II.

1240-ben még borzasztóbb hírek érkeztek a mongolok új mozgalmairól nyúgot felé: sőt Batunak egy angol származású tolmácsa két ízben jött követül a királyhoz, s a khán nevében azon veszélylyel, mely később bekövetkezett, fenyegetőzve, elég nyiltan előre intette, hogy a mongolok 269vallását fogadja el, s magát és országát adja a tatár szolgaság alá[1].

E követség ismételt izenetek, valamint Julián szerzetes utazási tapasztalatainak előadása és a mongol khán levele egyfelől meggyőzték IV. Bélát arról, miszerint ő is, talán közel jövőben várhatja országának a pusztító tatárseregek általi megrohanását, de másfelől az ázsiai magyarok vitéz ellentállása némi reményt is keltett keblében, hogy meg fogja védhetni a megsemmisítéstől nemzete életét; s mind ez újabb s erősebb indokul szolgált előtte arra nézve, hogy a harczedzett vitéz kúnokat minél szorosabban csatolja trónjához, s e hontalanoknak új hazául szolgáló országához. A mongol khán fentebbi levelében azért követelte vissza határozottan Bélától a kúnokat, mivel ezeknek ázsiai országát meghódítván, a közülök ejtett nagyszámú foglyokat hódító seregéhez csatolta; kik pedig elmenekültek, ezeket szökevény szolgáinak tekintvén, visszanyerni igyekezett. A khán izenete és levele s Julián elbeszélése Kuthen s nemzete keblében csak újabb lelkesedést, s erősb elhatározást keltettek arra, hogy mint szabad kúnok a szabad magyar nemzethez, különösen ennek nemes lelkű királyához, egyedüli védelmezőjükhöz, önfeláldozó hűséggel ragaszkodjanak, s megvédjék új hazájokat, melyen túl csak a mongol szolgaság igája várakozott reájok!

Mindezen egymást felváltó borzasztó hírek a királyt megadásra nem, de arra indították, hogy rendeletére az ország északkeleti részein a főbb pontok megerősíttettek ,a szoros útak, hegynyílások bevágattak, s hirnökök járták be az országot véres karddal, hogy „mind a nemesek, mind a vármegyék népei készen tartsák magokat, s a püspökök a mostanra Rómába hirdettet egyházi zsinatról honn maradva, fegyvereseiket zászlaik alá gyüjtsék. Végig hangzott e rémkiáltás az országon, de kedélyek félrevezetve s felizgatva valának a király ellen, s így nem mozdult senki. A legtöbbnek kedvesebb vala a nyugalom, sőt sokan óhajták, hogy bár megverné a királyt, legalább 270meg lenne alázva. A hazára nem gondolt senki. Mert a magyarok a hosszas béke alatt a fegyver terhétől elszoktak, gazdagságba s testi gyönyörökbe merülve, gyáva puhaságnak adták magokat. „Mert mi más gondja vala az ifjúságnak, mint üstökét simitgatva, bőrét tisztogatni, a férfias viseletet asszonyi piperére változtatni. Az egész napot válogatott lakomák vagy puha tréfák között töltik, s éji álmaikat reggeli kilencz órakor alig végzik vala. Egész életöket kies erdőkben s kellemes réteken töltvén nejeikkel: nem gondolkozhatának a hadak zajáról” – ily rajzot ad a magyarok beléletéről egy egykorú iró[2].

Hogy e gyáva tétlenséget a külvilág előtt elpalástolják, a tatároktól elterjedt rémhireket költeménynek mondák, mely megvalósulás nélkül évről-évre megujul; mások e hirek terjesztésével az egyháznagyokat vádolák, hogy ezek a római zsinatra költséges utazást ez ürügy alatt igyekeznek magokról szépen elhárítani, – végre a nagyobb rész a kúnok ellen tört ki különféle keserű vádakkal; némelyek azt mondák, hogy a kúnok az oroszoknak szövetségesei, s Kuthen azért jöve be előre nemzetével, hogy „a föld mivoltát kitanulja s a nyelvvel megismerkedjék”, s midőn majd az oroszok betörnek, Kuthen IV. Bélát megtámadja, s ez alatt az oroszok az ország kapuit elfoglalva, Magyarországot feldulhassák; mások nyiltan beszélék, hogy a kúnok a mongolok kémei, sőt valának, kik, mély bölcsességgel hivatkozva a tatár kán levelére, azt állíták, hogy a kúnok befogadása zúdítja az országra a tatárok dühét a miatt, hogy a király ezeket, mint a mongolok szökevény szolgáit, nemhogy ki nem űzte, sőt országában kegyeivel elhalmozta[3].

