V.

A mi e király hosszú és viszontagságteljes uralkodása alatt a kúnok belviszonyait illeti: hogy a részint Árpáddal, részint későbben e magyar hazába beköltözött kúnok itt teljesen össze nem olvadtak s nevökkel együtt el nem enyésztek: igazolja az, hogy midőn Kilit egri jeles püspök s II. Endre hires aranybullájának szerkesztője, 1232-ben Borsod és Heves megyék határán, Egertől nem messze, a kúnok Bélháromkúti vagy apátfalvi monostorát és apátságát a zirczi szerzet részére alapította: (Abhatia de Beel trium fontium B. Mariae Virginis Assumtae, alias trium fontium de Beel Cumanorum[1] az ennek adományozott birtokokat u. m. Apátfalva, Királd, Dochond, Ostoros, Pázmán, Medsa, Magy, Kis-Dukany, Ornolth, Vellin, Chanfalva a kún eredetű Beel nemzetségbeli nemesektől szerezte meg; mely adományozás 1240 és 1253-ban pápai megerősítést is nyert[2].

300Ime a mai palóczság főtelephelyén kún nemesek nagyobb területen laktak, kik kún származásukat századokon át fentartották; a mi újabb bizonyítvány arra nézve, hogy a palócz és kún ugyanazon egy nemzetnek két neve. Kún eredetűek valának e nemesek, leszármazott utódai azon honalapító kúnok Beel nemzetségének, kik Árpáddal ide beköltözve, Böngér és fia Bors, Acsád és fia Örs vezérek alatt e vidéket szállották meg nemzetségökkel, s utódaik palócz néven, a Mátra és Bükk erdős és hegyes elszigetelt vidékein némi külön népies jelleg, sajátos tájszólás és egyes ősi szokásaik annyi századok viharai között fentartása mellett ma is élnek! A világtól sűrű erdős bérczekkel elszigetelt Bélkő vidékén e kúnok ősi pogány vallásukat legtovább fentarthaták, s hogy IX. Gergely pápa levele szerint, még 1236-ban is laktak az egri megyében pogányok, ez nagyon hihetően e palócz kúnokra vonatkozott; a mint hogy Bélkő alatt „áldozó kő”, és „hamuhegy” helynevek a három forrás között, mintegy hajdan nevezetes pogány áldozó-helynek emlékei, ma is fen vannak. A zárda elpusztult, de fennáll s nagyobb részt eredeti alakjában, az apátfalvi apátságnak XIII-dik századi s román épitészeti izlésű nagyszerű egyháza, mint a maga nemében kiváló becsű unicum műemlék.

A kún nemzetség nevében a Beel, Bél, Belus napisten nevek[3].

A kúnok ker. hitre térítése ez időszakban nem csekély akadályokkal küzdve haladt előre. A Magyarországra 1232-ben kimondott egyházi átok esetei között benfoglaltatik, hogy a saracenok a megkeresztelteket… legyenek ezek akár magyarok, akár bolgárok, akár kúnok … visszaadják és szabadon bocsássák. De a melynek kívánt sikere nem lett, mert IX. Gergely pápa még 1234-ben is arról panaszkodik[4], hogy a ker. hitre tért kúnokat a saracenok szolgáikul megvették, csak azért, hogy a ker. vallástól visszatartóztassák.

301E tárgyra vonatkozólag nem lehet említés nélkül hagyni, hogy 1237-ben kelt három pápai levélben Cheurium föld megtérítése említtetik. E leveleket Fejér Gy. közölvén, a „Cheurim” szót „Körös” jelentésűnek, s a Cheurium föld lakosait Körös melléki kúnoknak magyarázza[5].

Ez állítás azonban, úgy látszik, hibás; mert semmi adattal ki nem mutatható, hogy 1237-ben bármelyik Körös folyó mellékein kúnok laktak volna, miután a kúnok Kuthen alatt 1239-ben jövén be, csak 1240-ki kövi országgyűlés folytán lettek széllyel az országba elszállásolva, sőt kún László 1279-dik évi Aug. 10-kén kelt oklevele szerint, a tatárok elvonulása után nyerték IV. Bélától, többek között a Körös folyók mellékein állandó szállásaikat, s igy 1237-ben itt nem laktak.

