V.

178Testvérei azonban, Endre és Levente, lealacsonyítónak tartván, hogy a lengyel kir. udvarnál testvérük érdemeiért tűretnek, – hazai krónikáink szerint – Lodomeria fejedelméhez mentek, de a ki őket Péter király miatt be nem fogadván, nem vala mást tenniök, mint a kún királyhoz menekülni. A kúnok kezdetben, látva főrangú külsejöket, azt hivék, hogy csak földjüket jöttek kikémlelni, s mint kémek életét már halál fenyegette, midőn egy magyarfogoly által felösmertetvén, egy ideig a kúnok vendégei maradtak s jó bánásmódban részesültek.

Innét anyjok egy orosz herczegnő útján nyert összeköttetésüket felhasználva, Jaroslav orosz herczeg kievi udvarába vonultak, hol 1036 és 1038-ban Endrének alkalma nyilt Jaroslavnak a pecsenegek, jatwägok és csádok elleni harczaiban vitézségével oly érdemeket szerezni, hogy a herczeg leányát Anastasiát nőül nyerte, mignem innét 1046-ban a hű magyarok csanádi gyűléséből küldött követség által haza hivattak[1].

Ha megtekintjük ez időben Európa északi részeit: Csehország szomszéd vala Lengyelországgal, ez határos Lodomeriával; ettől a fekete tenger felé a Dniester és Dnieper között a pecseneg és palócz nevű népek laktak, s igy Endre és Levente ezekhez menekült, honnét a velök határos Oroszországba jöttek át.

Ez adat is tehát annak igazolásául szolgál, hogy a magyar krónikások kúnjai az orosz irók pecseneg és palóczaival ugyanazon egy nemzet vala.

1070-dik évben Kézai (75. l.) és a pozsonyi krónika (56. l. Endlicher) szerint „a magyarok nagy ellenségei a besenyők,” Turóczy (II. 49. f.), a budai krónika (127. l.) és Sz. László élet irója (35. l.) szerint „a pogány kúnok”, Muglein (c. XXXV.) Illés Endre (szentek élete 872. l. Podhraczky 39. l.) szerint „a tatárok,” Székely István krónikája szerint (167. l.) a fejér kúnok egy csapata, Gyula – egy kankar besenyő törzsfőnök neve is Gyla = Gyula volt = kún fejedelem alatt álló Osul vezérlete 179alatt, valószinűleg a mai Bukovina felől a Besztercze vagy a nagyobb Szamos vize völgyén Erdélybe betört, s a Szamos mellékén Dés felé vonulván, miután ezt felprédálta, a Meszes hegyszoros felső véginél az Alparét – őrmező – zúbói útvonalon, az ennek védelméül emelt farekesztékek áttörésével behatolt Magyarországba, s az egész Nyirséget Bihar városáig kegyetlenül feldulva, igen számos foglyokkal és gazdag zsákmánynyal a Lápos és Szamos vizén át visszaindult.

Ezt meghallva a 18 éves ifjú Salamon király, Géza herczeg, s testvére László, hirtelen összeszedett hadaikkal a kúnokat megelőzve Doboka városához siettek, hogy itt a Meszes kapun visszatértöknek útjokat állják. A kúnok prédával rakott szekereiken csak lassan haladtak előre, úgy, hogy a magyar sereg majdnem egy hétig várakozott megérkezésökre; végre a királynak egy kéme az abaúj megyei Fantiska jelenté közeledésöket.

