VII.

Ottokár fentebbi készülődése s üres kifogásaiból csakhamar meggyőződtek a magyarok arról, hogy ő nem hajlandó a békére s III. László gyenge korát saját érdekében felhasználni kivánja; tehát fegyvert fogtak, azonban a kir. kincstár oly üres lévén, hogy a király saját banderiumát fizetni nem tudta, végre kénytelen volt a veszprémi püspök kincstárából, az erre Pál püspök által hagyományozott 15 márka por aranyat, és egy arany, gyöngyök s drága kövekkel feldiszített s 500 márka értékű királyi övet serege fizethetése végett átvenni, mely adósságot 1275. Sept. 23-kán Zerenthe várföldnek a püspökség részére adományozásával fizetett vissza. Hogy Ottokárt a támadásban megelőzzék, 1273-dik évben Erzsébet királyné hű magyarjait és kúnjait országgyűlésre hívta egybe, melynek határozata folytán[1] 319Február közepén magyar és kún hadak Styriát és Karinthiát egy hónap alatt két izben is megrohanták, mindent pusztítottak, sokakat megöltek, s húszezer fogollyal tértek vissza; egy másik csapat Osztrák és Morvaországra ütött, vér s pusztulás jelezte lépteiket s gazdag zsákmányra tettek szert[2].

Mindezek visszatorlásául Ottokár ezer emberből álló csapata tavasz nyiltával Magyarországba betört, s egész Győr váráig hatolván, ezt csellel bevette; melynek visszavételére a főtárnok Joachim küldetett, minek hirére a német sereg egy része a várból kivonult, de a magyar had előcsapatai által utoléretvén, közüle több megöletett; majd a király derék serege is Dénes nádor vezérlete alatt megérkezvén, ostrom alá vette a várat, melyet véres harcz után sikerűlt is visszanyerni.

Ez alatt a cseh had másik része Szombathelyt foglalta el; ekkor Joachim ide vezette vitéz hadait, minek hirére a cseh csapatok a várat oda hagyták, de igy is közülök többen elestek.

E közben Ottokár Detryh vár elfoglalására erős sereget indított, de Joachim több országnagyokkal megelőzte, a vár védelmére sietett, a cseh had a várat bekerítette; azonban a magyar és kún hadak nem sok idő mulva az ostromló csapatokat nemcsak elűzték, hanem közüle sokat megöltek, többeket pedig s nyolcz cseh országnagyot fogságba ejtettek.

E várak alatti harczokban Miklós biró fiai Miklós és László testvérek oly kitűnő vitézséget tanusítottak, hogy nékik Joachim főtárnok ajánlatára azon Sytke nevű földet, melyet atyjoktól Miklóstól még Mária királyné jogtalanul elvett, a király visszaadományozta, valamint ugyan e hadjáratban tett hű szolgálatait Péchy Benedeknek Vindornya – Szőlős birtokkal jutalmazta[3].

Soprony megyei Kobold várát is megrohanta ekkor Ottokár egy csapatja, de Jakab és László vezérek alatti magyar hadak vele megütközvén, visszaverték, s a várat elfoglalni nem engedték[4].

320Míg eként Ottokár fegyvere hatalmával igyekezett magának elégtételt szerezni, azalatt I. Rudolf római német király és III. László s Erzsébet anyakirályné között Endre herczgenek Rudolf leányávali házassága iránt 1274-ben legszivélyesebb üzenet váltások folytak[5].

Ezután a magyar kormány arról értesülvén, hogy Ottokár Sz. Jakab napjára a Morava mellet Laa város körül táborba szállást parancsolt; ezt megelőzőleg németújvári Henrik bán harminczezer magyar és kún sereggel indult az ország határaira, átkelt a Morva folyón. Dürenholz Ulrik karántföldi főkapitány vele szembeszállott, véres harcz után megveretett, s maga is a csatasikon maradt; ezután a csehek táborát nyilt harczra kicsalni nem birván, miután a Tája vidékét feldulta, a Morava túlpartjára visszavonult; majd látva, hogy Ottokár is 60 ezerre felszaporodott seregével e folyón átkelt, e túlnyomó erő elől a Vág vonal védelmére visszahúzódott; Ottokár üldözte, s Pozsonyt, Nagy-Szombatot, majd Mozsonyt, Óvárt, Sopronyt több kisebb városokkal bevévén, Ausztriába visszatért.

