XI.

A következő 1284-dik évben László király leginkább az országos belügyekkel foglalkozott, s Martius közepéig Pozsony, ezután Julius végéig Heves és Szabolcs megyékben, Augusztusban Patakon, Zólyomban, Szegeden, s Octóberben 358Szarvashalmon – hol, úgy látszik, a hozzá hű maradt kúnok között gyakran megfordult – tartózkodott; azonban ez év politicai eseményeiről a történelem nem sok felvilágosítást ad[1].

Egyedűl az osztrák történelem említi, hogy ez évben László király több ezernyi magyar és kún haddal, Borostyánkő várát ostrom alá vette, de siker nélkül vala kénytelen haza térni[2].

László király egy 1285-ben kelt oklevelében Simon fiának György mesternek több előszámlált érdemei között azért is, mivel midőn béke reménye alatt Dorman-hoz jött értekezletre, s ez némely báróit elfogta, György mester hű eljárása által Dorman társai közül egyet foglyul hozzávezetett; s ezenfelül, midőn a király erdélyi hiveit kúnjaival együtt Dorman és a bolgárok ellen indította, György mester, mint e sereg vezére, itt magát szinte derekasan viselte, úgy, hogy őt midnezen tetteiért László Sáros megyei Sóvár, Sópatak és Delne királyi falukkal megajándékozta[3].

Ez oklevélen kivül e Dormannal vívott harczokról hazai régi történetiróink hallgatnak. Az itt leirt esemény 1285-dik év előtti időben történt, s ha a fentebbi oklevélben azon harczok, melyekben György mester résztvett, időszaki sorban vannak előadva, miután a Dormannali viszályt közvetlen a kúnok elleni 1282-dik évi hadjárat említése előzi meg, e Dorman és bolgárok elleni harczias esemény évét 1283–4-re tehetjük. Hogy ki volt ezen Dorman? azt történelmi adat hiányában meghatározni alig lehet. Engel azt irja[4], hogy Dorman = Ternova; itt azonban Dorman nem hely, hanem személynév; s miután létezik Heves megyében Dormand falu, melyen vonul át a Csörszárka, s a XIV. XV. században ezen, hajdan Dorman házának nevezett helység volt a Dormányházy család ősi birtoka, s Dormánházy Vitos Cilley Borbálának udvarnoka birta 1431 előtt Ders melletti Ethevárat, s 1447-ben Dorman János, mint Heves megye követe, említtetik; végre, miután Moldvában 359ma is létezik Dormanes vagy Dormánfalva[5]: valószinű, hogy e Dorman, vagy a bolgárokkal szövetkezett kún vezér, vagy mint Ubul és Mihály biró s ennek fiai: egyike volt ez időben hazánkban garázdálkodó azon főuraknak, kik hatalmuk érzetében fosztottak, raboltak, s függetlenségre törekedtek, de a kiknek a király utóbb mégis megkegyelmezett[6].

Ezen 1284-dik évből Jan. 1-én kelt oklevelén fenmaradt Lászlónak, mely szerint Moch falut, melyet elébb V. István király és az ő idejében Alpra kún főúr és fiai adományozási czimen birtak, ennek fiaitól, ezeknek a király és ország ellen elkövetett hűtlensége miatt elvevén, vitéz tetteért Rofoyn birónak adományozza[7].

Fentebb láttuk, hogy IV. Béla uralkodása alatt, moldvai Kúnországot Nogai vezérlete alatt tatár hordák foglalták el, melyek róla nogaj-tatár nevet nyertek; e nogajok Moldvában a kúnok és oláhokkal, kik Andronik császár által legyőzetve, itt nagy számmal letelepedtek, vegyesen laktak, s közös erővel a Dunán átcsapva, gyakori pusztításaikkal háborgatták Bolgárországot, melynek ekkor hatalmas királya Kordokubas vala. Ennek ellenében a byzanti udvar II. Asan Jánost léptette fel, ki ismét a kún apától s bolgár anyától származott Teter-ben talált vetélytársra. Kordokubas Asant elkergette, őt pedig Terter legyőzte s magát királlyá koronáztatta, mignem Terter is Nogaj által leveretett, s bár leányát Nogaj fia Tzakas nőül vette, de azért Nogaj hatalma alól fel nem szabadulhatott.

