IV.

Az altai hegységtől keletre az Ili folyó mellékén és szomszéd vidékén lakott egy nép, melyet a chinai irók ous-iun néven említenek, s Chinától keletre fekvő tartományokból 168származott, a régi görög iróknál abios, abi, talán az Obi folyó vidékéről lett eredetéről, és hippophag; lóerő nevet viselt; szokásaira nézve egyezett a húnokkal, kikkel kelet felől szomszéd volt, délről Kis-Bucharia, nyúgotról Kopcsak és Mavarennahar voltak határai.

Főhadiszállása az Ili folyó partján volt, a tájon, hol most Harcas fekszik; derék, vitéz és oly nagy számú nemzet vala, hogy harcz idején 200 ezer fegyverest tudott kiállítani. Királya Ta-kuen-mi = nagy kuenmi, talán nagy khán nevet viselt; fejedelmei között kiun = Kún és Ung nevű említtetik[1].

A chinai íróknál e nemzetről Kr. e. 177-ben tétetik emlités, midőn az ous-iunok a chinai kúnok által meghódíttattak. Ezutáni történelmük föntebb[2] elősoroltatott Kr. u. a 2-dik évig, mely évben fejedelmök U-tse-mi volt.

Az ous-iun szó a chinai történetiróknál jön elő; az ous uz helyett a byzanti iróknál használtatik, az iun a chiunnuj, hiun-gau = hun kifejezésekben találja megoldását[3] s igy ous-iun nyelvünkben helyesen hihetőleg uzhunnak olvasandó.

Ezután a történelem VII egész századig, majdnem egészen hallgat az uzhúnokról, s csak annyit találunk feljegyezve hogy Kr. u. 156 körül a sien pi tatárok fejedelme Tan-se-hoai által leigáztattak[4], majd az avarok elhatalmasodván Ázsia belsejében, Kr. u. VI-dik században az ous-iunok földjét folyvást pusztították, annyira, hogy ezek tanyáikról elűzetvén, új hazát keresni, s a kis Bucharia és Mavarennahar között keletre fekvő hegyek mellékére valának kénytelenek menekülni[5].

A történelmi adatok ily hiányossága miatt a Krisztus előtti korban az Ili folyó mellékén lakott uz-húnokat azon úzokkal, kik a IX-dik században előtörve a besenyőket a Jaik és Volgától elűzték, összekötni lehetlen ugyan, de a nemzeti név és hún szokásokkali hasonlatosság, és nagy számú vitéz harczosokkal rendelkezhetés adatai alapján az uz-hún 169népnek az uzokkal ugyanazonossága valószinűségét elfogadhatjuk.

A mi a IX-dik században feltűnt uzok nevét illeti: ezek közönséges neve uz, melyet a frank irók hus, a byzantiak ouz, az arabok ghoz, ghuz, gozz, gazi, gasii, az örmények chus, chusita, chusan változással használnak, ezenkivül az uz nemzet a byzantiaknál hún, scytha s 1079-től kezdve coman, az orosz és lengyel történteiróknál polouz, polouc = palócz, az araboknál turcoman névvel is fordulnak elő.

Reschideddin persa történetiró hét fő turk törzsöt számlál: első az oghuz, mely később turcoman nevet nyert, s melynek az oroszok palócz nevet adtak. Az oghuzból származott a: gaznévid, seldjoukid, attabeg, egyiptomi mamelouk, Beni-Achid és más törzsek[6].

Hammer szerint a persa és török irók azt igazolják, hogy az uzok eleinte kún nevet viseltek[7] Stritter szerint ők magokat kún, Bayer szerint pedig uz néven nevezték; Comnen Anna szerint a mivelt osztály a hún, a köznép az uz nevet használja[8].

Az uzok 1079-től kezdve a görög iróknál coman néven is említtetnek, s ezután e név lett hiressé és szokottá, míg az uz nevet, kivált a byzanti és germán irók igen ritkán használták. Az arabok a ghozz, guzz és turcoman nevekkel felváltva éltek.