Erre a király és a herczegek sietve megindultak seregükkel, s még azon éjjel a kúnok tábora közelében szállottak meg. Másnap kora hajnalban a magyarok, elhatározva győzni vagy halni, egész ünnepélyes szertartással az oltári szentséget felvették, s ezután csatarendbe állottak. Ezt megtudván Osul kún vezér, eddigi sikere feletti elbizakodottsággal mondá övéinek: menjenek a fiatalok az erőtlen magyarok ellen, s játszva kezdjenek velök csatát. Az előrenyomult kún csapatok azonban meglátva a magyar sereg iszonyú sokaságát, rémülve futottak vissza, s vivék ezt hirül Osulnak. Megdöbbenve voná ez össze a kún hadakat, s hogy magát lehetőleg biztosítsa, Kerlésnél egy hasonnevű meredek hegy tetejét hirtelen elfoglalta, míg Salamon selyem lobogós csapatai ugyan e hegy alatt foglaltak állást. Csakhamar a kúnok bátor ijászai a hegylejtő közepéig leereszkedtek, s hogy a magyarokat a hegyre feljutásban gátolják, reájok sűrű nyilzáport ontottak alá. Erre egy bátor magyar csapat ez ijászokat megrohanta oly erővel, hogy közülök többen a hegyoldalán elestek, s a többiek ijjaikkal verve lovaikat, alig tudtak társaikhoz felhatolni; ezt látva az ifjú király, saját dandárjának rohamot parancsolt, s maga a legnagyobb merészséggel a hegy 180meredek lejtőjén mintegy mászva küzdötte fel magát a kúnokhoz; követte őt lelkesült csapata, melyet a kúnok szakadatlan nyilzáporral fogadtak. Ezalatt Géza herczeg higgadt előrelátással a lejtősebb hegyoldalon vezeté fel csapatait, s nyilakkal rontott a megzavarodott kúnokra, kik közül László herczeg négy legvitézebbet mindjárt az első rohamban megölt, s az ötödiket, ki őt egy nyillal súlyosan megsebesíté, szinte leterítette.

Tetőre jutván a magyar hadak, iszonyú véres harcz keletkezett; a nyilakat lándzsa, kard és csatabárdokkal válták fel. Egy ideig egyik fél sem hátrált, s elkeseredett vitézséggel harczolt, sűrűn hullottak fegyvereseik. Végre a magyarok túlnyomó erejének a kúnok tovább ellenállani nem birván, futásnak eredtek; a magyarok egész dühvel kezdték őket üldözni, s mint Thuróczy krónikája irja: „a magyarok kardjai megrészegültek a kúnvértől, s a kúnoknak új nyiretű fejeit, mint éretlen tököket, apriták fegyvereikkel.”

László herczeg, kinek magas termete mások felett egy fejjel kimagasodott, kit erős karja, izmos termete, gyönyörű arcza, deli testalkata s nemes jelleme királyi koronára méltónak tűntettek fel, az üldözés közben megpillant egy kún vitézt, ki lova hátán egy szép magyar hölgyet vive, nyargal, s azt hive, hogy ez a váradi püspök leánya, feledve sulyos sebeit, Szög nevű lován utánna iramodik; de a hölgyrabló ezt észrevévén, gyorsabb futásra készteti lovát, s a két vitéz széllel versenyző paripáikon dárda hajtásnyira sem közelíthetvén meg egymást, László rákiált a magyar hölgyre: szép húgom, fogd meg a kúnt övinél fogva, s rántsd magaddal a földre. Megtörtént. A leány a kúnnal egy percz alatt a földre estek, s László már mérte a kún fejére a halálos vágást, midőn a leány esdekelni kezdte, hogy azt ne ölje meg, hanem bocsássra szabadon. De erre a herczeg nem hajtva, párbajt kezde a kúnnal. A leány a kifejlett hosszú harcz alatt remegvén, elébb vett sebei miatt gyengülni kezdő megmentője életiért, a kún szekerczéjét felragadva, egy halálos csapást mért annak fejére. De az eként megszabadított nő nem a püspök leánya volt.

Székely István, habár maga el nem fogadja is, feljegyzé 181ama hagyományt, hogy e kún neve Tatar-Tepe, s a leányé Anglit vala.

Ez alatt a magyar hadak a kúnokat részint megölve, részint szétszórva, a keresztyén foglyokat megszabadíták, s diadallal tértek vissza ezen véres harczból, melyben Salamon merészségével, Géza előrelátásával, László pedig harczi vitézségével tűnt ki.

A kúnok új nyiretű fejei említéséből látható, hogy nálok az egész fejnek rövidre nyirése volt szokásban. Turóczynál[2] a Vatha által támasztott zendülés leirásából láthatni, hogy a magyarok is nyirték fejök egy részét, és pogány szokás szerint három oldalról befont hajat eresztettek le vállaikra.

