IV.

Ezenkivül fentebb láttuk, hogy III. László alatt 1279-ben Fülöp szentszéki követ a kúnokat érdeklő ama két hires oklevélben a pogányság és nomád élet elhagyása, a keresztyén vallás elfogadása, s községekben állandó letelepedés iránt mily szigorú intézkedéseket tett; úgy hogy a szakál és haj elnyirési és ősi kún öltözködési módot és szokást is nagy nehezen, csak a király közbenjárására engedte meg. Valjon mind ezen külsőségeknél nem erősebb 26jelképe lett volna-e a pogányságnak az ősi kún nyelv töröktatársága, melyet a magyarok nem értvén, velök a jászkúnok már csak ezen okból is szabadon és könnyen nem érintkezhettek s össze nem olvadhattak volna: még is a jászkúnok nyelvéről a pápai követ emlitést sem tesz; mi azt engedi következtetni, hogy az magyar lévén, általa pogány emlék képviselve nem volt.

De tekintsük meg magát, a kúnnak nevezett Petrarcha-féle szótárt; ebben a 118-ik lapon a hadhoz tartozó tárgyak között emlittetik: arcust (= íjj), melynek a kúnnak czimzett rovatban megfelel a „yaa“, – továbbá a 146-ik lapon 29. sz. rejtélyben előfordul a „yayli“ szó, mely jelent sagittariust, vagy magyarul nyilazót, e rejtély szövege kún nyelv szerint: „altu ayrgâ tura tuser, al torhâ jayli tuser,“ melynek a 154-ik lapon következő latin forditás felel meg: „auro distinctus princeps descendit, purpureus sagittarius descendit,“ (az arannyal diszitett fejedelem leszáll, a bársonyos nyilazó leszáll), maga a rejtély megfejtése hiányzik. Gróf Kuun a LXXXIII-ik lapon azt irja, hogy „a kúnok nyilazói neveztettek jászoknak, mert íjj a török nyelvekben: jai vagy jei; jaiêi = jaidsi pedig nyilazót jelent, melylyel a magyar íjj és íjász teljesen megegyez. A magyarok latin irói a jaici, többesben jaicilar eredeti kún alakot végre jasso és jassones-re rontották el.“ E fejtegetés azonban a kún szótár adatainak nem fel meg, mert a 118. és 278. lapon nem jai, sem jei, hanem „Jaa“ àll íjj jelentéssel; ezen kivül ellenkezik ez értelmezés a codex 127-ik lapjának a kiadmány 174-ik lapján a ci = dzsi szóképző ragra vonatkozó magyarázatával, mely szerint: ötmek jelent kenyeret, ötmäkêi az, ki a kenyeret késziti; cekm = posztó, cekmêi a ki a posztót késziti; ezért van, hogy a „Yyaicêi“ szó a 103. és 280. lapokon látható „archerius és sagittarum fabricator“ latin szavakkal magyaráztatik; mert az archerius nem: íjazó, íjjal harczolót, nyilast, hanem íjj készitőt, a régi hazai oklevelekben: íjgyártót = parator arcuum; a sagittarum fabricator vagy faber pedig: nyilkovácsot – temirzi 96. l. – ki a vas nyílhegyeket készitette, jelent; mely fogalmakat a nyilazó íjászszal a yyaicci-t a yailival helyesen egynek venni nem lehet. 27Igy V. István if. király egy 1266-ik évi oklevelében emliti, hogy Fulgudus és Voruz földek hajdan az ő Csanádmegyei íjjgyártóié – paratorum arcuum nostrorum – valának.[1]

Igen feltünő némely nem csak külföldi, hanem hazai iróinknak is azon szokása, mely szerint ők ős-régi magyar szavainkra nézve nagy szorgalommal kutatják, hogy ezek, vagy ezekhez csak távolról is hasonlók mely keleti nyelvben fordulnak elő, s ha ezt felfedezik, nem azt állitják, hogy azon szót azon nyelv a magyarból, hanem hogy a magyar amabból vette át; mintha nyelv és szóalkotási képzettséggel csak amaz birt volna, a magyar pedig már az ősidőkben csak más nyelvekből átvétel, átsajátitás utján lett volna képes fogalmak kifejezésére szavakat találni, úgy hogy e szerint ősmagyar nyelv nem is létezett soha, hanem szavai egy részét a többi keleti, más részét a szláv, német, román és más nyúgoti nyelvekből kölcsönözte át.

