IX.

A keleti tengertől a Baikal tóig s ezen túl észak felé a mongol és tatártörzsek; ezektől nyúgotra az Irtis forrásai körül a kirgizek, uigurok, ezeken túl a Jaxart 210vagy Sihun folyóig a karakitaiok és Mavarenhar országa, a Sihuntól a caspi tenger, Caucas hegység, s fekete tenger partjai körül a Duna torkolatáig s Oroszország határáig azon kún törzsű népek, melyek e századok történelmében, besenyő, uz, kún, palócz, és a chinai iróknál kam, kamli vagy kamkiu néven szerepeltek[1].

Azonban a népek ezen sorakozása egy világrendítő esemény által nem sokára megváltozott.

A XIII-dik század kezdetén Ázsia belsejében China északi szélein lakó mongol törzsek egyik főnökének Jesukainak fia Temudsin, vitéz tetteivel több törzsek előtt nagy tekintélyre emelkedvén, 1206-ban az Amur folyónál nagy nemzeti gyűlésre hívta össze a hozzá ragaszkodó nagy számú mongol és tatár törzseket, mely alkalommal egy a néptől prófétának és szentnek tartott férfiú, a khanghate származású Buttanri hosszú fehér öltönyben, fehér lovon egy domb tetejére felnyargalván, az égre bocsátott ima után ünnepélyes hangon e szavakat intézé Temudschinhoz, s az őt környező végtelen sokasághoz: „Isten küldött, hogy hirdessem az ő akaratát; ő neked adja e világoni uralkodást, menj s vedd azt át, én téged Tsengis-nek nevezlek”. Tsengis vagy Dinsgiskán azt jelenti: legnagyobb kán[2].

A kitűnő személyes vitézséggel felruházott törzsfőnök ily felsőbb hatalom dicsfényével körül sugárzott beigtatás után azonnal mennyei küldetéséhez a hódításhoz kezdett, s székvárosát Karakorumba tette át. Innét megindulva, győzhetlen seregével csakhamar leigázta a naimanokat, kirgiseket; mire 1209-ben az oigurok önként meghódoltak, kiknek szellemi míveltségét látva Dsingiskán, betűiket s irásmódjukat a mongol és tatártörzsek közhasználatára elfogadta[3].

1211-ben Lengyel és Oroszország köznépe babonás hitében nagy vészjosló előjelek mutatkoztak. Egy nagyszerű üstökös tűnt fel, mely vérvörös lángsugarát keletről nyúgot felé terjesztette; majd 1212-ben a krakkói 211egyház kincstára villám által felgyujtatván, semmivé tétetett[4].

A nagy veszély nem sok idő mulva be is következett; mert míg Dsingiskán hadtestei kelet meghódításával több oldalról kedvező sikerrel foglalkoztak, ő legidősb fiát Dsudsit 1217-ben, sőt Dlugoss szerint már 1212-ben tetemes hadsereggel útnak indította, a Chinától északkeletre fekvő tartományoknak, jelesen kiptsak, orosz, lengyel, magyar és Bolgárország meghóditására, oly kijelentéssel, hogy a mit fegyverrel szerez, az tulajdona fog lenni[5].

A mi a kipcsak nevet illeti, ennek változéka a kaptsák, majd a persáknál kibtsak, az araboknál chifsach; a chinaiaknál kamkiu, s ritkán kintsa néven is jön elő. A kiptsak tartomány régebben a mongolok beütése előtt a Jaik, Volga, Don és Dnieper közötti területet Derbendig és a Volga csavarulatáig foglalta magában[6]; később neve lett a mongolok által a Kaukas és Uralon innen alapított birodalomnak, mely legnagyobb kiterjedésekor a Dnistertől a Sihun folyóig tartott. Ama régibb Kipcsak tartomány lakosait a keleti történelem és földleirók kipcsak, Hammer szerint a byzanti irók pacinacita néven említik; azonban helyesebben Deguignes szerint a kiptsakok máskép az úgynevezett cumanok. Kiptsak kezdettől fogva hires ország volt lovairól és nagy számú lovasságáról[7].