Ily különféle álhireket talála fel az erkölcsi sülyedés, s önérdekből kifolyó hazaárulás, hogy az egész országot végkép elidegenítse a királytól, hogy vészes izgatást idézzen elő, kikre ez a vészperczeiben egyedül támaszkodhatni vélt, a kúnok ellen.

Bélának lelke fájt, hogy azok, kik legnagyobb részét 271birják e hazának, azok nem sietnek e hont megvédeni; de a király rendületlen maradt. Beutazá az ország északkeleti határszéleit, maga vizsgálta meg személyesen az eltorlaszolt szorosokat, s hol az elzárást gyengének találta, erdőket vágata le, s uj torlaszokat emeltetett[4].

E közben a mongol had folytatta Oroszországban pusztító rablásait, s öldökléseit. Kiew, Wladimir, Halits s több orosz nagy városok elestek; naponta uj menekülő orosz herczegek, országnagyok népesítették Béla udvarát. Kiew parancsnoka Demeter az ellenség által is méltányolt hősies vitézségiért életben hagyatván, hogy saját hazájáról a teljes végpusztulást elhárítsa, igézőleg rajzolá le Magyarország gazdagságát, szépségét, de különös sullyal felemlíté az itt uralkodó belviszályt is. Erre Batu kán gyorsan elhatározá, hogy azonnal ez ellen fog hadjáratra kelni. Seregét 1241-dik év elején három hadtestre osztá. Egyiket, hogy Magyarországot a lengyel vagy siléziai részről netalán várható segélytől elvágja, ötvenezer emberrel ennek pusztítására küldi. April 9-kén megtörtént a liegnitzi csata, Henrik herczeg, országa szinével s 20 ezer emberrel, vitéz harcz után halva maradt a csatatéren; majd e sereg Morvaország feldúlása után Magyarországban egyesült Batu hadtestével[5].

A másik hadtestet Moldvára küldötte, míg a harmadikat maga vezérlé a Kárpátok felé.

Éles hadvezéri tekintete azonban belátta, hogy hadai a magyarok hirhedt vitézségétől remegnek; hogy tehát seregét fellelkesítse, ünnepélyes áldozatot tartott, s jósai által tudakozta a jövendőt. A felelet ez volt: „mehettek bátran, a nemhivés és viszály szelleme jár előttetek, a meghasonlott magyarok győzni nem fognak.” Ugyan ekkor maga a nagy kán kivont villogó fegyverével hadserege előtt megállván, igy kiáltott fel: „megfutni ne merészeljetek, mert ha megszaladtok, senki meg nem menekül, s ha kell, haljunk meg midnyájan; s mint a nagy Dzingiskán megjövendölte, hogy meg kell öletnünk, s ha itt ennek ideje, azt türjük el”[6].

272A Kádán vezérlete alatti 2-dik hadtest Moldvában a Sereth folyón átkelve, a kúnok milkovi püspökének földjére érkezett; itt még ekkor számosan valának a régebben egyesült besenyő és kún törzsek maradványai, s ősi vitézségükből következtetve, a mongol sereget nagy számú elszánt fegyveressel fogadták, azonban a túlnyomó erő által legyőzetvén, a moldvai kúnok földe a mongolok hatalma, vitéz lakosai ezeknek szolgasága alá jutott[7].

Ezután Kádán a radnai szoroson behatolt Erdélybe; Radna német bányavárost bevette, Ariszkáldot a város biráját hatszáz válogatott német fegyveres vitézével hadtestébe sorozta, innét azután a mongol had szétözönlött az egész országba.

A radnai eseményt Pray, a zwetlei krónika után, a kúnoknak tulajdonítja, azonban a szemmel látott egykorú Roger ezt egyenesen a tatárokról beszéli, s hogy a kúnok önként a tatárokhoz nem csatlakoztak, alább látandjuk[8].

