III.

Hogy mégis beköltözésüktől kezdve, a magyar nemesség által, a mongolokkal titkos egyetértés gyanújával terheltettek: e gyanú kimondása, terjesztése s általa a félrevezetett 278nagy tömegek folytonos izgatottságban tartása azon magyar főuraktól származott, kik II. Endre gyenge uralkodása alatt, a királyi tekintélyt lealázva, erőszakos fellépéseikkel az országot végsülyedésbe vitték, s ezért az erélyes IV. Béla által, ennek uralkodása kezdetén, kisebb nagyobb büntetéssel lakoltak; azon magyar uraktól, kik az országot 1236-ban Fridrik osztrák herczegnek felajánlották, kik a hadkiállitási kötelezettség alapjául szolgáló megyei várbirtokokat érdemük nélkül tilos útakon magoknak adományoztatván, a javadalmat kötelesség teljesitése nélkül akként élveztek, miszerint a főispánoknak e vérjószágokból kiállittatni szokott fegyveres csapatai annyira megfogytak, hogy „midőn megindultak, kiséretüknek megfogyatkozása miatt, egyszerű vitézeknek lehete vala őket gondolni”; azon főuraktól, kik az udvari méltóságokat magokhoz ragadván, az ország vagyonából annyira meggazdagodtak, hogy királyukat semmibe se vették, s dőlyfös merészségük oly fokra hágott, hogy a királylyal leülve beszéltek.

Majd midőn IV. Béla erélyes szigorral e jogtalanul adományozott várjószágokat kimélet nélkül visszaszedte, az ország jövedelmeire szorosan felügyelt, s a büszke országnagyok udvari székeit megégetteté: mind ez általános elégületlenséget támasztott; azonban hitték és reménylték, hogy a király ellenök erős fegyveres csapatokkal fel nem léphetvén, ereje gyengeségét belátva, erélyes intézkedéseivel felhagyni lesz kénytelen, s ők újra folytathatják garázdálkodásaikat.

Midőn azonban azt látták, hogy – mint Roger kifejezi – „a király az ő tanácsuk nélkül vagy ellen, s az ő elnyomásukra és bajukra behozta a kúnokat”, ezeket az országos nemesek sorába igtatta, s a király zászlója alatti katonáskodás kötelezettsége mellett nekik terjedelmes földeket, nagyobb részét éppen a főuraktól visszavett jószágoknak adományozta, s ekként a király trónja s tekintélye támogatására negyvenezer vitéz és hű fegyverest nyert: ez által hatalmaskodásuk, országvagyonából meggazdagodásuk és féktelenségük jövőben is folytathatásának még csak reményétől is megfosztva látván magokat: a király, a nemzet, az ország hatalma megmentésének hű eszközlői, a szerencsétlen 279és hontalan kúnok ellen fordultak, s jóllétre azon hazának, mely őket a gazdagság kényelmeivel oly dúsan ellátta, nem figyelve, különféle alakban szakadatlanul folytatott nemtelen izgatásuknak gyászos végeredménye lett Kuthen aljas meggyilkolása, a sajói vérnap s a haza végpusztulása.[1]

Hogy a kúnok, királyuknak meggyilkoltatásával újra bekövetkezett hontalanságuk keserű érzetében, a mongolokhoz csatlakoztak volna: ezt egyetlen egykorú iró sem emliti határozottan.

Irja ugyan 1241-ben két szerzetes, hogy a tatárok sokan vannak és seregükben léteznek a legrosszabb keresztyének és kúnok, kiket németül valwoknak hívunk[2], valamint Ascellin 1245-ből, hogy a mongol kánhoz utazása közben, Corrensánál kalauzul egész Kievig két kúnt kapott[3], kik a tatár köznépből valók voltak. Roger is több helyen (35. 36. 37. f.) említi, hogy kúnok a tatárokkal együtt tanyáztak, harczoltak, zsákmányoltak; de a másik egykorú iró Tamás spalatói esperes (37. 38. f.) ezt aként világosítja fel, hogy a mongoloknak a legyőzött nemzetekből, kivált a kúnokból, roppant sok harczosuk van, kiket mint szolgáikat a csatára erőszakkal s fejvétel büntetés terhe alatt hajtattak, s igy a tatárokkal együtt harczoló kúnok még az ázsiai kún foglyok valának.