Fentebb láttuk, hogy a besenyőknek Moldvábani lakásuk ideje alatt a kúnok a Dnieper és fekete tenger vidékein palócz név alatt tanyáztak; majd 1070-dik év körül egy részök elhagyva a fekete tenger körüli lakhelyöket, Moldvában a Duna és Dnieper között telepedett le, hol a besenyőkkel egyesülvén, alakította az európai kúnországot; a többi rész az orosz történelemben palócz név alatt a Dnieper, Don és Volga vidékein a Jaik folyóig a régi ázsiai kún vagy Palóczországban maradt egész a nagy mongol pusztítás bekövetkeztéig. Igy a régi kiptsak határai az ázsiai kún vagy palócz országaival 212ugyanazok valának, vagyis a régi keleti irók kiptsakja éppen az ázsiai Palóczország volt. Ebből azt is tudjuk, hogy a régi irók két kún ország kifejezései alatt mit kell értenünk[8].

Erre látszik czélozni Rubruquis is, midőn 1253-ban a kúnok lakhelyét leirván, egy 20 napi járásnyi szélességű pusztaságot említ, s azután igy folytatja: „ebben (a pusztaságban) szoktak vala legeltetni a kúnok, kik capchatoknak mondatnak. A németeknél pedig mondatnak valan-oknak, tartományok: Valaniának.” Majd elmondja, hogy hossza a Dunától a Donig tart két hónapi, mint a tatárok szoktak, oly gyors lovaglással, „s ezt egészen a capchat comanok lakják”; túl a Donon még Etel vizeig 10 nagy napi járásnyira terjed.

A kapcsák, mint alakja is mutatja, keleti szó, s az arab és török irók által használtatik; e nagy kún pusztaságot igy fejezi ki: descht-kapcsák, mert descht persául: puszta.

Herbelot a captchak szóról ezt irja: captchak a keleti törökök osztálya. A kapcsak tehát tartomány neve, s az itt lakott kúnok kapcsák kúnoknak neveztettek, de azért úgy nem valának tatárok, mint nem moldvaiak, midőn Moldvában laktak.

Hogy a Dsudsi által 1217-ben kipcsak ellen tervezett hadjáratnak mi lett eredménye, azt a történelem világosan fel nem jegyezte; valószinűleg erre vonatkozik, azonban Plan Carpini azon előadása, hogy Dsingiz fiát Tossuchot a kúnok ellen küldte, kiket sok harcz után sikerűl legyőzni[9]. Deguignes is ir[10] forrás megnevezés nélkül annyit, hogy Dsudsikán először a kipcsákokat verte meg, kik egész Magyarországig (tehát Moldvába az európai kúnokhoz) menekültek. Hogy azonban e menekülés vagy csak egy kún törzsre, vagy későbbi időre vonatkozik, mutatja az, hogy – mint látni fogjuk – a mongolok a palócz kúnokat csak nagy erőfeszítés mellett győzhették le.

Úgy látszik, e hadi vállalatnak nem vala nagy eredménye, 213mert Dsudsit e hadjáratból már 1218-ban visszatérve, a kharizmiánok egy hadtestével csatázni, s ezután atyja seregéhez csatlakozni találjuk.[11]

1220-dik év tavaszán Dsingizkán fiait a Dsend folyó partján Kurultaiba, vagyis nagy nemzeti gyűlésre hivta össze, melyre Dsudsi is megjelent Kiptsakból, hozván atyjának ajándokul kétezer lovat, és egész csorda vad szamarat. Gyűlés végeztével három fiát Kjurkends ostromára küldte. Dsudsi mint Kipcsak ura szólítá fel a várost feladásra, de sikertelenül; a megkezdett ostrom azonban Csagatai és Dsudsi között az elsőség feletti egyenetlenség miatt siker nélkül folyt, mindaddig, míg Dsingizkán Csagataira nem ruházta a vezérséget. Hét hónap mulva Kjurkends meghódolt, s ekkor a mellőztetését nehezen szivelő Dsudsi, elválva testvéreitől, a vezérlete alatt második hadtesttel Kiptsakfelé vonult; a kanklik földjén a Sihun partján fekvő Sighnak várost hét napi ostrom után bevette, lakosait kardra hányatva; majd Uskend, Barchalkend, Sasz és Dsend városokat meghódoltatta; s e siker után a seregében szolgált tizezer uighurt haza bocsátván, turkomannokkal váltatta fel. Dsend bevétele feletti örömében atyja a keleti Kiptsakot, vagyis a caspi és fekete tenger északkeleti partján fekvő tartományt Dsudsi főkormánya alá helyezte[12], s hogy serege a téli napok alatt harcziasságát ne veszítse, roppant körvadászatot rendeztetett.[13]