Kerlés, ma falu, s a Bethlen grófok birtoka; a grófi kertben ásások alkalmával embercsontok, különösen egy feldomborodáson a sárvári út felől nagy mennyiségben tűnnek elő. Az itteni érdekes leletekből: fegyverdarabok, lópatkók, zablák stb. gróf Bethlen Lajos által összeállított gyűjteményt az 1848-ki forradalom megsemmisítette; de jelenleg is láthatók még itt egy szobában: sisak, pikkelyes pánczél és vérting stb. – s igen érdekes lenne e helynek régészeti szempontból szakértői átkutatása, mely az e korbeli magyar és kún harczi fegyverekre világosságot derítene!

Kerléstől Kendtelke mellett Árokaljáig nyuló, Sajó balparti hegylánczczal átellenben, Magyaros nevű falunál van Sz. László kápolnája, s ebben volt Sz. László képe azon jelenettel, midőn a kúnt megöli, s a leányt megszabadítja[3].

Timon is említi, hogy Rosnyóhoz nem messze, Tornamegyei Hárskút nevű faluban egy igen régi festmény, mely Lászlót, a kúnt és a leányt lovon ábrázolja.

182Thuróczy irja (II. c. 22.), hogy Magyarországba úgy Geiza és I. István király, mint a többi királyok idejében külföldről több nemzetek költöztek be, ezek között utoljára a kúnokat és latinokat említi; mivel azonban e királyok alatt kúnok beköltözéséről a történelem nem emlékezik, a kúnok e beköltözése későbbi királyok, jelesen II. István és IV. Béla korára értendő.

A kúnok – kiket a Codex Macarianus kazar eredetű népnek mond[4] – a keleti birodalomban Comnen Elek idejében 1081-dik év körül tűnnek fel, s ez időben a Duna torkolatánál a fekete tenger melletti Chersonig s Russáig; nyúgot felől a nagytenger és Donig terjedt birodalmuk; tehát lakhelyök a besenyők és palóczokéval egyez.

1078-ban Bryennius a kúnok közül többeket megölvén, ennek megbosszulása végett a besenyőkkel egyesülve Drinápolyt megtámadták, s nehány házat felgyujtván, haza tértek[5].

1080-ban Diabaten Leo Mesembriát kormányozván, a besenyők és kúnokkal szövetségre lépett[6].

Nestor szerint 1081-ben (?) Palócz, mások szerint 1091-ben kún név alatt először törtek be Lengyelországba, mint szövetségesei Vasilconak Rostislaw orosz herczeg fiának[7]. De csakhamar, hihetően a lengyelek tanácsa és biztatásai következtében újolag Magyarországba rohantak. 1083-ban VII. Gergely pápa i. István királyt és fiát Imrét a szentek sorába igtatván, az e végett fényes szertartással tervezett nagy ünnepélyre I. László Salamont visegrádi fogságából, melybe a király élete elleni fondorlatok miatt záratott, szabadon bocsátotta. Az ünnepély Aug. 20-kán végbement. Salamon a kir. udvarban maradt, de nyugtalan természete, s minden áron uralkodni vágyó hajlama miatt már 1084-ben a kir. udvart elhagyta, s elébb nejéhez Judithoz Regensburgba, majd ennél kedvező fogadtatást tervei kivitelére nem nyervén, Moldvába bujdosott a kúnokhoz.

Itt ezek fejedelmét Kutesket nagyszerű igéretek s 183gazdag zsákmánynyerés reménye alatt igyekezett maga részére megnyerni. A kún fejedelem azonban, még fris emlékezetiben lévén a cserhalmi iszonyú vereség, sok ideig habozott. Ekkor Salamon, hogy mind Lászlón, mind őt visszautasító nején bosszút álljon, ünnepélyesen megesküdött előtte, hogy Erdélyt tulajdoni joggal neki adja, leányát pedig nőül veszi, ha őt Lászlónak a trónróli elűzésében segíti. Ily gazdag igéretek által Kutesk elszédíttetve, engedett, s temérdek sereggel, hihetően a Pruth vizénél Máramarosba nyomulva, beütött Magyarországra; Ung és Borsua várak vidékét gyilkolás és rombolás kiséretében pusztította.