A Dnieper, Vistula és Oder partjain történt véres eseményekről Béla idejekorán értesíttetvén, az ország nádorát Dénest, addig összegyüjthetett csekély számú, de válogatott csapatokkal az ország északi széleire küldötte, maga pedig bőjt kezdete felé, a világi és egyházi nagyokat s Kuthen kún királyt saját előkelőivel Budára országgyűlésre hívta össze[9]: Az összegyült rendeknek megható komolysággal előterjeszté a már minden perczben fenyegető veszély nagyságát, hogy Ázsia vérrel van befestve, a kún kiűzve honából, Oroszország földre verve, a lengyel is elesett már, s most rajtunk a sor; lelkesíté, hogy egyesült erővel álljanak ellen, s felhívta, hogy fegyvereseiket, kiknek kiállítására ország törvényei szerint kötelesek, teljes számban s minden perczben indulásra készen tartsák, s mentsék meg a legiszonyatosbb veszélytől őt, magokat s a hazát.

Az egybegyült rendek megdöbbenve belátták a veszély közelségét, s a borzasztó hirek valóságát; néma csend követte a király szavait; majd néhány lelkesebb hazafi áldozatkészségét nyilvánítá, mit azután különféle igéretek követtek. 273Azonban a feletti elkeseredésük, hogy a szomorú tényekkel kitérhetlenül szembe kell szállniok, a félrevezetve felizgatott kedélyekben oly erős lángra lobbantá azon régóta táplált gyanút, hogy a kúnok a tatárok kémei s szövetségesei, hogy Bélától ki lőn csikarva s általa – bár vérző szivvel – kiadva a gyűlés végzése folytán a parancs, mely szerint a gyanús Kuthen egész családjával s vele lévő kúnnagyokkal Pesten szigorú őrizet alá tétettek.[10]

Mart. 2-ik hetében a nádor egyik embere gyors segélyért jött a királyhoz; de négy nappal később maga a nádor is nehányad magával menekülve Budán termett, s elmondá, hogy Batu a vereczkei szorosnál negyvenezer fejszéssel útat nyitván, vitézei a mongolok fegyverei alatt a vele lévőkön kivül mind elhullottak. A zavar leirhatlan lett annyival inkább, mert mart. 15-én Batunak gyors lovú előcsapatai már csak fél napi távolságra valának Budától.

A magyar urak rémülten futottak szét megyéikbe, összeszedni fegyvereseiket; a királyuk elfogatásával vérig sérett kúnokhoz parancs küldetett, hogy azonnal gyüljenek a király zászlói alá; maga a király, míg egyfelől a fehérvári és esztergomi várkatonasággal Pestre sietett, másfelől családját s az ország kincseit három egyháznagy gondviselés alatt az osztrák szélekhez szállittatta; Fridrik császárt és az osztrák herczeg Fridriket segélyadásra szólitá fel; de a császár másfelé elfoglaltatás ürügye alatt elmaradt; az osztrák herczeg megjelenése pedig átok volt az országra, mint alább látandjuk.

Alig egy harmada volt még együtt a magyar haderőnek, midőn már Pest láthatárán köröskörül vereslett az ég a közel felgyujtott faluk, városok lángjaitól.

Ugyanis – mint egy török krónika irója – Bathu-szi Akdur khán elindulván, Szegedinre szállott vala; hol vele Kajkan is találkozzék. Itt tanácskozást tartván, levelet irának IV. Bélához, hogy térjen az ő hitükre, legyen szolgájuk, s meghagyják birodalmában, és nyomban meg is indultak a király ellen, ki Pest városában sánczolta vala el magát.[11]

274A király látva serege csekély számát, hogy bizonyos veszteséggel a nemzet életét ne koczkáztassa, megtiltá a portyázó tatárokkal csatába ereszkedni. Ez ovatosságot ellenei határozatlan és gyáva jellemnek tűntették fel. Csak hamar Ugolin kalocsai érsek, e tilalom ellenére csaptaaival kitört, de alig negyed magával, a többi mind oda veszett, vergődhettet vissza, s veszteségeiért a királyt okozta, ki neki segitséget nem küldött. Ugyan ez napon a mongolok Vácz városát is hamuba döntötték.