Ezután a Karagöl tavánál Dsingiskán négy fiát ismét s életében utolszor összehívta. Innét ő maga Indiába, Dsudsi pedig Kiptsakba visszament. Ugyanekkor Dsingizkán, mivel régóta neheztelt Kiptsák lakosaira, kiknek királya azonkivül, hogy őt megsértette, még ellenségeinek is helyt adott; Tsepe Nujan és Subutai Behadir vezéreinek megengedte, hogy a vaskapun át keleti Kiptsákba behatoljanak, s a caspi tenger északi partjain majd az Oxus vizéhez térjenek vissza.

A vállalat nehéz volt. Két év kellett arra, míg e vezérek Persián diadalmasan keresztül vonulhattak. 1220. 214évi Juniusban Balchba, innét Heratba érkezvén, miután a vidéket meghódították, 1222. April hónapban Meraghat vették ostrom alá, melyet hosszas ostrom után sikerült elfoglalni. Innét Schirvanba érkezvén, ezt csakhamar meghódították; majd Schirvan uralkodójától a mongol vezérek 10 biztos kalauzt kértek, kik őket a legrövidebb úton Derbend városhoz vezessék. Kalauzokul 10 udvari előkelő lett kirendelve, kik közül egyet mindjárt a többiek szemeláttára felkonczoltak, s hasonlóval fenyegették a többit is, ha a mongol sereget veszélybe vezetik. De e kegyetlenség nem használt; mert csakhamar a mongol sereg egy hegyszorosban alanok, kiptsakok, jászok, palóczok által annyira bekerítve látta magát, hogy kemény harcz nélkül menekülnie nem lehetett[14].

Cselhez folyamodtak tehát. Követeket küldtek ajándékokkal a palócz csapatok vezéreihez Kontsak fiához Jury-hoz és Kotjak fiához Dánielhez, kifejezni a feletti csudálkozásukat, miszerint őket az alanokkal látják szövetkezve, holott ezek nem rokonaik; ellenben a mongol velök egy eredetű nemzet; hagyják tehát oda az alanokat, s egyesüljenek ő velök. Erre a kiptsakok vagy palóczok elpártoltak az alanoktól, kiket a mongolok megrohanván, részint lemészároltak, részint elfogtak. Késő bánat követte ez elpártolást, mert az életveszélyes helyzetből diadallal kimenekült mongolok az alanok után a palóczokra támadtak, s megszalasztván, a palócz árokig az azovi tengerhez és le Krimbe kergették.

Itt a mongolok Sudakot elfoglalták, s az azovi tenger partján hét népet, ezek között a jászokat leigázták, s ezzel észak felé Oroszországnak fordultak.

Ily nagy veszély közepette a kúnok királya öveivel Oroszországba kievi nagy herczeg Romanovics Mstislávhoz menekült.

[1] Vilh. Rubruquis Fejér C. Dipl. IV. II. p. 278–9. Deguign. Gesch. I. 66.–7. l.

[2] Fessler II. 495–6. Hammer Gesch. d. gold. Horde 66. 68.

[3] Fessler 496.

[4] Dlugoss 611–2.

[5] Deguignes III. 44. 368. Joan. Plano Carpini Fejér Cod. dipl. IV. I. p. 425.

[6] Ascellin relatio Fejér C. D. IV. I. 431–2. l.

[7] Hammer 3. 5. l.

[8] Fr. Ascellini relat. C. 21. Fejér Cod. dip. IV. I. 431–2. Vilh. Rubruquis Fejér C. D. IV. II. p. 264. 268–270.

[9] Fejér Cod. IV. 1, 426–439. l.

[10] E. II. 346. l.

[11] Deguignes III. 47. l.

[12] Deguignes III. 59–60. Flan-Carpin. Fejér C. Dipl. IV. I. p. 425–6. Hammer 84. l. 79. 83. l.

[13] Lásd ennek érdekes leirását Erdmann Temudschín 402–3. l.

[14] Hammer 85. 86.