VII.

Izsák császár Béla magyar királynak még nem 10 éves leányát eljegyezvén, kincstára üressége miatt a lakodalmi költséget kénytelen vala a városok és tartományokra kivetett sarcz útján beszerezni; különösen Bulgariából igen számos marhát, sertvést s ökröt követelt. Ezért a rómaiak jármát mér régóta különben is nehezen tűrő vitéz blachok Péter és Asan vezéreik alatt pártot ütöttek; e vezérek a császár előtt megjelenvén, midőn itt követeléseiket szabadabb hangon előadták, Asan arczul is csapatott. E megszégyenítésre a fegyveres felkelés zászlaja kitűzetett, s a nemzet jósai is elérkezettnek hirdetvén az időt szabadságuk kivívására, hegyszorosaik közt nagyszámmal összegyülekeztek, azonban 1185-ben egy ködös napon a római csapatok által meglepetvén annyira szétszórattak, hogy kénytelenek valának a Dunán át a szomszéd kúnokhoz, kiket a byzanti történetirók több helyen scytháknak neveznek, átmenekülni[1].

Izsák császár a Haemus hegységben tábort ütött ez alatt Asan vezér válogatott kún csapatokkal a Dunán átkel. 195A császárnál véletlen egy bolgár szökevény azon hírrel jelenvén meg, hogy a kúnok beütöttek, erre a császár kitűzött útját megváltoztatja; azonban a hegyszorosok között az egyesült blach-bolgár-kún seregek által hirtelen megtámadtatik; a rómaiak közül sokan elesnek, maga a császár is alig félig felöltözhetett testőrségével nagy nehezen menekülhet el, összes tábori szereik, s a császári sátor minden drágaságaival a blachok és kúnok zsákmánya lett; magát a nagy császári arany keresztet, melynek egyes rejtekeibe több ereklyék valának, a főapap futás közben egy folyóba vetette, melyet a blachok másnap megtaláltak.

A császár maga Byzantzig futott, innét János vezért küldte el a blachok megfékezésére, ki azonban igen szerencsétlen volt, mert a blachok által megveretett, egész tábora, zászlói és sátrai elfoglaltattak, aranynyal himzett díszöltönyeit másnap Péter és Asan viselték[2].

Fájlalva a császár ez ismételt veszteséget, 1187-ben új hadjáratra készült annyival inkább, mivel azt hallotta, hogy a blach-kún csapatok elhagyva a hegyszorosokat, az agathropoli mezőkön táboroztak, s a vidéket szerte pusztítják. Egy ideig Taurocamban állapodott meg, hol seregei egybegyülését várta, majd kétezer válogatott fegyveressel megindult, miközben kémjei értesíték, hogy a blachok sokakat megölve és elfogva, Lardea vidékén szedett prédával indulni szándékoznak. Basterna helységtől Berroe felé vonulván, hírét veszi, hogy az ellenség sok prédával lassan halad előre. Ekkor ezek elébe siet, s midőn a blach-kún csapatok a császár seregét észrevették, zsákmányukat a legrövidebb vonalon kevés kisérettel útnak indították; a többiek pedig egyesülvén, a római lovasságot, ősi szokás szerinti harczczal szemben fogadták oly módon, hogy közel jővén, ijjaikat kilőtték s dárdáikkal összecsaptak, de hirtelen e rohamtól futásnak eredve, magok után csalták az ellenséget; de ismét madár sebességgel visszafordulva, szemközt ujították meg a harczot. Ennek gyakori ismétlésével kifárasztott ellenséget kivont karddal támadták 196meg, s iszonyú kiabálást támasztva, gondolatnál gyorsabban rohantak a rómaiakra, kiket mind harzc, mind futás közben egyenlően öldöstek. E siker által neki bátorodva még több kárt okoztak volna a rómaiak seregében, ha a császár saját csapataival hirtelen előrontva, kürt és trombita harsogás, s dárdákra zászlóul tűzött sárkányok széltől előidézett lármája által őket, nagy sereg közeledését tettetve, vissza nem riasztja, s erre Drinápolyba bevonult.