Ez az eset a jász szóra nézve is; holott a „jász“ nemzeti névnek a töröktatàr „jai“ vagy „jaici“ szavakból származását teljesen lerontja az, hogy a jász nemzeti név már Krisztus előtt több századtól kezdve a görögösitést „jazyg“, sőt a számos irókon kivül a római emlékköveken is igen gyakran emlittetik, a midőn pedig a töröktatár nemzetnek s nyelvnek még hire is alig volt.

Tekintsük meg már a hazai emlékeket; a jàszságra vonatkozólag csak a legrégibb, az 1400-ig fenmaradt kevés számu oklevelekben felemlitve lévő jászsági helynevek mind tiszta magyarok, Igy 1357-ben Berény, Jákóhalma, s a mi ezek között ez időben per tárgyát képezte, a Horgasérmelléke nevü föld, 1365-ben a mai Jászárokszállás Arukmelléke néven emlittetik, 1370-ben Mizse, 1382. előtt Apátiszállás, 1391-ben Négyszállás és Kysir, mely a Tiszának Kisér nevü ágazatától nyerte nevét, 1369-ben Alsó-Szent-György, Ladán, öszvesen 10 helynév, melyből 9-et népes jászközségek viseltek. A jászok beköltözése után alig egy század telt el, mely alatt a jászok a király zászlója alatt bel és kül hadjáratokban távol s nagyon 28elfoglalva lévén, a szállásaikat környező magyarság mélyebb behatásának s olvasztó hatalmának folytonosan kitéve sem lehettek, s igy azt az ősi töröktatár nyelvet, úgy mint az ősi vallást, melyet teljesen csak 1472-ben, tehát több mint két század mulva hagytak el, könyü vala nékik saját magok között megőrizni. S mégis a régi Csörszárka mellett megtelepedett jászok uj szálláshelyöket nem a Petrarcha szótárnak: cugur, or, kesene. taraga – az árkot jelentő töröktatár szavával, hanem tiszta magyar Árokmellék, Árokszállás szóval nevezték el: más jászok ismét Apáti nevü és több más telepedési helyök nevéhez szinte nem a török tatár: endurmis, hanem a magyar „szállás“ szavat ragasztották; végre Négyszállás helyet sem találunk a Petrarcha codex szótárának megfelelő: Tortunzi endurmis vagy ulus, tatár elnevezést. A következő századokból fenmaradt oklevelek magyar jászhelynevekkel még nagyobb számmal találkozunk.

Valóban érdekes volna már tudni az ellentáborosok véleményét arról, hogy a jászok ősi töröktatár nyelvöket mely században hagyták el és cserélték azt fel a magyarral, midőn, ki az ő pártjukhoz tartozik, Wernher György kir. tanácsos és sárosi kamarai praefectus 1543-ból határozottan állitja, hogy még ez időben – tehát 1543-ban – is megtartotta a jászok nemzete a maga ősi, különös és a magyartól különböző nyelvét. E szerint még ekkor a jászoknak a Petrarcha codex kún nyelvén kelle vala beszélni, mely szerinte különös és a magyartól különböző volt. Ez időtájban már a jászkúnságon a reformált vallás terjedvén, ennek tanait itt töröktatár nyelven kellett volna hirdetni, miről pedig ezen kor elég bő irodalmában sehol emlités téve nincsen. De ha ez iró oly jól ismerte a jászok nyelvét, miért nem határozta meg, hogy ha különös nyelvök nem magyar, tehát miféle nyelv az; mert a jászok adózási tekintetben a magyar kamarával közelebbi összeköttetésben lévén, ezek nyelvét egy kamarai főtisztnek tudnia nemcsak lehetett de kellett is.

Menyivel határozottabban, bár hasonló népismeret hiányával beszlének a külföldi irók.

29Gessner Konrád 1555-ben megjelent munkájában[2] azon nemzetek közzé, kik illyr nyelven beszélnek, sorozza a corall, croat, culmi, gazar, gepida, mengrel népeket, transylvanokat (erdélyieket), továbbá azt irja „a japidok és jazygok illyrül beszélnek,“ s ezután mindjárt következik ily czimü fejezet: az illyr vagy sarmatiai nyelvről. A moschoviták illyr nyelvet és illyr betüket használnak, mint a szlávok.…