Nogaj tatár khán hatalmát növekedni látván, Magyarország ellen készült hadjáratra. Egy alkán vezérlete alatt mongolok, neugarok, s a kánt e hadjáratra lelkesítő Aldamur alatt a Moldvába menekűlt magyarországi, s az itt régebben lakott kúnok s oláhokból igen nagy számú sereget gyüjtött egybe, mely 1285-ben kora tavasszal Erdélyt és Magyarországot oly hirtelen elborította, hogy a királynak 360ideje sem volt a pusztító ellenség feltartóztatására országa haderejét zászlói alá gyüjteni.

Lovassága és a főurak banderiumai vele együtt a Dunántúli részekre vonultak, a királyné Buda várába zárkózott, a föld népe pedig ingóságaival az utolsó mongol hadjárat óta épített várakba menekült; melyek rendszeres ostromára a mongol had elkészülte nem lévén, oldalt portyázó csapatai a kirontott várőrségek által részint szétűzettek, részint megölettek.

A főhadtest azonban, minden nagyobb akadály nélkül egész Sáros megyéig való területet elborítva, a nagy részt néptelenül hagyott síkföldön elő egész Pestig, útjában várooskat, falukat lángbaborított, vetéseket, szőllőket pusztított annyira, hogy utóbb élelemben maga is szükséget kezde szenvedni. Végre beállott az éhség s vele a pusztító ragály, melyek miatt a mongol hadtest visszavonulni vala kénytelen. Ez alatt temérdek zápor, jég, havaseső, s felhőszakadások által a folyók, patakok, állóvizek s mocsárok annyira megáradtak, hogy ezeken a mongol hadból egész tömegek vesztek el: a menekülőket a király hadai s kirontó várőrségek kegyetlenül üldözték, s Erdélyben a Marosnál utolérvén őket, hátulról a királyi hadak, szemben Torda megyében Toroczkónál a székelyek, Régennél Soós György vitéz csapatai s Tarkő hegyénél, hol a Maros ered, Ipoly fiai által megtámadtatván, több csatákban teljesen legyőzettek, az egész zsákmány és temérdek fogoly tőlök elvétetett; a kik közülök magokat megadták, azoknak nagy sokasága azon kúnoknak, kik a magyarokkal együtt hraczoltak, testvéreikért tett közbenjárásukra, de azon kilátásból is, hogy ezek a trónnak a magyar főurak féktelenségei ellen védfalul szolgálandnak, Bihar, Szathmár, Pest és Máramaros megyékben és a Tiszánál letelepíttetett[8], mint ezt az e megyékben fenlevő: Tatáros, Tatárháza, Tatárfalva, Tatár-szent-Miklós, Tatár-szent-György, Tataritelek, Tatárszállása, Tatarya vidéke s az ezek vidékén levő tatár hangzatú helynevek igazolják.

361Az egész mongolkún hadjárat rövid lefolyású volt, mert a királyt Máj. 27-kén már Gyulafejérvárott, Aug. 14-kén pedig Sárosban találjuk, honnét a Szepességre ment[9]. Ugyanis a szepességi lakosok a király ellen – nem tudni mi okból – fegyverre keltek, s meghallván, hogy a király kúnok, neugarok, bolgárokból álló vitéz sereggel, valamint Gerendi Miklós hadaival ellenök megindult, a szepesi várat elfoglalták. A király megérkezvén seregével, a várat ostrom alá veszi, majd a várőrség kitörvén, ezt nagy erővel megtámadja, leveri[10], s csapatait diadallal vezeti be a várba, mely alkalommal a zsákmányhoz szokott kún, neugar és bolgárhadak a szepesi káptalan egyházát kirabolták, kincs- és levéltárát feltörvén, az egyház jószágait elragadozták, birtokleveleit lovaikkal szétgázolták, s ekkor a káptalan régi pecsétje is elveszett[11].

