II.

A régi orosz kútfők a palóczok következő városainak nevét őrizték meg: Serai, Astrachan, Ornatsch, Bezdesch, Scharukan, Tsechlujew és Balin.[1]

Legelőször Kr. u. 996-ban tűnnek fel, midőn Vladimir orosz herczeg uralkodása alatt fejedelmük Volodar az orosz földre betört, de Popovics Sándor orosz hadvezér sereget gyűjtvén, őket éjjel véletlen megtámadja, Volodar elesik, népe szétűzetik, mire a többiek hazájokba elvonultak. Hammer ez eseményt 1000-dik évre teszi, s megjegyzi, hogy ezt Tatischew a pecsenégekről beszéli, míg a Nikon-féle krónika határozottan palóczokkal említ.[2]

Vladimir orosz herczeg meghalt 1015-ben. Országában az anyagi jóllét és míveltség előmozdítására a mi üdvöst, nagy és célszerüt tett, ezt mind semmivé tette egy intézkedése által. Országát tizenkét fiai között felosztatta. Egyes herczegségeknek ugyan a kiewi nagyherczegség felsőbbsége alatt kelle vala egyesülve maradni, de a trónörökösödés rendje nem levén szabályozva, a nagyherczegi méltóság felett véres családi háborúk keletkeztek. A további felosztásnak nem volt határa. A herczegségek száma ötvenre is szaporodott; az uralkodó önérdek függést nem ismert; mert a belviszály szétforgácsolván az erőket, s a gyengébb trónkövetelő a palóczok vitéz hadait vévén igénybe: mindez igen kedvező alkalom lett arra, hogy Oroszország 111századokon át a belviszály és a palóczok folytonos rablásaik s pusztításaik által végfeloszlás felé közeledjék.

A mint hogy 1055-ben a palóczok Bljusch vezérök alatt Kiewre törnek oly erővel, hogy Wsewolod velök békét és szövetséget kötni vala kénytelen.[3]

Majd 1061-ban Szokal vezérük alatt ismét beütnek Oroszországba; Wsewolod velök febr. 2-kán csatára kel, de megveretvén, a palóczok az orosz földet dúlták, rabolták s temérdek zsákmánynyal s foglyokkal tértek hazájokba.[4]

E siker által neki bátorodva, 1064-ben újolag betörnek az orosz földre, de Swjastoslav által nov. 1-jén visszanyomatnak.[5]

De ez nem csüggeszté el bátorságukat. 1067-ben temérdek sereggel elborítják Oroszországot; három orosz herczeg Isjaslav, Svätoslav és Wsewolod ellenök az Olto vizénél táborba szállanak; az estve közelgetvén, a ruthenok megszaladnak, s a palóczoké lőn a győzelem; kik látva az orosz herczegek között uralkodó viszályt, egész bátorságban dúltak, raboltak, s ezután Tsernigov vidékén szállottak meg. Ez alatt Svätoslav csapatokat gyűjtött, s Snoveisk felé húzódott; kis serege a palóczok nagy sokasága látására megrémült, de Svätoslaw három ezernyi seregét a kétségbeesés harczára fellelkesítvén, megtámadta egész erővel a palóczokat; igen véres harcz keletkezett, a 12 ezernyi palóczhad végre legyőzetett, többen elestek, másik a Snova vagy Sroba vizébe fuladtak, fejedelmök több főurakkal elfogatott, s eddig szerzett zsákmányuk az oroszok által elfoglaltatott.[6]

1070-ben Vszeszláv orosz herczeg szólította a palóczokat segítségül, kik Rosztov és Negatin vidékeire beütvén, Szojaetopolkot Poloczkból elűzték, s Vszeszlav ősi birtokát visszanyerte.

