E közben a kúnok ereje Moldvában annyira emelkedett, hogy fejedelmük Oldamur 1282-ben a magyarországi kúnokkal szövetkezve Erdélybe beütni merészelt, de e hadjárat a Hoodnál szerencsétlenül vitt csatával végződött.
A közelebbi két évtized alatt a mongol birodalomban a gyakori trónváltozás miatt bekövetkezett zavarokat, Dsudsinak Teval és Tatár utáni másodunokája Noghai ügyesen arra használta fel, hogy saját törzse részére független hatalmat vivott ki a Dnieper vidékén, sőt Mihály keleti császár Irene nevű leányát is nőül nyerte. E Noghai khánról az alatta álló tatárok a nyúgoti népeknél gyanran nogajoknak neveztettek.
Majd 1285-ben a hatalmas Noghaj kánnal más négy tatár fejedelem szövetkezett nyúgoti Európa megrohanására, s még ez évi télen Magyarországba beütöttek[1], mint maga helyén látni fogjuk.
E közben Noghaj viszályba elegyedvén Toktai kánnal, hosszú harcz után végre Nogaj 1299-ben elbukott, megöletett, sőt fia Tzacas is Moldvából elűzetett[2].
A moldvai kúnok a XIV. században is, úgy látszik, nem szűntek meg Magyarországot háborgatni, mert VIII. Bonifácz pápa osli püspököt Miklóst III. Endre halálával 1301-ben hazánkba küldvén, figyelmeztette, hogy ez országnak a kúnok és mongolok beütései elleni megvédéséről gondoskodjék, s Venczel cseh királyhoz irt levelbéen is panaszkodik a pápa, hogy ez ország a kúnok és mongolok pusztításai miatt mily sokat szenved[3].
Mivel ez idő tájban készült, itt lesz czélszerű, hogy annak valódiságáról helyesen itélhessünk, felemlíteni azon állítólagos kún szótárt, mely a túdósok között annyi vitára adott alkalmat. Kaffának és Konstantinápolynak az osmánok által lett elfoglalásáig az olasz genuaiaknak és 233velenczeieknek Krimmel, déli Oroszországgal, Moldva és Oláhországgal élénk kereskedelmi forgalma volt a fekete tenger partjain felállított telepeik által. 1503-ban hihetően itt készíttetett olasz térítő szerzetes által egy szótár, mely Petrarcha olasz költő több irataival a velenczei köztársaság birtokába jutván, jelenleg is Velenczében a Sz. Márk könvytárában őriztetik, de a mely sok ideig ösmeretlen volt. Emlékezik erről Tomasini már 1650-ben, Leibnitz 1768-ban, de a magyarok és külföld előtt csak akkor nyert érdeket, midőn azt Cornides 1773-ban a velenczei könyvtárban véletlenül felfedezte, sőt Klaproth 1828-ban nyomtatásban is kiadta. E szótár 2500 szavat tartalmaz, s hármas oszlopzatban oly módon iratott, hogy elől a latin, 2-ban a persa, 3-ban a coman szó áll, p. mare. dria. tengis, s mivel e negyedrétű kiskönyv eredeti czimén latin nyelven ez olvasható: „MCCCIII. Julius XI-dik napján. Urunk Jézus Krisztus, bold. Szűz anya Mária és isten minden szentei és szent női nevében Amen. Isten és sz. János evangyelista tiszteletére. E könyvben foglaltatik persa és coman alphahbet szerint” ennek alapján e szótár napfényre jövetele óta főleg a külföldi irók p. Hammer, D’ Avezac, Neumann, Roessler stb. a kúnokat töröktatár fajú és nyelvű népnek hirdették.
Legujabban, 1873-dik évben, gróf Kún Géza jeles orientalistánk s m. academiai tag, Velenczében tett buvárlatai alkalmával a Petrarcha-féle kún szótárra is kiterjesztvén figyelmét, ezt az ottani könyvtárban fel találta, s gondosan áttekintvén, csakhamar azon meggyőződésre jutott, hogy annak Klaproth által tett kiadása nemcsak telve van olvasási s másolási hibákkal, hanem hiányos is; mert ezen kéziratban a kún szótáron kivül még e kérdésre vonatkozó igen sok becses adat van egybefoglalva, jelesül: egy tatár miatyánk, mely bár sokban különbözik, de mégis némely lényeges pontokban megegyezik a kúnsz.miklósival; továbbá benne van a tiz parancsolat, a hét főbűn sorozata, az üdvözlégy, több evangyeliomi tanítás, és más vallásos tárgyú dolgok, és érdekes idiotismusok s synonimák „coman” (tatár) nyelven; s az utolsó részben némely egészen magyarhangzású szónak más szokottabb kún szóvali megmagyarázása. Végre vannak ebben hangjegyek fölé irt zsoltár formák 234s nyelvtani tanitások olasz nyelven, s egy hosszabb mondattár régi német fordítással.