Ez időben a kormány gyengesége miatt annyira sülyedt az országban a közbátorság, hogy Tamás váczi püspök a tatárok, kúnok és magyarok által kiraboltatástoli félelmében Lodomér esztergomi érseknek a Margit sziget felső részén lévő s kőfallal kerített udvarát, házát és kőtornyát kérte el nyolcz évi használatra, hogy abban vagyonát megőrizhesse[12].

Alig szabadult meg az ország a tatárok pusztításaitól, ugyan ez évben fekete Leskó krakói és sandomiri herczeget masóvi herczeg Konrád országából kiűzvén, segélyért László királyhoz folyamodott, ki is magyarok és kúnokból álló válogatott sereget adott rendelkezésére. E vitéz sereget a hires Soós György vezérelte, ki Konrádot keményen megvervén, a magyar és kún hadak Leskót Krakóig kisérték, hol gazdagon megajándékoztatván, Soós György csapatait hazavezette[13].

3621285-dik évtől kezdve László király korabeli oklevelekben gyakran előfordul a „neugar, neuger” nép neve; míg azonban a név a László által kiadott oklevelekben sehol nem említtetik, es a többi hazai oklevelekben is csak három helyen: a szepesi káptalan 1285 és 1288, s III. András 1290-dik évi leveleiben olvasható[14]: addig a pápai levelekben igen gyakran, s tatárok, saracenok s pogányok, de sehol sem a kúnok együttes vagy felváltva használt említésével olvasható, s e pápai levelekben a király már nem a kúnok, hanem a pogány neugarok kegyelése, az országba befogadása, szokásaik, szertartásaik s életmódjuk követése vétkével vádoltatik.

Hogy azonban e neugar mely nemzetre vonatkozik, erre nézve egyenes történelmi adat nem lévén, különböző véleménnyel vannak a történetírók.

A neugarokat Engel Thráciából László király által Máramarosban letelepített oláhoknak állítja; több egykorú chronisták neugarjaiból némely iróink neo-ungarit sütöttek ki (Katona, Horváth P.), sőt Palma czigányoknak tartja, Hammer, Virág, Wagner, Pray, Fessler nogai tatároknak mondja, végre Jerney moldvai vagy cumaniai kúnoknak állítja, kik e névvel lettek megkülönböztetve azon kúnoktól, kik hazánkban már régen, mint keresztyének, békében laktak[15].

Nogai tatároknak mondani azért nem lehet, mert több pápai levelekben a tatárok a neugaroktól megkülönböztetve említtetnek[16]; a nogaj tatárokon kivül pedig más tatárok ez időben hazánkba be nem rontottak, s igy mint foglyok meg sem telepíttethettek.

Hogy a neugarok alatt nem nogaj tatárok értendők, kitetszik abból is, mert a pápai levelekben a neugaroknak folyvást vallása, mely nem keresztyén, hanem pogány volt, említtetik, s ezek kegyelése László királynak a cathol. vallás elleni bűnűl rovatik fel; s ez okból valószinű, hogy mivel a magyarországi kúnok közül mindazok, kik még a keresztyén vallást be nem vették, s az 1279-ki oklevelek 363folytán éppen ennek bevételére szóríttattak: ősi vallásukhoz vakbuzgó ragaszkodásból tömegesen csatlakoztak Aldamurhoz; majd a Hód melletti csata után újra, a Moldvában a Nogaj tatárokkal vegyesen lakó pogány kún testvéreikhez menekültek, s 1285-ben a nogaj tatárokkal egyesülve berontottak Magyarországba, hol tömegesen fogságba jutván, a nogaj tatárokkal együtt lettek az ország külön vidékein a nogaj mongolok tatár, a moldvai s ezekhez menekült hazai pogány kúnok pedig neugar név alatt letelepitve.