Majd Oleg és Boris orosz herczegek szólítják a palóczokat segítségül, kik Vszevolodot Szosznicza vagy Ziccze nevü helynél megvervén, Csernigovot elfoglalták, de innét Vszevolod megszaporodott serege által nemcsak kiűzetnek, hanem 112egy csatában aug. 22-kén megveretnek, melyben Boris és Iszjaszláv is elesvén, Oleg 1078. apr. 10-kén Tmutarakánba menekült.[7]

Azonban már 1079-ben Oleg és Román palócz hadsereg élén betörnek az orosz földre s Kiewig nyomulnak elő. Vszevolod ellenök Perejaslawlnál táborba száll; Roman itt vele békét köt s visszavonul, de a palóczok a békének ily hirtelen megkötésiért reá neheztelvén, őt útközben megölik, Oleg pedig a kozárok fogságába esvén, Zaragrad vagy Konstantinápolyba száműzetett.[8]

1081-ben Roscislawic Wasillio megtudván, hogy a lengyelek Boleslaw királyukat elkergették, palócz- és más csapatokkal Lengyelországba tör, hol mindent tűzzel-vassal pusztítván, sok zsákmánynyal tért meg Oroszországba.[9]

1082-dik év őszén Usen palócz-fejedelem meghalt.

1083-ban Oleg kiszabadulván fogságából, Tmutarakánba visszatér, birtokát visszafoglalja; azon kozárokon pedig, kik testvérének Románnak meggyilkolásában részt vettek, véres boszút áll.

Swiatoslav orosz herczeg, hogy a vitéz palócz nemzet fegyverét magának annál erősebben biztositsa, 1084-ben egy palócz-fejedelem leányát vette nőül.

Wsevolod 1085-ben meghalván, atyja trónját Kiewben fia Swätopolk foglalta el.[10]

1092-ben Oroszország földjén a babonás köznép előtt sok vészjósjelek tűntek fel: nap és hold elsötétülés, föld alatti moraj, égi-jel, iszonyú szárazság. A vész be is következett, mert a palóczok egyszerre több oldalról megtámadták Oroszországot, Pesotschen, Perevolok és sok más városokat a Dnieper orosz herczeggel egyesült a lengyelek elleni hadjáratra.[11]

1093-ban Vsevolod meghalt, s fia Svätopolk april 24-én Kiewben foglalta el a trónt. E trónváltozás hirére a palóczok Oroszországba nyomultak, s hogy a régi békeszerződést az 113új fejedelemmel megújítsák, Svätopolkhoz követeket küldöttek, ki azonban környezete biztatására a követeket fogságra vettette. Erre a palóczok haragra gerjedve, az ország pusztításához láttak, s Tortsesk városát, ostrom alá vették. Svätopolk ezen megijedvén, követei által békeért könyörög, de a palóczok a békepontokat visszautasítván, Bonak, Sarukan, Kita, Itlar, Menak és Tugorchan vezéreik alatt az egész tartományt elborították pusztító csapataikkal.

Erre Svätopolk harczra készült, de országa kimerültsége miatt csak 800 fegyverest gyűjthete össze, ekkor tanácsosai javaslatára segélyre szólította testvérét Volodimirt, ez pedig Rotislavot hivta segélyül, egyúttal Kiewben megjelent, Rostislavval kibékült, s ennek jeléül a keresztet megcsókolák. Ez alatt a palóczok folyvást pusztítottak.

Az eként egyesült orosz herczegek közül Volodimir a béke, Svätopolk a harcz mellett volt. Végre Stugna folyónál hadi-tanácsot tartának, a kiewiek, a harcz, a többiek a béke elfogadása mellett buzogtak; utoljára a harczias párt győzött.

Május 26-kán a három orosz herczeg teljes fegyverzetben átkelt népével a folyón; Svätopolk a jobb, Volodimir a balszárnyat vezényelte, Rotislav a központon foglalt helyet, s így haladtak a Trepol árkolatainál. A palóczok ijászaikat előre küldvén, csatarendben vonultak ellenök. Legelőször a jobbszárnyat támadták, s fegyvereik elől Svätopolk csapatjai vezérükkel együtt megfutottak. E közben egy másik palócz hadtest Volodimirra rontott; iszonyú vérontás keletkezett, de végre Volodimir és Rotislav seregeik futással valának kénytelenek menekülni. Oly kétségbeeés közt érték el a Stugna partjait, hogy akét orosz herczeg a folyamba ugratván, Rostislav itt lelte halálát, s a segítségére siető Volodimir is alig tudott iszonyú erőfeszítés mellett kevesed magával kiszabadulni; több előkelői és sok fegyveresei a csatatéren elhullottak, s maga igen leveretve érkezett Csernigovba; Svätopolk pedig éjjel titkon menekült Kiewbe.

