VI.

188Ezeknek a besenyőkkel egyesüléséből a birodalomra bekövetkezhető veszély nagyságát a császár belátván, a kún vezéreket felszólította vele személyes értekezlere. Meg is jelentek fényes kisérettel Tagortak és Maniak kún fővezérek, kiket a császár gazdag ajándékokkal maga részire megnyervén, velök egyesített erővel a besenyőket megtámadta s csaknem semmivé tette.

A csata napját követő éjjel a kúnok nagy része, a császár részéről ellenök cseltől tartva, felkerekedett, s minden zsákmányt magával vive, a Duna felé gyors léptekkel megindult. Másnap a császár, hogy seregét a hullák sokaságából származható ragálytól megkimélje, táborát az úgynevezett „székfák” közelébe tette át; itt hallotta meg először a kúnok egy része eltávozását. Erre a császár azonnal a kúnoknak ajánlott ajándékokat öszvérekre rakatta, s megparancsolta a kisérőknek, hogy a kúnokat, ha a Dunán túl is, beérvén, nékik az ajándékokat adják át[1]. A kik pedig a kúnok közül táborában maradtak, azokat másnap gazdagon megvendégelte, s a következő napon ajándékokkal halmozta, csak arra kérvén őket; hogy tervbe vett haza térésök közben a római földet ne pusztítsák, mit ők kezes-adás mellett is megigértek s útnak indultak. Ezzel a császár Byzantzba visszatért[2].

Nem sokkal ezután kettős agasztó hír jött a császárhoz; egyik, hogy a kúnok új hadjárathoz készülnek, másik, hogy a dalmáták ellenséges mozgalomban vannak.

Egy a tábori söpredékből származott Diogenes nevű egyén[3], magát hajdani császár Diogenes fiának adván ki, a császár ellen lázitani kezdett, míg nem elfogatván, Cherson nevű római végvár tornyába elzáratott; innét éjjel az ablakból gyakran beszédbe ereszkedett a kúnokkal, kik oda kereskedés és gabonavásárlás végett jártak. Végre a kúnok segélyével kötélhágcsón a fogságból elszökik, a kúnok földjére menekül, hol nem sokára oly népszerűségre emelkedett, hogy általok császárnak kikiáltatott. Majd a kúnok néki préda reményiben megigérik, hogy az apai 189trónba visszahelyezését fegyveres kézzel eszközölni fogják, s e végre titkon előkészületeket tesznek.

Ezt meghallván a császár, sereget gyűjt[4], a hegy szorosokat csapatokkal ellátja. Nem sok idő mulva a kúnok Togorta vezérlete alatt az Ister mellékén Diogenessel megjelennek. A császár a további teendőre nézve mind hadi tanácsa, mind isteni kijelentést felhasználva, ennek eredményéhez képest minden felöl egybegyűjtött sereggel Auchialba megy; Nicephort, Palaeolog Györgyöt, Taronita Jánost Beroëba küldi, hogy mind e várost, mind vidékét őrizzék; Dabatent, Euphorben Györgyöt és Umpertopul Constantint pedig válogatott csapatokkal a kúnok átrohanása meggátlása végett a hegyszorosok őrizetére rendeli, maga a Chorterea hegynyilást foglalja el, s az eként szétrendelt csapatokat megszemlélés végett bejárja, kémekről intézkedik, s végre a szent tónál Anchial közelében táborba száll.

Egy éjjel Pudil előkelő blach jelenti a császárnak, hogy a kúnok a Dunán átkeltek. Erre a császár Anchialt elfoglalja, s a vidék védelmére intézkedéseket tesz[5].

Majd észrevévén, hogy a kúnok pusztítása Drinápoly felé irányul, e város előkelőit magához hívatja, s értesíti, hogy mily hadi eljárást kövessenek, ha a kúnok Drinápoly előtt megjelennek; más vezéreit pedig utasítja, hogy a hegyszoroson átjött kúnok utó csapatait fegyveres portyázásaikkal folyvást háborgassák.