Ha a neugar alatt nogajtatárt kivánunk érteni, valóban alig lehetne megfogni, hogy hazánknak ily dühös ellenségei mint a tatárok, miként juthattak volna mindjárt 1285-ben a királynak annyira bizalmához, hogy ez a tatár neugarokkal dulta volna fel a szepesi káptalant, sőt ezeknek életmódját is követte. Ellenben, ha a neugarok alatt részint hazai, részint moldvai pogány kúnokat értünk, könnyen megmagyarázható, hogy ezek nagyrésze, mely elébb már hazánkban nemcsak lakott, hanem a királynak ösmeretségeit és kegyét is birván, általa azonnal királyi csapatai közzé soroztatott, s midőn László ezek szokásait felvevé: ez csak folytatása volt elébbi életmódjának, melyet az Aldamúr elleni hadjárat és a tatár beütés egyidőre félbeszakítottak.

A neugar név használása azonban László halálával csakhamar elenyészett, s 15 év mulva Bonifácz pápa 1301-ki levelében már cuman, tatár, schismaticus és pogány nevezetek vannak egymás mellett említve; illetőleg a neugar név a valódi cuman = kún névvel felcserélve[17].

A neugar név eredetére nézve azonban az, hogy a név Nogaj tatár kántól származik, elfogadható, mivel ennek uralma alatt nemcsak a Moldvától fekete tengerig lakott mongolok, hanem a Moldvában élő kúnok is valának.

364Miután az ország kormányának erélytelensége s a király könnyelműségével roszlelkű visszaélés a főurak ragadozási vágyát oly fokra emelte, hogy Henrik bán fia Miklós nádor 1286-ban Pozsony várát erőszakkal elfoglalta, s átalában a birtokviszonyok zavart helyzetbe jutottak; végre a király az egész ország állapotának rendezése és átalakítása véget 1286-dik év tavaszán Rákoson Pest mellett az első országgyűlést tartotta, melynek végzeményeiről azonban alig nehány töredék maradt fen; jelesen: hogy új királyi pecsét készíttetett, s a többeknek adományozott birtokokra nézve az erősbségi jog megvizsgáltatott; ezenkivül Miklós nádor hivatalától megfosztatván, helyét Buken fia Mokian vagy Mokány foglalta el, ki egyúttal a latrok és tolvajok megfékezésére, kir. emberek pedig a jogtalanul elfoglalt várjavak visszavételére kiküldettek. Mokian 1254-ben Zabolch megyében Mada földet birta, s e nádor nevét látszik fentartani Hevesújvármegyében 1350-ből felemlítve lévő Mokyanvára[18].

E tájban halt meg a Siciliából már korábban kiűzetett s csak Nápoly birtokában maradt anjoui Károly, László királynak ipa. Ez esemény az ő nyilvános és házi életében igen nagy változást idézett elő. Ő nejét Izabellát soha nem szerette, s most már ipától sem kelletvén tartani, nejét nemcsak megvetette, hanem húga Erzsébe s udvarhölgyei – a királyné vetélytársnőinek izgatására a Margitzsigeti Mária apáczák kolostorába elzáratta; udvarhölgyei számát Kupcsek és Mandula[19] – kitűnő szépségű neugar nőkkel szaporítá; kiváló kegyét azonban még mindég a keleti szépségű kún Edua (Aydua, Aydu, Edu, Edő) élvezte; s hogy a törvényes trónörökös miatt aggodó honfiak kivánságát is kielégítse, nagybátyját Endrét Velenczéből országába híván, őt Slavonia herczegévé nevezte[20].

A keleti szépségű kún hölgyeknek a magyar királyi udvarban kitüntető szereplése miatt, a túdós Schlötzer már 365a II. Istvánhoz Tatár alatt beköltözött kúnok ellen következő szavakra fakad: „hogy ezen vad és piszkos nép hogy jutott a király nagy kegyébe, mi bájingerrel birtak a kún hölgyek főleg némely következő királyokra, kiknek velök engedelmeskedéséről a magyar, még inkább a lengyel történelem annyit beszél? Hogy alacsonyították le magokat a magyarok, és ezen undorító néphez, mert ez az udvar kegyeit élvezte, magokat hasonlóvá tették, fövegjöket utánozták, ők is, mint azok, fejöket félig megnyirték, a mi pedig ez országban a szolgaság jelvénye volt? – mind ez a legrégibb magyar történelem megfoghatlanságai közzé tartozik”[21].