Itt azon hirt hallotta, hogy habsburgi Rudolf Sept. 29-kén Frankfurtban római királynak választatott. E hir megdöbbenté Ottokárt, ki Magyarország nyugoti határain egy nagy szláv-német birodalmat czélzott alakítani; mert jelezve látta, hogy ez új választás Németország húsz évi eldaraboltságának véget vetett, s igy neki a német birodalommal élethalálra kell megvívnia, s ha Magyarország ellene lesz, okvetlen bukik. E végett tehát 1274-dik év végén a magyar udvarral béke alkudozást kezdett[6].

Majd 1275-dik évi jan. 23-kán Ottokár a birodalmi törvényszék előtt megjelenésre idéztetett, de mivel meg nem jelent, a birodalom ellenségének, s nemcsak a cseh, hanem a német és morva tartományoktól is megfosztottnak kiáltatott ki.

Ily szorongató körülmények között a cseh király mindent elkövetett, hogy a magyaroktól necsak békét, hanem háború esetére szövetséges segélyt is nyerhessen; azt azonban kijelenté, hogy halálos ellenével Joachimmal, a király főtanácsosával alkudozásba nem bocsátkozik, hanem 321László ipa Károly siciliai király legyen közöttök a közbenjáró[7].

Azonban Ottokártól sokkal érzékenyebb sérelmeket szenvede maga az ország sokkal élénkebb fájdalommal emlékezett még Erzsébet, hogy házassága első boldog napjaiban Ottokár által űzetett ki Pottauból s egész Styriából; sokkal erélyesebben működött Rudolf titkos szövetségese pektári Joachim ennek érdekében, sokkal nagyobb hatása volt az új római király szívetnyerő leveleinek s modorának az ifjú Lászlóra s a főrendekre: mintsem a békéről, nemhogy a szövetségről komolyan csak gondolkoztak volna is; majd midőn siciliai Károly is Rudolf részére állott, a magyar kormány még nyiltabb eréllyel lépett fel Ottokár ellen, s végre Rudolffal a szövetség megköttetett[8].

De e külháborús viszonyok sem szüntetheték meg a belviszályt, mely folyvást dúlt az országban, mint erről maga László egy 1276. Febr. 10-kén kelt levelében emlékezik[9].

Eként Rudolf magát biztosítva látván, 1276-ban seregét Bécs alá vezette, melynek öt heti megszállása alatt hadai stájer és karinthi csapatokkal szaporodtak, majd László is kúnokból és magyarokból összegyűjtött nagy sereggel Ausztria határánál megjelent; végre több főemberek közbenjárására nov. 21-kén a béke megköttetett; Rudolf az Ottokár által elébb elfoglalt minden városokat László kezére visszabocsátotta, s Ottokár is megajánlotta mindazon kincsek visszaadását, melyet a macsói bán neje Anna vitt hozzá; jelesen két arany koronát, kir. pálczákat, igen drága, körül a legnemesebb kövekkel kirakott ritka szépségű arany korsót, s több más arany ékességeket, melyek Etele király idejétől fogva utódai által mostanig Magyarországban őriztettek[10].

De e béke, mivel őszinte nem vala, állandó nem lehetett.

3221277-ben új surlódások keletkeztek. Rudolf ismét László királyt kérte fel, hogy segítse őt Ottokár ellen; azonban a felek Máj. 6-kán megbékéltek. Ezután a cseh királyt hatalmi büszkeségében sértett neje izgatta a béke felbontására, mignem a kitört viszálynak a Sept. 12-kén kötött uj szerződés vetett véget[11].