Theiner[6] e pápai leveleket az eredeti után közölvén, két helyen „Ceurin”, egy helyen pedig „Cheurin” szavat ir, s ez látszik helyes olvasásnak. A régi ch olvasható cs, cz. k és sz-nek: Chacadat = Szakadat[7], a c szinte sz-nek (Szentes, Szamárkő, Szemes = Chemes, Széplak = Ciplok, Szőlős – Jerney nyelvk.), az eu átalában ő; e szerint Theiner közlése után a Cheurin vagy Ceurin Szörim vagy Szörin-nek olvasandó, s igy a Ceurin vagy Cheurin föld számtalan lakosai alatt az Olt és Duna között feküdt régi szörényi bánság népe értendő. E vidék „Zeurinföld” név alatt 1247-ben a János vitézeknek adományoztatott, de a kik ezt vagy el sem foglalták, vagy nem sok ideig birták, mert már 1251-ben a szörényi bán előfordul, s 1263-ban Lőrincz, 1268-ban Ugrin volt sceurini bán. 1264-ben a szörényi bánságot a bolgárok pusztították[8].

1237-ben IX. Gergely pápa örömét fejezi ki a domonkosi szerzeteseknek a kúnok megtérítésén, s megengedi, hogy e szerzetesek az egyházi szónoklatokra megjelenő kúnoknak 20–40 napi bűnbocsánatot adhassanak[9].

302A tatárok elvonulása után 1243-ban IV. Incze pápa több keleti népekhez, ezek között a kúnok földére is térítőkül ferenczrendi szerzeteseket küldött; majd 1252-ben jelentvén IV. Béla a pápának, hogy naponként új meg új kúnok jelentkeznek a megtérésre[10], 1253-ban a megtérített kúnokra, s a pogány kúnok megtérítésére nézve a magyarországi főpapoknak s térítő szerzeteseknek a pápa többféle egyházi engedményeket adott[11].

1254-ben is nagy tevékenység volt a kúnok megtérítése körül, mert míg a Domonkos szerzetesek a magyarországi kúnok közül több ezeret a nemesség nagy részével megkereszteltek, addig Incze pápa a moldvai kúnok megtérítésére új kisérleteket tett[12].

Azonban a pápának feljelentették, hogy a kúnok még mindég hitetlenek, s a cath. vallásnak ellenségei, minélfogva a pápa ez iránt Ottó patavi püspök útján IV. Bélához levelet írt, melyre 1261-ben a király válaszolván, előadja, hogy a kúnok, kivételnélkül, a r. cath. vallást bevették, a térítő praedicator szerzeteseket nemcsak örömmel fogadják, hanem magok között állandóan megtartják; – ugyan ott irta meg Béla király a passaui püspöknek is, állítván, hogy a kúnoknál gonoszabb ellenség Ottocar, ki közelebb a styriaiak által Varasdnál mindent elpusztított[13].

Mindamellett, úgy látszik, hogy e térítési buzgalomnak állandó sikere nem volt, mert IV. Orbán pápa még 1264-ben is panaszkodik, hogy ez időben Magyarországon leghatalmasabbak valának a kúnok, s hatalmuk nagyon növekedett az által, hogy a hadi fogoly ifjakat saját életmódjokra s vallási szertartásiakra áttérni kényszeríték[14].

A mi a magyarországi kúnok korbeli régi telephelyeit illeti: erre vonatkozó legrégibb oklevél 1261-ből maradt fen, melyben IV. Béla, mivel a tatárjárás alatt az egri püspökség régi oklevelei elégtek, elrendeli, hogy minden püspöki javak hitelesen összeirassanak; ezek között említtetik: „Pohanara, Tisza Keddi, Kevegyház, 303melyek a „Turvicze” mellett „Zonuch” megyében feküsznek, s I. László király által adományoztatván, az egri püspökség által rég idő óta békésen biratnak[15].

E helynevek helyesebb leirása ez: Póhamara – ma puszta Túrkevi határában –, Túr-Kedd – szinte puszta ugyanott, és Túrkeve nagy kún város.