Nemzetiségökre nézve, hogy a fentebbiek egy nemzetre vonatkoznak, azt az arabok szokása, egykorú byzanti irók világos tanúságtétele, az orosz krónikások azon eljárása, miszerint ezek a görögök comanjait mindég palócz névvel említik, továbbá a comanok, uzok, palóczok, parthusok e korbeli ugyanazon királyaik, egy időben ugyanazon lakhelyeik, gazdagságuk, életmódjuk s szokásuk világosan igazolják[9].

Comnen Anna fentebbi tanúságtétele igen fontos, mert atyja C. Elek udvaránál úzok szolgálván, ő azokat jól ösmerte, az utána 50 évvel élt Cedren is az úzokat hún 170nemzetbelinek mondja, valamint Tztezes, Glycas pedig őket egyenesen pacinak vagy besenyő néven említi[10].

Lakhelyöket a mi illeti: 894-dik év körül szomszédjaik valának az Atil és Yaick vize közt lakott besenyőknek, kiktől őket csak a Yaick vize választá el; valószinűleg másfelől a caspi tengerig, s északfelé is elnyultak, ide látszik mutatni a Kuma vizénél Ossa és Usilia város s a Volgába szakadó Uza vize[11].

B. sz. Constantin 949-dik év körül irja, hogy azelőtt 50 évvel, tehát 899-dik év tájban, az uzok a kazarokkal szövetkezve megtámadták a besenyőket, legyőzték, s elűzvén, lakhelyöket elfoglalták, azonban a besenyők közül némelyek régi lakhelyökön maradván, az uzokkal összeelegyedtek. Ez időben Uz ország öt napi járásnyira volt a besenyők földjétől kelet felé, s határos volt Chazariával, a mi az uz és kazar szövetkezésre igen kedvező volt[12].

De csakhamar tovább terjeszkedtek. A XI-dik században úgy látszik, nem messze laktak az Istertől, majd I. Comnen Elek idejében a XI-dik század vége felé, s a XII-dik század elején Comnen Anna szerint a százhalom feletti nagy tónál volt lakásuk, mely rólok Ozo-limne = uzok kikötőjének neveztetett. E tó Cangius szerint Hierasfolyónak Dorostól vagy Distránál a Dunába szakadásánál volt; Hammer pedig azt irja, hogy ez az Alexidis öböl a Dnieper torkolatán, mely a közép századi földabroszokon Porto le Bo[13]. A nagy Dnieper – arégi Borysthen – a tatárok által már Tamerlan korában, sőt még ma is, Ouzi, a törökök által Osi vagy Uzinak neveztetik[14].

A mi történelmöket illeti: ez már elébb röviden érintve volt.

Miután azonban az uzok a besenyőknek a Jaik és Volga közötti lakhelyét megszállották, sok ideig hallgat rólok a történelem; legalább sem a tőlök távol eső byzanti, sem a velök szomszéd orosz irók rólok uz néven nem emlékeznek.

Hogy azonban ez időben is mily hatalmas nemzet volt, igazolja az, miként 1049–50-ben Kegen besenyő 171vezér az által szerzett magának nagy hirnevet, mivel a hatalmas uzokat több izben megverte.

Ducas Cosntantin császár alatti hadi tetteik az uzoknak igy iratnak le: Az uz nemzet, mely származására scytha, de a besenyőknél nemesebb és nagyobb számú, 1065-ben egész családostul részint hajókon, részint tömlőkön az Isteren átkelt, mert a 60 ezer fegyveresből álló uz csapatokat Basilius Apocapes és Nicephorus Botoniates római és bolgár seregeikkel az átkelésben meggátolni elégtelen volt, sőt csakhamar az uzok által megtámadtatván, nemcsak legyőzettek, hanem magok a vezérek is elfogattak. Ezután az uzok az Ister sikságát minden ellentállás nélkül elborították s egy részök egész Thessalonica s Görögországig terjesztette pusztitó fegyvereit, de midőn zsákmánnyal gazdagon megrakodva, visszafordult, a tél szigora miatt zsákmányát sőt saját holmiját is elvesztve tért meg táborába[15].

