VIII.

Hogy ez eszme annyival inkább megvalósuljon, a kúnok szomszédságában óhajta letelepedni, s mivel ezek már több évtized óta nemcsak Erdélyt, hanem Magyarországot 205is szerte pusztították; a rend nagymestere kérelmét II. Endre király kész szívvel teljesíté, s 1211-dik évben e rendnek adományozta a Bárczaságot, mely a kúnok, székelyek és blaccok között az Olt, Tatrang, Borza vizektől s meredek erdős hegyektől körítve, 45 mértföldnyi területen feküdt, azonban a kúnok folytonos pusztításai miatt lakatlan és puszta volt. Érdekes ez adománylevél azért is, mert a kúnok magyar királyi oklevélben és saját nemzeti nevükön itt említtetnek először.

A rend örök birtokul, de oly kötelezettséggel nyeré e földet, hogy védelmezik a határszélt a kúnok ellen; e végett fa várakat és kastélyokat építhetnek; mert a kúnok ellen ezek is elég oltalmat nyujtanak, végre, hogy senkinek másnak, mint a királynak, hatósága alá nem tartoznak.

A rend fegyvereinek oltalma alatt a Bárczaság csakhamar népesedni kezdett, németek, oláhok falukat alakítottak. A kúnok előtt azonban nem maradt titok a vitéz katonai telep czélja, s hogy ezt az állandó letelepedéstől visszariasszák, s váraik építésében gátolják: a Bárczaságra beütéseik csaknem mindennapivá lett. Mind e mellett a rend oly erényt fejtett ki, egymás után emelkedtek a favárak; sőt az adománylevél világos tilalma ellenére kővárakat is épített, elkészült Földvár, Feketehalom, Törcsvár, Brassó, épített egyet Kereszvárat – Kreutzburg – a mai Nyén falu helyén, a bózai út vonalán a kúnok tőszomszédságában, s kivül a rendnek adott területen, úgy, hogy végre a Bárczaság erődített táborként nézett ki.

A rendnek ezen visszaéléseit Endre király hamar észrevette, de látta e vitézek hasznos szolgálatait, a bár hatalmaskodással elfoglalt terület birtokában 1212-ben, újabb kezdeményekben részesitve, megerősíttette; sőt a rend ugyan ez évben Vilmos erdélyi püspöktől azon szabadalmat is nyerte, hogy a Bárczaságon magok részére szedjék a papi tizedet, de az egyházi hatóságot magának fentartá[1].

206Azonban az erdélyi vajda nehezen szívelte, hogy a vitéz rend Erdély lakosaiból többet saját földjén letelepedésre édesgetett; a magyar főrendek pedig belátták, hogy e rend önhatalmú foglalásaival lassankét függetlensége alapját rakja le, miután időközben 1218-ban Vilmos püspök adománylevelét is sikerűlt Honorius pápa által maga részére megerősíttetni[2]: éppen ezért az 1221-ben keletkezett azon országos parancs, miszerint a bárki által elfoglalt várföldek visszavétessenek, első sorban a német vitézi rend ellen lett végrehajtva, s tőle összes birtokának visszavétele elrendeltetett. Azonban a rend nagymesterének kérelme következtében, a pápa közbevetésére II. Endre megengesztelődvén, 1222-ben a rend elébbi kiváltságait szélesbítve, az általok tett foglalásokat kezüknél meghagyta, s ez által birtokukat Oláhország határáig s a Dunáig, a moldvai kúnok földje egy részében is kiterjesztette.

A kúnok, birtokuknak ezen elfoglalását, sőt rajta már elébb a rend által kővár építését neheztelvén, a lovagok ellen fegyverre keltek, de nagy veszteséggel visszaverettek, mely alkalommal közülök magokat sokan megadván, családjaikkal együtt a keresztyén hitre tértek[3].

