Károlyt Zágrábba hozni, mire Mária Zsigmonddal rögtön öszekelt; azonban a budai országgyülés a kedélyek kiengesztelésére kedvező hatást nem gyakorolván, dec. 31-én Kis Károly Székesfejérváron magyar királynak koronáztatott; mig nem néhány hét mulva 1386. febr. 6-án a budai kir. palotában Forgàcs Balázs fegyvere alatt öszerogyván, kevés napok mulva meghalt.

Ez még inkább elkeserité az elégületlen kedélyeket. Horváti János macsói bán kitüzte Horvátországban a fegyverre kelés zászlaját, mit lecsendesiteni Erzsébet és Mária ez országban személyes megjelenésük által reménylettek, azonban 1386. jul. 25-én Diakóvárnál a felkelők által Forgács Balázs főpohárnok és Gara Miklós nádornak 102megöletése után mindkét királyné elfogatott s 1387. januárban Erzsébet, Máriának szemeláttára megfojtatott.

E közben Zsigmond megjelent Magyarországon, s 1387. mart. 31-én magyar királynak koronáztatott; kinek azután sikerült ez évi jun. 4-én nejét Máriát a királynét novigradi fogságából kiszabaditani; majd az 1388-ban tartott budai országgyülésen Zsigmond Máriával egyenlő jogu királynak ösmertetvén el, Maj. 16-án ismét megkoronáztatott.

Zsigmondnak oly véres jelenetekkel kezdődött félszázados uralkodása alatt a XIV. századból is a Jászkúnságra vonatkozó több érdekes oklevelek maradtak fenn.

A XIV. század végéről jelesen, egy lefolyt perben egy eddig ösmeretlen kún nemzetség emlékével találkozunk 1384-ben Churka = Csurka, vagy Chuka = Csuka – mert mindkét alakban előfordul – Pál kúnok kapitányának Benedek, Antal és Jakab nevű fiait szinte kún kapitányokat, elhalt esztergomi kanonok Miklósnak jogán, ennek unokatestvérének Telegdi Miklósnak fia Miklós, mint Bán Benedeknek unokájának Vazulnak szavatosait Csanádmegyei Béb falu végett Széchy Miklós országbiró előtt beperelte; a felek 1385-ik évi Vizkereszt nyolczadára megidéztetvén, az alperes kún kapitányok erősebb joguk igazolása végett e törvényszéken megajánlották, hogy egy kitüzendő határnapon a peressé vált birtokra vonatkozó okleveleiket felmutatni készek; erre az országbiró ez évi Szentgyörgy nap nyolczadát tűzte ki, s erre a feleket a csanádi káptalan által megidéztette.[1]

Ezen új törvénynapon az új országbiró Kapola János előtt nevezett kúnkapitányok felmutatták következő leveleiket:

Először Károly királynak 1315-ben mart. 14-én Zanaghon kelt levelét, mely szerint Koor nemzetségbeli Kondam és Juhpogo királyi kúnok előtte megjelenvén, kérték, hogy Csanádmegyei Beeb falu és föld birtokába, mely övéké s elődeiké, melyet azok 103még István királytól kaptak, újra beigtatásukat eszközöltetni, mit a király el is rendelt.

Továbbá felmutatták szinte Károly királynak Temesváron 1321. mart, 31-én kelt levelét, hogy mivel Károly király az ő hűséges kúnjának Kondam ispánnak Beeb és Halászmortva nevű faluit benépesiteni szándékozik, minden ide költözni akaró, bármi állapotú embereket különös védelméről, s úgy a maga nevében, mint óbudai és szegedi várnagy Pál mester, s a királyné tárnokmestere Tamás részéről a megérkezés napjától kezdve három évi szabadságról biztositja, jőjjenek tehát ide szabadon s lakjanak itt bátorságban.

Végre felmutatták Lajos királynak 1350-ben Budán kelt levelét, melyben a király az egyházi és világi országnagyoknak meghagyja, hogy a Koor nemzetségbeli kúnok néhai kapitánya fiának Györgynek jobbágyait és birtoktalan szolgáit Beeben és Halászmortván, a lopási és fenyitő esetek kivételével, biróilag elitélni ne merészeljék.[2]

Ez érdekes levelekből látjuk, hogy a Koor nevű kún nemzetség már V. István korában szerepelt, s ennek atyjával IV. Bélával vivott csatáiban tanusitott hűségökért ezen nemzetségbeli kúnok nyerték adományba a Csanáddal határos Torontálmegyében ma is Ó- és Kis-Béba név alatt meglévő falukat; e nemzetségből való Kondam és Juhpogó nevű királyi kúnok kérték I. Károlytól az adományos falu birtokába új beigtatásukat, mit a király nem csak elrendelt, hanem hogy e falut és Halászmorotvát hűséges kúnja Kondam ispán javára benépesithesse, az oda költözőknek három évi tehermentességi szabadságot engedett, mit követett 1350-ben Lajos királynak azon kiváltságlevele, hogy e Koor nemzetségi kúnok kapitánya fiának Györgynek Beeben és Halászmortván lakó jobbágyai felett idegen biróság ne itélhessen.