Látva azonban, hogy neki az ellenség nyugtot nem hagy, Berroeba megy, s innét maga és vezérei csapataival a blach-kúnok csatározásait visszanyomta. De a mint a rómaiak visszavonultak, a kúnok ismét előtörtek, s midőn a császár visszaüzésök végett Agathopolba sietett, ők Philippopol vidékén lévő falukat pusztították, majd mikor a császár ezeknek jött segítségére, ismét oda nyomultak, honnét eltávozott, ezután a császár Triáditzába vonult, hol a hirtelen beállott kemény tél minden hadműveletet lehetlenné tévén, fővárosába haza ment[3].

1190-ben újra előtörtek a kúnok, s a blachokkal egyesülve a római tartományokat tűzzel vassal pusztították. A császár ellenök fegyverre kel, s kerülő útakon eléri a Haemus hegyszorosait, de élelem hiánya miatt e hadjáratot két hónapnál tovább nem folytathatván, mivel semmi sikert elérni nem tudott, egy rövidebb úton indult vissza Berroe felé. A blach-kún csapatok ezt észrevévén, a hegytorkolatokat megszállották, és a közelgő császári csapatokat bántatlan elbocsátották; hanem midőn a derékhad közelgett, sebes rohammal erre ütöttek a hegytetőről, s a nyíl zápor és lehengerített sziklák oly zavarba hozták a császári csapatokat, hogy mind futásnak eredt, azonban a blach-kúnok által a hegyszorosban leölettek. A császár maga középre szorulva, oly veszélyben forgott, hogy az ellenség visszaüzésiben sisakját is elveszté, végre leghűbb testőrsége vére hullásával nagy nehezen elmenekült[4]. Ettől kezdve a görög császárok hatalmának a régi Moesiában vagy Bolgárországban vége lőn, a minthogy 1189-dik év körül a Drinápolytól 1975 ˝ mértföldre fekvő Dimotika várost a kúnok birták[5].

De ezután sem szűntek meg a blachok kún szövetségeseikkel a római tartományokat pusztítani.

1191-ben nemcsak a falukat és a sík földet, hanem az erősített városokat: Anchialt, Barnat, Triaditzat és másokat megtámadták, s bennök sok fogoly és marha zsákmányt tettek. A császár azt sem tudta, hol segítsen; városait megerősítette, de ez nem sokat használt; végre őszszel Philippi tartományba ment egész családjával, hogy a további rablások meggátlására innét intézkedést tegyen[6].

Míg a kún hadak egy része a római földet pusztította, más része Lengyelországban kalandozott, s 1192-ben Vsevolodot Belzia herczegét erős csapatokkal segítették, midőn a Kázmér király által megszállott Brzest városnak segítségére sietett, azonban a lengyelek által újra megverettek[7].

Legsikeresebb volt a római császárnak a kúnok ellen azon intézkedése, hogy e tartomány kormányzójává Constantint nevezte, ki fiatal lelkével a sereget lelkesedésre buzdítván, képes volt a blachok pusztításait gátolni; s annyival nagyobb lett ezeknek öröme, midőn Constantin elfogatván, szemeitől megfosztatott, azonnal elborították a blach-kún csapatok 1193-ban a tartományokat, Philippopolt megtámadták, Sardicára leselkedtek, Drinápolyra rárontottak, s oly nyomor követe lépteiket, hogy a császár ezt tovább tűrni nem tudván, nemcsak maga nagy sereget gyűjtött, hanem ipát a magyar királyt is segélyre szólította. Azonban sem a sereg száma, sem a táborba magával vitt sok arany és ezüst nem eredményezte a kívánt sikert; a blach-kún hadak új győzelemmel szaporíták régi dicsőségöket.

Majd Elek testvérét Izsákot a trónról elűzvén, 1194-ben, midőn látta serege gyengeségét, nem gondolva azzal, hogy a blachok a kúnokkal szerte pusztítanak, legioit haza bocsátotta.