Ha a kir. udvar kitüntető kegyét a kún nemzet ennyire meg tudta nyerni, még sem lehete az oly „piszkos és „undorító” külsjeű, milyennek azt Schlötzer felindulásában rajzolja! Férfiaik kitűnő vitézsége, nejeik hódító szépsége volt azon varázserő, mely az akkor más európailag mivelt magyar királyi udvar kegyét részökre megnyerte s biztosította!

E közben az udvari női cselszövény mind erélyesebben működött. László a királynénak fogsági helyzetét, ennek vetélytársai folytonos izgatására mind szigorúbbá tette, nem gondoskodott élelméről, ruházatáról, rendes jövedelmei beadását megszüntette, úgy, hogy a királyné egyes hűbb emberei segélyeire, ajándékaira szorult. Ezek között valának tárnokmestere Moys, s ennek szolgái, különösen pedig budai lelkész Pál mester, ki a király szigorú parancsa ellenére az országban könyöradományokat gyüjtött, miért jószágai elvétetettek, s maga is a fogság elől csak szökéssel menekülhetett meg[22].

Mindezen eseményeket, hogy t. i. László kún, és nem catholikus módon viselé magát, a magyar püspökök és főurak nem késtek bejelenteni IV. Honorius pápának, ki 1287-dik évi márt. 12-kén a királyhoz, az esztergomi érsek Lodomérban, a rómaiak és Csehország királyához intézett leveleiben előadja, miszerint különféle iratok, jelentések 366s szárnyaló hír után fájdalmasan értesült arról, hogy a király a nemzetek előtt, mint ritka látvány és megrótt vétkes tekintetik, főleg a miatt, mert a ker. vallást mellőzve vagy inkább elhagyva, tatárok, saracenok, neugarok és pogányok kárhozatos társaságával szövetkezett, különösen pedig a neugarok életmódját felvette, s e mellett saját nejét börtönbe záratta, mely által eddig jeles sarjadékokkal megáldott királyi házát végelenyészéshez vezeti, s eként – ha a fentebbiek igazak – isteni és emberi törvények által tiltott vétekkel magát botrányosnak bemocskolta. Kéri tehát és inti, hogy elhagyva a tatárok, saracenok, neugarok, pogányok és más hitlenek tévelygéseit, a ker. valláshoz ragaszkodjék, a királynét férji szeretettel fogadja vissza; s mindezek eszközlésére megbizta az esztergomi érseket oly módon, hogy ha a tatárok, saracenok, neugarok és pogányok a keresztyének elleni kárhozatos törekvéseikkel fel nem hagynak, ellen keresztes hadjáratot hirdessen; a királyt pedig, ha fogságából kiszabadított nejét vissza nem fogadja, egyházi fenyítékkel sújtsa; egyszersmind irt a pápa több királyok, fejedelmek, herczegek, bárók s népeknek, hogy az érseket az eljárásában segítsék. Végül figyelmezteti a királyt, hogy mivel a fentebbiek igazsága előtte nem egészen világos, s bár e miatt őt levele kezdetén a szokott áldással üdvözli, ezért el ne bizza magát.

Ugyan ekkor az esztergomi érseknek külön levélben elmondá a pápa, hogy mivel úgy értesült, miszerint a király elhagyva nejét, magát nemcsak hitetlen hölgyek karjaiba vetette, hanem hogy kéjelgéseit annyival szabadabban folytathassa, a királynét fogságba vettette, hol minden segélyt tőle megvonva, éhséggel, meztelenséggel kinozza, s más szükségei elvonásával annyira gyötri, hogy e miatt a királyné folyvást keserű köny és sohajok között éli napjait; meghagyja tehát az érseknek, hogy Izabellát a fogságból kiszabadítsa, s felségi jogaiba visszaállítván, az ellenszegülőket egyházi fenyítékkel sujtsa.

Majd a pápa April 3-kán történt halálával a római bibornokok testülete Aug. 5-kén, a királyné kiszabadítása 367érdekében, az esztergomi érsekhez hasonló erélyes levelet intézett[23].

