IV. Az Etele kora után élt régi pogány kúnok európai és ázsiai kún országban lakásának legnagyobbszerű emlékei gyanánt tűnnek fel azon nagy számú és csudálatos nagyságú halmok vagy kurgánok, s ezeken felállított ama régi kőszobrok, melyeket a déli oroszországi nép „kameni bába” azaz „köapó” (s nem – Jerney szerint – kőbanya) néven említ. A Don és Dnieper közti pusztaságban ezek ezer meg ezer számmal fordulnak elő[1].
E halmokat – melyekről már e munka I-ső köt. 352–59-dik lapjain említés tétetett – általános nevezettel mingen népfaj saját nyelvén nevezi. Az oláhok: mohila, modzsila, igy Moldvában Halocsest mellett van: modzilla oriasilor = óriások halma, a lengyel és némely szlávfajok szinte mogila, mohila, movila, homila, az orosz szlávok kurgán, a german népek: Hunenbette, Hunengräber; hazánkban lévő hasonló halmok külön neveket nyertek, p. akasztó, arany, fekete, kő, kurucz, siró, őr vagy strázsa, zöld, bán, barta, basa, eperjes, gara, György, kenyérgyáró, pó, pipás, csörsz, csauz, halga, kádár, leel, lukas, tatár, török, vér stb. halom[2].
A régi kún országi ily halmokra vonatkozúlag Jerney Demidoff után irja, hogy e halmok sehol se találtatnak oly sűrűn s oly közel egymáshoz, mint a kercsi térségen a régi pontusi királyságban, de számosan vannak a Don partjaitól Pruthig is. Mariopolnál kezdődött – irja Jerney kiskún hazánkfia – gyakori találkozásom e csudálatos, s átalában 25–30 lábnyi emelkedésekkel, melyek kétségtelenül emberi kezek által a közülöttök lévő földből hányattak össze, aminthogy e halmok nagy részének tövénél némi sülyedtséget vethetni észre.
E halmok különféle rendeltetésre s használatra szolgáltak vagy mindjárt alakulásukkor, vagy későbbi időben, mint ezt helyzetük, alakjuk, és helyenként rajtok 245vagy bennök találtatott eszközök s geologiai alkatrészeik is bizonyítják.
Számos kutatások oda mutatnak, hogy több ezen kurgánok közül sir gyanánt szolgált, de szolgált ezek némelyike irányadóul a pusztákon költözködő népeknek, mások a hordák táborozásai alkalmával emeltettek, s használtattak a törzsfőnök sátorai, őrhelyeinek, s az áldozó papok oltárianak helyeiül, továbbá tűz vagy más mód általi jeladások emelkedettebb pontjaiul.
Radojitski Illés 1824 körül a Dnieper és Don közi vidéket bejárván, a kurgánokat a mongolok irányadó halmainak mondja, Pallas a nogai tatárok, Güldenstädt pedig Bulgaria ellenében a szlávok sirhalmainak állítja, holott a szláv, mongol és tatár uralom előtt már ezer évvel léteztek a Pontus melléken sírokul használt ily nagy halmok.
Hogy e kurgánok mindegyike külön-külön mikor, mely nemzet által, s eredetielg mi czélra építtetett, meghatározni alig lehet. Egyik másik halomnak más lehetett első rendeltetése, más ismét későbbi használata[3].
Többeknek anyaga is különböző, mert némelyek egészen földből, mások kőhalmazból, vagy vegyesen vannak összeállítva.
Némelyek, mint Koeppen Péter orosz archaeolog, igyekeztek Déli Oroszországban e kurgánok létezésének határait is megjelölni; nevezett túdós azt állítja, hogy dél felé Herodot scythiája határaival megszünnek, északfelé pedig a kurszki kormány megyében terjednek[4].
Némely kurgánokon kőszobrok is voltak és vannak.
Pallas, Güldenstädt, Klaproth e kőszobrok lelhelyeire nézve irják, hogy azok legnagyobb számmal a Dnieper és Don közön találtatnak, túl a Donon már ritkábban; Kaukaz felső részén Kuban és Terek folyamokig, Kuma, Byvala, Tasle, Danguszle, Jei, Csalbasz, Kalauz, Jegorlik és Manics folyók körül helyenként, a Jenisei, Irtis és Szamara vizeknél már ritkán és csak egyes példányokon. Jerney e szobrok hazáját főleg a Don és Dnieper közre helyezi, 246déli határul az azovi tengert, észak felől Charkov vidékét jelöli ki.