Ennyi királyi kegyelem csak hű szolgálatokért szokván adományoztatni, azt kell hinnünk, hogy ezen Koor 104nemzetségbeli kúnok mind I. Károlynak, mind olaszországi véres hadjárataiban Nagy Lajos királynak kitünő szolgálatokat teljesitettek.

A Beeb miatt folyt per a fentebbi oklevelek felmutatásával nem ért véget, mert ez egy fennlévő oklevél szerint még 1389-ben is Bebek Imre országbiró által a Szentmihályi törvényszakról a jövő Szentgyörgy napira halasztatott el, s a per végeredménye ösmeretlen.

Abból, hogy Beeb Csanádmegyében feküdt Zenthelt kún székhez közel, azt lehet következtetni, hogy a Koor nemzetségi kúnok Zenthelt kún székhez tartoztak, s hogy a kún kapitáuyság örökös volt, mutatja az, hogy Csurka Pál kapitánynak három fiai is kún kapitányokul vannak a fentebbi 1385. és 1389-ik évi oklevelekben emlitve.

A XIV-ik században előfordult ragályok, inséges évek és terhes hadjáratok miatt a kúnok egy része elszegényedvén, hogy a hadjárat terheitől meneküljenek, közülök többen szállás földjeikről egyházi birtokokra költöztek át; igy az óbudai apáczák Bácsmegyei Wastork falujába többen letelepedtek, kiket azonban kapitányaik visszaköveteltek s elébbi szállásaikra erővel is visszahurczoltak. E miatt az óbudai apáczák panasza folytán Sigmond király 1388. oct. 3-án Budán kelt oklevelében a fentebb 1371-ben már emlitett Madarasi Tompa Lászlónak, és bármely szállásokon lakó más kún kapitányoknak meghagyja, hogy a Wastorkon letelepedett kúnokat saját szállásaikra visszamenni ne kényszeritsék, sőt a már haza költözötteket is visszatérni engedjék.[3]

A „Wastork“ több XVI. századi oklevelekben „Wasthorok“ néven fordul elő, mely egy a XVII-ik század vége felé készült térképen Szabadka és Szeged közötti falu, jelenleg puszta: alsó és felső Osztorok, Ostorág, Ostorka név alatt a martonosi határban Ókanisa és Szeged között.

A régi Vastorok faluhoz túl a Tiszán nem messze feküdt Zenthelt kún szék, s figyelmet érdemel, hogy a megnevezett kún kapitány Madarasról Tompa 105László. Madaras ma Bácsmegyei falu, határos Kunbajával (mely hihetően kúnszállások mellett fekvésétől nyerte előnevét), ezt ismét Kelebia puszta választja el Tompától, mely ma puszta Szabadka város határában Halas felé, ma is egy „templomhegy“-nek nevezett határrésszel; s miután egy 1572-ki összeirás szerint kiskúnsághoz tartoztak az akkor már ráczok által megszállott helyek, úgymint: Keleby, Borsod, Matiusháza – ma Mátéháza p. –, Thosháza – ma Tasháza – Tompa, Ivánka – ma Jankovácz –, Meelkuth – ma Mélykút –, Ludas – puszta Szabadka város határában – s mind Bácsmegyei helyek[4]: azt kell következtetnünk, hogy a mai kis Kúnság ez időben Bácsmegye felső részében jelentékenyen leterjedt.

A király 1389-ben a tavaszi és nyári hónapokban a szerbek és török ellen sereggyüjtéssel foglalkozván, úgy ő maga mint a nádor a Tiszántúli vidéken is megfordult. Útját a király Szegeden keresztül vette; itt a városi polgárok azon panasszal járultak elébe, hogy kereskedelmi utazásaikban a szeri földesurak őket háborgatják s útvám fizetésre kényszeritik; miután ez iránt már elébb édes anyja Erzsébet levele által is értesittetett, midőn Temesvárhoz közeledett, april 10-én Utvin – ma Ötövény – nevű faluban kiadta azon oklevelet, melyben Szer helység földesurainak meghagyja, hogy a Buda és Félegyháza vagy másfelé a sáregyházi uton járó szegedi polgárokat régi szabadságuk szerint kereskedelmi áruikkal minden háborgatás és útvám követelés nélkül szabadon utazni engedjék, különben ez útvámot a szegedi királyi vár részére azonnal lefoglaltatja.[5]

Ez oklevélben emlittetik fel először névszerint a régi kiskúnszállások egyike Félegyháza – a mai kiskún Félegyháza városa – mely tehát 1389-ben mint a budai országútban fekvő népes község fenállott.