A palóczok e fényes győzelmen neki bátorodva, az egész országot pusztítva elborították s Tortsesk várát ostrommal bekerítették. Rostislav holtteste Kiewben a sz. Sofia egyházban 114ünnepélyesen eltemettetett. Ez alatt az ostromló palócz-csapatok a várat mind szorosabban vették körül; – a városi őrség vitéz védelmet fejtett ki, s az ostromra rohanó csapatok sok veszteséget szenvedtek. De a palóczok kitartása nem gyengült, elfogták a városbeliektől a vizet, hogy igy éhség és szomjúság őket feladásra kényszerítse. A városiak titkon Svätopolkhoz folyamodtak élelemért; ez el is inditá a terhes szekereket, de azoknak az ostromlók táborán keresztül a városba jutni lehetlen vala. Kilencz hét óta ostrom-zárolták már a palóczok e várost, s hogy magokat élelmezzék, míg egyik rész a város alatt maradt, a másik rész addig Kiew és Vüschegorod vidékét prédálta. Ez ellen Svätopolk jul. 2-án csatába szállott Schelannál, de véres harcz után még a tripolinál nagyobb veszteséggel volt kénytelen megfutni, úgy hogy Kiewbe csak két emberével érkezett vissza; a győztes palócz-csapat pedig örömzajjal vonult be a tortseski ostromlók táborába.

Másnap a városban iszonyú sirás s kétségbeejtő jajgatás keletkezett; az éhhalál a városiakat feladásra kényszeríté; kinyiták a város kapuit, a palóczok diadallal bevonultak, a várost felégették, a lakosokat pedig mint foglyaikat, magok közt felosztván, hazájokba elhurczolák.[12]

Ily iszonyú veszteség után Svätopolk minden módot felhasznált, hogy a palóczokkal békét kössön, a mi hogy annál erősebb, sőt állandó barátság legyen, Tugorkan palócz herczeg leányát 1094-ben nőül vette.[13]

Azonban e családi viszony sem tartóztatá vissza a palóczokat a prédálástól, mert Oleg még ez évben palóczcsapatokkal Tmutarakánból Csernigov alatt termett, Volodimir a városba zárkózott, Oleg pedig az elővárosokat, zárdákat és a szomszéd vidékeket elhamvasztván, vele Volodimir békét kötni vala kénytelen, melynek következtében Oleg visszakapta csernigovi ősi birtokát, Rostiszláv pedig megelégedett a perejeszlavli herczegséggel; a békét hatályosan siettette az, hogy a közben a palóczok rablásaikat folytaták.[14]

115A következő 1095-dik év eseményei közül első helyen Nestornál (150. l.) ez áll: ez évben a palóczok Dewgenevits-el a görögökre rontottak, s haddal megtámadták; de a császár Dewgenevitset elfogatván, szemeitől megfosztatta.

Ugyan ez eseményt Stritter (III. 964–978.) 1096. évben Comnen Anna után a comanokról vagy kúnokról részletes hűséggel előadja, s Nestor Dewgenevitse nem más, mint Stritter ál-Diogenje, s itt is egy erős bizonyitvány arra nézve, hogy ugyanazon egy nemzet a görögöknél coman, az oroszoknál palócz néven van ugyanazon egy eseménynél szerepeltetve.