Kún László, az egri püspök Endrének hűtlensége miatt, a püspökség birtokai közül többeket elszedvén, azokat saját hiveinek (Balázsy szerint a kúnoknak[16] adományozta; meggyőződvén azonban a püspök elleni vádak alaptalanságáról, az elvett birtokokat 1281-ben ismét visszaadta; ezek között már csak Pouhamara, Turchedi említtetik, világosan kitétetvén, hogy mivel e birtokok I. László adományozásából jutottak az egri püspökséghez, ezzel ellenkező bármiféle későbbi adományozások semmisek; majd I. Károly ez oklevelet 1323-ban megerősítvén, itt már csak Pouhumoráról van említés téve[17].

Ez oklevelek szerint a mai Nagykúnsághoz tartozó Túrkeve városa és határának délnyúgoti része, még 1261-ben az egri püspökség tulajdona volt; azonban történelmi adattal igazolható, hogy már 1549-től kezdve e helyek majd mint népes, majd mind elpusztult, s újra megtelepített vagy pusztán maradt telepek, a Nagykúnságot képező Kolbászszékhez tartoztak. Kérdés támadhat tehát, hogy e helyek mikor s mi módon lettek nagy kún szállásokká?

Erre nézve történelmi adat nem áll rendelkezésünkre, hanem a tények összevetéséből azt lehet következtetni, hogy e községek I. László nagy királyunk által a Kopulchal vívott csatában elfogott pogány kúnok szállásaiul szolgáltak, s az egri püspökségnek valószinűleg oly kötelezettséggel adományozta ezeket László király, hogy e pogány kúnokat az egri főpap térítse a ker. vallásra; e czélból építtetett ekkor a mai Túrkeviben azon kőegyház is, melynek alapmaradványai a mostani egyház körül szemlélhetők, s melyről a régi hún vezér Kevéről nyert ősi neve Kevegyházra bővíttetett. Majd 1239-ben Kuthen kúnjai bejövén, régi testvéreik hozzájok 304csatlakoztak, s a tatárok elvonulása után szállásaik rendeztetvén, a keveegyházi kúnok az egri püspök hatósága alól többi kúntestvéreikkel egyenlő szabadságba részesíttettek[18], a minthogy 1281-ben már Túrkevi, 1323-ban pedig még Turchedi sem említtetik az egri püspöki birtokok között.

Egyébiránt – mint fentebb láttuk – IV. Béla a kúnokat a tatárjárás után Bolgárországból visszahíván, ezek hét nemzetségét a Duna-Tisza, Körös, Maros és Temes folyók közein s mellékein telepítette le; s úgy látszik, mindegyik nemzetség külön széket alakított, mert későbbi oklevelek nyomán kimutatható, hogy éppen e letelpitési vidékeken hét kún szék létezett; úgymint Hontor, Mizse, Kecskemét, Halas, Zenthelt, Kolbász és Berén; mindegyik székhez több szállások tartoztak, melyekbe az azon nemzetségbeli kúnok elosztva valának.

A kúnok birtokviszonyait illetőleg: ámbár a régi törzsökös kúnok eredetileg mind nemesek valának, s a szállásokul egyes nemzetségeik első megtelepedésekor nyert földek sem hűtlenség, sem megszakadás esetén kir. adományozás tárgyai nem voltak: annak azonban már a XIII-dik században leltünk nyomaira, hogy egyes kún nemesek, hűséges szolgálataikért a kún székeken kivül nemesi javakat adomány útján nyertek, s hogy az ily javak megszakadás vagy hűtlenség esetén a koronára visszaszállván, ismét az ország bármely nemese részére eladományoztattak, éppen úgy, mint ez a hasonló nemesi szabadsággal biró székelyeknél is megtörtént[19].

Igy IV. Béla Beler, Gyalma fia Keldech, továbbá Cuchmek marouthi, Itek és Tescench fia Byter thosi keresztyén kúnoknak, Bars megyében Hyzer, Buzeth, Pathkanteluk, Sylle, Colbaz és Vezeken birtokokat és Rehosnycha föld egy részét – nem tudni, melyik évben – adományozta[20].