Ugyanekkor Csáktornyai István nádor és kúnok birája a kolbászszéki Kúnságon is megfordult, s fenmaradt 1061389-ik évi april 22-én Sz. Fábián és Sebestyén vértanúk egyháza körül lévő kúnok szállásán kelt levele, mely szerint Jakab fia Miklós, és János fia Miklós Waychunnypei kúnok egy felől, hasonlóan Zendrének fia Jakab Alonnypei kún másfelől, előtte személyesen élőszóval jelentették, hogy bár ő közöttök Keek nevű hely mellett fekvő Ujszállás, más néven Zakegyháznak nevezett kúnszállás felett peres kérdés támadt, mely a kúnok nádori helyettes birája előtt hosszabb ideig tárgyaltatott, s ezen ügy végrehajtása következtében Jakab a két Miklós részére a hatalmaskodásban elmarasztaltatott: mindazáltal ők több becsületes emberek közbenjárása folytán egymás között a nádor előtt kiegyeztek oly módon, hogy mivel a két Miklós a hatalmaskodási tettet és annak terhét Jakabnak elengedték, ezért Jakab az emlitett Zakegyház szállást a két Miklósnak s utódainak örökös birtokába minden jogfentartás nélkül visszabocsátotta. Az erről kiadott oklevelet Miklós a Jakab, és Jakab a János fia Chwma (Csoma) egyházi kúnok a magok, valamint Tamás azon Jakabnak, s Lőrincz a Jakabnak testvérei, és másik Tamás a László fia nevében Sigmond király által Tokajban 1406. okt. 2-án kelt levélben hitelesen átiratták.[6]

Ez oklevél tartalmára még később visszatérendünk.

Ugyanez évben a török ellen Gara Miklós nádor egyesülve Lázár szerb fejedelemnek seregével jun. 15-én Pristinánál a kossovi – később Rigómezőnek nevezett véres csatát vivott, mely Murad szultán és Lázár fejedelem halálával végződött.

Ezután a bosniai, lengyel és moldvai zavarok vették igénybe Zsigmond idejét; s 1391-ben Oláhország a török által meghódittatván, Bajazed hadai Szerémbe rontottak, s ez vala a töröknek első megjelenése magyar földön.

Különben Zsigmond ez évi nyarat Budán töltötte, s Csáktornyai István nádor innét jun. 30-án kelt levelében felhivja a budai káptalant, hogy Temesváry Miklósnak 107fia Miklósnak fia Miklós, másik Miklósnak fia György unokatestvérek, valamint István fia Gazdagh György és András fia Márton Apáthy szállási királyi philisteusok között még I. Lajos király által itéletileg tett osztály alapján a további viszályok elkerülése végett az apáthy szállási földet minden tartozékaival s haszonvételeivel négy egyenlő részre ossza el, s az egyes osztályrészeket határjelekkel elkülönitvén, mindegyik felet saját osztályos birtokába igtassa be. Ennek következtében alapi Kun György és Mihály őrkanonok káptalani kiküldöttek a határjárást, felosztást és birtokbaadást jan. 20-ik napján teljesitették is.[7]

Ez oklevélben a „philisteus és jász“ név felváltva használtatik, s emlittetik, hogy ez időben már Apátiszállásnak a B. sz Máriáról czimzett kőből épült egyháza volt, s hogy az apátiszállási kir. philisteusok között törvény utjàn még I. Lajos király idejében osztály tétetett, s igy már e király korában, tehát 1382. előtt Apátiszállás mint népes és keresztyén jász szállàs fenállott, Ezenkivül emlittetnek: Négyszállás, Kisir, jász községek, Hegyesegyház és Madaras nagykún szállások, és Balázs nevü egyén Bugacról, mely a régi kún Bugaczháza vagy szállàs, ma Bugacz puszta Pest megyében[8]; Heves megyéből Alattyán, Evrs, Peel, Heves nevü helyek; az apáti határjárásban: bercz, halm, ér, bérczhát, székér, székfertő, őrhalm magyar helynevek, végre a „nyillövés“ kifejezés távolság meghatározására ismételve használtatik. Végre megjegyzendő, hogy Bárány év és forrás megjelölése nélkül Temesváry Miklóst mint jász kapitányt emliti[9]; egy másik Temesvári Miklós mint esztergomi kanonok 1457-ben halt meg.[10]

