Dsingizkán ismételve hivta magához fiát, de Dsudsi betegséggel mentegetőzött, mit az apa el nem hivén, már ki volt adva a parancs Ogotai és Tsagatainak, hogy fiúi kötelessége teljesítésére erővel is kényszerítsék, midőn Dsudsi 1227-ben hirtelen meghalt.[1]
Meglepte e gyászhír az apát, s mivel Dsudsi legidősb fia Orda belenyúgodott, utódjául öcscse Batu lett kijelölve, 1228-ban Batu ünnepélyes beigtatására Utsigin megjelent 226Kipcsakban; a nagy lófark kitűzetett, s Batunak lótejjel telt gazdag billikom adatott kezébe kiivás végett, melyet ő a hódolóknak nyujta át.[2]
Nem sokára ez ünnepély után maga Dsingizkán is, villám által agyonsujtatva[3] meghalt, fiainak roppant birodalmat s azon tanácsot hagyta, hogy: békében csak legyőzött népekkel éljenek.
1229-ben a mongolok nagy nemzeti gyűlésre sereglettek össze, melyre Batu 12 testvérével együtt Kiptsákból megjelent. Ogotai lett főkánnak megválasztva s nagy ünnepélylyel beigtatva.
Az új kán Oktaj, parancsnoka több mint egy millió ötszázezer főből álló haderőnek, elhatározá atyja munkáját végrehajtani. A megkezdett hódítások folytatása végett seregeit külön hadvezérek alatt három hadtestre osztá szét. Harminczezer ember Göktai és Suntai vezérek alatt Kiptsak, Saksin és Bulgaria felé, vagyis a caspi tenger északi oldalához és a Volgához küldetett, hogy a Dsudsi által még le nem igázott országokat meghódítsa.
Orosz kútfők szerint már ez évben a saksin és palócz népek a tatárok dühe elől a sík földről a bolgárokhoz menekültek, azonban Suntai hadai által a Jaik folyótól nem messze megverettek. E palócz törzsek, úgy látszik, Oroszországba menekültek, mert 1234-ben smolenski herczeg Mstislavits Isaslaw Kiew alól a palóczokkal vonúlt el és Rurikovics Wladimir herczeget is magokkal vitték.
1235-dik év tavaszán Ogotai, székvárosa Karakorumban nagy nemzeti gyűlést tartott, mely a hóditások folytatásával Kiptsákban Batut, e tartomány parancsnokát bizta meg.[4] E sereg, mely a Volga felé lassú vonulása közben csatlakozott csapatokkal fél millióra szaporodott, 1237-dik év őszén lépte át a Jaik vizét.
Innét Subugetai a sereg egy részével észak felé nyomult, megverte a bolgárokat, s fővárosukat Bolghart elhamvasztotta. A másik rész Mengku vagy Mönke vezérlete alatt a caspi tenger északi partjainál és Achtubától felfelé lakó saksin, bedsnak s más népek ellen vonult, ezeket 227megverte, vezéröket Patschman-t, midőn ez egy tengeri szigetre akart menekülni, elfogta s megölte; s ugyan itt régi lakhelyökön maradt, vagy ide visszaszállingózott kún törzseket, melyek azóta különben is a mongolok egyes csapatai által minden évben gyakori beütésekkel háborgattattak, végkép legyőzte.[5]
A kún törzsek egy része megöletett, a nagyobb rész fogságba jutott; a kik elmenekülhetének, azok egyensen a Dunáig nyargaltak, s itt több mint tizezeren polyvával megtöltött tömlőkön családjaikkal, a bolgárok ellentállását legyőzve, a Dunán átkeltek; egy részök a Hebrus és Maritza folyók vidékén, más részök Thracia és Macedoniában elszéledvén, rabolva pusztítottak, s a könnyen bevehető városokat elfoglalták. Több főnökök alatt éltek, kik között Jónás és Saron legelőkelőbbek valának. Ezek a latinokkal, kik ez időben Konstantinápolyt birták, szövetségre lépvén, Asan bolgár király vezérlete alatt Tzurul ostromlásában erélyes részt vettek. Majd segédhadaikkal Balduin seregéhez csatlakozván, s Tzurult másod izben ostrom alá fogván, bevették, s átalában a latinok érdekeinek buzgó előmozdítói voltak. Mignem 1241-ben Ducas vagy Vatatz János által, ki Nicaeában uralkodott, gazdag ajándék s igéretek által elbocsáttatván, ennek pártjára, sőt többen ennek seregébe állottak, mások Thraciában, Macedoniában s Phrygiában ajándékul nyert földeken letelepedtek. Sok ideig laktak Thraciában és Macedoniában, s ez alatt majd a byzanti, majd a bolgár fejedelmeket segítették.