Majd 1264-ben Koncha nevű kún megszakadása folytán, ennek Nyitra megyei Nemchich – ma Nemcsics 305Tapolcsán mellett – nevű földjét Ivánka birónak – comes – adományozza oly feltétellel, hogy ezt elidegeníteni joga nem lévén, ő és utódai szolgálatukért annak jövedelmeit birhatják[21].

Ugyan ez évben IV. Béla Nyitra megyében Nyárhid nevű falut, melybe a kúnok ő általa lettek behelyezve, azoknak sok és iszonyú kihágásaik, miatt vagy hihetőbben azért, mert az ő részéről fia István pártjára állottak, tőlök elvévén, az ehhez tartozó minden falukkal és földekkel, jelesül: Suran, Gyrok, Turmaskuz és Hydelhelen faluk, valamint Luaz, Urbanos, Seurug, Machard, Busman és Kucha földeket tartozékaival, a híd egész vámjával s a Nyitra vizén ugyan e kúnok által birt négy kőre járó malommal, a Chuth (Csallóköz) szigeten alapított premonstrei szerzet sz. Eustach monostorának adományozta[22], mely alapítványt István, mint if. király is, 1272-ben kiadott oklevelével a kérdéses birtok határainak részletes és több tekintetben érdekes leirása mellett megerősített; mignem Nyárhíd rablók által elpusztíttatván[23], 1295-ben azt a csuthi prépost az esztergomi érseknek átengedi. Nyárhid helység területe ma Érsekújvárhoz tartozik[24].

Ismét 1266-ban István if. király Parabuch birónak, ki valószinűleg kún nemzetségbeli volt, kún ügyekben és követségekben tett hű szolgálataiért többféle adományozásokat tévén, ezek között említtetik: Karassó vár földje Kuke, Kew vár földje Wolther és Belan, és Times vár földje Rety nevűek, eznkivül Popht-nak nevezett föld, mely Tymis megyében fekszik, mely földet a Borchol nembeli kúnok ura Keyran IV. Béla és V. István adományozásából birt; beleegyezésével két fiának és minden rokonságának, jelesen: Illan, Iardar, Michi, Chibuk és Ona kúnok urainak, Parabuch birónak e földnek felét eladta 40 marcáért, melyet István if. király előtt arannyal hímzett biborral, bársonnyal és más drágaságokkal 306teljesen le is fizetett, mely Popht földnek fele a Tymesi várbelieké volt[25].

Majd 1288-ban a csanádi káptalan előtt Borchovi nembeli Keyran fiai Vchugan és Ivanchuch, határszomszéduk Istvánnal Parobuch biró fiával együtt megjelenvén, Vchugan és Ivanchuk (igy) ugyanezen Popd földnek őket illető azon részét, melyet atyjoknak Béla király adományozott, Mena nembeli Péter fiának Jánosnak tizenöt márcáért eladták, szomszédjuk István ellent nem mondván[26].

Popt, Papd, ma Bobda Torontál megyében, hajdan nevezetes és népes hely[27]; a Parabuch névnek hire is elenyészett, de a nevezett falunevek többnyire most is meg vannak, (Parabuty?)

A következő 1267-dik évben István if. király ajtónálló tisztje Iván fia Andrásnak, az öreg királlyal folytatott harczokban kitűnt vitézségiért adományozza Bács megyében Aranylábú Bách[28] nevű falut, mely Turey fiáé Péter biróé volt, ki azonban hűtlenségbe esvén, István által Batsdholda kúnnak adományoztatott, de ennek fiaitól ismét elvétetett azon hűtlenségök következtében, hogy IV. Béla és a királyné Mária parancsára István ellen felkelvén, ezt üldözték, s romlására törekedtek[29]. Van azonban Bács megyében ma is Kúnbaja nevű község.

V. István trónra léptével a „kúnok ura” czímet viselni megszűnt, s ezentúl rendesen az ország nádorai valának a kúnok grófjai s birái. Még az V. István előtti nádorok czimei között a „kúnok birája” czimet hiába keessük, ellenben V. István uralkodása kezdetén azonnal a nádorokra ruháztatott.