Ezen 1277-dik évről fent van László királynak két oklevele, melyek szerint a mai Ráczkevei sziget mellett Varsány, Taksony és Sz.-Miklóssal határos Tavarnuk vagy Tarnuk nevű földet Torzol nevű kúntól[12], kinek az elébb adományozta, visszaveszi s a nyulak szigetében apácza nővérének Erzsébetnek adja át; mely később 1280-ban Péter országbiró által is Miklós fia Sándor és Borlouch fia Jobagh ellenében e szigeti apáczazárdának itéltetett oda, mivel a király már adománylevelében kimondotta, hogy a zárdát e birtokban se a magyarok, se a kúnok háborgatni ne merészeljék[13].

Ez idő körül – nem tudni mi okból – László és öcscse Endre között viszálkodás támadt, de a melynek békés kiegyenlítése felett Rudolf egy levelében a király előtt örömét fejezi ki.[14]. Majd Erdélyben a szászok a magyarok ellen fellázadtak, a gy.-fejérvári székesegyházat kirabolták, felégették, úgy, hogy a város környéke lakatlanná lett[15].

Ottokár ez alatt a béke feltételei teljesítéséről hallani sem akart, minélfogva közte és Rudolf között 1278-ban sokkal nagyobb erővel megújult a háború.

A cseh király a brandenburgi, meisseni, lengyel és orosz segélyhadakkal 30 ezerre szaporodott seregében bizva, már Pünköst táján Ausztria némely várait ostrom alá vette, s elhatározá: győzni vagy halni. Rudolf serege gyenge volt, alig tizezer emberből állott. E közben László Május és Junius hónapokban Temesvárnál a kún, Csanádnál a besenyő hadakat összegyűjtvén, vonult Sz.-Fejérvárhoz, 323hol vele a magyar csapatok is csatlakoztak. Innét „a királyi felség zászlaját felemelve”, Jul. 21-kén Győrnél állott, honnét előnyomulva, mivel Ottokár a német és magyar haderő egyesülésének meggátlására mit sem tett, Marchegnél csatlakozott Rudolfhoz, „ki jövetelét és segítségét, mint az istenét, úgy várja vala.” Jött pedig az ország derék hadával, Máté nádor vezérlete alatt 40 ezer magyar és 16 ezer kúnokból álló sereggel. A két hadtest egyesülése Aug. 14-kén történt. Azonnal elküldetett Soós György a csehek ereje s táborának kikémlelésére, ki is az ellenséget folytonos csatározásaival nyugtalanította. Ottokár a szövetségesek felé közeledett és Stilfried vidékén táborba szállot.

Soós György visszatértével Rudolf és László haladék nélkül előre nyomultak, s Aug. 25-kén a Morva vizénél Ottokárral szemben fél mértföldnyire tábort ütöttek[16].

Másnap aug. 26-kán mindkét fél egész eréllyel készült a döntő csatára. Csatatérül szolgált a Hradisch és Vesseli között egy felől a Morva folyó, más felől hegyektől kerített azon téres legelő, mely az ott szántás közben most is található koponyáktól Hlvenka = koponyás nevet visel. „Ezen napon a Bastech nemzetségéből eredő Renold gróf Renold fia tartá a király zászlaját emberül és hatalmasan”, testvérei sok nemesekkel a király mellett állván[17]. A kún lovasság a két szárny szélein vett állomást, hogy az ellenséget nyilaival oldalt és hát mögül háborgassa. Szokás szerint az első támadást e kún lovascsapatok tették, s a csehekre oldalról ütöttek; ugyan ekkor a többi szövetséges hadtest, s ebben a magyar dandárok, kik két nagy osztályban az előtért foglalták el, oly erővel rontottak a morva csapatokra, hogy ezek Milota vezérök alatt csakhamar futásnak eredtek, s ezeket követték a lengyel zsoldosok is. A csata hevében Máté nádor lováról levettetvén, élete megmentését Dénes mester önfeláldozásának köszönheté[18].