Sőt e kúnok közül ketten: Terter György 1280-ban, és Streantzimiri Mihály 1323-ban a bolgár királyi székre is emelkedtek.
Ezután 1261-ben Mihály görög császárral szövetkezve, Konstantinápolynak a latinok kezéből visszanyerésén erélyesen munkálkodtak, sőt még 1269-ben is a görögök részen katonáskodtak.[6]
228Végre 1328-ban id. Andronik császár Thraciából kétezer kúnt, a tatárokkal titkos szövetkezés gyanúja miatt Lemnus, Thasus és Lesbus szigetekbe szállíttatott, hol azután elenyésztek, legalább a görög iróknál e kúnokról ezentúl emlékezet nincsen.
A fentebb fogságba esett kún foglyok nagy részét a mongolok eladták kereskedőknek, kiktől azokat Saleh egyiptomi király összevásárolván, testőrcsapatúl alkalmazta. Ez őrség lassanként észrevévén a kezében levő nagy hatalmat, összesküvést formált, s Saleh utódait az országtól megfosztotta, s egyet magok közül uralkodónak választván, 1382-ig Egyiptom és Syria nagy részének igen hatalmas urai voltak.[7]
1237-dik évi Novemberben a mongol sereg a Volga jegén Saratow körül Európába átlépett, s oly szerencsésen haladt elő, hogy Oroszországban még ez év végén Rjasan, 1238-ban Moskau, Wladimir bevétetett, elhamvasztatott, s lakosaik a mongolok által kegyelem nélkül lemészároltattak, s Oroszország végveszélynek nézett elébe. Ezután Batu Astrakán felé indult.[8]
A kalkai csata óta a kúnok királya, a szerencsétlen Kotjan vagy igazán Kuthen, e vidéken vonta meg magát[9], s hozzá lassanként egyes szétszórt kún törzsek nagy számmal csatlakoztak, s mivel már 10 év óta a mongolok nagy hadteste őket nem háborgatta, magokat saját vitézségök és a vidék természeti fekvésének oltalma alatt csaknem egész biztonságban hitték.
Most azonban Batu háromszázezernyi haddal véletlen Astrakán pusztáin terem, a kúnokat téli időben megrohanja. Kuthen meglepetve, nem vala képes ily hirtelen egész hadserejét összegyűjteni, kisebb számú csapatai a sokkal túlnyomó mongol hadsereg ellen önfeláldozó vitézséggel csak életük s szabadságukért küzdenek; ezerenként hullanak a kétségbeesésig vívott csatában mindkét részről; végre a kúnok megveretnek, egy részök fogságba jut, más, a 229nagyobb rész, a fekete tenger partjaira menekül, s Kuthen több ezernyi népével a Don, Dnieper s Dniester folyók védelme alatt megérkezik európai testvéreihez Moldva hegyes vidékeire, reménylve, hogy itt egyesült erővel nemzetük életét megvédhetik.
Ezután 1238-ban Batu kán meghódítá a morduinokat, elpusztítá Oroszországban Perejaslawlt, Tsernigowot, a bámulatra ragadó nagyszerű fővárost Kievet, s több volhyniai városokat; majd félmilliónyi seregével a kis herczegségekre felosztott Lengyelországot támadta meg[10].