E közben megérkezik vala az osztrák herczeg is Fridrik, sereg nélkül, s mintha csak vadászni jött volna, kevesed magával. Jött kémlelni, magát mutogatni, de nem megmenteni Bélát, kinek fegyverei sokszor érzett hatalmának keserű emlékét hordozta szivében. A magyarok már akkor fennhangon zúgtak királyuk ellen, hogy miért nem engedi őket a falaik alatt száguldó ellenségre kirontani. A herczeg is ezekhez csatlakozott, s mivel a közelebbi években nehány elégületlenek által híva volt a magyar trónra, de kudarczot vallott; most tehát, hogy megmutassa, mennyire meg tudta volna azt érdemelni, a királyi tilalom ellenére néhányad magával kirontott, s a falakhoz közelebb jött mongol csapat közzé vágtatott. A tatárok szokás szerint hirtelen visszavonulnak, a herczeg utánuk rohan, egyet közülök lándzsájával a lóról a földre taszit, s ki ennek segitségére siet, egy tatárhadnagyot megöl, a többiek futásnak erednek. A földre terítettet Fridrik emberei elfogják, s kötözve diadallal viszik a városba. Erre az elégületlenek a királyt gyávaságáért szidni, a herczeget pedig egy szivvel lélekkel nyiltan magasztalni kezdék.[12]

Az elfogott vagy valósággal kún volt, egyik azon ázsiai szerencsétlen kúnok közül, kiket Batu mint fegyveres szolgáit, seregéhez csatolt, s „a csatákba erőszakosan hajtott, kik közül, ha valakit észrevettek a tatárok, hogy remeg, vagy lelke egész őrültségével nem rohan a halálba, fejét azonnal elütötték”[13], vagy talán e fogoly faggatásra elbeszélte, hogy a leigázott kúnok közül többen Batu kán 275seregében harczolnak, – de bármelyik volt is, elég vala ez esemény arra, miszerint a magyarok teljesen elhigyjék, hogy a mongolokat Kuthen hivta be országuk romlására[14], sőt némelyek bőszült hevükben azt is kiáltozák, hogy a kik bejöttek, azok nem is tatárok, hanem kúnok; „haljon meg hát Kuthen, mert ő az, ki vészt hozott az országra!” a királynak pedig hánytorgatva mondák: „harczoljon a kúnokkal, kiket befogadott, s kiknek jószágainkat adományozta.”[15]

A király látva a félrevezetett nép dühét s kitöréseit, aggódni kezde Kuthen életiért, s hogy őt megmentse, azt izené neki, hogy azonnal hozzá jőjjön. Kuthen hallva az ellene törő nép dühös rivalgását, válaszolá, hogy máskép hozzá nem mehet, hanemha a király a nép dühébőli megvédése végett elegendő fegyveres fedezetet küld. A mint ezt a követ a királynak hirül vitte, az elégültelenek fejei ezt a királyi tekintély megvetésének nyilvánitván, a féktelen tömeg rivalva kiáltá: „halljon meg! halljon meg!”

Fridrik, ki eddig csendes szemlélője volt az udvari eseményeknek, látván, hogy itt a kedvező percz mind népszerűségre szert tehetni, mind régi ellenfelén Bélán érzékeny csapást ejteni; magyar és német fegyveresekkel a Kuthen vérét szomjazó czinkosok élére állott, s azon palotára tört, melyben a kún király családostul fogva tartatott; elüzé onnan a király őreit, s halálra kereste a kún királyt. A sors által üldözött Kuthen, felismerve a végveszélyt, övéivel íjjat és nyilat ragadva, hősies elszántsággal védte magát, s forrón szeretett családját. A néptömeg perczenként növekedvén, s hogy a nép méltatlankodásától magát s övéit megmentse, – az osztrák krónika szerint – elébb két királynét, majd kedves gyermekeit, végre magát is, annyi véres csatákban villogott kardjával kivégezte. De gyilkosai ezzel nem elégedtek meg, hanem az ártatlan család fejeit levágván, azokat a palotából az ablakokon át a nép közé hajigálták.[16]

276Nem volt vége hossza az örömrivalgásnak, hogy ime elvette jutalmát az áruló!

Ezután Fridrik herczeg, bevégezve eként a segélyadást, sietve országába visszatért.

Ily szeretettel fogadta a veszni tért magyar édes testvérét, a hontalant, a szerencsétlen kún nemzetet! beteljesedett, hogy Kuthen, ki annyi vészt, annyi duló harcz fergetegét, a mongol fegyverek éleveszélyes dühét kiállotta, mint magyar, csak magyar által veszhete el! de e gyilkosság által a magyar veszte is vérrel volt aláirva; mert ime magyar urak által lőn királyuk balsorsa, hazájuk romlása, jóllétük veszedelme, s ellenségeik diadala már minden harcz nélkül eldöntve. Béla királyt csak az terhelheti, hogy a szitkozódókat, az ország java ellen feltámadt elégületleneket miért nem vala elég bátor kellő szigorral még kezdetben kiirtani!

