ELŐSZÓ.

Ez akadály azonban közelebb nem csak elhárittatott, hanem Jász-Nagykún-Szolnokmegyének 1881-ik évi máj. 24-iki közgyülésén e munka ügye Veres Károly megye bizottsági tagnak és társainak inditványa s a megyei állandó választmány véleményes jelentése folytán tárgyalás alá vétetvén, Sipos Orbán megyei alispán inditványozta: „mondja ki a közgyülés, hogy a Gyárfás István történetiró „Jászkúnok története“ czimü munkája 3-ik kötetének IVezer példányban egész kiadási költségeit, – azon reményben, hogy ezen kiadási költségek 1/3-ad részét Pest-Pilis-Solt kiskún megye megtéritendi, mely azután a későbbi kötetek kiadásának fedezésére lesz forditandó, s hogy ily arányban a további költségek elvállalásához is most nevezett testvér megye járulni kész leend – ezuttal viselendi; s a volt jászkún kerületek által 1872-ik évi decz. 9. tartott közgyülésben hozott határozathoz képest a 3-ik kötetből 200 példányra olykép fizet elő, hogy ezek hazai, kiválólag az érdekelt megyei felsőbb tanintézetek s iskolák közt osztatnak szét, s utasitsa az alispánt, hogy az igy felmerülendő költségeket a volt Jászkún kerületektől a megyéhez csatolt városok és községek között redemtio arányában ossza szét, szedje be, s fejezze ki a törvényhatóság azon várakozását, hogy az igy megosztott költségek az illető városok és községek által haladéktalanul fedeztetni fognak.“

„Horthy István megye bizottsági tag az alispán által tett inditványhoz azt kivánja hozzá tétetni, hogy miután e megye különböző részekből, de testvérileg összeforrott, s az egyik, előbb más törvényhatósági kötelékhez tartozott rész története, multja, ma már az egész megye egyetemének kegyeletévé vált, s a régi idők történetéből eredő szálak Jász-Nagykún-Szolnok megye jövőjében közös tulajdonná forradnak össze, s hogy az oly gyorsan bekövetkezett testvéries összeforradás ma már tettekben is nyilvánulást találjon: mindazon költségek, melyek az előző inditványhoz képest a megye csupán egyes részeire hárulnának, ne ezek által, hanem az adózási kulcs arányában a megye összes városai s községei által viseltessenek. Mely inditvány közlelkesedéssel s egyhangulag elfogadtatván“ határozatilag kimondatott.

Ugyanezen közgyülésből megkeresés intéztetett Pest-Pilis-Solt Vkiskún megyéhez ez intézkedés pártolása végett, s a hazánkban mindenkor vezérszerepet viselő ezen megye, elfogadva állandó választmányának javaslatát, aug. 30-án közgyülésileg kijelentette, hogy „e munka 3-ik kötetének kiadási költségeire a megye szabad rendelkezése alatt álló statusok pénztárából 200 frtot, a kiskún külön házi pénztárból 100 frtot, összesen 300 frtot megszavaz.“

Ezen az ősök iránti kegyelet, magasztos honszeretet s nemeslelkü hazafiságot előtüntető eljárás eredménye az, hogy e munka 3-ik kötete, diszitve a jászkúnsági kiváltság levelek közül meglévő legrégibb, I. Károly 1323-ik évi levelének hasonmásával, megjelent; s nem lehetvén a jászkúnságnak, mely éppen Pest és Szolnok megyékben fekszik, ezek eseményeinek is érintése nélkül történelmét megirni, azt hiszem, hogy ez által ezen testvér megyék együtt átélt régi történelme is több helyen érdekes világitásban fog feltünni.

Midőn ezekben a mult idők emlékei iránt e lelkes megyéknek, mások által is követendő például szolgálható kegyeletes eljárását, s hazafias érdemeit kiemelni kedves kötelességemnek tartottam; nem mulaszthatom el, hogy ne szenteljek néhány sort egy lelkes hazánkfiának, ki az irodalmi téren a magyar őstörténet, s kiválóan a jászkúnok történelme felderitésére szentelte egész életét s áldozta tevékeny munkásságát; ez Jerney János kiskún hazánkfia, m. t. academiai rendes tag, kinek életrajza alig lévén fővonásokban is ösmeretes, nem lesz érdektelen azt részletesen előtüntetni.