A mongol fegyverek által legyőzött kúnok egy része, mint a khánok alattvalói, régi lakhelyét megtartotta. Plancarpin igazolja, hogy az ázsiai tartományokban sokan maradtak, s mint leigázott nép, szolgaságba estek; de az elfutottak közül is a fergeteg csillapodtával sokan visszatértek testvéreikhez a mongol hatalom alá, s ugyanezt a kanglikról is említi. Irja továbbá, hogy ő a khán udvarában látott egy Sangor nevű kún fejedelmet, s visszatértekor Oroszországban Corrensától kezdve kalauza két kún volt.
Mielőtt Batu khán az 1242–3-ki télen a Dunán átkelt volna, Dániel halicsi nagy herczeghez egy Altai nevű palócz főnököt küldött oly izenettel, hogy hódoljon meg azonnal, különben meg fogja vele éreztetni fegyverei hatalmát. Úgy látszik, kivánsága teljesítve is lett, legalább Batu 1243-ban Moldván és Oroszországon át sietve a Volgához, birodalmába visszatért, hogy befolyását az új nagy khán választásánál érvényesítse. Ezt teheté annyival inkább, mert hatalma a Kárpátokig s Balkánig mindenütt elösmertetett, orosz, kún, oláh és bolgár hordta udvarához a meghódoltság adóját.
Gondoskodva volt arról is, hogy míg Batu seregei Európát dúlták, az alatt háta megett a leigázott népek fel ne keljenek. Kilenczedik testvére Singkur parancsa alatt két hadtest maradt Kipcsákban; egyik Ilmika vezérlete mellett a palóczok, kazarok és alanok azon maradványai ellen vonult, melyek Daghistanban egyesültek, ezeket 230megvervén, Derbenden át üldözte; másikat maga Singkur a Káma mellett szabadságuk visszaszerzése végett szövetkezett bolgár, magyar, paskatir stb. néptöredékek ellen vezette, s őket szétvervén, elkergette észak felé[11].
E hadjáratot azután folytatták Batunak visszatért seregei is, úgy, hogy a mongol birodalom egy felől az északi jeges tengertől a Kaukáz és Balkánig, másfelől a keleti Altaitól Bugig és Kárpátokig terjedt.
1246-ban II. Feodor Jaroslav nagy herczeggel Jarunovits Tódor kún főember viszályba elegyedvén, ez Batunál keresett s nyert menhelyet, minek következtében Jaroslav, szenvedett zaklatásai miatt Sept. 30-án meg is halt.
1251-dik Jul. 21-kén Karakorumban tartott kurultai (országgyűlés) Mengku-t választotta meg nagy khánnak, ki Batut elébbi kháni méltóságában nagy pompával megerősítvén, mivel Batu családi s belső Ázsia ügyeivel volt elfoglalva, Európa, különösen Oroszország kormányát legidősb fiára Seriákra bizta, ki saját ordujával a Don mellett szállásolván, hihetően a kún maradványok is hatalma alatt állottak[12].
1253-ban IV. Incze pápa a kúnok megtérítésére új kisérleteket tett[13], de úgy látszik kevés sikerrel, mert a moldvai kúnok püspöke Tamás még 1273-ban is Magyarországban lakott.
1255-ben Batu, s utánna csakhamar utódjául kinevezett legidősb fia Serták is meghalván, Dsudsi 3-dik fia Berke nyerte el a kormányzói méltóságot. Ez életbeléptette a mongol adórendszert, mely szerint fejadóul 1–7 aranyat, a terményekből tizedet, a marhákból száztól egyet kelle fizetni. De nemcsak a nagy adózás, hanem a lealázó szertartások miatt is igen terhes vala a mongol hódoltság. Oroszországban a nagy herczeget csak a tatár khán beleegyezésével lehete választani, ki is a tatár követeket köteles vala a városon kivül, gyalog, fedetlen fővel s kezében egy edény tejjel fogadni, s ha ebből kiivás közben egy csepp a földre esett, azt felnyalni[14].