Ottokár maga a középben oly oroszláni bátorsággal 324harczolt, hogy Rudolf dandára már ingadozni kezdett, s 100 éves aggastyán zászlótartóját a Lichtenstein herczegek egyike váltotta fel; mignem a nehéz lovasság megérkezvén, Ottokár serege majdnem az egész harczsorban megfutott, mit látva ő, maga többé már nem győzelemért, hanem hősi halálért kétségbeesve küzdött; mignem közharczosok kötelet vetettek nyakába, melyen elhurczolák, drága sisakjától s harczi öltönyétől megfoszták. Ekkor emerbergi Schenk Bertholdnak magát, mint fogoly, kénytelen vala megadni; de már hiában, mert végre is sebektől elboríttatva lovával együtt földre teríttetett. A csehek közül sokan a Morva vizébe fuladtak, mások az őket üldöző magyar és kún könnű lovasság fegyverei alatt hulltak el vagy fogságba estek, ezek között vala Ottokár fia Miklós is, több cseh országnagyokkal.

Következő nap Aug. 27-kén már Laa morvaországi vár mellett táboroztak a magyar és kún hadak királyukkal[19].

E győzelem igen nagy horderejű volt egész Németországra nézve, mert egy részről halálos csapást adott az Ottokár által alapítani czélzott szláv birodalomnak, más részről a Habsburgház hatalmát megalapítá s Rudolfot urává tette Ottokár széles birodalmának, e fényes diadalt ő leginkább a magyar és kún fegyvernek köszönheté, mert míg László mintegy 60 ezer, Rudolf alig 8–10 ezer emberrel vett részt a harczban; ezt ő maga is beösmerte, mert mind a csatatéren, mind később egy levelében ünnepélyesen kifejezte ez iránt hálás köszönetét.

Ottokárnak buknia kelle, mert Magyarország szövetsége nem az ő részén volt, s vele elbukott a szláv birodalom eszméje is; ellenben a magyar szövetség európai jelentőségű lett, mert a német birodalom megszilárdulását vonta maga után; s mindamellett e fontos győzelemből a magyar király nem vala képes saját országa részére más előnyt nyerni, minthogy a császár az egész zsákmányt a kún csapatoknak engedte át, melyből a cseh-, lengyel és morva zászlók és paizsok örök győzelmi emlékül 325a sz.-fejérvári egyházban felfüggesztettek, s a győzelem országul megünnepeltetett, ezenkivül azon királyi drága ékszerek, melyeket Anna herczegnő 1270-ben vitt magával Ottokárhoz, visszaadattak[20].

Ottokáron nyert e fényes győzelme emlékére építtette III. László Pozsonyban a ferencziek egyházát, mint ezt annak szentélye fölött jelenleg is olvasható következő, bár későbbi korban szerkesztett felirat igazolja: aeDes has LaDIsLaVs qVartVs reX hVngarJae e pIo IN sVperos Voto sVppresso ter faVste OttoCaro eXstruXlt. (1280.)

Csekély vala e győzelem hatása az országra nézve, mert nem vala a 16 éves ifjú király oldala mellet oly hazafi a kormányon, ki hona érdekeit szivén viselve, e győzelem következményeiből az ország részére is nevezetes előnyt kivívni akart s tudott volna.

Az ország belharczok, rablások s fosztogatások szinhelyévé vált. Pektári Joachim és társai magok adtak példát a rabló pusztításokra. Péter nádor a veszprémi egyházat fosztotta s pusztította[21]. A várak féktelen uraiknak rabló tanyáikul szolgáltak. Roland a Márk fia már 1275 előtt fegyverre kelt, s a kir. birtokok pusztítása után sikerűlt néki Szepes várát elfoglalni. A király ellene Bootyz birót küldi, ki a várat több napi ostrom után is, kifejtett vitézség, vett sebek s több fegyvereseinek eleste után is bevenni nem tudván, végre a király nővére – soror – lengyelországi herczegnő Kunegund közbenjárására Bootyz Rolandot a királlyal kibékülésre s a vár visszaadására kényszerítette.

E béke, úgy látszik, állandó volt, mert Roland mester, mint szepesi gróf, még 1277-dik évi Augusztusban is, a király megbizásából, a szepesi egyháznak bizonyos határkérdését intézte el[22].