A volt kiskún kerület egyik virágzó községében az új telepedésü Dorosmán lakott a mérlaki nemes Jerney családnak a mult század második felében egy szellemi és vagyoni tekintetben előkelő sarjadéka Jerney József, e községnek éveken át buzgó tisztviselője, utóbb főbirája, VIférje Kiss Borbálának. E szüléknek 1800. máj. 12-én született Katalin és Anna leányuk után 3-ik gyermekük s egyetlen fiuk János.

Családi gondos ápolás és nevelés után az elemi iskolákat s magán uton az első latin osztályt Dorosmán végezte, s látva a szerető apa egyetlen fiának tehetségét és szorgalmát, 1810-ik év végén a közel Szeged városába vitte, hol a 2-ik és 3-ik grammaticai osztályt befejezte. 1814-ben őt szinte itt találjuk az 5-ik osztályban, mint szép előmenetelü növendéket. Ennek lett eredménye, hogy atyja akaratából a bölcsészeti osztályokat Pesten végezte, s a költészeti tanfolyamból máig fenmaradt egy költeménye, melyet 1815. nov. 30-án Kállay Alajos barátjához irt; 1816–7-ben szinte több költeményeivel találkozunk, melyek az akkori idő- és nyelvfejlődési viszonyokhoz képest figyelemre méltó öngondolkodás és fenkölt szellemre mutatnak.

A bölcsészeti tanfolyamnak ily sikeres bevégzése után Pozsonyba ment, hol a jogacademiában 1818/9-ben a jogi tanfolyamot végezte s magát szorgalmával kitüntette. Már ez időben Jerneynél a tudományos könyvek olvasása iránti hajlam annyira kifejlett, hogy e miatt a virágzó terjedelmes gazdaságában gyönyörködő atyjának neheztelését több izben magára vonta. Ezután Hevesmegyében és egy tàblai ügyvédnél töltött egy évi joggyakorlatot bevégezve, 1820. aug. 23-án a királyi táblánál Halácsy László személynöki itélőmester oldalához esküdtt fel mint táblai jegyző, mig nem az 1821-ik év vége felé a szentmártoni törvényszakon az ügyvédi vizsgát sikerrel letévén, decz. 20-án az életkora 22-ik évét még be nem töltött ifju hazánkfia, kezében ügyvédi oklevéllel, lelkében tudományos képzettség, s hazafiui lelkesedéssel lépett ki a gyakorlati élet pályájára.

VII1822-ben a jászkún kerületekhez folyamodott tiszteletbeli alügyészségért. – Ez időben a jászkún főkapitány Somogyi Antal volt, a ki hogy mily ajánlat kiséretében terjeszthette fel kérvényét József nádorhoz, mutatja az eredmény, mely szerint kérelme sikertelen volt. Ezen nem várt, nem érdemelt mellőztetés, valamint lelkének eddigi vonzalma Jerneyt még inkább a régi magyar történelmi kutatás terére ragadták.

Beel, Pray, Katona, Gebhardi, Budai, Virág, Fessler és Engel munkáit, mint ez időben a magyar történelem egyedüli utmutatóit, valamint Horvát Istvánnak a magyar őstörténelem iránt rajongó lelkesedéssel irt müveit tanulmányozván, belátta, hogy a régészet és keleti irodalomban való jártasság nélkül igyekezete sikertelen lesz; minél fogva Bécsbe ment, s itt az egyetemen a régészetet, keleti irodalmat s nyelveket hallgatta, kutatott, olvasott s gyarapitotta tanulmányait a régi magyar, különösen a jászkúnok történelmére nézve.