1267–1268-ban még Lőrincz nádor csak „somogyi főispán” czimet használ, sőt még 1270-dik évi Május és Junius hónapban Moys nádor csak mint „soproni főispán” czimeztetik[30]; ellenben V. István királynak ugyan ez évi Nov. 18-kán kelt oklevelében ugyan e Moys nádor már nemcsak soproni főispán, hanem és pedig legelőször „kúnok 307birája” – judex Cumanorum – czimmel is fordul elő[31].

Említésre méltó, hogy két Moys volt nádor, egyik az apa, kit Mária királyné Tolna és Somogy megyei birtokaitól megfosztván, ezeket fiának Moys nádor, somogyi főispán és kúnok birájának, IV. Béla vagy V. István leánya Sabina férjének kérelmére, Erzsébet királyné egy oklevél szerint 1272-ben adta vissza[32].

V. István 1270–1272.

V. István 30 éves férfiui élete virágjában volt, midőn az egész ország kormányát atyja halálával átvévén, magát Fehérváron másodizben megkoronáztatta.

Ugyan ekkor megkoronáztatott a kún király leánya a bájos Erzsébet királyné is, s a királyi pár esküvel kötelezé magát, hogy a nemesek jogait fentartja, s jogtalanul elfoglalt birtokaikat visszaadja[33]. Nagyszerű volt a koronázási szertartás, örömünnepe az országnak, kitűnő elégtétel a királynak annyi zaklatott napok és méltatlan üldözések után, de legfényesebb diadalünnep volt ez a vitéz kúnokra nézve, kik ezelőtt alig három évtizeddel, mint hontalan üldözöttek jövének könyörögni hazáért magyar testvéreikhez, majd látták folyni utolsó királyuk vérét Pest utczáin; s most mint uj hazájok sorsának leglényegesebb intézői, a méltatlanul legyilkolt utolsó királyuknak talán egyetlen életben maradt leányát, az uralkodásra termett Erzsébetet, mint Magyarország királynéját örömujjongva látták elfoglalni férje oldalán az Árpádok ősi trónját, kinek leánya Anna ugyan ekkor Palaeolog Mihály keleti császár fiának Androniknak eljegyzetetett[34].

Mihelyt Béla meghalt, a közte és fia közti viszályok fő szitogatói németujvári Henrik, Iván és István, Miklós prépost a kir. korlátnok, tartva a király igazságos bosszújától, 308az országos kincstárt megrabolva, többekkel együtt Ottokárhoz, kinek védelmébe voltak a haldokló király által ajánlva, menekültek, s váraikat ennek védelme alá helyezvén, cseh őrséggel rakták meg.

István megkoronáztatása után azonnal követelte Ottokártól mind a családi kincsek, mind az áruló urak kiadatását. A válasz tagadó volt. István háborúra készült. A magyar és kún csapatok a cseh hadakkal Mozsony táján víttak csatát, végre a két király Jul. elején Pozsonynál a Duna egy szigetén békét kötött, melyben Ottokár magát a kincsek és magyar főurak kiadására egyházi átok alatt kötelezte[35].

Azonban a béke egy pontját sem tartotta meg. István ujolag fegyveréhez nyult, s a cseh hadak a Sömeringnél összegyüjtött ötvenezernyi magyar és kún sereg általi megtámadtatást csak nagy bajjal kerülheték ki: mire István sz. Tamás napja táján magyar és kún hadaival betört Ausztriába, s a Duna déli vidékén elkövetett pusztítás után majdnem húszezer fogollyal tért vissza országába[36].

E közben Ottokár, hogy a pápát maga részire megnyerje, s talán, hogy ártatlanságát kitűntetve a kötelezett egyházi átokkal ne sujtassék, ez évben, mint „nagy bűnt, kimondhatlan vétket, s kárhozatos hitszegést, melyet István a magyar nép ellen elkövetett”, jelentette be a pápának, miszerint a főpapok és országnagyok ismételt esküjével megerősített békét István király, „ki az állhatatlanságban állhatatos, s hite a hitszegésnek szolgálni”, minden hadizenet nélkül felbontotta, s „Ausztriába csalárdul beütött, hol, fájdalom! a kúnok és más hitlenek által ontotta a keresztyén vér áradását, s mely buzgó catholikus ne fájalalná méltán, hogy a barbar, a kutya kéz külömböző helyben lábbal taposta a szent jegyeket, a papokat vértanúk kinzásával illette, a szent helyeket megszentségtelenítette, egyházakat elpusztított, szűzeket és ifjakat örökös szolgaságba juttatás végett elhurczolt, vétkesen ontotta az ártatlan 309vért; állapotnak, vérnek, nemnek, kornak nem kedvezvén[37].” Minthogy pedig a cseh király „a pápa kőfala a hitetlen nemzetek ellen”, kér e fenyegető veszély ellen hathatós intézkedést.