Míg azonban a palóczoknak az ál-Diogenhez ragaszkodó csapatai keleten hónapokig tartó hadjáratban távol voltak, azalatt a honmaradottak két főnökük: Itlar és Kitán vezérlete alatt békeszerződés végett Vladimirnál megjelentek; Itlar csapatainak vezéreivel Perejeszlawl városba bebocsáttatott, Kitán pedig seregével a város árkolatai között maradott. Vladimir kimélni akarván országát a pusztitástól, a palóczokkal megbékült, s magát ezeknek évi adófizetésre kötelezte; s biztositásul fiát Svantoslawot a palóczoknak kezesül adta.[15]

Ugyan ekkor érkezett meg Slaväta is, mint Svätopolknak Volodimirhez bizonyos ügyben küldött követe. Ez és Ratibor pártfeleikkel arra is igyekeznének reábirni Volodimirt, hogy Itlart fényes kiséretével együtt ölesse meg. Volodimir e tanácsot visszautasítá, mert esküszegő lenni nem akar. De amazok bátoriták, hogy nem fogja esküjét megtörni, ha boszút áll azokon, kik annyi eskü után is Oroszországot szüntelen pusztítják s népeit gyilkolják. Már engedni vala hajlandó Volodimir, de kezesül adott fiának életéért remegett. Erre Slaväta még azon éjjel nehányad magával és a torkokkal az árkolatokba lopózván, titkon Svätoslavot ellopták, Kitant pedig embereivel felkonczolák. Ez éjt Itlar övéivel együtt a Ratibor házában töltötte, mitsem tudva a Kitan gyász sorsáról. Másnap febr. 20-kán vasárnap Ratibor embereit lefegyverzi, s a szobákat fűttetni rendeli; Volodimir ezután Bajduk nevü szolgáját küldi Itlarhoz oly izenettel, 116hogy elébb Ratibornál egy meleg szobában öltözzenek fel, reggelizzenek meg, s ekkor jelenjenek meg nála. Itlar elfogadta e meghivást. De alig léptek be a számokra fűtött szobába, az rájok záratott, Olberg pedig, Ratibor fia, a szoba tetejére felmenvén, itt csinált nyiláson Itlart szíven lőtte, ki halva rogyott le, s azután fényes kisérete is legyilkoltatott. Ez alatt Svätopolk és Volodimir Oleget követek által felszólíták, hogy velök egyesülve fogjon fegyvert a palóczok ellen. Oleg megigérte, de otthon maradt. Svätopolk és Volodimir pedig a palóczok lakásait megtámadán, marháikat, lovaikat s tevéiket elhajták, s közülök családjaikkal együtt sokat fogságra hurczoltak. Ezen neki bátorodván, felszólíták Oleget, hogy igérete nem teljesítését pótolja ki azzal, hogy Itlarnak nála lévő fiát vagy gyilkolja meg, vagy adja ki az ő kezükbe, Oleg ezt is kereken megtagadta.

Övéiknek ily gyalázatos meggyilkoltatásáért véres boszút állani, a palóczok még ez évben Ukraniában Jurjew város alatt megjelentek, s ezt egész nyáron át ostrom alatt bezárva tartották, végre Svätopolknak nagy munkával sikerült őket megengesztelni. A palóczok átkeltek a Ros vizén, Jurjew lakosai pedig Kiewbe menekültek; erre a palóczok az üres várost lángba borították.[16]

Svätopolk és Volomir ez alatt nem felejthetvén azt, hogy őket Oleg a palóczok ellen nem segítette, azt hitték, hogy a palóczokkal titkos szövetségben áll; meghivták tehát Kiewbe a püspökök, szerzetesek és bojarok gyűlésébe, értekezni az ország védelméről. Oleg azonban a követségnek azt felelte: nem fogtok rábirhatni, hogy fejemet a püspökök, szerzetesek és haszontalan egyének akarata előtt meghajtsam; s cseltől tartva, meg nem jelent. Erre a másik két orosz herczeg Csernigovot megtámadta, azonban előlök Oleg Strarodubba menekült, de ezt is körül vették, s 33 napi ostromzár után végre békét kötöttek, midőn Oleg szentül fogadta, hogy a kiewi tanácskozmányra megjelen; ez azonban meghiúsult. Mert 1096-ban Bonak vezérök alatt a palóczok Kiew alatt termettek, a vidéket pusztították 117s Berestovban a herczegi palotát felégették. Ugyan ekkor egy másik palócz-sereg, Kurja vezérlete alatt, Perejaslawlt támadta meg, s máj. 24-kén az elővárosokat lángba borította. Ez alatt Oleg Resanba, Svätopolk és Volodimir pedig haza vonultak. Máj. 31-kén Svätopolk ipa Tugorkán – Dlugossnál Tuhorka – palócz-herceg Perejaslawl előtt megjelent, de a kapuk előtte bezárattak: Svätopolk és Volodimir a Dnieper partján vonultak ellene, s a vizeséseknél átkelvén, a nélkül, hogy a palóczok által észrevétettek volna, a város közelébe hatoltak. A város lakossága őket örömmel fogadta, s az orosz lovasság Truboszaw vagy Trubesa folyónál vágtatva rohant a palóczokra, mely általi meglepetésök közben futásnak eredtek, s megverettek, közülök többen, ezek közt maga Tugorkán, ennek fia s több előkelők elestek. Ez történt jul. 19-kén.