Ez alatt a kúnok, a hegyszorosok tekervényes útain blach kalauzok vezetése mellett szerencsésen áthatolván, a mint Goloë közelébe érkeztek, e város lakói a római őrség vezérét megkötözve a kúnoknak átadták, s őket örömujjongva fogadták. Catacaló Constantin a császár parancsát követve, a kúnok utó csapatából hirtelen megrohanással százat fogjul ejtve a császárnak küldött.

Ez alatt Diampol s más szomszéd városok meghallván Goloënak a kúnok által lett elfoglaltatását, magokat önként feladták, s Diogenest császárnak kiáltották. A vidék meghódítása után Diogenes egyenesen Anchial ostromára indul, mely várost jobb felől a fekete tenger, balfelől 190szőllőshegyek környezvén, lovasság által egy könnyen megközelíthető nem vala. Jól tudta ezt a császár is, minélfogva mihelyt a kúnok csapatjai a láthatáron feltűntek, a város kapuit kinyitván, seregét ezeken kivül csatarendbe állitotta. Ugyan ezt tették a kúnok is, s midőn némely római katonák a harczi sorból előre hatolva kúnokra bukkantak, ezeket egész a tengerig űzték. Ezt jövőre a császár megtiltván, a harczirend szigorúan megtartatott. Mindkét fél teljes csatarendben állva, 3 napig várta, hogy a másik a harczot megkezdi, de a melytől a kúnokat a tér alkalmatlansága, a rómaiakat a kúnok vitézsége s nagyszáma visszatartotta[6].

Végre a kúnok felkerekednek, s Drinápoly felé vivő úton megindulnak. Erre őket Diogenes azon biztatása birta, hogy a drinápolyiak feje Bryennius Nicephor mihelyt őt megösmeri, azonnal neki a város kapuit megnyitja s eleséggel, pénzzel ellátja.

A kúnok megérkezvén, Drinápoly alatt táborba szállanak. A város vitéz őrsége a nyert császári utasításhoz képest egy napot sem mulasztott el, hogy a kúnokra kiütve, több, kevesebb sikerrel őket ne háborgatta volna.

Majd Diogenes követei hivására Nicephor Bryennius értekezletre a falakon megjelent, s egy torony ablakán fejét kidugva, midőn Diogenes felszólítását meghallotta, válaszolta „igaz, hogy Diogenes császárral, míg élt, sógorságban állott, s kedvellette fiát is, kiről bizonyosan tudja, hogy Antiochiánál megöletett, s éppen ezért, ki őt felszólítá, szemtelen, ki a más nevét aljassággal bitorolja.”

Az ostrom már több napok óta tartván, a városiak helyzete szorongatott kezde lenni; minélfogva követség által a császártól segélyt kértek. Ennek rendeletéből Catacaló vitéz csapatokkal egy kevésbé örzött részen a városba akart hatolni; de a falakat szüntelen körül száguldó kún lovasság által észrevétetvén, vitézül visszaveretett.

Már 48 nap óta be vala zárolva a város; midőn Nicephor intézkedésére egy napon hirtelen kapukat nyitva, 191az őrsereg a kúnokra rohant, s velök csatába elegyedvén, mindkét részről többen elestek. Volt a római seregben egy bátorság s vitézségről hires ifjú Maurocatacalo Marian, kinek karja erejét a kúnok gyakran érezték. E kirohanáskor e merész hős a kún fővezért Tagortakot megpillantván vitézei környezetében, sebes nyargalvást kezében egy hosszú lándsát villogtatva, reárohan; de a fővezér körül alig tuda Marian elmenekülni[7]. Nem sokkal ezután Marian meglátván, hogy a folyó partján Diogenes császári fényes öltönyében, testőrei a csata hevében elszéledvén, egy maga áll: véletlen reá rohan, s őt álcsászárnak kiáltva, fejére egy korbáccsal több csapást intézett.