De ha – míg alig lehet hinni, még kevésbé igazolni – a szabad kúnok közül csatlakoztak volna is nehányan az őket szolgáikká tevő mongolokhoz: ezek ez időben csak azt teszik, mit Roger szerint[4], némely „már tetteikben tatárokká vált magyarok” az egresi monostor vívásánál, s a radnai németek városuk bevétele után a legnagyobb kényszerültségből tettek.

A kúnok Bolgárországban letelepedése után gyorsan bekövetkezett Magyarországnak végromlása. Bélának meg kelle érni azt, hogy őt, mint hontalan bujdosót, menekülése közben Fridrik osztrák herczeg, álkövetelések ürügye alatt, országa kincseitől megrabolja; s a hazának azt, hogy ugyan e Fridrik, mintha egyetértett volna a mongolokkal, 280ezekkel egyszerre, ő nyugot, a mongolok kelet felől kiméletlen vadsággal pusztítsák.

Végre, a véletlen megmenté a hazát, hogy teljesen el ne töröltessék a földszinéről. Ogotai fő kán udvari cselszövény folytán mérgezés következtében hirtelen meghalt, s udvarában trónörökösödési viszály ütött ki, mire Batu kán 1242-ik évi nyár vége felé kivonult Magyarországból, s Erdélyen és Moldván keresztül váratlanul a Volga partjain termett.

Béla erről kémei által értesülvén, Dalmatia tengerparti vidékéről, hova a végveszély elől menekült, Magyrországba visszaindult. Minél beljebb jött, annál borzasztóbb volt, mit látott. Az országútak fűvel benőve, a mezők csontoktól fejérelve, s egy élő lélek sem vala több napi földre látható. A rejtekeikből előmászott lakosságot ragadozó állatok, éhség, döghalál pusztitotta. Élelem nem volt, s az inség oly fokra hágott, hogy őrültségökben leöldösték egymást az éhezők, s találkoztak, kik emhberhúst árultak.[5]

A király szellemi nagysága az elpusztult ország visszaállitásában tűnt ki. A szomszéd országokból gabonát, marhát szállittatott; a megzavarodott birtokczimek iránt közvizsgálatot tartott; a várnépeket, várjószágokat rendezte; erősségeket, várakat emeltetett, s a puszták és vadonok benépesitésére külföldről gyarmatokat szállitott[6], s ugyanekkor a Bolgárországba távozott kúnokat is haza hívta; kik hihetően thráciai és macedoniai testvéreik egy részével szaporodva jöttek vissza hazánkba, hogy békejobbot nyujtsanak a mult idők vétkeiért megbünhödött magyar testvérüknek.[7] Itt az ország külön vidékein terjedelmes és gazdag földeket nyervén szállásokul, a következő években a magyar hadsereg igen jelentékeny részét tették, s minden külhadjáratokban döntő szerepet játszottak.

A számban igen alászállott népesség, s főleg hadsereg szempontjából, Bélának igen nagy szüksége vala a kúnokra, s hogy ezeket magához minél erősebben csatolja, 281s a mult idők méltatlanságaitól megóvja: lakhelyük s belkormányzatuk iránt részletes intézkedéseket tett.

Fentebb láttuk, hogy Kievnél hét kún nemzetség csatlakozott a magyarokhoz, de a melyek öszeolvadtak a magyarokkal, legalább a történelem önálló politicai életüknek semmi nyomát fen nem tartotta. Majd kún László 1279-dik évi Aug. 10-kén kelt oklevelében világosan szinte hét kún nemzetség említtetik, s miután ez évig uj kún törzseknek hazánkban önálló megtelepedéséről a történelem nem emlékezik: el kell fogadnunk azt, hogy Kuthen népe s Bolgárországban hihetően hozzájok csatlakozott ázsiai testvéreik együtt hét kún nemzetséget – generatio – alkottak, melyek közül Béla mindegyiket a Duna és Tisza közön, továbbá a Körös, Maros és Temes folyók közein s mellékein telepített le sátraikkal; továbbá kiváltságos jogok és szabadság tekintetében a kúnokat a magyar nemesekkel egyenlőkké tette, valamint azon kötelezettségre nézve is, hogy ők is együtt és egyenként a király zászlói alatt, a többi nemesekre nézve fenálló büntetés terhe mellett, tartoztak katonáskodni.