Másnap Svätopolk ipának holttestét felkerestetvén, Kiewben egész ünnepélyességgel eltemettette azon dombon, hol az út Berestovba és a zárdába két felé válik.

Jul. 20-kán Bonak titkon és véletlen másodszor is meglepi Kiewet, s kevésbe mult, hogy el nem foglalta a várost; végre kénytelen lett megelégedni azzal, hogy az elővárosokat és István zárdáját felgyújtotta, s ezzel visszaindult.[17]

Eezután igy ir Nestor:[18] „a petseri zárdához is eljöttek, mi akkor éppen czelláinkban pihentünk, s nagy lármát csaptak a zárda előtt – mi a zárdaudvarba menekültünk, mások a fedélzeten másztak fel, mert Ismael istentelen gyermekei a zárda ajtait bevágták, a czellákba rohantak, azokat feltörték, s mit azokban találtak, mindent elvittek. Ezután Isten sz. anyjának házát felgyújtották; majd a templomhoz jöttek, s tüzet gyújtottak ajtaiban délről és északról, betörtek a tornáczba, hol sz. Theodosius sirja van, a képeket elvitték, az ajtókat megégették, s káromolták az Istent és a mi vallásunkat. Ugyan ekkor felégették az ugynevezett veres vagy szép házat, melyet Wesvold kegyes herczeg Vüdobits melletti dombon épített. Ismael elátkozott 118gyermekei, az istentelen palóczok mindent felgyújtottak, testvéreik közül nehányat fegyvereikkel megis öltek.”

Ez alatt az orosz herczegek Oleg ellen fegyerre keltek, s a szerencse Olegnek szolgált, mígnem ez év vége felé Volodimir fia, Vätsislav, Kuna palócz vezérrel és palócz sereggel megjelenvén, Oleg megveretett s Muromba menekült.[19]

Végre belátták az orosz herczegek, hogy a köztük folyvást fennálló viszály csak a palóczoknak szolgál előnyére, kik ezt felhasználva széltiben rabolják s pusztítják tartományaikat; összejöttek tehát 1097-ben Lubetsben hatan: Svätopolk. Voldimir, és Igor fia Dávid, Vasilko, Svätoslav fia Dávid, s ennek testvére Oleg[20] s egymásközt a tartományokat elosztván, véd- és dacz-szövetséget kötöttek s azt esküvel ünnepélyesen megerősíték; megcsókolván t. i. a szent keresztet, ezt mondák: a ki közülünk jövendőben a másik ellen feltámad, annak ellensége lesz a szent kereszt, mi mindnyájan és az egész Oroszország. Erre egymást megölelték, s mindegyik haza tért. Dávidot, ki mindég a Vasilko birtokára vágyott, nagybátyja Svätopolk elkisérte Kiewbe; – itt az udvari cselszövény elébb Dáviddal, majd ezzel kezet fogva, Svätopolkkal elhitette, hogy Volodimir és Vasilko ellenök véres összeesküvést forralnak. Svätopolk e vád igazságáról többé nem kételkedve, Vasilkot névnapi ünnepély ürügye alatt Kiewbe csalta, hol Dávid ösztönzésére előbb bilincsbe verette, majd szemeitől megfosztotta.