Ugyan ez időtájban a kúnok között a magyarországi Domonkos szerzetbeliek igen nagy buzgalommal kezdtek téríteni, főnökjük Magyar Pálnak, ki „kúnok apostola” czimet vívott ki magának, vezetése alatt, s hogy sok nehézséggel egybekötött eljárásuk annyival állandóbb sikert eredményezzen, úgy látszik, ez időben mindjárt kún püspökség és káptalan is lett felállítva, mert Honorius pápa már 1218-dik évi Jul. 7-kén, az aquilejai patriarkává választott kalocsai érsekhez intézett levelében meghagyja, hogy a kún káptalan azon kérelmét, miszerint a tized egy részét magok között ruházatra feloszthassák, ha ez által a kúnok püspökének vagy egyházának kára nem lesz, belátása szerint intézze el[4]. Mind e mellett, úgy látszik, a térítők ezen első fellépése sikertelen volt. Pál a kúnok 207által, 90 társával együtt, vallási gyűlöletből 1240 körül megöletett[5].

1223-ban a német rend az egyházi hatóság felett az erdélyi püspökkel viszályba elegyedett. Ugyanis azon ürügy alatt, hogy szabadságaiknak a szent szék által lett megerősítése után felettök álló főpapra szükségök nincsen, a földjeiken nem csekély számú lelkészek részére a pápától egy külön főpapot kértek; minek következtében az egri püspök utasíttatott, hogy a rend által felterjesztendő egyént decannak nevezze ki; Raynald erdélyi püspök pedig megdorgálva figyelmeztetett, hogy a rendet és birtokát hatósági igényeivel háborgatástól kimélje meg[6].

Észrevévén azonban a rend, hogy a jogaiban eként megsértett erdélyi püspük a magyar király udvaránál pártolásra talált, ennek káros hatását előre meggátolni akarván, 1224-ben magát és birtokát szent Péter joga s tulajdonába és a szentszék különös oltalma alá felajánlotta azon ürügy alatt, hogy ez által a hivők közül még többen fognak földjükön letelepedni, a hitetlenek ellen pedig annál nagyobb hatállyal léphetnek fel, egyszersmind földes úri jog elismeréséül a sz. atyának évenként egy marka arany fizetést ajánlottak fel[7].

Ez eljárásból II. Endre mindinkább meggyőződvén arról, hogy a német rend, míg egyfelől a neki adományozott földeken túl a király birtokából mind több-több foglalásokat tesz, addig más felől Kúnországba terjeszkedve, birtokait a királytól teljesen független s önálló tartománnyá törekszik alakítani: hogy tehát e visszaéléseknek és a pápai hatalom jogtalan terjeszkedésének erélyes fellépés által véget vessen, számos lovas csapat kiséretében megjelent a vitézi rend birtokán; ott hadi és úti költségül ezer márka aranyat követelt, csapatait élelmeztette, s egy a havasokon túl e rend által épített várat elfoglalt; ennek a rend ellentállván, több tagja a kifejlett tusakodás közben megöletett, mások sebet kaptak s fogságba estek. Meglepetve a vitézi rend e nem várt eljárás által, kéréssel járult a királyhoz, 208de ez meg sem hallgatá, hanem parancsolta, hogy minden birtokukat néki azonnal adják vissza, különben fegyverrel fogja visszavenni[8].

E miatt a rend panaszt emelt a pápánál, ki erre 1225-ben adott válaszában a vitézeket Endre király fenyegetései ellenében állhatatos kitartásra buzdítván, egyúttal azon reményét fejezte ki, hogy a királyhoz intézett levele folytán nem lesz szükség földjüket kezükből kibocsátani; egyszersmind három apátot megbizott, hogy teendő vizsgálat után, a netaláni foglalásokat adják vissza.