A császárnak Ducas Constantinnak igen fájdalmasan esett, midőn e nagy veszteség hirét meghallotta; azonban valósággal aljas fösvénysége, szinleg pedig a miatt, mivel az uzok sokasága legyőzhetlen; sem hadsereggyűjtésre, sem az elfogott vezérek visszaváltására semmi lépést nem tett; mi a fővárosban a kedélyekre oly leverő hatással volt, hogy többen kiköltözésről kezdének gondolkodni. Ekkor azután a császár az uzok főnökeihez követséget küldött, hogy ha lehet, őket gazdag ajándékokkal megnyerje. De ez csak nevelte az uzok bátorságát, mert látva a keleti udvar gyáva tehetlenségét, Bulgariát, Thráciát, Macedoniát gyakori pusztításaikkal nyomorgatták[16].

E közben a császár fösvénysége ellen a közvélemény a fővároshoz hangosabban kezdvén nyilatkozni, a császár átlalános bőjtöt s könyörgést rendelt, s maga is megtört szívvel mezítláb vezeklett, végre görög irók szerint 150 katona kiséretében Choerobachnál táborba szállott. Ez alatt az uzok közt az éhség és dögvész iszonyú mérvben kezdvén pusztítani annyira, hogy vezéreik elkezdtek az Isteren visszaköltözni, mit a szomszéd bolgárok és régi ellenségeik 172a paczinákok észrevévén, őket Tzurulnál megtámadták, s a még át nem költözött részt annyira semmivé tették, hogy némelyek közűlök a császárnak meghódoltak, kik azután Macedoniában földeket nyertek, előkelőik pedig különféle méltóságokkal lettek jutalmazva[17].

Ezután 1068–1071-dik év közti időben Roman császár a törökök ellen macedo, bolgár, cappadoc és uzokból sereget gyűjtött; majd Chalepnél táborba szállván, leginkább az uzokat küldte ki pusztításra; s átalában a török elleni harczokban az uzok vitézségének igen sok hasznát vette. Azonban Matziciert városának bevétele után az uz csapatok egy része Tame vezérök alatt a törököhöz átpártolván, ez a többi uz csapatok hűségét is gyanúba, a császárt pedig nagy zavarba hozta, mert a harcz megkezdése másnapra volt kitűzve. Végre titkos hadi tanács után az uzokat szokásos esküjökkel a hűségben megerősítette.

1081–1181-dik években Commen Elek császár alatt folyt norman háborúban az uzok nemzetéből való Uz hősi hirre tett szert, mert ő a paizst jobb és bal kézzel egyenlően tudta forgatni, ellenségét egy ütéssel földre sujtani; ő volt az, ki Baimundnak egy zászlótartóját dárdával átszúrván, a zászlót kezéből kicsavarta, körülhordozta s a földfelé hajtotta, melyre, mint rosz előjelre, a latinok a rómaiak elleni csatározással felhagytak.

1083-ban a besenyők ellen, az Ister mellett vivott nagy csatában, a szövetséges nemzetek segédcsapatai a római hadtestben Uz vezérlete alatt állottak a jobb szárnyon, kinek a császár e hadjáratban sok hasznát vette, s majd midőn a császárt a comanok a harcz megkezdésére kényszeríték, ezekhez balfelől Uz rendeltetett.

Ugyanezen Uz fia volt az, ki a rómaiak által legyőzött Clitziasthlan sultánnak üldözésére s elfogására küldetett[18].

1096-ban, midőn gróf St. Gilles frankjaival a szent földre vonulván, Dryachiumba érkezett, őt a császár segédhadai 173között az uzok és comanok is titkon háborgatták[19].