De csakhamar kitört újra az egyenetlenség. Roland a szepesi kir. földeket Gölniczbányával, s a Nyirséget Erdélyig alattomos erőszakkal elfoglalta, úgy ,hogy ellene a királynak hadjárattal kelle felléni. A híres vitéz Soós 326György több bárókkal, s Finta mesterrel kir. parancsra felkelvén, a lázadókkal több csatát vívott, melyben maga Roland is elesett. Halála után rokona Pál fia Gregen (Geregen, Gergeu = Gergő, Gergely) vette át a lázadás vezetését, ki Miklós és István testvéreivel szövetkezve, mint nyilvános ellenség a királypártiak birtokát tűzzel vassal pusztította, mignem Soós György által elfogatván, a király által halálra s Székelyhid nevű birtoka elvesztésére itéltetett. Gregen halála már 1728. Sept. 1-ről említtetik, s igy Roland eleste elébb történt.

Ily pusztításoktól jövendőben megvédése végett a Szepességet a király, minden bárói beleegyeztével, anyjának Erzsébetnek kormánya alá adta, ki itt 1279-ben a király kértére saját udvari emberei által, a jogtalanul elfoglalt birtokok visszavétele iránt hatályos intézkedéseket tett.

A dunántúli részeket németujvári Iván, az alvidéket maga Pektári Joachim testvére István bán zsarolta, annyira, hogy a király egy 1283-ki oklevelében az országában több ideig dühöngött különféle zavarok és belviszályokról maga panaszkodik; mignem László 1278-ban István bánnal kibékülvén, őt különös kegyelmébe fogadva országbiróvá tette[23].

A rosz példa hasonló hatát gyakorolt a külföldre. Lythen oláhországi vajda, felhasználva a király gyermekkorát, magát és országát Magyarországtól elszakítani törekedett, sőt testvéreivel fegyvert fogva, az ország egy részét elfoglalta, s adó alá vetetette. Ellene végre Soós György küldetett, ki több csaták után Lythent megölte, testvérét Barbathot foglyul a királyhoz küldte, s a tartomány lakosait adófizetésre kényszeritette[24].

Ily belviszonyok között, ha a kúnok, kik az ország összes haderejének legtekintélyesebb felerészét állították ki, a király és anyakirályné pártfogása alatt hatalmukat terjsztették; ha e nemzet miveletlen része, mely alig nehány megelőző évtizedtől kezde fel az ős időkig a harczot és 327zsákmányolást rendes életmódjául tekintve, a magyar főurak példájára az országban kihágásokat követett el: ez már erkölcstelen s oly istentelen tett vala, melynek oka a király, ki őket pártolja, s mely ellen vakmerően felszólalni, a szent széknél siralmas panaszt emelni: az országban korszerű és szabadelvű tettnek tekintetett.[25]

Úgy látszik, ez időben a kúnok Moldvában a tatárok között meglehetős számmal voltak; mert ez évi Oktober 7-kén kelt levelében Miklós pápa a magyarországi ferenczrendiek tartományfőnökének meghagyta, hogy a moldvai kúnokhoz a jó sikerrel megkezdett térités végett több szerzeteseket küldjön.[26]

Aligha ez időtájban nem történt a püspökök sürgetésére László királynak alig 16 éves korában jegyesével Izabellával egybekelése, de e szövetség sem öröm, sem áldásthozó nem vala. Mert a királynak inkább kún, mint magyar hajlama őt anyja udvarának női környezetéhez, mely a legbájolóbb kún szépségekből állott, bilincselte le. Ezek szabad és könnyelmű modora megigézte őt, míg nejének ő franczia erkölcsisége s szertartásosan kimért magaviselete hosszú unalmassággal kinozta. Különösen megnyerte szivét a keleti szépségű ifjú királynak[27] Edua, egy kún herczeg leánya; azonban ez iránti érzelmei egy ideig a külső illem határai között, valamint a közte és Izabella közötti feszültség a házi viszonyok szűk körében maradt. Egyébiránt telve ifjúi könnyelműséggel, s ez által képtelen lévén a fiút és szerelmest egy nemes nemzet uralkodójától önmagában elválasztani: Erzsébet és Edua által a kún nép előnyére engedé magát kormányoztatni, s irigy szemekkel látták a magyarok, hogy míg ők háttérbe szoríttatnak, addig a kúnok szeretve, kegyelve, kitűntetés és gazdagsággal halmoztatnak el.