László király ennek hirére hirtelen összegyűjtött seregével a kúnok ellen indul, kik ez alatt a Tiszán átkelvén Szabolcs megyében a Nyirséget is prédálni kezdték; azonban a magyarhad őket Szabólcs megyei Bököny nevű falunál, a mai Hadház közelében megrohanja; igen véres harcz után közülök több ezeret levág, a többit megszalasztja, szétveri, nyert gazdag zsákmányaiktól megfosztja, s mint a krónika mondja: „Salamon és Kutesk, mint a sólyom körmeiből megszabadult szárnyasok, csak tollaikat veszítve menekülhetének meg.”

E győzelem emlékére építtette I. László Szabolcs megyében Kisvárdán azon egyházat, melynek góth modorú szentélye felett e felirat vala olvasható: „Hoc templum Divi Petri Ppis Aplorum Honori post amarissimae caedis ad Bököny in I. Cottu Szabolcsiensi habit. eotum vicum glorime reportatam victoriam Divus Hungariae Rex Sanctus Ladislaus pientissime posuit. Anno domini millesimo octuagesimo secundo. Quod dein piae reminiscentiae viri Petrus Quaestor et Paulus de Kisvárda pene regia munificentia auxere.”

E felirat 1480-dik év előtt készült, mert Kisvárdai Péter ez évben lett kalocsai érsekké; a felirati 1082-dik év azonban hibásan áll 1084. helyett. Érdekes e felirat a végett, mivel krónikáink a kúnokkal történt ütközet helyéről hallgatnak, e felirat pedig ennek helyéül Bököny falut említi, miből azt kell következtetni, hogy a kúnok Borsod megyéből a Tiszán Szabolcs megyébe átkeltek.

184Ezen kivül a kisvárdai egyház szentélye külső falán e már alig olvasható felirat áll: „Hic est domus dei et … nes. Capit. XXVIII. XVIII. Erecta per Divum Regem Hungariae Ladislaum anno domini 1082: renovata (1806?)”; a szentélyben pedig az újszerű felirat van: „Bökönynél a tatárok ellen nyert győzelem emlékéül épitette Sz. László magy. kir. 1082”[8].

Úgy látszik, hogy a menekülő kún hadak, melyen jöttek, vissza is azon útat követték, s a Tiszán átkelve Abauj megye erdőségei közé menekültek; de ha a hagyománynak hinni lehet, az üldöző magyarok őket ide is követték. A mai Jászó-Döbröd határában most is megvan a Sz. László kútja, melynek forrása, ha nem is a király fohászára s ennek lova patkója helyén bugyant fel, de hihetően a nagy király gondossága által lett az erdős hegyek között feltalálva[9].

Podraczky azt állítja, hogy Sz. László a Bökönynél megvert kúnok közül elfogottakat Jászó tájékán telepítette le, mire Jászó-Debrőd, Jászfalu, Sepsi (Moldau, Boldva) mutatnak.

Ezután míg I. László király, nővérének Ilonának, Horvátország szép királynéjának segélyére sietve, ez országban a rend helyreállításán fáradozott: az alatt a Moldvaországban lakó kúnok, kiket Sz. László legendájának irója[10]: rabló besenyők, egy carthausi: oroszok, a magyar sz. legendák[11], gonosz tatárok név alatt említenek, Krul fiának Kopulchnak vezérlete, szövetkezve több besenyő törzsekkel, 1089-ben Erdélybe nyomultak; ezt felprédálván, átjöttek Bihar és Umsoer vidékére. Itt nehány napig pihenvén Tokajnál a Tiszán átkeltek. Innét Kopulch seregét három hadtestre osztotta, két hadtestet a homok-vidék pusztítására küldött, egyet pedig a Tisza melletti hadjáratra indított. Eként harczolva, s rabolva, temérdek zsákmánynyal Bechey nevű helyhez – Sz. László életirójánál: 185„Bechee várayglan” érkezének, hol e szavakkal: harczolva jövénk, vadászva megyünk, elhatározták a hazatérést. Oly temérdek zsákmánnyal valának a kúnok megrakodva, milyent aligha szerzett valaha egy nemzet, mert a magyar nemesek nejeit s leányait is nagyszámmal foglyul magokkal hurczolták. Rémülés töltötte be az egész országot.