Még ez időben a m. t. Academia felállitása csak az uj életre ébredt nemzetnek jogaiért lelkesült hazafiak keblében táplált eszme volt, mely többféle tervek, sőt erre irányzott pályakérdések kitüzésében nyilvánult; a tudomány különböző ágaira vonatkozó pályakérdések kitüzése igen jótékony hatást gyakorolt a magyar tudományosság fejlesztése s előmozditására. Vitéz József udvari ügynöknek 1816-ban tett ezer forintos alapitványából a Marczibányi család intézetére ügyelő küldöttség 1822-re a következő pályakérdést tüzte ki: „egy volt-e a régi kún nemzet nyelve a magyar nemzet nyelvével?“ jutalma 100 váltóforint, a pályamunkák 1825-ik évi aug. 29-ig Pestre a m. n. Muzeumhoz beküldendők, melyeket az emlitett Marczibányi küldöttség fog megbirálni, s a dijj-nyertes VIIIszerzőt a jutalom nyilvános átvételére annak idejében meghivni.

Ezen a magyar őstörténelemre nézve a mily fontos, oly nehéz pályakérdés megragadta a jászkún kerület kebeléből származott Jerney nemes ambitióját, eddigi tanulmányait ujabb kutatásokkal növelte, – beútazta a palócz telepeket, buvárolta a hires kúnmiatyánk fenmaradt példányait, tanulmányozta az e kérdésre vonatkozó eredeti forrásokat, s fáradhatlan szorgalmát, kitartó munkásságát fényes siker koszorúzta; 25 éves kiskún hazánkfiának e nehéz kérdést magyar szellemben megfejtő munkája az e kor legjelesebb magyar tudósainak birálata alapján 1825-ben pályanyertesnek nyilvánittatott. Maga a pálya-dijj azonban, nem tudni mi okból, csak 9 év mulva, 1834. jun. 5-én Végh István koronaőr mint nádori biztos elnöklete alatt, több más ily régi jutalmakkal együtt Pestmegye nagy termében nagy ünnepélyel adatott át, mely alkalommal több pályakérdések is tüzetvén ki, ezek egyikének dijját Jerneynk a neki átadott dijj visszaajándékozásával növelte.

E pályanyertes mü 105. §-ból állván, terjedelmesnek mondható, azonban – mint Jerney egy későbbi munkájában irja – „e vaskos munkájának némi szerencsétlen constellatiok kellő időben“ megjelenését gátolták, halála után pedig annak kézirata is elveszett, s csak szakaszok szerinti tartalmának saját kézirati feljegyzése maradt fen; hogy mik valának e „szerencsétlen constellatiók,“ azt kipuhatolni nem sikerült.

Jerney volt az első, ki a jászkún kerület fiai közzül tudományos munkájáért pálya-dijj nyeréssel lett kitüntetve; felhivta ez figyelmét József nádornak, mint a jászkúnok főbirájának s a magyar IXtudományosság előmozditójának, de még nagyobb örömöt s lelkesedést idézett elő az ifju Jerney keblében, kinek tudományos hirneve ez által megállapitva lett, s ki erre, talán nem minden felsőbb bátoritás nélkül, kérelmét megújitva, ugyan ezen 1825-ik évben a nádor által tiszteletbeli alügyésznek kineveztetett, s hiv. teendői végett lakását Félegyházára tette át, hol szabad idejét tudományos ösmeretei növelésére forditotta.

Mint kerületi tisztviselő felhasználta az alkalmat a jászkún kerületi levéltár átkutatására, kiterjesztette figyelmét a régi jász ereklyére, a Jászberényben a városi levéltárban féltékeny gonddal őrzött úgynevezett: „Leel kürt“-re, s ezt Bécsben a közgyüjteményekben lévő több régi kürtökkel összehasonlitván, e vizsgálati eredményét „gondolatok a jászkürtről“ czim alatti értekezésében Szegeden 1827-ben adta ki. Még pályamunkája irásakor sokat foglalkozván Klaproth munkáival, különösen ennek 1812-ben kiadott Caucasi útazásával, ennek eredményeül tekinthetjük ily czimü értekezését: „Világositás Ásiában a Caucasus hegyén lakozó Avarok és Kúnságiak nyelvének magyartalansága iránt“, mely szinte Szegeden jelent meg 1829-ben; ugyan itt s ez évben adta ki értekezését „Szeged városában lévő esztendő számi régi felirásnak magyarázatáról“, melyben kimutatja, hogy a Szeged alsó városi egyház falaiba illesztett kőtáblára vésett szám nem 1103-nak, hanem 1503-nak olvasandó.