198Átalában Elek császár uralkodói fényüzése, s ministereinek a hadsereg iránti gondatlansága a legkedvezőbb alkalmul felhasználtatott a blach-kún csapatok által arra, hogy 1195-ben Serranal bolgár földre beütvén, a római csapatokat tönkre verték, sokakat, s ezek közt magát Aspiet Ducas Eleket fogságba ejtették, több erődöket bevévén, gazdag prédával tértek haza.

Codin e hadjárat leirásánál a szokásos scytha elnevezés helyett a coman nevet használja, mi igazolja, hogy e bolgár szabadságharczban a blach-scytha név alatt blach-kún csapatok értendők[8].

Hogy azonban a császár e pusztításoknak gátot vessen, még ez évben vejét sebastocrator Izsákot kellő sereggel elküldte a blachok megfékezésére. Csakhamar a fiatalkor tüze által lelkesített ifjú, hirét vevén, hogy a blach-kún csapatok Serra vidékére berontottak, ezek hadereje kikémlelése nélkül trombita harsogással jelt adván, kivont karddal vágtatva vezette lovas csapatait az ellenség ellen; azonban, midőn ezek táborát megközelítette, csapatai a hosszú lovaglásban kifáradtak; de ezzel mit sem gondolva, fiatali hévvel a blach-kún hadakra csapott, mire ezek rejtekeiből előrontva, a római csapatokat bekerítették, s közöttök nagy mészárlást tévén, egy kúnnak sikerűlt magát az ifjú vezért Izsákot is elfogni; erre a rómaiak végképen megzavarodva, sebes vágtatva Serra városába menekültek.

E közben Asan bolgár fejedelmet barátja Ivánka családi ügy miatt megölvén, a császárhoz menekült, s mivel más, ki a blachok erejének ellentálljon, a császár vezérei között nem találkozott, miután a császár kegyeivel elhalmozta, őt bizta meg 1196-ban a had folytatásával; mert – mint egy görög iró megjegyezni – „ki győzné előszámlálni a kúnok és blachok beütéseit és iszonyú tetteit a Haemussal szomszéd vidékek pusztasága, Macedonia és Thrácia kirablásai, minden emlékszobornál világosabban, s minden történelemnél hívebben mutatják, a mi itt történt[9].”

1991197-ben a blach-kún hadak Thrácia városait pusztítván, Elek császár ellenök hadra kelt s Cypsellába ment, de két hónapi sikertelen távollét után Byzantzba visszatért.

1198-ban a császár ismét megjelent Cypsellában. Thráciának ez időben kormányzója Brana Tódor, hallván a kún hadak közeledésének hirét, Racendyt nevű adószedőre bizta, hogy figyelmeztesse a vidéki lakosokat, miszerint Sz. György ünnepére ne seregeljenk össze a városokba. De az adószedő ezt elmulasztván, Mesena és Tzurul körüli thráciai városokba tömérdek nép tódult össze az ünnepre, mely városokat hirtelen a blach és kún hadak megrohantak. Czéljok az vala, hogy egyes csapataik Cuperiumban egyesüljenek, de a nagy köd miatt útat tévesztvén, ide csak egy részök jutott el. De ez is elég volt arra, hogy a megréműlt nép iszonyú jajveszékelés között megzavarodva szétszaladjon; egy részök a szekerekkel megerősített egyházba menekült, más rész Tzurul felé futtában a kúnok által elfogatott. A kúnok gazdag zsákmánynyal haza felé indultak, midőn a byziai római őrség őket megtámadván, tőlök a préda nagyrészét elvette, de a kúnok egyesítvén erejöket, azt újra visszafoglalták[10].

1199-ben a kúnok négy hadtestre oszolva, nagyobb rohammal, mint valaha, dulták egész Macedoniát, megkisérlették az erősített városokat, sok zárdát kiraboltak, szerzeteseket megöltek, átalános volt a rémülés, és senki ellenök felkelni nem merészelt[11].