Mindezek azt igazolják, hogy itt egy térítő szerzetes vallási és nyelvészeti jegyzeteivel van dolgunk.
Valóban igen ohajtandó, hogy a tudós gróf e nagy érdekű felfedezését, mely a kún tatár kérdést új világosságba fogja helyezni, minél elébb nyilvánosságra bocsássa.
E szótárban a „coman” rovat alatti szavaknak csak egy kis része hasonlít a magyarhoz, míg a nagyobb rész a török és mongol nyelv szavaihoz közelít; de ebből a régi kúnok török-mongol nyelvűségét azért még következtetni helyesen nem lehet; mert ezt megelőzőleg már 70 évvel a régi kún országnak már nem a kúnok, hanem a mongolok valának hatalmas urai, s a XIV-dik század elején e vidéken a kúnok már vagy éppen nem, vagy csak szétszórt s szolgaságba sülyesztett kisebb tömegekben laktak, kiknek telepeit lassanként a románok foglalták el, s igy a csak töredék kún nemzet nyelvét e szótár elő nem adhatja. A coman nevet a tatár vagy mongol kifejezés helyett a szótár-készitő azért használta, mert a régi kún ország Cumania nevét a későbbi századokban is megtartotta; igy az 1318-tól 1570-ig való, főleg olasz térképeken és földleiróknál az azovi tenger északi részén a mai Molocsna vidéke „Chumania” néven említtetik, sőt a genuai köztársaság, a XIV-dik században a tatár khánokkal tatár nyelven készült szerződéseket a szövetségben 1333-ban kún. 1383 és 1387-ben pedig ismételve magyar nyelven irottaknak említi, s valljon ki merné állítani, hogy tehát a magyar török-mongol fajú és nyelvű nép volt? S avagy hihető-e, hogy a tatár khánok a fentebbi kereskedelmi szerződéseket nem saját mongol, hanem egy általok leigázott idegen nemzet nyelvén írva kötötték volna? S hogy a szótárkészítő is, nem az uralkodó, a nagyszámú pogány mongol nemzet, hanem egy szolgaságra vetett néptöredék nyelvét ismertette volna meg saját hazája fiaival.[4]
235Engel megjegyzi, hogy ez időtájban a Caucas mellékéről a moldvai földre többféle néptörzsek jöttek, p. 1308-ban az alanok, kiket Plan-Carpin 1246-ban, mint a mongolok alattvalóit említ, s kik Josafa Barbaro szerint saját nyelvükön As-nak neveztetnek[5].
1321-ben Istvánnak a triballok fejedelmének seregében kúnok is nagy számmal valának.
1327-ben if. Andronik hiába intvén nagyatyját békére, Didymotichba sereget gyüjtött, hova sokan meg is jelentek, kivéve mintegy kétezer kúnt, kik Dalmatiából II. Mihály táborát követték. Ezeket azonban az öreg császár parancsára Tornices Andronik és Lascar Mánuel Thráciából kiűzvén, Lemnus, Thasus és Lesbus szigetekre telepítette le, úgy látszik azon gyanúból, miszerint ezek a tatárok főnökeivel szövetkeztek a végett, hogy ezek beütvén Thráciában, a zsákmánnyal együtt majd őket is magokkal elvigyék[6].
E közben a szentszék a moldvai kúnok megtérítésén nem szűnt meg fáradozni. Igy 1245-ben IV. Incze pápa a kúnokhoz menő minorita szerzeteseknek bizonyos jogokat engedélyezvén, 1278-ban III. Miklós pápa ugyan e szerzetnek meghagyja, hogy kebeléből a kúnokhoz, kik a kath. hit elfogadására hajlandóknak látszanak, térítőket küldjön, – majd 1288-ban V. Miklós a praedicator szerzeteseket ugyan erre buzdítja; s azután is 1303-ban XI. Benedek a magyar Domonkos szerzetet sürgeti, hogy a Magyarországgal szomszéd Kúnországot térítőkkel lássa el.
1283-ban a kúnok püspöke Tamás volt, ki László király megbizásából az esztergomi érsek és polgárok között feltámadt éles viszályt kiegyenlítette; sőt úgy látszik ez időben kún-kanonokok is valának; legalább 1308-ból említtetik: „magister Canonicus Cumanus”[7]. Ez idő tájban kún püspök Leo volt, kinek halála után 1327-ben XXII. János pápa a kún püspökség administratorává castelloi Lukács minorita szerzetest rendelte.[8]
236E buzgó gondoskodás nem is maradt siker nélkül.