Míg e gyász esemény Pest falai között véresen lefolyt, az alatt a király parancsára felült kúnok az ország külön vidékein volt szállásaikról, hol családjaikat hagyták, egész fegyverzetben és teljes számmal vetekedve siettek Pest felé a király zászlói alá; midőn hirtelen érkezik hozzájuk a leverő hir: királyuk meggyilkoltatása. Megdöbbentek s tanakodva tétováztak, mit tegyenek. De elhatározásukat gyorsította egy másik gyász eset. Villám sebességgel elterjedvén Kuthen véres halálának hire az egész országban, a magyarok azonnal a kún szállásokon honhagyott öreg kúnokra, a védtelen nőkre, gyermekekre rohantak fegyveres kézzel, s ellenök igaztalan boszújokban csaknem irtó háborút viseltek.

Ily egymást gyorsan követett kebellázító véres események után az elkeseredett kún csapatok egész dühvel a magyarok ellen fordultak, s pusztulás, kegyetlenség s vér jelezte nyomaikat. A király zászlója alá gyülekező megyei fegyveres népek még útközben általok megölettek vagy szétverettek. Oly időben, midőn a mongolok félnapi járó földre valának a fővárostól, a két testvér nép között rettentő polgárháború keletkezett. „Fogadd ezt Kuthenért!” 277kiáltá a bőszült kún, valahányszor erős karjával halálos csapást mért a magyarra.[17]

A visszatorlás e véres napjaiban találkoztak Bulcsú csanádi püspökkel, Miklóssal, a Bor fiával, kik sok nemesekkel együtt nejeiket, fiaikat, leányaikat s cselédeiket a felvidékre kisérték, hogy azután sietve a király zászlóihoz csatlakozzanak, – a velök szembejövő kúnok őket megtámadván, véres harcz keletkezett, testvér testvér ellen rohant, végre a magyarok családjaikkal együtt kardra hányattak, a kocsijában betegen fekvő püspököt azonban hiveinek sikerült megmenteni.[18]

A kún népet mind e mellett a végkétségbeesés sem ragadhatta el annyira, hogy a mongolokhoz csatlakozva, új hazájoknak árulói, s az őket szeretettel fogadott királynak ellenségei legyenek, hanem – mint az egykorú Roger hitelesen feljegyzé – sok pusztitás és öldöklés után, egybegyülekezve elhatározák, hogy mennek más hazát keresni; a minthogy útjokban több város és falu feldulása, temérdek pénz, ló s barom összeszedése után elhagyták a magyar földet, s a Dunán átkelve Szerb, Bolgár és más szomszéd országban telepedének le, hihetően azon vidék szomszédságában, hol 1237-ben ázsiai kún testvéreik egy része a mongolok elől menekülve megszállottak.[19]

Igy veszté el a magyar haza, ütközet nélkül, seregeinek két harmadát.

[1] M. acad. évk. VII. 119. M. acad. ért. 1861. II. 307. l.

[2] Tamás spalat. érs. tatárj. Tört. Szabó K. 58–9. l.

[3] Roger 14. f. Szalay L. m. orsz. tört. II. 36. l.

[4] Spalatói érs. f. m. 59. l.

[5] Fessler Gesch. II. 509. l.

[6] Fejér Cod. IV. 1, 426. l.

[7] Roger XX. f.

[8] Pray Annales 252. l. Roger XX. f. Horváth M. m. orsz. tört. 395. l.

[9] Szalay f. m. 36. l.

[10] Roger. 15. l.

[11] M. acad. Ért. törv. és tört. 1861. II. 307. l.

[12] Roger. 23. f.

[13] Spalatói érs. f. i. m. 74. l.

[14] Fessler i. m. 515. l.

[15] Roger 24. f.

[16] Roger 24. f. Rosty-tatárjárás 63. 154. l. 87-ik sz. jegyzet. Szalay i. m. 39. l.

[17] Roger. 25. f.

[18] Roger 26 f. Endlichernél Chron. Poson. 58. l.

[19] Roger. 26. f. Bern. Guido Chron. Ord. Praedicat. Cap. 6. p. 50.