1103-ban az uzok birták Sluten, Don melletti Rukom, Suborow és Azov városokat, majd 1157-ben Descht-Kiptsak egy részét is meghódították[20].

Fentebb láttuk, hogy az arab irók az uzokat ghuz, ghozz és turcoman néven nevezték.

A turcomanok eredetéről Vitriac Jakab acrei püspök, majd bibornok igy ír: az a hiedelem, hogy az északi saracenoktól, kik comanoknak neveztetnek, vették eredetöket azok, kik turcomanoknak mondatnak, s a turcok földjén laknak, s igy a turc és coman nevek összetevéséből lett a turcoman név. Ez azonban aligha nemcsak a keleti comanokra vonatkozik, mert Abulghazi szerint a turkok régi nyelvén tur: keletet jelent. De bármint legyen is a dolog, az uzoknak azon osztálya, mely a maga eredetiségét s ősi életmódját el nem hagyta, míg a többi rész a turkok nevébe, tettébe, szokásaiba beolvadt, tercoman nevet nyert[21].

A turcomanok 1029-ben Arslan vezérök alatt a persiai hadban harczoltak.

1043-ban e vezérek meghalván, Syriába beütöttek, s legelőször Emedát és a mervanid Abu-naser országának székhelyét Miafarccint pusztították. Ezután Mesopotamiának fordultak, de Nisibist siker nélkül ostromolván, gazdag ajándékokkal Musul város lakosai által rábirattak, hogy nekik kárt ne tegyenek. Ekkor tehát eltávoztak ugyan, de nem sokára visszatérvén, a várost erővel bevették, s kegyetlenül pusztították, mignem az összegyülekezett arabok által az uzok megverettek, s Adherbidschaniába valának kénytelenek menekülni.

Nem sokkal ezután ugyanezen uzok Acsac vitéz fia Ortoc vezérük alatt Armeniába és Syriába telepedtek le, hol azok utódai ma is feltalálhatók.

1741082-ben Ortoc, birodalma fővárosául Jeruzsálemet választotta, s Emedat és Mussult elfoglalta. – Meghalt 1091-ben.

Fiai Il-ghazi és Socman a frankokkal változó szerencsével több hadat folytattak, s utódaik egészen 1212-ig birták Syriát.

Az uzok vagy turcomanoknak másik birodalmát Cappadociában Thilu fia Campschteghin alapította 1099-ben, de a mely az iconi seljucidak által felforgattatott.

A turk nemzetbeli khitánokat a chinai birodalom északi földjéről a niutschik kiűzvén, kénytelenek valának Kasgar körül új lakhelyet keresni. Itt szomszédságába jövének az uzok azon részének, mely régi lakhelyén a Jaiknál maradt; ezek látva, hogy a khitanok harczias berohanásainak ellent nem állhatnak, 40 ezer családjukkal Chatlan, Tsghanijan és Balch vidékén telepedtek le, és meghódoltak a szeldzsuki sultánnak, adván neki évenként 24 ezer juhot adóul; mignem az ennek beszedésére küldött sultáni biztos zsarolásait nem türhetvén, ezt megölték s a sultán Sindzsár ellen királyok Thuthi fegyverre kelt; a sultán nagy sereggel maga indult ellenök, s nagyobb adóajánlások kiengesztelésére nem vezetvén, 1153-ban élethalálharcz tört ki; az uzok a moslimekre rohantak, s ezeket nemcsak tönkre verték, hanem magát a sultánt is elfogták, kit magokkal hurczolván, Merov gazdag várost megrohanták, itt nagy öldöklés és égetés után kegyetlenűl pusztítottak, s igy folytatták tovább dúlásaikat annyira, hogy végre alig maradt hely Chorasanban, mely a ghuzok rombolásától kimaradt volna. A sultán 1156-ban szabadult ki csel által az uzoknáli rabságából, s országa elpusztulása feletti fájdalmában 1157-ben meghalt[22].