1200-ban a blachok a kúnokkal Thráciába beütvén, ennek leggazdagabb vidékeit rabolták, s ellentállásra nem találván, már Byzantz kapuihoz is szándékoztak, midőn a pápa kértére az oroszok Román gallicziai fejedelem alatt a kúnok földére betörvén, azt széltire dulták, pusztították, s ez által őket hazatérésre kényszerítették. Mit azután is ismételvén, a római birodalmat a kúnok rablásaitól némileg megszabadították; miért a tehetlen keleti birodalom történetirói az isteni gondviselés által küldött Románnak nem győznek eléggé hálálkodni. Ugyan ez évben 200Roman és Rurik között polgári háború ütvén ki, a kúnok Rurik pártjára állottak, miért azután őket Román megtámadván, közülök sokat megölt[12].

1203–1205-dik év közti időben az italok egész Macedoniát leigázták, a drinápolyiak ez ellen felkelvén, ellenök Balduin császár fegyvert fogott, mit látva a drinápolyiak, János bolgár királyhoz folyamodtak segélyért, ki a kúnoktól Kotza vezér alatt nyert 14 ezrenyi hadakkal 1205. April 15-kén csatába bocsátkozván, véres harcz után a könnyű fegyverzetű bolgár-kún lovas csapatok megfutást színleltek, kiket a nehéz készületű italiai lovasság üldözőbe vévén, a többi bolgár-kún hadak rejtekeikből előrohantak, őket körülvették, s nyílzáporral elborítván, csakhamar a csatatért az italok vére s hullái borították el, sok jeles vitéz elesett, ezek között blesi gróf Lajos is, maga Balduin sokad magával elfogatott[13], mely czélra a kúnok a szokásos hurokhajitást használták.

1206-ban még nagyobb csapás érte a római birodalmat; mert János a bolgár király megengedte a kúnoknak, hogy a Byzantzal szomszéd városokat felprédálják. Iszonyú volt a pusztítás, leirhatlan a nyomor, mely a kúnok által előidéztetett. Thrácia, Macedonia, Thessalonica városai földdel egyenlővé tétettek, a lakosok fogságra, vagyonaik zsákmányra hányattak. Philippopol. Heraclia, Panium, Rhaedestum, Chariopol, Traianopol, Claudiopol és sok más virágzó városok romhalmokká változtak.

Ugyan ez évben meghallván a Marchio, hogy János bolgár király Serraba berontott, sietett övéivel e város segítségére; azonban csapatai a kúnokkal találkozván, ezek által körülvétetvén, megverettek. Nicetas Choniates szerint mnt „a méhek, vagy felbőszült darazsak odúikból, oly sűrűn és dühösen rohantak a kúnok az ellenségre”[14].

E közben a latinok Orestiadot ostromlották, s véres csatákat vívtak; egyszersmind a blach és kún csapatok a tábor árkai körül leselkedtek, s a mi élelem a tábor részére 201szállíttatott, azt elfoglalták; sőt a kik Konstantinápolyból ide szándékoztak, azokat is útközben megölték.

Nem sok idő mulva János király Bulgariát rendbeszedvén, hogy a rómaiaknak iránta elkövetett hitetlensége s csalárdságáért boszút álljon, ellenök hadindításra határozta magát. Mindenekelőtt számtalan kúncsapatokat indít el, melyek egy része Drinápolyt szállotta meg, másik része Rusiumnál e város latin őrségét harczra csalván, ezt véres csata után csaknem egy lábig leöldöste.

E sikeren neki bátorodva, tizezer főből álló vitéz kún sereg az első rohammal Aper vagy Aprum várost elfoglalta, a nagy számú lakosságot részint leölte, részint hátrakötött kezekkel rabságba hurczolta. Innét Rhaedestumnak fordultak a kúnok, útközben Brana Tódort a latinok vezérét megszalasztják, a várost beveszik, s lerombolván, lakosait foglyokul hurczolják; majd Perinthus és Daonium is hasonló sorsban részesült.

De nemcsak a tenger mellék, hanem a földközépi vidék is hasonló csapásokat szenvedett a kúnoktól, s ezeket kisérő blach csapatoktól. Arcadiopol, Mesena, Zurul hozzá tartozó falukkal végromlásra jutott a kúnok irtóztató fegyverei által.

