Ezután lasanként elenyésznek a Moldvában lakott besenyők a történelemből, legalább a görög íróknál rólok 1160–70 után alig van emlékezet. De azért e vitéz nép nem tűnt el a föld színéről, hanem testvéreik a kúnok a fekete tenger partjairól mind nagyobb s erősebb tömegekben nyomulván elő, egy részök ezekkel egyesült, s kún név alatt leve tovább is rettentője a római birodalomnak, más részök időnként hazánkba beköltözvén, itt külön vidékeken telepíttetett le, s vitéz csapataik együtt harczoltak a magyarokkal az ezek által folytatott többféle bel- és külföldi csatákban, még pedig besenyő, végőr, speculator, sagittarius = ijász, siculus = székely nevek alatt; mely különböző nevek ugyanazon nemzetre vonatkozását Jerney hitelesen kimutatá; valamint felderítette azt is, hogy besenyők hazánkban kisebb-nagyobb tömegben 25 megyében, sőt Erdélyben is laktak.
1044-ben Péter védelmére Aba Sámuel ellen, Henrik német császár Sopronnál beütött az országba, Abát megverte, de a németek közül is igen sokan elestek, mert az ijászok (sagittarii = besenyők) ölték őket.[1]
1047-ben Péter király a maga német hadaival el nem menekülhetvén, Zamur fejérmegyei faluba érkezett, hol egy udvari erődben magát három napig védelmezte, mignem az ijászok (= sagittarii) által minden katonái megöletvén, ő maga élve fogságba esett.[2]
1052-ben Henrik Béla ellen betörvén, csakhamar éhséggel fenyegetve látta seregét; ezenfelül a magyarok és besenyők is minden éjjel támadást intézvén ellenök, mérgezett nyilakkal pusztíták őket; sőt sátoraik közé pányvaköteleket hajítván, ezekkel közülök többeket elfogdostak; annyira féltek vala anémetek a reájok omló nyilzáportól, hogy árkokat ástak, ezekre vérteiket ráboríták s ezek alá menekülének.[3]
1067 körül a zaztyi apátság alapító oklevelében Színhalom 97vidékén említtetik: „besenyők kútja,” „Besenyők temető-helyei” helynevek, s 20 besenyő szolgák.[4]
I. Geiza és Salamon közti viszályok alatt 1074-ben a Fertő vidéki azon besenyők, kik ide, hihetően – ezelőtt két évvel János főispán által mint foglyok, telepíttettek le, egyező akarattal felkérték Geiza királyt, hogy ha őket szabadsággal megajándékozza, őt készek Salamon boszantásait annyira megfékezni, hogy többé Mosonyból és Sopronból nem fog merni kijönni Magyarország háborgatására. Geiza kérésök teljesítését megigérte. Erre a besenyők Zultan nevü fejedelmek alatt fegyverre keltek; Salamon a németek őrgrófját Hermichet hivta segítségre, de ez a besenyők borzasztó tekintetét meglátva, azon ürügy alatt, hogy nagy bőjt idején harczot nem kezd, visszavonult, s a Bachy hegyen ütött tábort. Salamon ellenben a besenyőkkel csatát vívott, melyben közülök sokan megölettek, mások a Fertő tavában elvesztek, s vezérükkel Zultánnal csak kevesen menekülhetének meg.[5]
Ugyancsak I. Geiza alatt a magyarországi besenyők, mint a dalmaták segédtársai a görög császár ellen a kalézokkal együtt harczoltak.[6]
1116-ban II. István és Ulászló cseh fejedelem a régi szövetség megerősítése végett összejöttek a határul szolgáló Olsva partján a luczkói rónaságon, hova a királyt a besenyők és székelyek is elkisérvén, itt a két fél kisérő csapatai közt Solth főember fondorkodása folytán csatára került a dolog, s az ijászokat a csehek megrohanván, a kisebb számú székelyeket és besenyőket a király sátoráig űzték, hol a királyt is magokkal véve, magyarföldre vonultak.[7]
Fentebb láttuk, hogy a scytha néven említett besenyők 1122–3-ban, Comnen János által igen nagy vereséget szenvedtek; melynek – Turóczy szerint[8] – az lett következménye, hogy ezen a császár által történt megveretés folytán (a caede imperatoris) nehányan a kúnok közül Tatár vezérük alatt 1123-ban II. István magyar királyhoz menekültek, ki őket, Horváth P.[9] és Jászay szerint[10], 98a mai Kis-, Budai F. szerint[11] a mai Nagy-Kunságba telepítette le. A nyert termékeny szállások több kúncsapatokat beköltözésre csábítottak. Ekként számuk megszaporodván, hő ragaszkodásuk a királyhoz őket II. István előtt oly kedveltekké tette, hogy vezérük Tatár a királyi udvarban lakott. E kitűnő kegy a magyar főurakat sértette, de boszújokat elfojtották mindaddig, míg a király megbetegedése kedvező alkalom lett arra, hogy a birtokaikon sérelmeik visszatorlása végett pusztító kúnokat megtámadják, a midőn közülök sokat meg is öltek. Összegyűjtve az életben maradtak közül az előkelőket, ezek kiséretében könnyezve panaszlá Tatár vezér övéinek legyilkoltatását az ágyban fekvő beteg király előtt, ki megindulva, szeretett hivei halála feletti fájdalmában, felkiáltott: „ha meggyógyulok, minden megölt kúnért tiz magyar vére fog hullani, – ne féljetek, mert meggyógyultam.” E szavak után vigasztalólag a kúnok felé nyújtá reszkető kezeit; ezek tolakodva rohantak, hogy a királynak őket védő kezeit megcsókolják; a nagy tolongás annyira kimeríté a most lábbadozó királyt, hogy ez betegségébe visszaesvén, meg is halt 1131-ben.[12]
A kúnoknak ezen II. István alatt hazánkba történt beköltözésére nézve egyedüli forrásul Thuróczy krónikája szolgál, de ennek előadása sem tiszta; mert bár több helyen emlékezik külön a besenyőkről, külön a kúnokról, azonban úgy látszik mégis, hogy más helyen a két nemzetet névszerint összezavarja, p. 1070-ben Osul vezér népeit ő kúnoknak, Kézai s mások besenyőknek nevezik.