E tudományos müködése közben Jerneyt a jászkún kerületeknek 1830. nov. 22-én tartott közgyülése Újj Péter főszámvevővel Bécsbe küldte fel kinyomozása s visszaszerzésére azon a német lovag Rend alatti, s elébbi polgári állapotára vonatkozó iratoknak, melyek e Rendnek itt lakott tisztjei által a ker. levéltárból a Rend bécsi levéltárába vitettek. E kiküldetés eredményének azonban a Xker. levéltárban semmi nyoma nem lévén, ez aligha megtörtént, hihetően a miatt, mivel a Rend nagy mesterétől az erre szükséges engedélyt megnyerni nem sikerült.

Jerney ezután is szorgalmasan dolgozott. A „Hasznos Mulatság“ 1833-ik évi folyamában megjelent: „Dorosma“ czimü czikke, melyben szülőföldje Dorosma község régi történetét új adatok alapján érdekesen világositja fel; ugyan ez időben munkálkodott „a Magyarországi karok és rendek“ és egy más ily czimü müvén „Kalauz a Magyarországi oklevelek ismeretére a levélkiadó helyek leirásával, 100. hiteles pecsét rézbe vésett képével.“

E közben a m. t. Academia 1830-ban létrejött, megalakult, megkezdte tevékeny müködését; s a történet tudományi osztályba, a már több megyék által táblabirósággal megtisztelt Jerney 1837. szeptember 7-én levelező tagnak megválasztatott; ezt követte, hogy éppen egy év mulva szinte szeptember 7-én 1838-ban a rendes tagságot nyerte el.

E választások megtisztelték nem csak Jerney fáradhatlan munkásságát, hanem a jászkún kerületeket is, mely megyének fiai közzül Jerney vala az első, ki a t. Academia tagjai közzé emeltetett; annyival kevésbé lehet hallgatással mellőzni, hogy a kerületekben ekkor a nepotismuson alapuló oly örökös hivatalviselés rendszere uralkodott, mely az anyi kitüntetésekben más testületek által részesitett hazájok fiát tehetségének megfelelő kerületi tisztségre megválasztással, állandóan magához csatolni nem engedte, mely mellőzés és reményekbeni csalódás keserű érzete Jerney lelkében egész életén át megmaradt.

Jerneynek atyja, fiának e tudományos kitüntetését nem érhette meg. 1833-ban meghalt, s e gyászeset Jerneynknek igen sok kellemetlenséget okozott. Az apai gazdag XIhagyaték miatt leánytestvéreivel, főleg Annának férje Balajthy Vendel kiskún kerületi esküttel 1834-től kezdve hosszas és keserú peres viszályai voltak. Az örökösödési perben való biráskodással Dorosma helyett Halas város Tanácsa bizatott meg, s a hagyatéki tömeg biztositása végett Jerneynek minden apai ingó és ingatlan vagyona zár alá vétetett; végre is Jerney nyerte meg a pert, s az itélet szerint leánytestvéreit kielégitette. Azonban a gyülölség, az üldözés ezután sem szünt meg, ugy hogy végre kénytelen volt Jerney, az apai házat elhagyva, az év legnagyobb részét Pesten tölteni, hol tudományos foglalkozásait legalább csendben folytathatta.

Jerney 1838. decz. 3-án a m. t. Academiában székfoglalóul értekezett „a magyarországi besenyőkről“, mely érdekes tárgya hazai történelmünknek még ily önálló tudományos készültséggel kifejtve nem volt.

Ugyanez idő tájban kezdte meg a magyar történelemre vonatkozó régi oklevelek gyüjtését is a m. k. kamarai levéltárból kiselejtezett régi iratok egy nagy csomagának megszerzésével, melyet azután oly szorgalommal és sikerrel szaporitott, hogy 4071 darabból álló régi oklevél gyüjteményét megyénként és évszám szerint rendezve, 25 nagy kötetben állitotta összve, mely azután halálával vétel útján a kecskeméti ref. főiskola könyvtárába jutván, ma is itt őriztetik.