Végre Athyra város alá érkeztek. E város lakosai a kúnokkal egyezkedni kezdtek, hogy magokat bizonyos mennyiségű aranynyal megváltják, s a kún követek meg is jelentek a városban. Ez alatt a városiak a latinok egy csapatát, mely Branaval Rhaedestumnál volt, estve városukba jószívvel befogadták azon reményben, hogy ezek a kúnokkal megharczolnak; azonban a csapat már hajnalban, hogy a kúnok elől elmenekülhessen, útra kelt, de Rheigumnál a kúnok előcsapataira bukkanván, kevés idő alatt mindnyájan kardra hányattak. Következő napon éjfélkor az alkudozást vezető kún követek, több kún fegyverest köteleken a falakon felhúzgálván, ezek a kapukat elfoglalták, s kinyitván, a nagy tömegben iszonyú lármával s fegyverrel kezökben betóduló kúnok a város lakosságát alvás közben meglepték, s nem- és korkülönbség nélkül részint kardra hányták, részint fogságba hurczolták, s hogy az elmenekülhetés minden útját elzárják, a parkokat elfoglalván, 202az ide szaladtakat részint leölték, részint a vízbe fulasztották.

Itt azután az összes kún csapatok egy hadtestté egyesülvén, pusztító fergeteg, vagy romboló erdőégés módjára magok előtt mindent elsepertek s romhalomba döntöttek. Csak Bizya és Selybira nevű két város, melyeket nemcsak a természet, de magos falaik is védtek, maradtak bántatlanul, mivel ezeket a kúnok bevenni nem tudták.

Ennyi csapás, ennyi véres veszteség után az italok megtöretvén, byzantzba vették magokat, s az ostromhoz szükségeseket beszerezték. Az ellenség nem sokára a fővárostól nem messze eső helységekben telepedett le, s csatázásai közben gyakran egész a falak közelébe hatolt, sőt közűle némelyek vitézségök mutogatása végett Román kapuján be is törtek, s kiket ott találtak, megöltek. Végre az egész kún sereg haza felé indult, s a száma nélküli foglyokat, mint nyájat vagy csordát hajtotta maga előtt[15].

Innét a blach- és kúncsapatok János királylyal Didymotich város ostromára mentek. Félelem szállotta meg a lakosságot, mindent igértek, csak ne menjenek be városukba; de el nem fogadtatván ajánlataik, oly vitézül védelmezték magokat, hogy János király hosszú ostrom után végre is siker nélkül vala kénytelen hazatérni. De ez ostrom ideje alatt a kúnok újolag sok várost megraboltak, pusztítottak, s mindenütt nyomor és romlás követte lépteiket. Nicetas Choniates szerint, nehány rómait élve, saját nemzetökbelieknek holttestével a földbe temettek; együtt eltemetvén azokkal leggyorsabb lovaikat, melyeket használtak, csontíjjaikat és két élű kardokat. E kún hadjáratban Balduin is elfogatott, kit azután a bolgár király kegyetlenül kivégeztetett.

Henrik jutván a császárságra, a blach és kún egyesült hadak ellen jól rendezett sereggel hadra kelt, s azokat Anchialig visszanyomta, s tőlök elvett sok prédával tért vissza[16].

Ily szoros barátságban éltek a kúnok folytonosan a bolgárok királyával Jánossal; e baráti szövetséget még 203erősebbé tette az, hogy János király egy előkelő kún hölgygyel lépet házasságra, kit a király halála után ennek nővére fia Boril vett el nőül; s igy állását erősnek tartván, 1207-ben a trónt elfoglalta. Ezt látva János párthivei, ennek két kiskorú fiait Asan Jánost és Sándort titkon az oroszokhoz ezek oltalma alá elküldtek, kiknek segélyével azután 1222-ben János atyja trónját s országát visszafoglalván, Borilt elkegeti, sőt elfogván, szemeitől megfosztja.