1587. körül élt Sarnicius Szaniszló pedig, midőn Boleslavnak a vitéz jászok vezérével Cunhattal való csatáját leirja, felvilágositásul elmondja, hogy „bár némelyek a jászok eredetéről kételkednek, azonban hogy ezek sarmaták valának, arról kétség nincsen, s hogy sarmata nyelven beszéltek, az is igazolja, miszerint eddig, a jászok közzül mind azok, kik Podlasiában laknak, mind a kik Magyarországon a Tiszánál tartózkodnak, szláv – slavonia – nyelvet, bár kissé nehezebbet, mint az oroszok használnak; s ezen vezéröknek is Cunhatnak, kiről most emlékeztünk neve egészen orosz.“[3]

Tehát az eddigi adatok szerint a régi jászok nyelve illyr, szláv és német, vezérök neve orosz, majd a XVIII. és XIX. századbeli irók egy része szerint töröktatár! mig ismét Guagnimi Sándor 1584-ben kiadott munkájában[4] európai Sarmatia határait előadván, ezt irja: határosok „délről a metanasta jászok, mely magyar nemzet – quae est gens hungarica.“

Ezekből láthatjuk, hogy a külföldi irók mily eltérő véleményeket mondtak a jászok nyelvéről, sőt a siléziai származásu Wernher, és az olasz Ranzán, bár Magyarországon részint laktak, részint több évig tartózkodtak, mily felületes ösmeretet szereztek a jászokról.

Annyival inkább megérdemli figyelmünket a XVII. század egyik tudományos férfia Ottrokocsi Fóris Ferencz, testben lélekben magyar, a sokat hányatott protestáns egyháznak bátor lelkü tagja, ki Szathmáron tanitói, 30Rimaszécsen szülőföldjén, majd Gyöngyösön és Kassán lelkészi hivatalt viselt, s gályarabságot is szenvedett; ez mint a nép embere a magyar, s mint a ref. gyöngyösi egyház lelkésze, a szomszédságában lakó jászok nyelvét teljesen ösmerte. Több munkái között „Origines hungaricae“ czimü történelmi műve, eltekintve némely merész következtetéseitől, azon korhoz képest nagy tudományossága s olvasottságáról tesz tanuságot, s annyival nagyobb sulyal bir előadása ott, hol saját tapasztalatára épit. Nézzük mit ir ő 1693-ban megjelent munkájában a jászkúnok nyelvéről és nemzetiségéről.

Nevezett munkájában (I. r. 18. l.) elébb a régi Scythia nyelvéről szólván igy folytatja: csak magában Magyarországban is némely nyelvjárásokon – dialectus – kivül ezen és a mult században hét, egymástól nagyon különböző nyelvet lehete, és lehet most is megszámlálni.“ s ezután elősorolván a magyar, német, tót, oláh, görög, czigány és a török nyelvet igy folytatja: „a jászokat vagy kúnokat külön nem számlálom, mert ezek is magyar nyelven beszélnek – hungarico utuntur idiomate“, nem számitja a trák vagy rutheneket, mert ezek nyelvei a szláv nyelv szójárásai.

Még tüzetesebben ir e gyöngyösi ref. lelkész az egyházához 2–3 mérföldnyi távolságra eső Jászság nyelvéről alább (I. r. 65. l.) következőkben: „a jászok nyelve megtekintéséből is kitünik, hogy ők, mint ezt magok is elősmerik, a legeredetibb származéka azon sythák utódainak, kiktől azon nemzet, mely most magyarnak mondatik, származott. Mert nyelvök átalában ugyan az a többi magyarokéval, a mi különbség első tekintetre nehány kevés szòban látszik, az nem anyi, hogy megérdemelje, miszerint a beszéd különbözővé tétele végett itt elősoroltassék. Azt sem lehet mondani, hogy ezek hosszu idő alatt a többi magyaroktól nyelvöket eltanulhatták. Ugyanis mivel külön laknak, valóban csak úgy meg nem tanulhatták volna azok a mi nyelvünket az együtt lakás alatt Magyarországon belől, mint a tótok és németek, kik, keveseket véve ki… még azt soha meg nem tanulhatták. Minden, ki a dolgokban jártas, tudja, és a tapasztalás is 31azt bizonyitja, mily nehéz valakinek, főleg nemzetiségi tömegnek, ősi anya nyelvét elveszteni, s a szomszéd nemzet beszédjét egészen elsajátitani. Jól tudom, hogy egymástól különböző két nyelv századokon át különféleképen változik … azt azonban soha nem olvastam, hogy egy nemzet, mely elkülönitve városaiban s faluiban lakik, egy más szomszéd nemzet nyelvét elfogadta, s a maga ősi nyelvét egészen elvesztette volna. Ezenkivül az igazi és eredeti magyarok szokásai – a jászoknál is – láthatók, s eléggé tanusitják, hogy ezek az ugyanazon nyelven beszélő régi nemzet ugyanazon véréből származtak. Ebből kitetszik, hogy a sziléziai származású, de megtestesült magyar tudós Vernher György 1550-ben helyesen irta, hogy a jászok Magyarországon most is megtartják ősi nyelvöket, hanem a mi nyelvünk és a jászok nyelvének nem ösmerése miatt abban csalatkozott, midőn irja, hogy azoknak különös, a magyartól igen különböző nyelvök van.“ Hasonlóan csakhogy más módon tévedt Ranzan is, midőn irja, hogy a mi jászaink német nemzet.“