Ezenkivül a kún urakat, nemeseket s a kúnok egész közönségét az ország Nádora biráskodása alá rendelte oly módon, hogy minden ügyeikben az illető nemzetség kirendelt birája vagy feje jelenlétében s közbejöttével a nádor itélt, – s hogy a mely kir. adomány útján nyert földeknek békés birtokában vannak: azokat jövendőben is úgy birhassák[8]; végre a király és királyné buzgólkodása folytán, közibök térítőül tiz praedicator rendi szerzetes küldetett[9].

Eként rendezvén Béla országa helyreállításának ügyét, figyelmét nyugot felé irányozta.

Mindenekelőtt 1245-ben kieszközlötte a pápánál azon esküje alóli felmentését, mely szerint ő még a sajói ütközet utáni szorult helyzetében Fridrik császárnak, ha ez őt a tatárok ellen megvédi, hűbéresivé lenni ajánlkozott. 282A megvédés feltétele elmaradt, s igy a királyt az eskü sem kötelezhette[10].

Majd 1246-ban Jan. 10-kén fiát Istvánt Fejérvárott királynak koronáztatta[11]; s ezután Fridrik ausztriai herczeg ellen fordult, hogy az általa bitorolt három magyar megyét tőle visszavegye, s szenvedett méltatlan sérelmeit megbosszúlja. E végett magyarokból és kúnokból tekintélyes sereget gyüjtött össze, melylyel a Lajta jobb partján, Németújhellyel szemben, táborba szállott, túl a Lajtán Fridrik csapatai táboroztak. Jun. 15-kén a kúnok és a Frangepánok fegyveresei a folyón átkelének. Véres csata keletkezik. A kúnok ősi szokás szerént hirtelen visszavonulnak, Fridrik ezeket 35 éves kora egész erélyével üldözi, midőn véletlen egy kúnnak hátrafelé ügyesen röpített nyila által paripája átlövetve, alatta összerogyik, s mielőtt a herczeg talpra állhatott volna: a magyar vasasok körülfogták, s egy a Frangepánok közül őt, kardjával szeménél átszúrva, megölte, s kisérete is elhullott. E gyászhír hallatára Fridrik neje Theodora halva rogyott össze[12].

Ily bosszút álla a sors egy kún nyila által azon, ki a végveszély elől menekülő Bélát oly nemtelenül megzsarolta, s ki a szerencsétlen Kuthen halálának okozója volt. A csatának vége lett, a kúnok a Lajtán visszajöttek s a három magyar megye visszafoglaltatott.

E közben a mongolok ujabb mozgalmának hirére IV. Incze pápa Plan Carpin János és Ascellin praedikátori szerzeteseket 1245-ben a nagy mongol khánhoz követségbe küldte, kik haza jövén, hirül hozák, hogy a tatárok új hadjáratra készülnek a keresztény világ ellen; s mivel Oroszország már ekkor tatár uralom alatt állott, bizonyos volt, hogy első támadásukat Magyarország ellen fogják intézni[13]. Ez okból Béla többféle előintézkedéseket tett; jelesen 1247-ben Jun. 2-kán az Erdélylyel határos 283szörényi földet, a mai Oláhország egy részét, és az Olt vizétől és erdélyi havasoktól kezdve egész moldvai kún országot, kivéve az oláhok vajdája Szenesla földjét, melyet ezeknek hagyott, a mint eddig is birták, a János vitézeknek hűbérűl oly kötelezettséggel adta, hogy e földeket benépesítsék s ellenség ellen megvédjék; mely adományozás IV. Incze pápa által is 1250-ben megerősíttetett, majd ugyan e pápa 1253-ban a magyarországi érsekeket felhatalmazza, hogy a keresztyénné lett kúnoknak kisebb esetekben felmentést adhassanak[14].

Azonban a mongolok közeledésének hire nem valósulván, Béla hadi erejét újolag nyúgotra fordíthatta.