Egyszersmind István hadai által elkövetett pusztítás visszatorlásául Ottokár 1271 elején hadjáratra kelt, s 150 ezernyi haddal Aprilisban a Morava vizénél tábort ütött; majd észrevevén, hogy István csapatai csekély száma miatt vele megmérkőzni nem merészel, a cseh hadak Pozsonyt, Sz. Györgyöt, Bazint, Nagy-Szombatot elfoglalták, Jóbot a győri püspököt elfogták, s Nyitra városát pusztították, égették, kik a székesegyház falai közé menekültek, kardra hányták, sőt a csehek vad dühökben még a bölcsőbeli gyermekeket is láboknál fogva az egyház kőoszlopaihoz verdestek. Ezután átkelve a Dunán, Óvárt és Mosonyt meghódították[38].

Ez alatt István seregét magyarokból és kúnokból lehetőleg megszaporítván, mivel látta, hogy a pozsonyi ligetnél a cseheknek ellent nem állhat, Győr felé a Rábcza mellé húzódott le. A magyar sereg Béla herczeg és Lőrincz szörényi bán, a kún hadak Alpra vezérlete alatt állottak. Végre a két hadtest Máj. 21-kén a Lajta és Rábcza közti sikságon megütközött Ottokárral; ki futást szinlelve üldöztetett a magyarok által, de ezeket a csehek nemcsak visszanyomták, hanem a Rábcza hidját is hatalmukba kerítvén, midőn ezen átnyomultak, a hid alattok összeomlott, s a Rábczán innen maradt ellenség a magyaroktól bekerítve felkonczoltatott[39]. A veszteség nagy, de a cseheké nagyobb volt, úgy, hogy Ottokárt zsoldosai a félelem és éhség miatt visszafordulni kényszeríték, serege elszéledt, üldözve Rábczától Bécsig és Znaimig, s kegyetlen pusztítással adta vissza a kölcsönt. Végre a cseh kénytelen lett békét kérni, mely Julius hónapban alá is iratott; s Nov. 1-jén a király Budán volt[40].

E véres hadjáratban a kúnok hires Alpra fővezérük alatt vettek részt, kinek azután V. István, hihetően 310e harczok alatt tanusított vitéz tetteiért –, Moch helységet (Mocs, ma falu Esztergom megyében adományozta[41].

Nem sokkal ezután nyár közepén megérkezett az országba Károly siciliai királynak leánya Izabella, kit István még a mult évben jegyzett el fiának, a trónörökös Lászlónak[42].

Ezután István 1272-ben az országa széleit háborgató bolgárokat legyőzvén, innét a szerb földre ment az Uros és fia Dragutin közti viszály elintézése végett, midőn hirét hallja, hogy fiát Endrét a horvát bán Pektári Joachim magával német földre elragadta, hogy az itt habsburgi Rudolf gróf leányával eljegyzetesse. István személyesen vette űzőbe gyermeke rablóját, atyai aggodalmai s a roppant nyári hőség halálos betegségbe ejték. 1272. Aug. 1-sén elhunyt csepel szigetében, s eltemettettet a nyúlak szigetén „az nagy oltár mellett az evangeliom felől, az magas veres márván kő koporsó alatt”, hagyva maga után két fiút: Lászlót és Endrét, ezenkivül 4 leányt[43].