Ezután azon uzok, kik Armenia részét foglalták el, nagy hatalomra emelkednek. Átalában elég legyen megjegyezni, hogy mindazon két dynastia, mely a fekete és fehér kosról vette nevét, s Persiában 1403–1508-ig 175uralkodott, ezen uzoktól vette eredetét. Az uzok és turcomanok közül Ázsiában most is vannak fenn, főleg a caspi tenger és Aral tó között, kik magokat más néven Utz-ilnek nevezik[23].

Azon uzok, kik 1153-ban Sandschiart legyőzték, s Chorassant elfoglalták, azután Chovaresmia királyai által meghódíttatván, ezeknek minden háborúiban jó segítségei voltak. Majd midőn az utolsó királyt Dschelaleddint Dsingischan elűzte, az uzok is chorassani lakhelyüket elhagyva Armeniába, Dselaleddin megöletése után pedig kis Ázsiába költöztek, hol iconi király Alaëdinnek tettek alattvalói. Itt több nemzeti fejedelmek valának, kik közül mindegyik külön törzsnek volt feje. Midőn pedig az iconi birodalmat a mongolok felforgatták, e törzsfőnökök mindegyike igyekezett magának országot szerezni. De ez csak a leghatalmasabb Osmannak sikerült, ki a többieket legyőzvén, alapítója lett az ozman birodalomnak[24].

A mamelukok azon uzok vagy comanoktól származnak, kiket a mongolok fogságba vittek, midőn Tusch és Batu-chan vezéreik alatt a comanoknak a caspi tenger, Maeot tava és fekete tenger melletti lakhelyöket elfoglalták. E foglyok nagyrészét Saleh egyiptomi király vásárolta össze, s azokbúl vitéz testőrcsapatot alakított. Ez őrség észrevévén a kezébe jutott hatalom nagyságát, titkon összeesküvést formált, Saleh utódait elűzte, s a trónt 1260-ban saját vezére Beibarnak adta át, ki saját nemzete fiaiból erős hadsereget állítván, oly hatalomra tett szert, hogy ő és utódai 1382-ig egész Egyiptomon és Syria nagy részén uralkodtak[25].

Az úzok vagy comanok egy része Seljuk[26] vezérük alatt a Jaxart folyón átkelvén, Ázsia déli tartományait gyakori pusztításaikkal háborgatták, s végre azok nagy részét elfoglalták.

Hogy mind Seljuk, mind a kik ő vele s fiaival együtt harczoltak, gza vagy ghozz azaz úz nemzetbeliek voltak, azt a leghitelesebb irók igazolják. A Seleucidák ezen 176alapítója előkelő családból származott a caspi tengertől északra fekvő tartományokban, melyet kaptsakok mezeje vagy földje név alatt lett hiressé.[27]

Seljuk megsértvén fejedelmét Biguist, hogy ennek bosszúját kikerülje, 985-ben egész családjával s számos barátival hazájából Samarcandba kiköltözött. E város főnöke Belil-chan, nem akarván az úzokat szomszédságában megtűrni, őket megtámadta, de általok több csatákban legyőzetvén, Bokharába ment, hol lakhelyet nyervén, végre meghalt.

Az úzok új lakhelyükön rövid idő alatt nagy hatalomra emelkedtek.

1029-ben Seljuc fia Arslan vezérlete alatt Chorasant megtámadják s pusztítják, honnét elűzetvén, Ispahanig az Adherbidschaaig nyomulnak, Maragát beveszik s földig lerontják.[28]

1032-ben Seljuknak Mihály fia utáni unokái Togrul és Jassar vezéreik alatt, a bokharai úzok a gaznevidák királya Massud akarata ellenére mindnyájan Chorasanba vonulnak, s Bawerda és Nessa városok melletti síkon vándor életet élnek. Itt hozzájok naponként nagy csapat turkok csatlakozván, oly erőt gyüjtöttek, hogy már Persia minden tartományaiban szétterjedni merészeltek.