Comnen Tódor császár rendbeszedetvén birodalmát, mivel ez Bulgáriával szomszédhatáros volt, bolgár király Asan Jánossal szövetséget, majd ennek egy kéjhölgytől származott leányát Máriát fiának Manuelnek eljegyezvén, sógorságot is kötött. Azonban mindezek mellett az egyetértés közöttök felbomolván, 1226-ban a császár János ellen fegyvert fogott. Ez alig ezer főnyi kún csapattal erősbítvén hadait, szembeszáll a császárral, a Hebrus vizénél Clocotinitza hely körül csatát vínak, Tódor nemcsak megveretik, hanem mind maga, mind sógorai és több főrangúak fogságba esnek, hol János Manuelt szemeitől megfosztotta.

1233-ban Ducas János császár látván a mult idők szomorú eseményeiből, hogy birodalma a kúnokkal szövetkezett bolgárok fegyverei által mily végpusztulásra jutott, 11 éves fiának Tódornak, János bolgár királynak Mária magyar hölgytől származott 9 éves leányát Ilonát nőül eljegyezte, hogy e rokoni viszony által tartományai csendességét állandósítsa.[17]

E közben az ázsiai kún ország a mongolok által feldúlatott s 1237-ben a kún nemzetnek a mongolok öldöklő fegyverei elől elmenekült egy része nagy számmal a Dunán átkelt, s Thrácia és Macedoniában telepedtek le, s midőn nem sok idő mulva a latinok János császár ellen fegyverre keltek, elébb a bolgárokat, majd e most beköltözött kúnokat szövetségesekül megnyervén, a Tzurul melletti császári tábort bekerítették, azonban a bolgár király neje és fia hirtelen meghalván, a kún-bolgár szövetséges hadak szétoszlottak.[18]

204Ekkor Balduin byzanti uralkodó az európai fejedelmekhez folyamodott segélyért, s 1239-ban 60 ezer franczia vonult át a byzanti trón védelmére Magyar és Bolgárországon, ezenkivül szövetkezett a thráciai kúnokkal, s e szövetség nemcsak keresztyéni módon esküvel, hanem a kúnok ősi pogány szokása szerint vérrel is következőleg erősítetett meg: a szerződő felek megbizottjai felmetszett ereikből vérüket egy ezüst kehelybe csurgatták, az igy összevegyített vért borral és vízzel elegyítvén, ebből mindkét fél ivott, s ekkor azt mondák, hogy ők vértestvérek. Ezután egy kutyát szabadon eresztvén, azt a felek kardjaikkal darabokra vagdalták, ezt mondván: igy vagdaltassék össze, ki a másikat megcsalja.[19]

Ekkor Tzurult egyesült erővel ujra megtámadván, azt ostrommal be is vették.

E szertartás leirása érdekes azért, mert ez azon ázsiai pogány kúnok egy részének ünnepélyes esküvésmódját tünteti előnkbe, kiknek más része Kuthen alatt hazánkban ugyanez évben 1239-ben letelepedett, s bejövetelükkor, mint még pogányok, bizonyosan hasonló szertartással tették le a magyar király iránti hódolati véresküt.

A kúnoknak a keleti dunai tartományokban lefolyt ezen eseményei után, tekitnsük meg azoknak Magyarországgal s ennek királyaival a XIII-dik század első felében közbejött érintkezéseit.

[1] Stritter III. 672–675. l.

[2] Stritter i. m. 675–7. l. III. 982. l.

[3] Stritter III. 677–680. l.

[4] U. a. u. o. 681–683. l.

[5] Jerney kel. út. I. 223. l.

[6] Stritter III. 683. l.

[7] Cadlub. L. IV. c. 14.

[8] U. a. 684–686. l.

[9] U. a. 689–694. l.

[10] Stritter i. h. 695–6. l.

[11] Stritter Comanica 982. l.

[12] Stritter i. h. 703. 1023. III. 983. l.

[13] Ville Hardouin in Corp. hist. byz. P. 58–60. Nicetas Chon. Bald. P. 396–7. l. Stritter III. 706–710. l.

[14] Stritter i. h. 710–3. l.

[15] Stritter i. h. 714–717. l.

[16] Stritter i. m. 717–720. l.

[17] Stritter i. m. 722–28. l.

[18] Stritter 729–30. l.

[19] Cornides de relig. Vet. Hung. p. 48–49.