Végre a császár az ostrom hosszan tartása miatt félteni kezdé Drinápolyt, s további teendő felett hadi tanácsot tartott. Ekkor megjelen egy Alacese nevű egyén, ki Diogenes atyjávali jó ösmeretsége folytán felajánlja magát, hogy Diogenest egy római várba becsalja. A csel sikerűlt. Diogenes Putza várat kún testőreivel elfoglalja, de egy vendégség utáni mámoros mély álomban mind elfogatnak[8].

Ez alatt Catacalo látva, hogy a kúnok elszéledve pusztítanak, Putza város alatt tábort üt; Alacase pedig foglyát Diogenest Tzurulba szállítja, hol szemevilágától megfosztatott.

E közben a császár még mindég Anchialban volt, majd a kúnok pusztításainak hirére kis Nicaeához vonult. Itt megtudta, hogy Kits nevű kúnvezér a prédálásból visszatért kúnok közül 12 ezeret összeszedvén, ezekkel zsákmányostul együtt Taurocom halomnál telepdett meg, az e melletti sikságon tehát a császár megállapodott, s a segédcsapatok közül a turkokat küldte a kúnok háborgatására. Ezeket a kúnok visszanyomván, elkezdték üldözni, de midőn a rómaiak seregit elérték, itt megállapodva ők is hadi rendbe állottak. Ezután hirtelen a kúnok soraiból előnyargal egy lovas, s lenéző gúnnyal szóllítá fel a rómaiakat vele harczot vívni. Kérkedékeny modora 192már kiálhatatlanná válván, a császár egy maga sebesen előnyargal, a kún hőst lovával egy percz alatt dárdával keresztül szúrja, s ezzel egész serege örömtombolásai közt övéihez visszatér[9].

E harczi tény uj bátorságra lelkesítette a rómaiakat, átalános rohamot intéznek a kúnok ellen, ezek csatarendjét két felé vágják, mire ezek megzavarodva rövid csatázás után futásnak erednek, a rómaiak üldözik; hét ezer halott, három ezer fogoly lett a győzelem eredménye; ezenkivül temérdek zsákmány, melyet a császár elébbi tulajdonosainak adatott vissza; s ezzel Drinápolyba vonult[10].

Ugyan ekkor a császárnál több előkelő kún megjelent békekötés ürügye alatt, valósággal pedig azért, hogy ez alatt a kún sereg biztos helyre érkezhessen. Három nap telt el a békealkudozással, negyedik éjjel a kúnok titkon eltávoztak. Ezen a császár haragra gerjedve, gyors futárok által meghagyja a hegyszorosokra rendelt őrségnek, hogy a hazatérő kúnokat tartóztassák fel; maga pedig Agathonicahoz vonult válogatott csapatokkal; itt megtudva, hogy a kún tábor Abileb alatt áll, s tüzelésök számáról itélve, nagy számú; segítségül hívja a sarmata (Uz) Uzát és scytha (besenyő) Karats-ot, s rendeli, hogy minden római sátor tizenöt tüzet rakjon, hogy eként a kúnok a rómaiak száma iránt félrevezettessenek. A csel sikerűlt. A kúnok nem mertek támadni.

Másnap a császár harczra száll a kúnok ellen, ezek visszaűzetnek, s a rómaiak könnyű fegyveresei előre elfoglalják azon pontokat, melyek elé a kúnok futásukat vették, ő maga nyomon üldözi, s a vaskapunál legyőzvén, közülök sokat megölt, fogolylyá tett és zsákmányaitól megfosztott; majd a császár a katonák vitézségét megjutalmazván, a fővárosba visszatért[11].

Ezután Dlugoss szerint 1094, Nestornál 1097, Hammernél 1099-ben Dávid orosz herczeg Kálmán magyar király ellen a kún Boujakkal szövetkezik, mint ezt a palóczok történetében láttuk (119. l. s köv. l.)