1036-ban közűlök némelyek persiai Irachban a rayi és ispahani kerületeket meghódították, mások Hamadot Persia városát és magát Mussult elfoglalták, s Buida fejedelmök alatt Ala-eddulettal szerencsésen harczoltak; majd magát Massudot is Togrul vezérök alatt két izben megverték, Tus és Nisabur hirneves városokat leigáztak, s Caim Bambarilla chalipha reájok bizta a hivők vallásának s földjeinek védelmét.

Igy alapíttatott Togul által 1039 körül Ázsiában a seljucida úzoknak nagy birodalma.[29]

Minthogy azonban azon turkok, kik elébb a Ghaznevid és más uralkodó házak, most pedig a seljucidák hatalma alatt voltak, sokkal számosabbak valának az úzoknál, s 177mivel ezek, a turkokkal egy nyelvet beszéltek, s magokat a turkok életmódja és szokásaihoz alkalmaztatták, mindazon seljucid uralkodó házakat, melyek Persiában 1040–1194, Caramaniaban 1041–1087, Iconium vagy kis Ázsiában 1076–1294 és Halebben vagy Syriában 1074 virágzottak, turcicaknak, nem pedig az arabok és persák szokása szerint turcoman vagy ghózz-oknak szokjuk nevezni.

E seljucidák birodalmának történetét ázsiai, byzanti, frank s más irók részletesen leirták[30].

A XI-dik század vége felé lassanként elenyészik a történelemből az uz nevezet, s ugyanekkor a kúnok saját nemzeti nevök alatt úgy a hazai, mint a byzanti iróknál feltűnnek, mint látni fogjuk a következőkben.

Az „Uz” mint személy név, 1223-dik évtől kezdve hazai okleveleinkben különféle változatokkal gyakran előfordul[31].

[1] Deguignes genal. Chron. Einleit. 277. 361. I. k. 43. l.

[2] E munka 1-ső köt. 211–240. l. Deguign. Einleit. 361. l.

[3] 1-ső köt. 197. l.

[4] Deguign. Einl. 234. l.

[5] Suhm Abhandl. 273–8. l.

[6] Doksza 11–12. l.

[7] M. acad. évk. III. 141. l.

[8] Suhm. Abhand. 273–6. Thunman 151. Lukácsy 97. Stritter III. 46. 935. Deguign. II. 445. l.

[9] Thunman 151. l.

[10] Suhm 278. Stritter III. 935.

[11] Suhm 281. l.

[12] Stritter III. 935.

[13] Stritter i. m. 870. 935. acad. évk. III. 133. l.

[14] Suhm 282. l. Jerney III. 39. l.

[15] Stritter III. 938–941. l.

[16] U. o. 941–2. p.

[17] U. o. 943–944. l.

[18] Stritter III. 946. l. 862. 866. 872. 898. l. Hammer 447. l.

[19] Suhm Abhandl. 288. Raimond. De Agiles.

[20] Suhm Abhandl. 291. Hammer 452. l.

[21] In gestis Dei per Francos p. 1061.

[22] Cazwini Uj. M. muz. 1855. 176. l. Mirschond’s Gesch. d. Seldschuk von Vullers 163–172. l. Thunman 163–4. l.

[23] Thunman 163–4. l.

[24] Thunman 178–9.

[25] Thunman 179. l. Stritter III. 986–9. E munka moldvai kúnok 1260-dik évnél.

[26] Nestor 1127-dik évről említ Seluk nevü palócz vezért. 180. l.

[27] Cedren. P. 767. Neophor. Caes. Byrenn l. I. p. 21. Herbelot. Seldjuki p. 800.

[28] Abulfaraj hist. dynast. p. 222.

[29] Herbelot-Massoud p. 562. Ebn Amid hist. Saracen. p. 351.

[30] Thunman 159–161. l.

[31] Czinár Fejér Gy. tárgymut. 469–70. l.