Academiai rendes taggá választatása csak fokozta szorgalmát és tudományos munkásságát, s az academiai Értesitő, Évkönyvek és Tudománytárban évenként több, különösen 1840. és 1842-ben hat-hat értekezéseivel találkozunk. Ezeket követte egy nagyobb értekezése a Tudománytár 1844-ki kötetében, hasonlóan nagy szorgalmat tanusitó kutatások eredménye: „a magyarországi Izmaelitákról XIImint volgai bulgárok- és magyar nyelvü népfelekezetről.

Ez időben a magyar őstörténelem körüli kutatás, elhagyva már a százados, de sikertelen szófejtegetés útját, egy megbizhatóbbnak, sikeresebbnek mutatkozó új térre lépett. A persa és középázsiai fönsik tudományos beútazása által kisérlette meghatározni azon országot és népet, melyhez a magyar és vele rokon népek őstörtenelmét kötni kell.

Erre legelőször is a kőrösi székely Csoma Sándor vállalkozott 1820-ban, ki Persiát, Kashmirt, Tibetet beutazván, Calcuttába érkezett, azonban 1842. april 11-én Bengalban meghalt. Utazásának reánk nézve azon negativ haszna, annak megösmerése vala, hogy a magyar nép őseink nyelvét és székhelyét nem e vidéken kell keresni. Majd a figyelem északfelé a Scamdinaviától Uralig lakó rokon népek nyelvére irányult; Reguly Antal hazánkfia 1840–45-ig a finnek és a vogulok földjén lakott s útazott, s 1849-ben nagy nyelvgazdasággal tért haza.

Jerneyt ezen útazások még nagyobb mérvben lelkesitették rég táplált tervének végrehajtására. Ő erre már több év óta készült, kutatott, olvasott, tanulmányozta az eredeti forrásokat, s éppen ezek hiányossága s homályosság élesztette fel benne régi vágyait. „Keletre kell – ugymond – útaznod, megvizsgálandó azon földet, melyen a hős magyar elődök laktak, felkutatnod az onnan ide költözött ősök történetére vonatkozó emlékeket, melyek a mult idők homályos eseményeire fénysúgárt önteni képesek. Ezt tüzé – mond Jerney – élete egyik mulhatlan feladatául.“ Ő nem hitte, hogy igazi magyar népet találhasson fel keleten, hanem czélja vala neki a magyar nemzet ős lakhelyének, emlékeinek fölkeresése, kimutatása, és a történetére vonatkozó rokon tárgyak kiemeléséveli ösmertetése. Uti tervét abban állapitá meg, hogy a mely XIIIúton ősmagyar eleink Ázsiából mai hazájokba jöttek, ő lehetőleg azon útat követve hatol Ázsia belsejébe. E szerint legelébb is azon tartomány megvizsgálását tüzte ki, melyből a magyarok Árpád alatt a Dunatisza-közre jövének, Etelközt, a mai Moldva és Bessarábiát; azután azt, honnét Etelközbe jöttek, Lebediát; ezeknek hol fekvését kipuhatolni, meghatározni, emlekeit megvizsgálni; végre felkeresni azon nem ismert vidéket, melyből, mint eredeti fészkükből legrégibben nyugot felé költöztek, tehát Etelköz, Lebedia, Parthia.

Hogy mennyire lelkesitette őt ezen ázsiai útazás eszméje, mutatja az, hogy bár családdal, de nem nagy vagyonnal birt, még is már 1841. szept. 3-án az academiai igazgatósági ülésben 3000 pengő ftról szólló váltót adott át magáról azon kifejezett czélra, hogy az öszveg kamataival együtt a magyar nemzet ázsiai maradéka, lakhelye s emlékei kinyomozása végett teendő útazás költségeire fordittassék, kijelentvén, hogy ezen útazás megtételére, a menyiben körülményei engedik, az elsőséget magának fentartja.