Hogy e kőszobork mely nemzettől maradtak? Ezt kétségtelen hitelességgel megfejti Rubruquius Vilmos minorita szerzetes, ki 1253-ban IX. Lajos franczia király által Mangu mongol khánhoz küldetvén, midőn a krimi félszigetben kiszállott a Dnieper és Don közti térségeken, – tehát épen e kőszobrok jelenleg is legnagyobb telephelyein, éppen ott, hol Jerney hazánkfia is járt, – utazásáról ezt irja: „e két folyó között azon földeken, melyeken átmentünk, lakozának a Capchac kúnok, mielőtt a tatárok elfoglalták volna azokat,” majd ismételve említi, hogy ez egész földet a tatárok előtt a kúnok lakták; ezután leirja, hogy „a kúnok a halott fölibe nagy halmot hánynak, s néki arczczal keletnek néző szobrot emelnek, mely köldökénél kezében kancsót – ciphus – tart”. Tekintsük meg Jerneynél az eredeti után készült kőszoborrajzokat: e leirás után azokat kún kőszoborknak kell elfogadnunk.
Majd igy folytatja a szerzetes: „menénk vala pedig kelet felé, nem látva semit, csak eget és földet, és néha jobb felől a tengert, mely doni tengernek mondatik, és a kúnok temető helyeit, melyek hozzánk két mértföldnyiről is meglátszottak a szerint, a mint azoknak őseik szoktak csoportokban temetkezni.”
E szemtanú leirása teljesen megczáfolja Pallas, Klaproth és Koeppen azon véleményét, mintha a halmok és kőszobrok a mongoloktól származnának; annyival inkább, mert egy másik egykorú iró, a mongolok között 1245-ben járt pápai követ Plan-Carpin János a mongolok temetkezéseit leirván, halom és szoboremelésről hallgat, mivel a mongolok árkokkal kerített sirkertekbe, főnökeiket pedig egyedűl a Cuma-madzar városba szokták eltemetni[5].
E halmok és szobrok tehát a kún, kozár, avar, besenyő és palócz név alatt szerepelt kún nemzetnek kétségtelen maradványai.
Az azonban feltűnő, hogy bár az Etele húnjainak, továbbá a hazánkba beköltözött kúnoknak még 1253-ban, 247Etele húnjai utódainak a székelyeknek még 1668-ban is saját nemzeti irásjeleik valának; mégis e kún kőszobrok egyikén sem lehete valami betűket felfedezni[6].
Ily irott betűk hiányában annyival megragadóbb érdekkel birnak e halmok belsejében talált eszközök, melyek az orosz muzeumokba szállíttatnak. Koncseszten a Szeretnél – irja Jerney 1845-ben – több év előtt egy halom ásatása alkalmával tömérdek arany és ezüst edények jöttek napfényre, melyek sz. Pétervárott az „eremitage” nevű császári gyüjteménybe tétettek be. Ki tudja, melyik kún törzsfőnök sirhalma s vele együtt eltemetett drága edények valának ezek! Valóban megérdemelné, ha az orosz muzeum ily kincsei kúnmagyar szempontból történelmi vizsgálódás tárgyaivá tétetnének egy lelkes hazánkfia által[7].
A mi e kőszobrok részletes leirását illeti: Jerney keleti utazása II-dik kötet végén két lapon 6 ily kőszobrot közöl rajzban, melyeknek egyike, a mariopoli bajuszos fejrész, általa a m. academia gyüjteményébe adatott. Átalában a kőszobrokon maga az alak nem egészen szobor alakú, hanem csak magos dombor mű, melynek hátrésze simán van hagyva, rendszerint csak a fej van egészen kikerekítve, s áll elkülönítve a vállakig, de a vállaknál a hátrész már sima.