Zsigmond király folyvást pénzszükségben lévén, 1392-ben Kassán lévő házát e városnak eladta, s Diósgyűrön ez évi april 10-én kelt megbizás folytán a kassaiak e háznak árát két ezer arany forintot Kapolia Desőnek a királynéi kúnok birájának fizették le.[11]

108Ugyan ez évben Tvartko boszniai fejedelem halálával utódja Dabizsia István Zsigmondnak meghódolt, s erre a Garai testvérek a száva parti magyarhorvát elégületleneket elfogatták, váraikat pedig elfoglalták. Ezt követte 1393-ban Miklós nádor vitéz fiának Hédervári Kont Istvánnak és társainak Budán minden törvénytétel nélkül Zsigmond jelenlétében lefejeztetése, mely kegyetlen és jogtalan eljárás azt eredményezte, hogy Zsigmond mind halála órájáig ingadozni érzé fején a koronát.

A fentebb emlitett Tompa László kapitánysága alá tartozó kúnok közül való volt azon Oltuk Miklós nevü kún, ki ellen 1393-ban egy lólopási ügy folyt le. Ugyanis fyrfalvai Istvánnak fia Lőrincz Bodrog megyei alispán, szentlászlói Tamás fia Lőrincz, és besenyői Földes Benedek szolgabirák előtt Töttös László nevében Szécsei Péter jelentette, hogy Töttös méneséből egy lovat elloptak, melyet István a csikós Töttös László Kagymár falujában Oltuk Miklós kúnnak kezéről visszakapott ugyan, Töttös azonban ez ügyet nagyobb igazság okáért Mátyás mester Izter falujában törvényesen kivánván elintéztetni: e végett a megye által Kachházi Miklós és Szecsei László küldettek ki, kik előtt oct. 24-én István csikòs a lónak ellopásával Oltuk Miklóst gyanusitotta; ez azonban tagadta, azt mondván, hogy ő ártatlan, mert ő ezen lovat egy vidéki vásárban egy ösmeretlen embertől vette. Ezek következtében a kiküldött birák azt itélték, hogy ha a csikós a ló feje felett megesküszik arra, miszerint ezen lovat az ő gazdája lovai közzül lopták el, úgy a lovat visszakapja; Oltuk Miklós pedig arra köteles esküt tenni, hogy ő a lónak ellopásában nem bünös, mert ő azt ösmeretlen embertől vette. Mindkét eskü letétetvén, ez ügy befejeztetett, s erről nevezett megyei tisztek Hájlőrinczen nov. 10-éről oklevelet állitottak ki.[12]

Ezt megelőzőleg Temesváry Miklós és osztályos társai 1393-ik év nyarán folyamodtak, a fentebbi 1391-ki levélre hivatkozva, Zsigmond királyhoz, ki ez évi aug. 17-én Budán kelt levelében a budai káptalannak meghagyta, 109hogy az apátiszállási és négyszállási kir. philisteusok vagy jászok között elszántásból felmerült határvillongást, főkincstárnok Frankó által a philisteusok közzé rendelt Aba Imre nevü tiszt, s domoszlói Tamás és Ugrin fia István mesterek közbejöttével intézze el, mely rendelet György kanonok káptalani, és – mivel Aba Imre mással volt elfoglalva – Tamás és István mesterek által ez évi aug. 23-án a helyszinén teljesittetett, a határjárás Apáti és Négyszállás között eszközöltetett. Az ez alkalommal feljegyzett helynevek az 1391-kivel egyeznek.[13]

Az oklevél azon kifejezése, hogy a négyszállásiak az apátiak földjéből egy részt elszántottak valamikor, és azt azóta megszünés nélkül szántják, oda mutat, hogy ez időben már a jászok között a szántás-vetés, mi állandó letelepedést feltételez, már több idő óta elterjedt s szokásban volt.

[1] Okltár 52. sz. 57. sz.

[2] Okltár 53. sz.

[3] Okltár 54. sz.

[4] Dr. Fekete L. Jászkúnok 107. l.

[5] Hornyik Kecskemét v. tört. I. 198. l. Varga F. Szeged v. tört. I. 41. 205. l. az eredeti oklevél Szeged v. levéltárában őriztetik. Okltár 55. sz.

[6] Okltár 56. 77. sz.

[7] Okltár 58. sz.

[8] Bugacz helynév fordul elő Moldvában is Jerney szerint Kel. út. I. 169. l.

[9] Temesmegye 105. l.

[10] Kovachich Script. min. II. 379. l.

[11] Okltár 59. 60. 61. sz.

[12] Gróf Zichy cs. Okt. IV. 529–30. l.

[13] Oklt. 62. sz.