Nestor egykorú orosz iró e borzasztó műtétet következőleg irja le: „Svätopolk Vasilkot szabadon akará bocsátani, de Dávid nem egyezett bele, hanem őt gondosan őriztette. Még azon éjjel Vasilkot Kiewből lánczra verve kocsin Belgorodba szállíttatván, itt egy kis kamrába záratta. Midőn Vasilko egy torkot kést köszörülni látott, mindjárt gyanította, hogy szemeit akarják kiszúrni, s könyezve és jajgatva kiáltott Istenhez. Ezután Svätopolk és Dávidnak két lovásza leterítének egy szőnyeget, s megfogták Vasilkot, hogy reá vessék. Többen beléptek, földre teperték, megkötözték, egy deszkát mejjére tettek s ketten ráültek. De nem bizván vele, még más kettő jött segitségül, még egy deszkát tettek rá, 119s oly erősen lenyomták, hogy mejjcsontjai ropogtak. Ekkor Berendi nevü tork oda lépett, s egyik szemét késsel kiakarta szúrni, de elhibázván, arczát hasította meg; erre befurta kését szemgolyójához, s azt kihúzta, azután hasonlóan a másikat is, s Vasilko olyan lett, mint egy halott. Ekkor felvették, begöngyölték egy szőnyegbe, mint halottat feltteték kocsira, s elvitték Volodimirhez.”

Decz. 6-kán megtudván e borzasztó eseményt Volodimir, boszúra hivta fel a többi herczegeket Svätopolk ellen, kik csakhamar egyesült sereggel Kiew alatt megjelentek; Svätopolk a végveszélytől csak a köztiszteletben álló Miklós főpap közbenjárására menekült meg, ki igazolta, hogy Svätopolkot a borzasztó bűntényre Dávid titkos ösztönzései ragadták. A béke tehát megköttettet, kötelezvén magát Svätopolk eskü alatt, hogy azonnal fegyverre kel Dávid ellen, s azt elébb le sem teszi, míg vagy el nem fogja, vagy birtokától meg nem fosztja. E közben Dávid az ellene fegyverre kelt Volodarral Buschesknél találkozván, ennek Vasilkot átadta.

Tavasszal Svätopolk megtámadta Dávidot, s legyőzvén, kényszerité őt, hogy birtokát neki engedje át, s az oroszok legnagyobb ellenségeinél, a lengyeleknél keressen menhelyet. E sikeren neki bátorodva, Svätopolk Volodart és Vasilkót is seregeivel megtámadta, hogy birtokaikat tőlök elvehesse. A két testvér a rschevi téren csatarendben vonult ellene. Mindkét sereg szeme láttára a vak Vasilko a kezében tartott keresztet ég felé emelve, messzehangzó szóval felkiáltott: „e kereszt megcsókolása mellett fogadta nemrég Svätopolk, hogy minket szeret s oltalmaz, s nehány hónap mulva szemeimet kiszúratta, s most itt áll ő, hogy minket örökségünktől s életünktől is megfosszon, Isten legyen a biró közte és közöttünk.” E szívrázó jelenet megtette hatását. Svätopolk teljesen megveretett, s kevesed magával Kiewbe menekült. De romlott lelkületének kevélységét e nagy veszteség sem teheté meg, sőt ujabb tevékenységre ösztönzé.

Fia Jaroslavnak vezetése alatt megjelentek követei Kálmán magyar király udvarában, fegyveres segítséget esdekelve a przemysli herczeg Volodar ellen. Nestor (167. l.) ez eseményt 1097-re, Dlugoss. 1094-re teszi, s ez utóbbi Kálmánt nem mint királyt, hanem mint magyar herczeget emliti. 120(328. l.) A követségnek a bölcs király segélyét megnyerni annyival könnyebb volt, mint neheztelt a csernigovi fejedelmekre, azért, mert ezek a Magyarország határait folyvást fosztogató kúnok szövetségesei valának. Parancsára nagy csapat királyi lovasság, s nehány megye zászlóalja, mintegy nyolcz ezer ember, János (Gyula–Turóczynál) nádor vezérlete alatt fegyverre kelt, s maga a király is nehány püspök és országnagygyal kisérte a seregnek a kárpátokoni fáradságos átvonulást.