A szobrok legtöbbjein az alak csak térdig van kiábrázolva, az alak végtgaját mutató térd gömbölyű, s így guggoló vagy térdelő helyzetre mutat, az odessai muzeum szobrai azonban álló helyzetet tűntetnek elő; mindegyiknél a két kézszár oldalhoz simulván, a tenyerek a köldök irányában valami edényt vagy kancsót szorítanak az ölhöz, mely edény alakja jobbadán hosszúkás némi kerekdedség vagy domborúsággal; de vannak öblösek, alól felül keskenyebb szélűek, s felső üregüknél kivájtak is. E csészére nézve Herodot azt irja, hogy az égből leesett vagy Herculestől átadott öv végeresztékin függő arany csésze emlékére a scythák még Herodot korában is övükről lefüggő 248csészét viselének, az évi nemzeti nagy gyűlésen ily csészékből ittak hősi áldomást a scytha vitézek, szerződés, szövetség s barátság kötésekor ily csészékből ivás által lett az igéret szentesítve; királyaik sirjába ily arany csészéket is szoktak eltemetni; sőt a későbbi korban is úgy a kúnok, mint a magyaroknál vérükkel vegyített bornak közös kehelyből megivása által volt a szövetség vagy vérszerződés szentesítve; a székely rabonbánok korában ily csésze használtatott díszes alakban áldozó kelyhül, melynek egy példánya Marosvásárhelyt Sándor Jánosnál ma is őriztetik.
E szobrok alakjai, mint már Rubruquis is megjegyezte, eredeti helyükön arczczal kelet felé vannak fordulva, a mi a scytháknak szokásos nap és tűzimádás legrégibb vallás-szertartására mutat[8].
A fej – a szobrok legtöbbjikén – mélyen a vállak közzé van sülyedve, mi részint a guggoló, vagy térdelő helyzetből, részint tartósság iránti előgondoskodásból származott.
Figyelmet érdemel, hogy ugyan e vidéken oly éremszobrocskákat is találtak, melyeken lévő alakok a nagy kőszobrokéihoz hasonló helyzetben láthatók.
A kőszobrokon az öltönyök és más eszközökből következést lehet vonni, hogy azok kitűnő hadvezér, vagy közvitéz, vagy nőkre vonatkoznak.
A férfiak szobrainál a fej mindég födve van magos, kerekded, csúcsban végződő kucsmával vagy süveggel, a fegyverviselőknél sisakkal (?), mely tetején gömbölyű csúcsban végződik[9].
Hogy a kúnok ez ázsiai ősi viselethez mennyire ragaszkodtak egész a mult század első feléig, igazolja az, hogy kiskún Halas régi kúnszékváros levéltárában maig is őriztetik egy, fekete nemezből készült, úgynevezett kún süveg, mely alakjára nézve egészen hasonló Jerney által, kel. utaz. II-dik ábratáblán lerajzolt kún kőszobrokon, különösen a 2-dik sz. alatt láthatóhoz; magossága 24911 hüvelyk, mely gömbölyű kúpban végződik, fejbe illő nyilásánál lapított alakban 11 h. széles, innét 5 h. magos felhajló karimája van, mint a mai hevesi palóczok kalapjain, s milyen kisebb alakban a Jerney kún szobrain is látható, mely felhajló rész magához a kúnsüveg oldalához meglehetős szorosan hozzá áll.
A halasi kún süveg a XVIII-dik század elején 1703–1711-ig e városban pusztított pestis alkalmával eltemetettek egyikének fején, nehány fürt őszbecsavarodott hajjal 1843-ban találtatott, midőn ez ó-temető sétatérré elegyengettetvén, annak magosabb részén egy két oly nagyobb sír is felbontatott, melybe a halottak nagy száma és a pestis ragályossága miatt tömegestül hányták s temették el a hullákat. Igy e süveg egy 1712-dik év előtt elhalt halasi tősgyökees öreg kún emberé volt.
Ily alakú kún süveg viselése később is, a német vitézi rend alatti szolgaság alatt, sőt az 1746-ban történt kiváltás után is Halason szokásban volt. Ezelőtt néhány évtizeddel élt öreg emberek gyermek korában ez „redemtus csákó vagy süveg”-nek neveztetett, s a mult évtizedben elhalt öregek emlékezetére ily süveget Halason utoljára az öreg Szombat István viselt, ki ezért süveges Szombatinak hivatott.