Fridrikkel a babenbergi ház kihalván, Ausztria birtokáért többen versenyeztek; ezek között Béla is. Ugyan is Fridriknek több nővérei valának: egyik unokahúga Gertrud, elébb Venczel cseh király fiának Ulászlónak, azután badeni Hermannak neje, de ezután is özvegyen maradván, végre Bélához megy, s ennek részére örökösödési jogáról lemondván, Roman orosz herczeg nejévé lett; – Fridriknek legidősb nővére Margit volt, ez mint VII. Henrik özvegye, 74 éves korában Venczel cseh király fia a fiatal Przemysl-Ottokárhoz ment nőül; második nővére Constantia meiseni markgrof Henriknek lett neje.

E nőrokonsági viszonyoknál fogva Styria és Ausztria birtokáért versenyzők között leghatalmasabbak valának Ottokár és IV. Béla.

Ez, hogy jogának fegyverrel útat nyisson, 1249-ben nemcsak Ausztriát, hanem Stritiát is megrohanta legnagyobb részben kún csapatokból álló seregével, s ezek vitéz fegyverei hatalmának sem Ausztria kormányzója a bajor Ottó, sem Meinhard Styria parancsnoka ellent nem állhatván, itt ezek iszonyú pusztítást követnek el, Ausztriát Mária-Czellig feldulták, az egyházakat kincseiktől megfosztották, s a lakosságot oly temérdek számmal hurczolták rabságra, hogy azon vidék csaknem egészen néptelen maradt, úgy, hogy végre is Venczel cseh király közbejárásának 284köszönheté Ausztria, hogy a kúnokat kir. parancs visszahívta[15].

Majd visszatorlásul az osztrákok rohanták meg a magyar határszéleket, de nem nagy sikerrel; sőt ez által ujabb okot adtak, hogy 1250-ben Béla félelem gerjesztő kún csapataival, még nagyobb mérvben elborítsa Ausztriát, melyet nemcsak tűzzel vassal pusztítottak, hanem Mária-Czellt is felégetvén, a bevett erősségeket földig lerontották.

1251-ben az osztrákok Bécsben országgyűlést tartottak, itt elébb a meisseni herczeget, majd Ottocart fogadják el herczegül; Styria rendei azonban Béla fiát Istvánt ohajtották.

VI. Incze pápa irja 1251-ből: nem kevesebb viszály történt Béla Magyarország királya és annak fia István között a miatt, hogy amaz a kúnok szokásaiban gyönyörködvén, Istvánt elmellőzni látszott. A pápa követe által igyekezett Bélát e rút szokástól elvonni, s fiával kibékíteni; a mi szerencsésen is sikerülvén, a pápa némely siciliai birtokokat, melyek az apostoli székre örökségi joggal szállottak, Istvánnak átadott[16].

E közben Ottokár elfoglalja Bécset, Béla erre Ottokárnak Ausztriából kiűzése végett sereget gyűjt, s legnagyobb részben kún lovas csapatokból álló hadait két részre osztja; egyikkel Ausztriára ront, hol iszonyú pusztítás jelzi nyomait, Tuln városát ellenállás nélkül elfoglalja, felgyujtja, kirabolja, a zárdákat kifosztja és számtalanokat fogságba hurczol; – a mödlingi egyházat lángba borítván, itt 1500 ember leli halálát; majd a waltersdorfi egyházat csellel beveszi, hol sokat legyilkol, végre Freistadt is elhamvasztatott, úgy, hogy egy ház sem maradt fen, a tűz miatt sok ember elveszett, sok a tolongásban legázoltatott[17].

A másik hadtest Morvaországban dult, gyujtogatott, zsákmányolt, számtalan népet fogságba ejtett, több ezret pedig és papokat is, megölt.

285Ezután az egész sereg diadala és zsákmánynyal rakodva tért vissza Bélához, ki ekkor Budánál, a nyúlak szigetén, apácza-zárda épitésével foglalkozott[18].

E véres hadjárat még inkább elidegeníté az osztrák rendeket Bélától. Ő azonban bizva fegyvereinek hatalmában, 1253-ban saját vezérlete alatt új hadjáratot kezdett. Elébb Syriába ütött be, honnét Ottót elűzvén, több pártos országnagyokat engedelmességre kényszerített. Ugyan ekkor a kún hadak nehány csapat magyar lovassággal és bajor segédcsapatokkal Morvaországra rohantak, s Jun. 25-kén egész Olmüczig nyomultak. Útjok közben, kivéve a várakat és kerített városokat, fegyvereik hatalmának semmi ellent nem állhatott, mindent tűzzel vassal pusztítottak, s raykradi egyházat és tisznovi zárdát felprédálták[19]; férfiakat, nőket kimélet nélkül gyilkoltak, egyházak harangjait, szentek ereklyéit, oltári ékességeket zsákmányoltak, egyházakat porrá égettek, s igen sokakat fogságra hurczoltak. E pusztítását a dühös kún hadaknak még Béla is, ki időközben Morvaországban megjelent, nem vala képes feltartóztatni[20].