Gazdag szellemi ösmeretek, s ajánló és útlevelekkel ellátva 1844. april 23-án hagyta el Pestet és családját, s először is beútazta a magyarok régi telephelyét Etelközt, a mai Moldvát és Bessarábiát; innét ment jul. 1-én a Dniesteren átkelve s Etelközt elhagyva Odessába, hol 15. napig tartózkodott; ezután a Bog vizén át elérte a nagy Dnieper folyót, melyen túl belépett a régi Lebediába, s itt elhatolt a Don folyó torkolatához Taganrogba; innét irja az Academiának aug, 1-én kelt levelében: „isten megjutalmazá fáradságomat, mert megtalálám a magyarok egyik legrégibb honát Lebediást, s abban eleink bámulandó sokaságú ezer meg ezer kőszobor emlékeit,“ A régi Lebediást ma az oroszok Nagy- és Kis-Lepedikának, s XIVaz ezeket környező gazdag legelőjü rónákat lepedikái steppéknek nevezik, ezeknek egy részét a Dniepernek Lepedicska nevü ága öntözi. Ezután leirja az itt találtató kőszobrokat, oroszosan kameni babákat, de melyek közzül a pusztai sirhalmokon, kurgánokon már kevés található, mert a földnépe azok nagy részét behordta lakhelyeire különféle használatra; azonban ezerekre tehetni a szobrok számát; ő több százat megvizsgált, a jelesebbeket lerajzolta, s a szebb példányok hollétéről lajstromot készitett; nagyságuk miatt és kormány engedelme nélkül eredeti egész szobrot nem szerezhetett, hanem csak két férfi szoborfőt egyíket a Dnieper mellett Kairból, másikat Mariopolban. E levélben kifejezi azon mindég erősbülő hitét, hogy „magyar nyelvü népséget ha a jeges tengertől a sinai falakig, onnan a Gangesig minden hegyet völgyet bekalandoz is, soha nem találand, hanem „itt Lebedia és Kazária részeken kell nekünk mindent kikutatni, a kurgánok ölében ősatyáink csontjai között keresni néma és irott emlékeket“, ezek vezérelnek le bennünket egész Parthiáig, az ott országolt magyarok honáig.

Ennek elérése végett Jerneynk Taganrogból a Caucas belsejébe kivánt hatolni; azonban a cserkesz háborúi forrongás, a Trebizond körül kiütött mirigyvész, és főleg azon körülmény meggátolta, hogy a moldva és orosz nyelvben tolmácsul használt nagybecskereki szolgáját lopás és gyanús viselete miatt elbocsátván, maga maradt; visszafordult tehát aug. 3-án, bejárta Krimeát, s mivel Odessában sem kaphatott megbizható legényt, aug. 23-án visszajött Bessarabia földjére s itt és Moldvában a csángók és magyarok között érdekes kutatásokat tévén, 1845. april 23-án teljesen egy év mulva Pestre szerencsésen megérkezett.

Ezen utazása alatt Jerney hat levélben tett jelentést XVaz Academiának eddig tett útja irányáról s az elért eredményről. A négy első levelére a vélemény adással megbizott academiai küldöttség legnagyobb elismeréssel nyilatkozik vállalata és ennek sikerei felől; azon állitását azonban, hogy az általa leirt kőemlékek a magyaroktól származnának mindaddig el sem fogadhatja, mig vagy egy eredetit, vagy hü másolatot nem lesz módja megvizsgálni. Nem sok idő mulva ez is teljesedett: az 1844-ik évi decz. 2-iki ülésben bemutattatott azon eredeti két szoborfő, melyet Jerney a helyszinén szerzett s megküldött. Ezeknek megvizsgálása után ugyanazon küldöttség decz. 9-én beterjesztett jelentésében okadatolva kimondotta, hogy felette hihető, hogy e szobrok nem mongoloké, hanem egyenesen a régi kúnokéi voltak. E szoborfők mai hollétét kipuhatolni nem sikerült; hallomás szerint azok, midőn az academiai könyvtár, melyben elhelyezve voltak, a mostani palotába átszállittatott, ez alkalommal elhányódtak.