Hogy a magyarországi kúnok e süveget, mint nemzeti viseletet a régi időben is használták, igazolja az, hogy Turóczy képes krónikájában a sz. Lászlóval egy magyar hölgyért viaskodó kún 1070-ből, valamint a bécsi 1358-ban írt képes krónika festményei között Kún László király ily süveggel fején, lerajzolva találtatik[10]; sőt az 1279-ki budai zsinaton jelen volt Filep szentszéki követ is sürgette, hogy a király a kún süvegek használását, melyeknek viselése már nagyon elterjedt, mind a Magyaroknak, mind a kúnoknak tiltsa el[11].
Ehhez lehet hasonló azon süveg is, melyből Gegö irja, hogy a csángók télen fehér vagy fekete, kerekded, az éltesbek pedig mindenkor hosszú fekete kucsmát viselnek; 250valamint az is, melyet Szeder Fábián 1819-ben, mint palócz viseletet igy ir le: „az öregebb férfiak magosabb, a fiatalabbak alacsony süveggel födik fejöket, s a kalapok, mióta a süvegesek ritkulnak, szokásba kezdenek jönni.”
Jerney szerint a hazai románok magyar báránybőr süvegeiket, hihetően a nemzetről, melytől átvették, „kumánnak” nevezik.
Balla Gergely szerint a nagykőrösi lakosok a XVI-dik században fekete süveget, Kiss Bálint szerint pedig a magyarok még 1700 elein is közönségesen kerek tetejű hegyes süveget viseltek[12].
A régi kún kőszobrokon a hajzatnak elől és oldalvást semmi nyoma, hátulról azonban három fonadékban foly le, mely a hát sima lapján többnyire vésett vonallal jelöltetik.
Hogy a fej előrészének leborotválása ősi kúnmagyar szokás: azt történelmi adatok igazolják. Említi ezt Priscus az Etele kúnjairól, Procoipis mint divatos kún viseletet, Theophan az avarkúnokról, a bajor püspökök, Regino, Luitprand cremonai püspök a IX. és X. században, Béla névt. jegyzője a kievi kúnokról, Turóczy a pogány vallásra visszatért magyarok vezéréről Vatháról, valamint az Osul alatt Kerlésnél véres csatát vítt kúnokról[13], aminthogy Bonfin is[14] a fej-nyirést és a fül mellett hosszú hajeresztést kún szokásnak mondja.
A Jerney által közlött ábrákon feltűnő, hogy itt mindegyik arczon hosszúra kipedrett bajuszt, és szakál néklüli sima állt találunk, sőt – mint mondja – az általa látott többi kőszobrokon is szakált fölötte ritkán vehetni észre.
Helyén lesz itt a régi pogány kúnok hajzat viseléséről egypár szót tenni.
Horn[15] Clearchus után irja, hogy a régi scythák hajdan mind hajat és üstököt viseltek; majd elfoglalván 251Mediát s utána egész Ázsiát, itt 28 évig uralkodtak[16], ekkor a médek legyőzvén őket, ennek gyalázatául a scythák haját levágták, ezért azután megszégyenítésül valakit megnyírni, igy fejezték ki görögül: aposzküthisai.
De bár mi vala is e szokás eredete, annyi áll, hogy minden scytha népek mind mai napig – egyedül a kalimukok kivételével – hajukat egészen elnyírik, s egyedül nyakszirtüknél hagynak hosszú hajat, melyet befonva, vállaikon leeresztenek.
Ugyan ez volt a régi pogány magyaroknak is hajviselete. 879-ben a morvák a magyarokhoz állván, ezeknek szokása szerint elnyirték hajukat[17].