1340-ben a moldvai kúnok közül Nagy Lajos király alatt kétszázezeren keresztyén hitre tértek; miről VI. Kelemen pápa értesülvén, az ő felhivására 1348-ban a magyarországi minorita szerzetesek Kúnországban a ker. vallás terjesztése s fentartásáról gondoskodtak.[9]
Ez alatt Toktai khán 1340-ben meghalván, követte őt Usbeg, kinek halálával kitört belviszályok a kiptsáki birodalmat annyira megrázkódtaták, hogy 1340–1380-ig rövid időközökkel 22 khán uralkodott, mignem Toktamis 1378-ban a trónra jutván, elleneit legyőzte, s Kiptsakban az egyeduralmat visszaállította.[10]
1410-ben aug. 18-kán a pápa a piacentzi püspököt Brandát, mint pápai követet, a magyar egyházi ügyek rendezésével megbizván, ugyannenek meghagyta, hogy a Magyarország határain alól és szélei körül lakó új keresztyén kúnok, philistaeusok és tatárok között a kerestyén hit ügyeit belátása szerint intézze el.[11]
Végre 1481-dik év körül a kiptsak birodalom összeomlott, s a mongol hatalom alól nemcsak Orosz, de hihetően a moldvai Kúnország is felszabadult.
A XI–XIII. századig az Olt vizétől a Prutig terjedő tartomány Kúnország nevet viselt, 1345–47-ben a kún telepek még a Jaik folyóig terjedtek; Plan-Carpin e vidéken még mindenütt kúnok között utazott, de 1253-ban Rubruck Vilmos idejében itt már tatárok uralkodtak, s a kúnok a nyúgoti hegységekbe húzódván, országuk csak a mai Moldvára szorítkozott, a déli részt az oláhok mind nagyobb tömegekben foglalták el.
Már a mongol uralom előtt 1234-ben voltak Moldva és Oláhországban szétszórt román telepek[12], melyek a mongol hatalom alászállásával mind jobban tömörülni és terjeszkedni kezdtek.
Oláhországban már 1285-ben Lythen vajdát találják, ki használni kivánván III. László kiskorúságát, hogy országát 237függetlenné tegye a magyar hatalmától, fegyverre kelt, de ő maga életével, testvére Barbat szabadságával lakolt.
Majd feltűnik 1294-ben Dragos, ki Thraciából román csapatokkal jött be Moldvába, s itt fejedelemmé választatván, a XIV. században Moldva, mint önálló monarchia állott fen, s benne ugyan ez idő tájban alapíttatott a bákói kolostor vagy püspökség is, hihetően a kúnoknak a ker. vallásban megtartása végett, mert a románok még a XI-ik században a görög keleti vallást fogadták el.
1350-ban Oláhországban Bazarad vajda uralkodott, ki ellen I. Károly gyászos kimenetelű hadat folytatott.
E közben a kiptsaki tatárbirodalom a XIV. század kezdetétől fogva sűlyedni kezde a nyúgoti részen a Kárpátok és Seret közti földön, mely fekete Kúnország nevet viselt, hogy megkülönböztessék a Serettől keletre eső fehér Kúnországtól.
A tatárok gyakori vereséget szenvedtek, főleg 1345–46-ban az erdélyi székelyek és szászoktól, valamint a lengyelektől is, annyira, hogy fekete Kúnország birtokáról kénytelenek valának lemondani, s ettől kezdve a Kúnország északi részét I. Lajos koronája birtokai közé számította.
Azonban a krimi tatárok Moldvaország visszanyerését megkisérlették. 1352-ben beütöttek Moldvába, innét Erdélybe. Laczkfy vajda a székelységgel ellenök indult, őket megverte, fejedelmöket Athlamot elfogván, lenyakaztatta. Háromszor megújíttatott az ütközet, végre is a magyarok győztek, s Laczkfy több tatár zászlót és számos foglyot külde Lajos királyhoz Visegrádra.
E közben Bogdán máramarosi oláh vajda titkon egyetértve moldvai testvéreivel, hogy új országot alapítson, fegyverre kelt, s övéivel Moldvába kiköltözött, de itt is kénytelen vala a magyar király felsőségét elösmerni.
Azonban ez időtől fogva a román népesség Moldvában folyvást szaporodott, mignem a következő században ez ország végképeni elrománosodása bekövetkezett. A régibb ruthen, kún és tatár néptöredékek a románok nagy tömegében 238elvegyültek úgy Moldvában, mint Bessarábiában; s a régi Kúnország Moldva és Kara-Bogdania nevet nyert.[13]
A románok ezen elhatalmasodása volt hihetően előidézője annak, hogy az Axiac folyó mellett lakó töredék kún csoportok 1470-ben Magyrországba költöztek, s itt Mátyás király által a Dunának egyik – hihetően a Csepel – szigetén nyertek állandó szállást, s a kúnoknak a történelem által feljegyzett beköltözései között ez vala az utolsó.