Hazatértével végre elhatározta magát, hogy bár fájó szivvel, végképpen megválik szülőföldjétől, melyen való lakás egy évtized óta lelkének oly sok keserü érzést okozott. De mielőtt ezt tetleg végrehajtotta volna, a jászkúnok történelméhez való előszeretetből 1846. oct. 19-én a kerületi kapitányhoz mintegy bucsú sorokul intézett levele mellett, gazdag oklevéltárából 1554. és 1572-ik évről két kamarai összeirást mutatott be, hogy azok mint a kerületek multjára nézve érdekes, de eddig ösmeretlen adatok a kerületi levéltár részére lemásoltathassanak.

Ezután eladva dorosmai értekes földbirtokát, állandóan Pesten telepedett le, s itt a Molnár útczában fia kezén ma is meglévő – saját hazában lakott; s kissebb értekezéseken kivül keleti utazása megirásával egész szorgalommal dolgozott. Mielőtt ezt befejezhette volna, bekövetkezett XVIaz 1848-ki torradalom, mely alatt ő Fényes Elek oldalánál a statistikai osztályban volt mint hivatalnok alkalmazva, s midőn 1849. máj. 4-én Budavár ostroma s Pest városának bombáztatása nagy mévben megkezdetett, családjával a váczi uton kivül volt telkére vonult ki.

A forradalom utáni években, mintha előérzete lett volna, hogy néhány év mulva testi gyengeség megbénitja s majd a halál végképen megszakitja irodalmi munkásságát, megfeszitett erővel dolgozott. Fáradhatlan szorgalma, széles olvasottsága s gazdag anyag-gyüjteménye képessé tette őt, hogy félben lévő nagyobb munkáival a befejezéshez közeledjék, sőt e mellett az 1850-ben megindult Uj magyar muzeumot is értekezésekkel ellássa. Végre 1851-ben a magyar őstörténeti irodalmat egy tartalomdús, becses és diszes nagy munkával gazdagitotta, kiadván két kötetes müvét „Keleti utazásáról,“ mely még ma is sok tekintetben forrásmunkául használtatik. Föltünteti ebben keleti utazásának sikerét. Etelközi kutatásai eredményéről azt irja, hogy a moldva nyelvben fenlévő magyar szavak sokasága, s a moldvai helynevek magyar értelme és jelentése azt mutatja, hogy azok a rég időtől itt lakott, részben most is fenlévő, de nagy részt a románok közzé olvadt besenyő, jász, kún, magyar és székely népektől származnak: igy tehát a Pacinakiának, majd Cumániának nevezett Etelköz lakosai magyar nyelvüek valának, s hogy az itt lakott besenyő kún népség, habár dialectusi különbséggel, de még is azon egy nyelvet beszélte a magyarral; ennél fogva a régen Cumániának nevezett mai Moldva- és Bessarábiában fenmaradt számos magyarok (a csángók), ide nem értve a kimutatható székely és magyar beköltözőket, a besenyők és kúnok tagadhatlan maradékai.

Lebediai kutatásainak eredményéül pedig feltünteti, XVIIhogy a régi Lebedia a Dneperen túl a mai lepedikai steppéken feküdt, s hogy azon számtalan kőszobrok, melyekkel a Dneper és Don között lévő halmok elborittattak, a besenyő, hun, jász, kozár, kún, magyar és palócz népek által különböző korban emeltettek, s mind két vzisgálódás által bebizonyittatott a magyarnak a besenyő, kozar, kún és palócz népekkel való rokonsága és egy nyelvüsége.

Jóllehet azonban Lebedián túl Ásia belsejében uti terve szerint a magyar nemzet bölcsőjét fel nem kereshette, azonban „keleti utazásá“-nak „Parthiai kutatás“ czimü 3-ik részében nagy készültséggel törekszik kimutatni, hogy Persia vidékein, jelesen a régi Parthiában lakott a magyar nép, mert a magyarok régi lakhelye s költözködési vonala nyomozásánál a történelmi adatok által éppen nem a Jeges tenger felé, hanem Persia vidékére, különösen Parthus országba vezettetünk vissza.