Éppen visszaindulóban vala László király Horvátországból, midőn gyors futár jön, s értesíti a borzasztó veszélyről. Azonnal gyors léptekkel haza siet. Ez alatt a kúnok vadászati kényelemmel vonultak haza felé. A király velök Temes vizénél találkozván, reá mutat serege előtt azon számtalan magyar foglyokra, kiket a kúnok hoszú sorban magokkal hurczolának, ezek siralmas sorsával lelkesíté csapatait. Ekkor veres lobogót ragadva, rárontott a kúnok hadára, ezt kiáltva: „ne öljük, hanem fogjuk el őket, s ha megtérnek, éljenek.”

A kifejlett igen véres harczban Kopulch s több előkelők vitézül küzdve elestek, a többiek elfogattak, s mint a krónika irja, csak egyetlen szolga Escembu menekülhete el hirvivőül. A király hálát adott a nagy győzelemért, melyet a pogányokon nyert, s a csatahely melletti folyót ennek emlékéül Pogányosnak nevezte s igy nevezték még Turóczy korában is.

Van Temes megyében ma is egy Pogánis nevet viselő patak, mely Krassó megye szélen Izgár falunál eredvén a temesvári járásban Duboz falunak megy, innét a római sánczok vonalán is átfolyva, Iklodán túl Unip falunál a Temes vizébe szakad. E patak neve s helye teljesen megfelel a Turóczy előadásának. De van a Temes vizéhez közel egy ma is Poganest nevet viselő falu is. Ide vezet azon hagyomány is, hogy László király éhségtől szenvedő hada az itt nagy számmal talált vad bivaly, talán bölény és szarvasok vadászásából táplálkozott.

Düh és leveretés szállta meg ez iszonyú veszteség hirére a Moldvában maradt kúnokat, kik azonnal barladi várukat megerősítették, s féltőbb kincseiket ennek falai között rejték el; majd megesküvének, hogy Kopulch halálát véresen megtorolják. Előbb azonban követeket küldének László királyhoz, kik fennhéjázó és gyalázó szavakkal 186követelték a foglyok szabadon bocsátását, különben egy napon boszuló hadaikkal megjelennek. Csendes mosollyal hallgatá végig a nagy király a követség büszke fenyegetéseit, s válasza, melyel a követség távozott, tagadó volt. Azonnal megerősítette seregét, s hallván, hogy a kúnok a Duna felől már közelgetnek, hirtelen ott terem, s oly erővel ütött a kúnokra, hogy mindjárt az első összecsapásnál azok vezérét Ákost megölte. Talán e kún vezér emlékét tartja fenn egy nogai tatár falu Akusz neve[12].

E hadjárat Sz. László életirójánál „orozok” elleni hadjáratul említtetik, s az „oroz” szó megfelelni látszik a latin „latrunculus-nak”.

A Kopulch és Akussali csatában elfogott kúnokat, miután ezek a keresztyén vallást elfogadták, László király Horváth P. szerint (54. 55. l.) a mai Jászságban telepítette le; de ez mind csak gyanítás, valamint az is, hogy Katona szerint ezek a Tiszán innen és túl nyertek volna szállást.

Istvánfi (l. XVIII. p. 200.) s utánna Szentiványi (Curiosa II. 142. l.) azt írja, hogy Temesvár és a város a régi magyar királyok által, a pogány bolgárok és kúnoknak, kiket a lengyelek paloczoknak, mi most (1535–1615) tatároknak nevezünk, pusztításai ellen e vidék oltalmára építtetett, s folvyást benne lakó őrséggel láttatott el. Nagyon valószinű, hogy a kúnok fentebbi pusztításai birták l. László királyt e vár és város építésére.