Az Axiac folyót Cellarius (Geogr. I, 398. l.) a Hypanis – ma Bog és Tyras, ma Dniester – folyók közé helyezi, s igy az Folger szerint is nem lehet más, mint a mai Teligol folyó, s e szerint a Dniester és Bog között lakó kúnok földje Moldvával határos vala.[14]
A későbbi századokban a moldvai kúnoknak még emlékezete is lassanként elenyészett. Timon beszéli 1730. körül, s a mult század közepén Szegedi János is irja, hogy 1706-ban a kúnok maradékaihoz Bessarábiába Nagyszombatból egy lelkész küldetett, ki Rákóczy Ferencz levelével, s úgy ettől, mint vezéreitől gazdag ajándékokkal lett ellátva a végett, hogy az itteni kúnokat vallási ügyekben oktassa.
Ezenkivül még a mult században is a moldvai vajda udvari tisztei között „kúnok kapitánya, capitan de Komany” czimet viselő hivatal volt.[15]
Ámbár a kúnok nagy része kiköltözött a moldvai kún országból: mégis úgy IV. Béla, mint a többi magyar királyok e kún országhoz igényeiket folyvást fentartották, czimerét királyaink a magyar korona tartományaié közé vették, zászlaját a koronázási ünnepélyeken egyéb magyar tartományok zászlói között hordoztaták; s majd midőn e régi kún ország helyén Oláh és Moldvaország megalakult, ezek mindegyike a magyar korona hűbér tartománya volt. A moldva és oláh fejedelmek, bár amazok egy ideig a lengyel, majd az oláhokkal együtt s török fő uralmat ösmerék el, a XVI-dik század elején még a 239magyar koronának hódoltak, s hódolata jeléül a moldva fejedelem 1509-ben, az oláh 1510-ben küldé utoljára II. Ulászló magyar király udvarába a fölnyergelt paripát[16].
A régi moldvai Cumaniát a görögök: Päonodakia, Ungro-Wlachia, Mauro-Wlachia, Blakia; a törökök pedig azon Bogdán vajdától, ki nekik meghódolt: Bogdan, Kara-Bogdan, Kara-Iflak = fekete Walachiának nevezték.
A mai Bessarabia a hajdani Cumaniának szegletét képezvén, innét nyerte Bucsákország nevét is, mivel tatárul butsak = szeglet; ebben volt a miklói püspökségnek neszterfehrévári = akiermani esperessége Csöbörcsök népes magyar mező-várossal; azonban itt a huszitáknak letelepedése előtt is keresztyén kún ivadékok voltak[17].
[1] Wolff. I. m. 408–412. l.
[2] Hammer Gesch. d. gold. Horde 271–3. l.
[3] Raynald. T. XIV. a. 1301. n. 4. n. 10. 1302. n. 20.
[4] Tud. Gyüjt. 1833. IX. 102–108. l. Jerney kel. út. I. 74. 299–301. iI. 56. l. Roessler romän. Studien 1871. 337. 338. 352. l.
[5] Engel Moldau, Klaproth Ázsia polygl. 85. l.
[6] Stritter 989. 990–992 l. Thunman 178. l.
[7] Katona IV. 880–1. Fejér Cod. V. 2, 144. V. 3, 192. VII. 5. 440. 472. VIII. 7, 30. 53. Theiner Monum. I. 193. 337. l.
[8] Cornides kézir. Diplom. t. VI. p. 191.
[9] Horváth M. m. orsz. tört. 67. l. Raynald T. XV. n. 1348. n. 24. Turóczy II. 46. f. Fejér Cod. IX. 1, 572. l. Theiner I. 763. l.
[10] Wolff 416. l.
[11] Raynald T. XVII. a. 1410. n. 29. p. 408.
[12] Fejér Cod. III. 2, 309. l.
[13] Roesler i. m. 334. l. 339. l. 342–3. l. Engel Moldau 102–3. l. Szalay M. orsz. tört. II. 206. Convers. Lex. VI. 459. Real-Encyclop. X. 304–6. l. Gegö Moldv. tel. 67. l. Bonfin Dec. 1. L. I. p. 6.
[14] Jerney kel. ut. II. 26–7. l. Spruner atlas nord. Reiche N° VII. Folger Georg. 208. l.
[15] Jerney i. m. I. 26–27. l.
[16] Höke L. Sürgöny 1861. 242. sz.
[17] Engel Moldau 106. l. Gegö Moldvai út. 65. Jegyz. 87. 109. l.