231A hódoltsági állapot azonban nem gátolta a kúnokat, hogy a szomszéd ország belviszályaiba ne avatkozzanak. Igy 1259-ben a moldvai kúnok Boleslaw halicsi herczegnek cujavi fejedelem Kázmér ellen segédcsapatokat adtak, s Lengyelországban Lausitz vidékét tűzzel vassal pusztították[15].
1260-ban Egyiptom és Syriában a saracenok sultánja Beibar lett. Ez születésére nézve kún volt, s gyermek korában a tatárok által a velenczeieknek eladatván, az ejubiti sultánhoz került Sivasba, kinél testőrségből főijász mesteri méltóságra emelkedett. Bátor vitézsége által annyira kitűnt, hogy a mongoloknak Syriából kiűzése körül szerzett érdemeiért végre a sultánságot is elnyerte. Látva ő a saracenok elpuhult gyávaságát, derék hadseregnek idegen hadakból szervezésére törekedett. E végett a keleti császártól a fekete tengereni hajózásra engedélyt eszközölt ki, s küldöttei évenként egyszer a kúnok földjén a Maeot tava és Don vidékein megjelenvén, erőteljes kún ifjak közül sokat részint uraiktól összevásárolt, részint önkéntesekül felfogadott, kikből azután a sultán saját országában igen derék sereget alkotott[16].
Berke 1266-ban Tiflisben meghalván, utódja lett a kipcsáki kánságban Mengku-Timur, Batu 2-dik fiának Tutu kánnak fia[17]. Erről megjegyzi Miechovius XV. sz. lengyel történetiró, hogy fegyvereit szerencse kisérvén, a Czahaid vagy zavolhi tatárok földjén egy Cumu-medzar nevű várost, melynek várában vala a zavolhi uralkodók temetkezési helye, elpusztított, a gothok (palóczok?) háromszáz egyháza török mecsetté leve[18].
1267-ben Palaeolog Mihály az epirusi fejedelem Mihálynak János nevű fia pusztításai ellen kún és turcopol segédcsapatokat használt, de több kárral, mint haszonnal, mert a prédáláshoz szokott kúnok egyházakat, zárdákat kiraboltak, felégettek, a szent képeket asztalúl használták, s nagy számmal nőket fogságba hurczoltak.
[1] Hammer 92. l.
[2] U. o. 96. l.
[3] Plan-Carp. 425. l.
[4] Hammer 97–100. l.
[5] Wolf Gesch. d. Mongol l. 125. 126. 136. Hammer 104. i. Wolff szerint a „Patscheman” szó a „Betschnakman” röviditése, s jelent oly fejedelmet, ki feje volt a betschnakman vagy besenyőkhöz hasonló nemzetnek, mely ??? kangli, saksin népek vegyülékéből alakult.
[6] Stritter mem. pop. II. 729. 730. III. 984. Engel Gesch. d. Bulgar. p. 412. Geogr. Acropol. histor. P. 29. 35. n. 40. p. 99. Niceph. Gregor. T. I. p. 21. Albericus mon. Tr. f. a. 1241. p. 578. 1239. p. 573. Pachymeres in Michele Palaeol. 1. VI. c. 9. p. 307. l. IV. c. 27. p. 209. Joan. Cantacus. hist. l. I. c. 36. p. 108. c. 51. p. 159.
[7] Thunman de Cumanis 179. l. Deguignes IV. p. 119.
[8] Wolf 136. 140. 147. l.
[9] Hammer 103–6. l.
[10] Hammer 106–7. l.
[11] Gesch. der Mongolen oder Tataren von Wolff Breslau 1872. 381. 382. 383. l.
[12] Wolff i. m. 387. 389. l.
[13] Theiner I. 223. l.
[14] Wollf. 394. l. Horn Arca Noë 327. l.
[15] Dlugoss p. 756.
[16] Stritter 986–89. l.
[17] Wolff. I. m. 406–9. l.
[18] Tud. tár 1843. 81. l.