Megemlítendő még, hogy Béla és István királyok – az évszám tudva nincsen – Baliar és Thescench kúnoknak vitéz szolgálataikért, Szabolcs megyében ma is fenlévő Ajak, Thas és Patroha birtokokat adományozták, melyeket azután 1322-ben az esztergomi káptalan előtt a Baliar fia Péternek fiai Jakab, János és Bese, valamint a Thescench fia Biter, a ghymesi várnagynak Magyar Pálnak 60 marcáért örök áron eladtak; majd rövid idő alatt, nevezett kúnok megszakadása folytán, e birtokok a koronára szállván, azokat 1324-ben I. Károly Magyar Pálnak hű szolgálataiért adományozta, mely alkalommal a váradi káptalan e birtokoknak részletes határjárását is eszközölte[44], s említtetik egy rét „Kunhazygete”-ben.

[1] Péterfy Concilia II. 268. 275. l.

[2] Theiner I. 174. 217. l.

[3] Lásd bővebben Archaeol. közl. VI. k. hol Ipolyitól ez apátságnak jeles búvárlattal összeállított történelme olvasható. Kállay pog. m. ősval. 206. l. munkám I-ső köt. 19. l. 1. jegyzet.

[4] Fejér Cod. d. III. II. 298. 367. l.

[5] Cod. dipl. IV. I. 84. 85. 90. l.

[6] Vet. Mon. L. 150–151. l.

[7] Fejér Cod. IV. 3. 539. l.

[8] Fejér Cod. IV. I. 448. l. IV. III. 477. l.

[9] Árpád k. uj oktár II. 58. l. Theiner l. 150. l.

[10] Kaprinay Coll. Mst. A. tom. XIII. p. 4.

[11] Fejér Cod. IV. II. 179. Theiner i. m. 217. 223. l.

[12] Bzovius ad a. 1254. Pray Diss. 139. l. Schlötzer krit. Saml. 500. l.

[13] Fejér Cod. IV. III. 31. 56. l.

[14] Raynald T. XIV. an. 1264. n. 51. Relatió Episc. Olomuc.

[15] Fejér Cod. IV. III. 39. l. Schmitth Episc. Agr. I. 184. l.

[16] Heves és Szoln. Megy. tört. vázl. 73. l.

[17] Fejér Cod. D. V. III. 81. l. hiányosan. Schmitth Episc. Agr. Pars I. Jaurini 1763. p. 184. VIII. II. 507–9. l.

[18] Századok 1871. 397. l. Botka Tiv.

[19] Kállay Székely m. 50. l.

[20] Kamarai levéltárban levő eredeti hártyáról.

[21] Horváth I. tősgy. nemz. 39. l. Fejér Cod. dipl. IV. III. 183–5. l.

[22] Knauz Eszterg. oktár I. f. 52. l. Fejér Cod. V. I. 216–226. l.

[23] Eszterg. okt. I. 98. l.

[24] U. o. 107. l. Fejér VI. 2, 114. l.

[25] Fejér Cod. IV. III. 342. l. Horváth P. Coment 109–110. l.

[26] Árp. K. uj okt. IX. 486. l. 347. sz.

[27] Bárány Torontál m. 117. I.

[28] Jerney nyelvk. 5. l.

[29] Fejér Cod. IV. III. 407–409. l.

[30] Fejér Cod. IV. III. 386. 456. l. U. o. V. I. 21. 97. l. VII. II. 16. l.

[31] V. I. 43. l. Roland nádor mint „Judex Cumaniae” emlittetik 1272. Nov. 18. Theiner I. 316. l.

[32] Szalay II. 413. l. Fejér Cod. V. II. 59. V. III. 78. l.

[33] Fejér V. I. 237. l.

[34] Stritter III. 990. l.

[35] Árpád k. uj oktár III. 247–55. l.

[36] Szalay II. 82–3. l. Katona VI. 537–8. l.

[37] Árp. Uj oktár III. 259–60. l.

[38] Katona VI. 546. l.

[39] Ráth K. uj m. muz. 1851–2. 622.

[40] Szalay 84. l. Árp. k. uj okt. IX. 14. l.

[41] Fejér Cod. V. 3. 260. l.

[42] Fejér V. 1, 159. l.

[43] Horváth M. I. 444. l. Szalay 87–88. l. Fessler 630–1. l. Fejér Cod. V. 2. 316. Árp. k. uj okt. IX. 71. l. Chronic. Budense Podhraczky 204–6. l.

[44] Gr. Zichy cs. okt. I. 214–5. 262–66. l.