Hihető ugyan, hogy a kúnok között is valának jeles gondolkodású, erkölcsű, belátású s érdemű honfiak, s az anyakirályné és a szeretett Edua rokonain kivül e gyűlölt nép legérdemesebbjei lettek a királyi kegy által kitűntetve: de mivel a magyarok czélja az volt, hogy irigy elégületlenségöket, 328függetlenségre törekvésüket, az uralkodó irányában vakmerő magokviseletét, s a haza iránti kötelesség mulasztásaikat a világ előtt igazolják: szándékosan elhallgaták az érdemeikért kegyelteket, hanem a vitéz kún nemzetnek erkölcstelen, prédavágyó és kicsapongó alsó osztályát állíták előtérbe, s a királyt úgy tüntették fel, mint e megvetésre méltó köznép védőjét, kegyelőjét, barátját s rabszolgáját.[28]

Ily viszonyok s kedélyhangulat között az országos rendetlenségek kimaradhatlanok valának, s gyakran megtörtént, hogy ezek a két nép között nyilt erőszakoskodásokban, s a király elleni pártütésekben törtek ki; ily lázadások szerzői valának Ugrin Gergely mester s több mások, mint már fentebb láttuk.

[1] Thunman p. 171–2. Chron. Leob. P. 839–40. ap. Pez. Stero ap. Canis in antiqu. lection. T. I. p. 303.

[2] Fejér Cod. V. 2, 265–6. l.

[3] Árpád k. uj okt. IX. 52. 64–65. l. Hazai oktár I. 61. l.

[4] U. o. 200. l.

[5] Árp. K. uj okt. IV. 42–44. V. 2, 68–70. l.

[6] Horváth M. 448–9. l. Szalay II. 90–91. l. Katona VI. 632. l.

[7] Fejér Cod. V. 2, 280. 311–2. 315–320. l.

[8] Szalay u. o. 92. l. Horváth u. o. 452. l. Fejér V. 2, 320–323. l.

[9] Fejér u. o. 331. l.

[10] Katona hist. VI. 713–4. l. Fejér V. 2, 323–328. l.

[11] Szalay M. orsz. tört. 94. l. Árpád k. uj okt. IV. 87. l. Fejér V. 2. 388–393. l.

[12] Béla névt. jegyz. XV. f. Torzol miles cumanus Fejér Cod. VI. 2. 329. l. 1265-ben Torzol de genore Dobra jobbagio castri Bachiensis emlittetik.

[13] Árp. Uj. Okt. IX. 176. 280. l. IV. 76. 80. 81. l.

[14] Fejér Cod. VII. 2, 65. l.

[15] Fejér VII. 2. 67. l.

[16] Kézai 81. l. Ráth K. uj m. muz. 1851. 628. l. Szalay I. 96. l.

[17] Kézai 82. l.

[18] Horváth M. 458. l. Árp. k. uj okt. IV. 165. 170. IX. 224. l. Vasárn. Ujs. 1864. 275. l.

[19] Palacky Gesch. 275. l. Fejér Cod. V. 2, 503. l. Ráth K. u. o.

[20] Horváth M. 455. 456. l. Kézai S. ford. Szabó K. 82–3. l.

[21] Árp. k. uj okt. IX. 299. l.

[22] Fejér Cod. V. 2, 239. 414. l.

[23] Fejér V. 2, 448. 468–9. 582. 558. V. 3. 274. 485. Árp. k. uj okt. IX. 196–198. 377. Hazai okt. IV. 61. Eszt. okt. I. 90. Katona hist. crit. V. 834. Horváth M. m. orsz. tört. I. 457. l.

[24] Fejér V. 3, 275. Roessler rom. Stud. 1871. 294. l.

[25] Horváth M. 457. l.

[26] Árp. uj okt. IV. 163. Theiner I. k. 337. l.

[27] Kézai S. bevezetés.

[28] Fessler Gesch. d. Ung. II. 661–2. l.