Nem lehet említés nélkül hagyni, hogy egy cseh történetiró miként irja le Morvaország pusztítását:

„1253. Béla király kúnjaival, a törököknek, kik most (1677) Magyarországot birják, elődeivel ismét a keresztyének nyugalmát háborgatta, s egész Morvaországot, nem kedvezve sem kornak, sem nemnek, midneneket gyilkolva, pusztította; e dühösséget a városok, várak s fallal kerített helyek kerülték el; magokat az egyházakat semmivé tette, a szentek miden készületeit elrabolta; máig is fenn van e barbaroknak némi emléke, nem messze Evanczicztól és az oslovani zárdától a keresztyéneknek egy díszes egyháza, amelyben a kúnoknak igen sok koporsói s azok betűivel vésett kövei láthatók, mely kövekkel az egyháznak csaknem egész padozata be van borítva, mint magam láttam.”

Itt egy szemtanú, kún betűkkel vésett számos sirkövekről 286emlékezik. Ez érdekes adat nem kerülte ki ujabbkori történetbuváraink figyelmét, s ezt Horváth István 1836-ban[21], Jerney 1851-ben[22], Érdy szinte 1851-ben s ismételve 1853-ban[23] a m. t. academia kisgyűléseiben felemlítvén, ez a morva-siléziai társaság történelmi osztályát az oslovani kún betűs sirkő feliratok lemásolása végett 1853. Oct. 22-kén megkeresni rendelte, de ennek eredménye nyilvánosságra nem jutott, s igy e még nem egészen két századdal ezelőtt létezett igen érdeks hún betűs emlékről biztos tudomásunk mindez ideig nincsen.

Az igy viszálkodó fejedelmeknél e közben megjelentek Incze pápa követei, kik a béke helyreállítása végett nagy hatalommal léptek ki a pápa nevében, mint „ki nem csupán embernek, hanem az igazi Istennek helyettese e földön, s ki az Úr rendeléséből az egész világbirodalomnak feje.”

Venczel cseh király e közben meghalt, Ottokár 1254-ben tavaszszal Bélával Pozsonyban megbékélt, Stiria Béláé, Ausztria Ottokáré lett.

[1] Roger. 3–12. f.

[2] Fejér Cod. D. IV. 213. l.

[3] U. a. u. o. T. IV. vol. I. p. 438.

[4] 35. 37. f.

[5] Szalay II. 52. l.

[6] Fejér Cod. IV. 3. 486. l.

[7] Theiner I. 269. l. Árp. k. új okt. 91. l.

[8] Endlicher mon. árp. 559–565. l.

[9] Bern. Guido Chron. ord. Praed. c. 6. p. 50.

[10] Fejér Cod. d. IV. I. 375. l. Szalay m. org. II. 56. l. Theiner I. 199. l.

[11] Fejér Cod. IV. 3, 384. l.

[12] Pray Ann. 281. I. Katona VI. 76–8. l. Szalay II. 56. l. Fejér Cod. IV. 3, 384. l. Fessler II. 581. l.

[13] Fejér Cod. diplom. T. IV. vol. I. p. 421–439.

[14] Fejér Cod. IV. I. 421–439. 447. l. IV. II. 221. l. Theiner I. 208. 217. l.

[15] Pray Ann. 286. l. Szalay 60. l.

[16] Fejér Cod. VII. 15. 285. l.

[17] Pray u. o. 286. l. 288. l. Fessler II. 577. l.

[18] Katona IV. 184–5. l. Fessler II. 577. l.

[19] Fejér Cod. D. VII. V. 577–8. l.

[20] Katona hist. VI. 190. l.

[21] Tud. Gyüjt. VII. 127. l.

[22] Keleti ut. II. 438. l.

[23] Uj m. muz. 1851. XI. 457. 1853. II. 438. l.