E közben Dávid Volodarral és Vasilkoval újra kibékélt, s a kumanok és lengyelek neki biztosított barátságát ezek részére felajánlotta. A magyar seregnek a királylyal és Jaroslavval közelgetésének hire reá birta ezeket Dávid ajánlata elfogadására, ki azonnal útra kelt, hogy a kuman segédhadakat ide elvezesse. A közben Kálmán hadaival tűzzel-vassal pusztítva az orosz földet, Przemysl alá megérkezett, s Volodar a jól megerődített várba vonult, s hogy az őt fenyegető nagy veszélyt elhárítsa, nejét a szép Lankát, mint közbenjárót a magyar táborba küldötte. Ez leborulva s a király térdeit átölelve esdekelt, hogy kössön békét, s kimélje meg férjét és nemzetét; Kálmán meg sem akará hallgatni, s mivel esdekléseitől máskép szabadulni nem tudott, – Turóczy szerint – csizmája sarkával megrúgva, magától eltaszította, felkiáltván: „gyalázat az egy királynak, ha erős szándokában egy nő könnyei megingathatják.”

A szép orosz hölgy a sértés szégyenétől lángba borult arczczal felállott, égre emelt kezekkel hivta Istent segélyül, s iszonyú boszúval fenyegetőzve, visszatért herczegi férjéhez.

Majd megjelentek Kálmán előtt a kúnok követei is közbenjárókul az oroszok mellett, de ezek is hasonló megvetéssel fogadtatván, a király ingathatlan maradt, s azonnal a vár ostromához készült. Svätopolk azonban elmulasztá a kúnokat megtámadni, minek folytán Dávid útközben találkozván Bonjak palócz-vezérrel – kit Turóczy Mircod név alatt említ, – ennek segélyül megnyert hadaival éjjel a magyar tábor közelébe megérkezett.

A kúnok lelkesülve valának a csatára, hogy a magyaroktól gyakori megverekedésükért boszút álljanak; s hogy harczi dühük még inkább fellángoljon, vezérük Bonjak – ősi 121szokás szerint – az éjfél óráiban elvonult az erdőbe, hogy a farkasok ordításából vállalatuk sikerét előre kipuhatolja. Az erdő rengetegében utánozván a farkas-üvöltést, az erre összegyűlt farkasok elkezdtek ordítani. Visszatérve a vezér övéihez, a jósige igy hirdettetett ki: a kúnok győzelme bizonyos, ha a magyarokat a támadásban megelőzik.

E kedvező előjel teljesen elhatározottá tette a számra csekély sereget, mert Dávidnak csak száz, Bonjaknak is csak 350 embere volt. Bonjak e kis seregét három részre osztotta; két részt, az ijászokat az erdőben, San és Vagrusch vizek között rejtett el Altunopa palócz-vezér és Dávid parancsnoksága alatt; maga pedig két csaptaban 100 fegyveressel napkeltekor az előőrsöket könnyű szerrel összefogdosván, iszonyú hadi-lármával a magyaroknak szekerekkel körülvett táborára ütött, s fegyveresei a mély álomba merülteket kimélet nélkül konczolták. Majd midőn a felébredt magyarok fegyverre kaptak, Bonjak hirtelen megfordult, s az erdő felé futott; a magyarság egész tűzzel üldözte be a legsürübb erdőbe, de midőn a város felé vissza akart fordulni, a palócz-csapatok rejtekhelyeikből hirtelen előrontván, a visszavezető útat tőle elzárták; majd Bonjak is csakhamar visszatért, a magyar sereg egészen körülvétetett, s a palóczok nyilai négy ezer magyart öltek meg a csatatéren.

Ekkor a megszaladt magyarokat kezdték el üldözni, s midőn Kupan és Lőrintz püspökök, a vitézségéről híres Euzem vezér, az almásiak törzse, és sok mások – mint a magyar krónikák irják – a kúnok nyilai által hullottak el. – A kúnok egyik vezére Monoch tüzesen üldözte a magyarokat; ezt a király egyik legvitézebb főtestőre Máté elakarván fogni, ellene rohant, de ez megfutott, azonban egy hátrafelé ügyesen röpített nyillal Máté lábát keresztül lőtte, úgy hogy ha társai paizsukkal nem védik, a halált ki nem kerülhette volna. Ekkor egy Péter nevü magyar szállott szembe Monokkal, ki az előbbi nyillövés után míg felajzott íjjára másik nyilat vett elő, Péter hirtelen reá ütve, oldalán átszúrta, s eként elfogván, életben a király elébe vitte.