Azonban a ker. vallás bevétele után, hihetően oly czélból, hogy ez által az ősi pogány szokásra visszatéréstől elrettentessenek, a magyaroknál a fej megnyirése bűntetés és szolgaság jelképéül alkalmaztatott. Igy I. István király törvényeiben – 8. 26 – a vasárnap templomba nem menők és a paráznák büntetése: fejök ismételt megnyírése volt. I. Endre alatti pogány zendülés vezéreiről irják, hogy Vata a maga felekezetével pogány módra megnyíreté fejét, és csak három fürt hajat hagya rajta, melyet vállain leeresztett[18]. A nagy Magyarországba utazott szerzetesek Zichia lakosairól irják, hogy itt a nemesség jeléül tartatik fejöket megnyirni, s egyedűl fültövük felett hagyni egy kevés hajat; míg ellenben Dénes nádor még 1237-ben is a sz. mártoni apátságnak jobbágyai közül némelyeket megnyírt fejjel adatott vissza[19].
Figyelmet érdemel azon körülmény, hogy a moldvai czángóknál ma is divatos a fej előrészének borotválása, hogy Székelyföldön a férfiak nemrég még mind üstököt viseltek, és hogy a magyarországi palóczoknál 1780-dik év körül még lehete látni oly öregeket, kik üstökön kivül minden más hajokat leborotváltattak[20]. De fenmaradt hazánkban az „üstökös magyar” és Jászberényben a „kopasznyakú 252philistaeus” nevezetek, melyek hihetően a fej borotválási ősi szokásban találják eredetöket.
Ily adatok mellet feltűnő, hogy több magyarországi irók III. László király 1279-ki oklevelének ezen szavait: „prater abrasionem barbarum et abreviacionem capillorum, et habitum vestium eorundem (t. i. Cumanorum) super quibus eosdem praeter ipsorum voluntatem venerabilis pater dominus legatus, ad nostram, devotam instanciam, lenitate paterne pietatis condescendens, invitos non coëgit, sed in aliis se moribus Christianorum conformabunt[21]” úgy értelmezik, hogy a pápai követ azt kivánta a kúnoktól, hogy szakállukat borotválják, hajukat elnyírjék, de ettől a király kérésére azután elállott. Ellenkezőleg; mert pogány kún szokás volt a szakál leborotválása, haj elnyirése; most, midőn a kúnok a ker. vallást bevették, mint hajdan a magyaroknál, úgy nálok is e pogány szokások eltörlése czéloztatott, de látva az erős visszahatást, a pápai követ ettől elállott.
Különös, hogy mégis Thuróczy – 80 f. –, utánna Bonfin – Dec. II. L. 8. p. 313. – azt irja, hogy Filip követ a kúnoknak a szakál borotválását, s hajuk elnyirését parancsolta, végre Péterfy[22] azt irja, hogy a követ a magyaroknak parancsolta, miszerint hosszú szakált növeljenek, hajokat (vagy talán a leeresztve viselt hosszú hajfonadékokat) nyírjék, s kún süveget ne viseljenek, sőt Horváth P.[23] azt mondja, hogy az 1279-ki budai zsinat 48-dik canonjában sürgettetett, miszerint a király a keresztyén magyaroknak és kúnoknak köztörvény által parancsolja meg, hogy szakállukat beretválják, hajukat nyírjék s a kún süveget elvessék; holott erről e zsinat canonaiban – a 48-dik eltiltja, hogy senki házánál vagy birtokán kéjhölgyeket lakni ne engedjen – sehol említés nem tétetik.
Ily eltérő magyarázások után a fentebbi latin szöveget következőkben kisérlem meg helyesen értelmezni: a kúnok „a szakál beretválás, haj elnyírés és öltözködési módjukat kivéve, mikre nézve azokat akaratjokon kivül tiszt. Atya pápai 253követ úr, a mi alázatos kérésünkre atyai kegyességének szelídségéből elállván, erővel nem kényszerítette, hanem egyebekben magokat a keresztyének szokásaihoz alkalmazzák”, vagyis a pápai követ megengedte, hogy a kúnok, ha ker. hitre térnek is, ősi szokásuk szerint szakállukat beretválhassák, hajukat lenyírve befont hajakat ereszthessenek, és saját módjuk szerint öltözködhessenek[24].
Mindezek ellenében Kézai azon előadását, mely szerint Etele termetét leirván, őt a húnokkal együtt leeresztett szakált (barbam prolixam) viselni mondja, hitelesnek elfogadni nem lehet, mert e leirásnál Kézai előtt aligha hiteles kútfő állott, hanem a korabeli keresztyén magyarok szakálviselete lebegett[25].