E közben a király is, mielőtt erőszakhoz nyult volna, követe által a rendet a pápa előtt bepanaszolta, hogy bár annak csak 30 ekényi földet adományozott, az azonban ezen felül igen sokat elfoglalt, s ezt fegyverrel is megtartani a rend annyira el van határozva, hogy midőn ennek szépszerivel visszaadását a király sürgette, követének egy cistercita apátnak a rend némely vitézei azt válaszolák, hogy készek inkább az e miatti harczban meghalni, mint földjeiket visszaadni, sőt dühök annyira kitört, hogy a király embereit elfogták, kifosztották; s átalában a rend vitézei kötelezettségeiken túl mennek, s a király rendeleteinek nem engedelmeskednek; végül kérte a király a pápát, hogy a rendet a bitorlásoktól tiltsa el. Erre a pápa válaszolá a királynak, hogy a foglalásokat kivéve, az adományozott többi földek birtokában a rendet ne háborgassa, várukat adja vissza, káraikat térítse meg, sőt mások ellen is védelmezze; egyúttal a rend ügyének a király előtti támogatására egy püspököt, mint szentszéki követet bizott meg oly utasítással, hogy ha a király engedni nem akar, jelentse ki, hogy a pápa a rend törvényes jogai mellől el nem áll, mert „nem köteles hódolni embernek isten ellen”[9]. Egyúttal a pápa ugyan ez évben a váradi és győri püspököket is megbizta ez ügy megvizsgálásával, oly útasítás mellett, hogy a német rendet az adományozott birtokkal megelégedésre egyházi fenyíték terhe alatt kényszerítse.

De mind ennek sikere nem lett, sőt e közben a német rend makacssága végre oda kényszeríté a királyt, hogy még 209a pápai vizsgálat folyama alatt 1224-ben a rendet birtokából erőhatalommal kiverte, s a visszavett föld egy részét még ez évi Decemberben a szászoknak adományozta; a többi rész a kún földön emelt várral együtt, úgy látszik, Béla ifjabb király hatalma alá adatott[10].

Ez eseményt maga a rend parancsnoka személyesen panaszolta el a pápa előtt, ki Endrét 1225-ben ismét felszólította a rend elvett birtokai visszaadására, különben kénytelen leend ellene hatályosabb eszközökkel fellépni.

Úgy látszik, hogy erre a király már majd nem hajlandó lett volna a rend földjeit visszaadni, ha a rend nagymestere Herman nála e végett személyesen megjelen; igy azonban hajthatlan maradt; úgy, hogy a pápa 1226-ban kénytelen vala némi fenyegetés mellett újolag sürgetni a királyt a földek visszaadására, egyúttal mentette a nagymestert, hogy nála mi okon nem jelent meg; végül kijelenti, hogy ha e kivánságát nem teljesíti a király, ez ügyben nála több szót vesztegetni nem fog; egyszersmind a veszprémi püspöknek s fejérvári prépostnak is irt a pápa, hogy a fentebbiek teljesítésére a királyt az érsekek és püspökök jelenlétében intsék, s rábirni igyekezzenek, sőt ez ügy pártolására a királynét Jolantát is megkereste[11].

Azonban mind Honorius pápának, mind utódjának IX. Gergelynek minden igyekezete meghiusult, a király hajthatlan volt[12].

[1] Szilágyi S. Erdélyorsz. Tört. I. 33–36. l. Fejér Cod. III. 1. 106. 117. 118. 145. Árpád k. uj okt. 1. 155. l.

[2] Theiner I. 12. l.

[3] Fejér Cod. III. 1. 370. l. III. 2. 304. Árp. k. uj okt. l. 297. l. Engel Walachey 141–143. l. Szilágyi S. i. m. 37–8. l.

[4] Fejér III. 1, 264–5. Theiner monum. I. 18. l.

[5] Szentiványi Selecta eur. Dec. II. P. I. p. 114. Smith Epiac. Agr. 124. l. Pesti napló 1871. 129. sz. Toldy F.

[6] Fejér Cod. III. 1. 405. 420. l.

[7] Árp. k. uj okt. I. 200. l. Szilágyi S. 40. l. Engel Mold. 144. l.

[8] Fejér Cod. III. 2, 44–5. l.

[9] Fejér Cod. III. 2, 44–47. l.

[10] Engel 144. l.

[11] Fejér Cod. III. 2, 74–79. l.

[12] U. a. u. o. 303–305. l. Tud. Gyüjt. 1824. VI. Gorove. Árpád k. uj okt. I. 297–8. l. Fejér u. o. 247. l.