A harcz hevében Kálmán király is végveszélyben forgott, 122s csak a nádor s hű testőrei önfeláldozásának, kik őt erős kőfal gyanánt vevék körül, köszönheté éleben maradását; a nádor azonban itt kapott sebe miatt később Magyarországban el is halt; ezenkivül a magyarok összes tábori szerei, öltönyeik, fegyvereik, edényeik s a királyi kincsek a kúnok zsákmányaivá lettek.

Az életben maradt magyar sereg szétveretett, egy része az erdőkbe menekült, más része a sötét éjben tévelygett, s két nap két éjjel vala az üldöző kúnok nyilainak kitéve, sokan a folyamba fuladtak, hegymélységekbe rohantak, vagy éhen vesztek el.[21]

Turóczy azt jegyzi meg, hogy e csatában oly iszonyú vala a magyarok vesztesége, milyet ritkán szenvedtek, oly nagy volt a veszély, hogy azt leirni, elmondani nem lehet.

Kálmán a nagy veszteség felett mély fájdalommal tért haza, s első gondja lett, hogy országát a kúnok és oroszok betörései ellen biztositsa. Ez lehetett oka, hogy Vratiszláv cseh herczeggel még ez évben szövetséget kötött, s talán ez indok birta arra is, hogy első neje Busilla 1101-ben meghalván, 1104-ben orosz nagyherczeg Svätopolknak Predzlava nevü leányát nőül vette, de a kit hűtlenség gyanúja miatt atyjához Kiewbe visszaküldvén, itthon egy Borics nevü fiat szült, ki bár törvényes származása, kétséges vala, később mint Kálmán fia magyar trónkövetelőül lépett fel.[22]

Ezen Kálmánnal folyt háborúban Svätopolk idegen segédhadait a XIV-dik századbeli bécsi képes krónika világosan kún, Dlugoss XV-dik századi lengyel iró pedig palócz néven említi, mi a két névnek egy nemzetre vonatkozását igazolja.[23]

[1] Hammer Gesch. d. gold. Horde 10. l.

[2] Magy. tört. tár I. Jerney palócz-krónika 35. l. Minthogy ez adat Scerbat. I. 283. jön elő, forrás megnevezés nélkül, e miatt ezt Schlötzer kétségbe vonja.

[3] Suhm. Abh. 282. l. Hammer Gesch. d. gold. Horde 446. l.

[4] Jerney 36 l. Nestor 133. l.

[5] Hammer 446. l. Nestor 134. l.

[6] Nestor 135–6. l. Dlugoss. Hist. Polon I. 249. l.

[7] Jerney 36. l. Nestor 140–1. l. Dlugoss. 283. l.

[8] Nestor 141. l. Dlugoss. 286. l.

[9] Annal. Russor. An. 6599.

[10] Nestor 142. l. Hammer 447. l.

[11] Nestor 145. l.

[12] Nestor 147–8–9. Dlugoss. 306–8. l.

[13] Nestor 150. Dlugoss. 309. l.

[14] Nestor 150. l. Dlugoss. 310. l.

[15] Nestor 150. l.

[16] Nestor 151. l. Dlugoss 315–6. l.

[17] Nestor 152–153. l. Dlugoss. 319. l.

[18] 154. l.

[19] Nestor 158. lap. Dlugoss. 320. l.

[20] Nestor 158. l.

[21] Dlugoss 328–9. Nestor 158–68. Turóczy 220. l. Bonfin 243. Szalay 206. Horváth M. 224. Fessler I. 523. Jászay 380. l. Endlicher mon. 56. l.

[22] Horváth M. 224. Buday 331. Szalay 209. l.

[23] Jerney palócz-krón. 4–6. l.