Kún király Krulnak fiát Turóczy Copulch néven említi; a bésenyők hetedik tartománya, mely Dnieperen innen s a bulgárokkal Dorostollal átellenben határos volt, b. sz. Constantin szerint Chopon nevet viselt, melynek a IX-dik század végén Giazzi vagy Gyász, Jász volt főnöke. Ha már a görög irmodor szerint a ch-t h-nak kell is olvasnunk, még is tagadhatlan, hogy a Giazi Jásznak olvasandó, s igy lesz Jász-Hopon, vagy is azon Hopon nevű tartomány, melynek feje volt Jász vezér. Minthogy tény, hogy hajdan a régi kún országban a kúnokkal vegyest jász nevet viselő 187nemzet is lakott, melynek nevét fenntartotta a mai moldvai Jászvásár, mely: forum Jazygum, Philistinorum, Jasonia, Jassium, oláhul: Jaszkitarg, Jas néven említtetik, de van a XVI-dik századból: Bahloi Jazwar is; miután a mai jászoknak hazánkba beköltözését semmi történelmi adat nem igazolja: a mai magyarországi jászok eredetét nem lehetne-e a Kopulch seregében talán harczolt s László király által elfogott besenyő jászoknál keresni[13]?

Ezekután László király, mivel értésére esett, hogy a kúnok Magyarországot már három izben a ruthenok és lengyelek tanácsa s utasítása folytán, s ezek részéről nemcsak csapatokkal, hanem élelmi szerekkel is segíttetve támadták meg, nagy sereggel elébb Oroszországba ütött be, hol a ruthenok bűnüket bevallva meghódoltak; azután pedig a lengyeleket támadta meg, kiket véres csata után nemcsak megvert, hanem Krakót is ostrommal bevette[14].

[1] Szalay I. 137. 303–4. l. Keza 66. l. Turóczy 165–6. l. Magyar szent. leg. Toldy 88. l. Pozsonyi krón. Podhr. 90. l. Emlékiratok Gellért élete XIX. f.

[2] II. c. 39.

[3] Budai F. polg. Lex. II. 1. l. Kőváry Erdély ritk. 73. l. Kerlést Bonfin Cherhelem, Pethő G. Cserhalom, a németek Kyrieeleison, a szászok Kirgilesz (a győzelem örömére hangoztatott szavak után) néven említik. Corp. jur. hung. Ladisl. Decr. L. I. 1. és 3. f. Muglen 35. f. Turóczy II. c. 49. Erdélyi muz. egyl. évk. III. füz. 1. 89–106. Décsy M. orsz. orosz. 26. l.

[4] Pray Diss. III. 1.

[5] Stritter mem. pop. III. 251. Suhm. Abhandl. 304. l.

[6] Stritter III. 630. 959–60. l. Hammer Gesch. d. gold. Horde 447. l.

[7] Annal. Russor. An. 6599.

[8] Mugleinnél 70. l. Kutest kún kerly; Dlugossnál 299. l. … Kustek néven jön elő. Turóczy Chr. II. c. 56. Podraczky Chron. Bud. 165–168. Sz. László kir. hist. 50–54. l.

[9] Tud. Gyüjt. 1836. IV. 3–10. l. Rómer Archaeol. Ért. 1870. III. évf. 223–224. l.

[10] Szabó K. 97. l.

[11] Toldy 62. l. 111. l. 113. l.

[12] Podraczky Sz. László hist. 56–7. l. Tud. tár. I. 232. l. Thoman Archid. Spalat c. 17. Szalay I. 183. Turóczy Chr. 214–5. l. Katona hist. crit. II. 552. l. Jerney kel. út. II. 126. l. Görög. Temes megye térképe.

[13] Jerney kel. út. I. 101–3. l. Szabó K. b. sz. Constant. Acad. Ért. I. 98. X-dik száz. besenyők Uj m. muz. 1853. 610. l.

[14] Turóczy LVIII f. Bonfin D. II. L. IV. p. 235–6.