1852-ben megjelent két kissebb értekezésein kivül 1853-ban előfizetést nyitott ily czimü nagyobb munkájára: „Magyar őstörténeti tanulmányok,“ mely azonban pártolás hiánya miatt meg nem jelenhetett. 1854-ben adta ki „Magyar nyelvkincsek az Árpádok korából“ czimü két kötetes munkáját, melyből az első kötet 1301-ig terjedő időből ritka szorgalommal összegyüjtött ötezer hely és személynevet foglal magában, s nyelvészeinknek ma is valódi kincsül szolgál.

Az eddig testben lélekben fáradhatlan szorgalmu irónak munkásságát nagy mérvben gátolta 1854-ben jelentkezett szembaja, de ezt is legyőzni igyekezett, sietve rendezte nagyobb munkáit sajtó alá. – Igy jelent meg tőle 1855-ben a magyar történelmi Tár első kötetében „a palócz nemzet és palócz krónika“ czimü munka, melyben történelmi adatokkal kimutatja, hogy a palócz és kún ugyanazon nemzet, kik egy vidéken laktak, ugyan azon XVIIIhadakat, ugyanazon nevü vezéreik alatt viselték; kimutatja, hogy a hazai mai palóczok az Árpáddal beköltözött kúnok valóságos ivadékai; közli a palócz krónikát 996–1218-ig és végül a Mátra vidéki palócz helységek névsorát.

Ezt követte ugyanez évben szinte a történelmi Tárban megjelent másik munkája, melyhez már ifjabb éveiben, különösen 1838-ban a budai kamarai levéltárban két évig buvárkodva gyüjtötte az adatokat: „A magyarországi káptalanok és konventek mint hielmes és hiteles helyek története“ 100 darab pecséthasonmással.

E munkájához 1855. oct. 10-én irt előszó utolsó részében elzengi irodalmi hattyuénekét is. „Imádott nemzetem lábaihoz teszem – ugymond – ezen utolsó müvemet, lelépvén a pályáról, mely részemre kevés rózsát termett. Kimerült erőm, elhomályosult látásom végbúcsúvételre intenek. Miként futottam azon, mint töltém be hivatásom körét: itélje meg a részrehajlatlanság. Én nyugodt kebellel nézek a jövendőség birálószéke elé, mert nem a fajunkat becsmérlő divat eszmék, hanem a való és igazság kinyomozása valának iránytüm és pharuszom müködésem minden phásisában.“

E szomoru előérzet csakhamar fájdalom! teljesült. Szembajához nem sok idő mulva szélhüdés járult, mely 1855. decz. 24-én a fáradhatlan munkás hazafi életét kioltá.

Hült tetemeit a fővárosi kerepesi temetőben a családi sirbolt fogadá be, hova 1851-ben elhunyt Cornelia leányát, 1862-ben másik leánya Mária, 1877-ben özvegye Kovács Magdolna követte. Sirirata egyszerü: „Jerney János szül. máj. 12. 1800. meghalt decz 24. 1855.“

Jerney imádta hazáját, rajongott a magyar nemzetiségért, s ha ezek iránt fellángoló lelkesedése a tudományos XIXtéren a magyar őstörténelem vitás kérdéseinél némely esetben, a szigoru birálatot ki nem álló következtetésekre ragadta is, de azt kivivta számára, hogy nemes jelleme, hazaszeretete és fáradhatlan tudományos munkássága a magyar történelmi irodalom lapjain kiérdemlett elismerésben részesüljön! s hogy emlékét a Jászkún kerület s szülővárosa Dorosma, melynek dicsőségére szolgált, kegyelettel megőrizze s megörökitse!

–

Végül kedves kötelességemnek ösmerem Nagy Imre, Pesty Frigyes, Szabó Károly és Véghelyi Dezső barátaimnak nyilvánosan kifejezni köszönetemet azon közremüködésükért, mely szerint több érdekes régi oklevélnek velem közlése által e munka érdekét előmozditani szivesek valának.

Kelt Budapesten. 1883. máj. 8-án.

Gyárfás István.