Végre a IX-ik fejezetben a „magyar“ név eredetét vizsgálva (350. l.) igy ir: „ez a legátalánosabb neve nálunk mind azoknak, kiknek anyanyelvök a magyar, akár jászok, akár kúnok, akár baranyák a Dráva és Száva között .…“

Ily körülményesen s határozottan valamely nemzetről, s ennek nyelvéről csak az irhat, ki e nemzetet jól ösmeri s nyelvét teljesen érti, s látjuk Ottrokocsinál azt is, hogy ő bő olvasottsággal birván, az addigi történetiróknak a jászok nyelvére nézve eltérő és a valósággal ellenkező nézeteit is ösmerte, s ezek ellenébe állitja és mondja ki határozottan, hogy a jászok mind nemzetiség, mind nyelvre nézve tiszta magyarok, s ez állitás annyival hitelesebb, mert ő nem csak a magyar, hanem az általa emlitett más hazai nyelvek szójárásait is ösmerte, s azokat a külön nyelvektől megkülönböztetni is tudta; ösmerte azt, hogy egy tömegesen együttlakó nemzet ősi nyelvét ellenállhatlan kényszer ráhatása nélkül más idegennel fel nem cseréli, sőt, mint munkáiból látjuk – ő a keleti nyelvekben is jártassággal birt. Valjon ki ily 32tudományos és ethnographiai készültséggel ir, elkerülhette volna-e figyelmét, s mellőzte volna-e munkájában annak megemlitését, hogy az ő idejében tiszta magyar jászok hajdan töröktatár nyelvüek valának?

Hazánkban a jászokról több hely nyerte a mai jász községeken kivül is elnevezését: Jászpély Gyula mellett, Jászfalu Pest, Pozsony és Komárom, Jásztelek Nógrád, Jaz Nyitra és Kraszna, Jaasz Fogaras és Középszolnok, Jászfalva Udvarhelyszék, Jászlócz Pozsony, Jasztraba Bars, Jaszova Torontál, Jaszenicza Turócz, Jaszenova Árva és Trencsén, Jaszka, Jaszkova, Jazbina Zágráb, Jazak Szerém, Jazvine Varasd megyékben; Jasenak, Jasenicza, Jass, Jasenova, Jasnichberdo, Jaszenacz, Jaszenik, Jaszenovacha a határvidéken; ezenkivül: előfordul 1256-ban Jászmonostor, 1299-ben Jazurmegy falu[5], s Majláth Béla szerint egy régi oklevélben Nyitra megyében „vallis philisteorum“ is fordul elő; melyek, hogy a jász nevet mikor s miért nyerték, s laktak-e itt valaha jászok, mind ez történelmi adat hiányában ki nem mutatható. Van ugyan Jászó a konvent székhelye Abauj megyében is, mely azonban már 1243-ban mint olyan emlittetvén,[6] a jászokkal összeköttetésbe nem hozható.

[1] Fejér Cod. IV. 3, 343. l. Bárány Torontál m. oklt. 52. l.

[2] Mitridates. De differentiis lingvarum tum veterum, tum quae hodie in usu sunt Observationes Tiguri 15. 26. 52. 69. l.

[3] Dlugossi hist. Polon. Lipsiae 1712. G. II. melyben végül van: Stanislai Sarnicii Annales Polon. 1102. l. B.

[4] Rerum polonic. Tomixtres Francofurti 1584. t. II. p. 3.

[5] Fejér Cod. dipl. VI. 2, 243. l. VII. I, 360. l.

[6] Endlicher monum. 462. l.