Visszatérve a kőszobrokhoz: ezeken a mejjet közönségesen mejjvas diszesíti, melynek két kiálló karikája és abból a vállon felmenő két szíjköteléke e hátlapon is megjegyezve látható.
A bal kart, úgy a férfiaknál, mint nőknél karpereczek ékesítik.
A dolmány térdig, néha azon alól is nyúlik, s paszománt és sinorokkal gazdagon van ékesítve.
A fegyverek a dolmánynak lefityegő két oldalára vannak rajzolva. Balról rendszerint a puzdra, melyben, mint tokban, tartatott a kézíjj használaton kivül, a derékra erősített kötőről függött a görbe kard, ezenkivül harczi bárd, buzogány, és más apróbb fegyverek; jobbról a nyílvessző tartó tegez, néha kürt, tőr, bárd, buzogány, csákány, két ágban lelóggó szerszámféle, hihetően lókorbács.
Lábbelijök, hol kivehető, magyar szabású csizmát mutat.
A női szobrokon az öltöny hasonló a férfiakéhoz; fejöket azonban, elől a homlok felett ránczos vagy csipkés fejkötő s kendő fedi, melynek sarka néhol a hátlapon szinte elömölve jelöltetik; sőt Jerney látott egy női kőszobrot, melynek fejét 1 ˝ láb magos, hegyes csúcsba menő parthus vagy kún süveg ékesített. Füleikben nagy karika függ, 254nyakukat több sor gyöngykaláris ékesíti, mejjükön a két emlő leeresztve ábrázoltatik; öltönyük szinte zsinor és paszománttal, karjaik pereczekkel ékesítve, némelyek előtt kötény is van; a nőknél a fegyverek helyein palaczk, kanál, orsó s több házi apróság látható[26].
Maiglan is rókatorkos prémű férfi mentét öltenek a hon több vidékein, kiválólag a jászok és kúnoknál ünnepély alkalmával a középrendű nők; a Don torkolatánál a palóczok egykori ősfészkében, számos női kőszobrokon pedig feltűnik a prémes hosszú menteruházat ábrázolása[27].
[1] Jerney II. 14. 64. l.
[2] Jerney II. 91. l.
[3] Jerney 92–4. l.
[4] Jerney i. h. 35. 44. l.
[5] Jerney II. 95–100. l. Munkám I-ső köt. 354. l.
[6] Jerney i. h. 106. 107. Munkám I. 461.
[7] Jerney I. 67. II. 106–108. 133. l.
[8] Jerney II. 112. 113. Munkám I. 56. 57. 58. 65. 66.
[9] Jerney II. 58. 113. l.
[10] Jerney i. h. 281. l.
[11] Turóczy Chr. II. c. 80. Péterfi Concil. Sacra Posonii p. 93.
[12] Jerney I. 281. l. Kiss B. Magy. rég. 101. l. Gegö Tud. tár XII. 21. l. Nagykőrösi krónika 16. l. Tud. Gyüjt. 1819. VI. 42. l.
[13] Jerney II. 58. 61. 115. 116. Turóczy II. c. 49.
[14] Dec. II. L. VIII. p. 296.
[15] Arca Noë 181. l.
[16] Munkám I-ső k. 53. 90. l.
[17] Virágh B. m. Száz. I. 27. l. Pistorii Script. rer. german. Vol. I. p. 90.
[18] Corp. jur. hung. S. Steph. Decr. L. II. Endlicher mon. 249. l. Thuróczy Chron. P. II. c. 39.
[19] Fejér Cod. IV. I. 97. l.
[20] Jerney kel. ut. II. 117. l. Szeder F. Tud. Gy. 1819. VI. 42. l. Orbán B. Székelyf. I. 89. l.
[21] Endlicher monum. 560. l.
[22] Concil. Sacra 93. l.
[23] Coment. 72–3. l.
[24] Fejér IV. 576. Katona hist. crit .VI. 818. l.
[25] Jerney i. h. 65. 67. 117. l. Endlicher mon. arp. 92. 560. l.
[26] Jerney II. 58. 60. 71. 114. 115. 129. l.
[27] Jerney m. tört. tár 1856. I. 34. l.