1931102-ben ismét betörtek a kúnok Lengyelországba, s mindent pusztítottak, mignem III. Boleslav által megverettek, kiűzettek s nyert zsákmányaiktól megfosztattak. Ez eseményt leirván Cadlubek Vincze, a kúnokat parthus néven említi[12].

1109–1114-ig a Galliában tett hadjárat alatt sem szűntek meg a kúnok a római tartományokat háborgatni, annyira, hogy a császár a kún fővezéreket gazdag ajándékokkal ellátni s e mellett még véghatárait folyvást őriztetni vala kénytelen.

Majd az 1114-dik évi őszszel híre terjed, hogy a kúnok a dunáni átkelésre készülnek, erre a császár minden felől összegyűjtvén csapatait, azokat Novemberben Philippopol, Peritz, Triaditz, Buranitzob pontokra a Dunáig elhelyezte, maga pedig Philippopolban maradt. A kúnok átkelvén a Dunán, a császár azonnal seregét ellenök indítja, s maga Bidnyben terem. Ezt látva a kúnok, vissza átkeltek a Dunán, mielőtt az üldözésökre küldött csapatok őket beérhették volna[13].

1126-ban II. István király, sógora Comnen János ellen, ki barátja lett a velenczeieknek, a kúnok segélyével nagy háborút folytatott[14].

1148-ban a kúnok újolag átkelnek az Isteren, s elfoglalván e folyam partján lévő Demnitzic nevű várat, mindent tűzzel vassal pusztítanak, s ezzel visszatérnek. I. Emánuel császár azonban ez alatt összevont seregeivel őket egész Oroszország határáig üldözte, s Tenuorm hegynél megverte majd földjeiket pusztítva, birodalmába visszatért.

1155-ben a görög császár Mánuel Borissal a magyarok ellen hadat indított, kiknek királya II. Géza Andronik trónkövetelőt pártolta, de megveretett, sőt maga Boris is egy kún nyila által meglövetvén, meghalt[15].

1161-ben a kúnok új beütést kisérlettek meg a keleti birodalomba, de maghallván, hogy maga Mánuel császár vonul ellenök, holmijokat összeszedvén, visszatértek[16].

194Eddig ritkábban, ezentúl gyakrabban találjuk a scytha és blach kifejezést, kik a bolgárokkal szövetkezve harczoltak.

A scythák neve alatt a kúnok értendők, kik ez időben a Dunának Bolgár országgal átellenes partján laktak[17].

A blachokról Stritter igy ír: a Haemus hegy lakói hajdan mysoknak, most blachoknak (1185-dik évnél) neveztetnek; blach néven hivattak pedig a pásztor élet bajaiban megedzett s ide s tova kóborló paraszt ifjak[18].

[1] Hammer (448-dik l.) a palóczokról Nestor által (147–91.) előadott eseményeket 1093-dik évről a kúnokról mondja.

[2] Stritter III. 962–3. l.

[3] Lásd palóczok tört. 1095-dik évnél.

[4] Stritter III. 964–5. l.

[5] U. o. 965–66. l.

[6] U. o. 967–69. l.

[7] U. o. … 970–2. l.

[8] U. o. … 972–3. l.

[9] U. o. – 974. l.

[10] U. o. 974–5. l.

[11] U. o. 976. l.

[12] L. II. ep. 25.

[13] Stritter III. 978–981. l.

[14] Katona II. 394. Timon Epit. chron. P. 15. Pethő G. magy. kron. 1738. 150. l.

[15] Engel. I. 390–391. Otto Frising. Lib. 7. chron. cap. 34. lib. 1. de gestis Frider c. 30. l. 2. c. 31. Stritter III. 646. l.

[16] Cinnami hist. Commen L. III. p. 53–55.

[17] Stritter III. 982. l.

[18] Stritter II. 670. 673. l. Nicetas Chon. B. III. s. 337.