Az egyház ezen sokoldalú fellépése nem is maradt egészen sikeretlen. A pápa és bibornokok levelei az eszterogmi érsek által országgyűlés előtt felolvastatván, ennek tagjai elrendelték, hogy a királynénak a harminczad, hídvám, adók, évi fizetések és földbérekből, az ország szokása szerint járó jövedelmei kiszolgáltassanak, s ennek eszközlése végett az érsek azonnal intézkedett is[24].

Végre a király 1288-dik évi Febr. 10-kén Esztergomban megjelent, s hibáit beösmervén, nyilvános okiratban ünnepélyesen javulást igért. Ugyan ekkor a királyné is fogságából szabadon bocsáttatván, az érsek intézkedései folytán szinte Esztergomban, az érsekség székhelyén, fényesen fogadtatva megjelent, s itt férjével találkozván, ez neki fogadásokat s igéreteket tett, s javulása jeléül az esztergomi káptalant kir. vámszedési jogának már elébb adományozott birtokában 1288-dik évi Máj. 20-án kelt oklevél által megerősítette[25].

[1] Ráth M. kir. hadj. 29. l.

[2] Katona VI. 904. Frehn. G. I. p. 476.

[3] Fejér Cod. V. III. 276. l.

[4] Bulgarien 433. l.

[5] Jerney kel. ut. I. 173. Veszely, Imets moldvai ut. 36. 76. l.

[6] Fejér Cod. V. III. 504. l. Balásy F. Heves m. tört. vázl. 26. l. Fejér X. VII. 349. l.

[7] Fejér Cod. V. III. 259–60. l. Fentebb az 1279-dik évi oklevélben Endlicher után e kúnvezér „Alpar” név alatt jön elő, azonban ezen 1284-dik évi oklevél szerint igazi neve „Alpra”; ugyan e néven emlittetik Chron. August. Frehernél l. 534. l. sz 1260-dik évről.

[8] Fessler Gesch. II. 678–681. l. Fejér Cod. V. III. 309. l. 452. VII. II. 110. Turóczy II. 79. f. Katona hist. VI. 904. 905. 954. 998. l. Engel Moldau 105. l. Chronic. Budense Podhr. 208. l.

[9] Ráth K. m. kir. út. I. 29. l.

[10] Fejér Cod. VII. 4. 212. l.

[11] Katona VI. 973. l. Fejér V. III. 306. VI. I. 54. l.

[12] Fejér Cod. V. III. 288. l. Eszterg. oktár I. 91. l.

[13] Katona VI. 909–11. l. Fejér Cod. V. III. 384–5. l.

[14] Fejér i. m. V. 3, 306. 442. VI. 1, 58. l.

[15] Jerney keleti út. I. 281. Szalay m. orsz. tört. 102. l.

[16] Fejér Cod. V. 3, 359. 420. 494–5.

[17] Theiner monum. I. 392. l.

[18] Fejér VII. 1, 302. VII. II. 121. l. Árpád k. uj okt. IV. 283. IX. 481. Eszterg. uj okt. II. 154. l. Fejér V. III. 317–8. l. Hazai okt. II. 19. l. Wenczel budai regest. 103. l. Gr. Zichy cs. okt. II. 427. l. Fejér V. 2. 477. Uj m. muz. 1851–2, Czech 207. l.

[19] Manthula mint kún férfi név fordul elő Tamás és Miklós fiaival. 1347-ben Gr. Zichy cs. okt. II. 269. l.

[20] Szalay 102. l. Fessler 685. l. Fejér V. II. 471. VII. II. 128. l. Turóczy 79. f.

[21] Kelt. Saml. z. Gesch. d. Deutsch. 201–2. l.

[22] Fejér VII. II. 128. l.

[23] Theiner I. 353–355. l. Árpád k. uj okt. IV. 299. l. Fejér V. III. 363. l.

[24] Fejér V. III. 365. l.

[25] Fejér V. III. 412. 462. VII. II. 128. l. Hazai okt. IV. 73. l. Árp. k. uj okt. IV. 341. l.