E kifejezése: „a caede imperatoris,” nem jelenthet mást, mint hogy a keleti császár általi megveretésből vagy megöletés elől költözött be Tatár vezér övéivel. A tulajdonképeni kúnoknak II. István uralkodása alatt a keleti császárok bármelyikével hogy csatája lett volna, erről a byzanti irók sehol nem emlékeznek, mert 1114-ben II. István uralkodása első évében, átkeltek ugyan a kúnok az Isteren, de a császári seregek közeledtének hirére minden csata nélkül ismét visszavonultak.
99De nem volt ily végzetes csatájok az úzoknak sem a korban a keleti császárral, sem a palóczoknak akár a keleti császárral, akár az orosz herczegekkel; s így kénytelenek vagyunk e beköltözést a besenyő-kúnoknak Comnen Jánossal 1122–3-ban történt véres hadjáratával hozni kapcsolatba, s ha visszaemlékezünk ennek részleteire, jelesen, hogy sikerült a császárnak az ellenséges besenyő-kúnok közül több törzseket gazdag ajándékkal a többi törzsektől elpártolásra birni, s az így számban megfogyott besenyő-kúnokat igen véres harcz után legyőzni: mi vala természetesebb, mint az, hogy a csatatérről elmenekült besenyő-kúnok az őket elhagyott többi törzseikhez s ezek lakhelyére visszamenni tanácsosnak nem tartván, a velök törzsrokon s egynyelvü magyarok védelme alá menekültek.
Hogy azonban a Tatár vezér alatt bejött, s ezt követve beszállingózott besenyő-kúnok hazánk melyik részében lettek telepítve: erre nézve a történelmi adatok teljesen hiányzanak, mert hogy ezek Nagy-Kúnság területén nyertek volna szállást: ez semmi adattal nem igazolható. Talán közelebb járunk a valósághoz, ha azt mondjuk, hogy a besenyő-kúnok inkább a hazánkban már ekkor lakott besenyők közé vagy ezek szomszédságába lőnek letelepítve.
Géza magyar király Borics pártolásáért boszút állani kivánva, Henrik osztrák herczeg ellen 1146-ban Mosony és Lajta között táborba szállott, szemben vele a folyam balpartján Henrik hadai állottak. Másnap a király és nagybátyja Belus hadirendet alkottak. Elől két csapat székely és besenyő, a határszéleknek e válogatott ijászai, utánuk a várkatonák, középett a kir. dandár tizenkétezer vitézzel Belus vezérlete alatt. A székely és besenyő-ijászok a Lajta védelmére rendelt német előhadat visszaűzik, s közülök gyors lovaikon sokat el is fognak. Ekkor Henrik a nehéz lovassággal maga ront ez ijászokra, kiket rövid csata után sikerűlt is visszanyomni. A visszavonulókat a herczeg egész hévvel üldözi, midőn a kir. dandár hirtelen teljes erővel oldalban megtámadja az osztrák hadat; véres harcz keletkezik; Henrik Bécs alá menekül, vezérei Rathold és Ottó 100fogságba esnek; kétezer német s háromezer magyar maradt halva a csatatéren.[13]
Ily vitézséget s tevékeny részvétet tanúsítván a hazánkba költözött besenyők az országos hadjáratokban, s különben is mint szabad nemzet fiai, a haza alkotmányában külön szervezetet nyertek; s egy 1192-ben kelt okiratban már emlités van téve a besenyők birájáról – comes, – s elősoroltaknak törvényeik s kiváltságaik, melyek legközelebb járnak az erdélyi székelyek és szászok statutumaihoz.[14]
A besenyők nagy része hazánk Németország felőli határszélei védelmére rendeltetvén, valóságos hadi szerkezetü katonatelepeket alkottak, melyek szüntelen fegyverben állván, őrködtek a határon ellenséges becsapások ellen.
Közháború idején úgy ezek, mint a hon más részeiben letelepitett társaik, erős csapataikkal a magyar táborhoz csatlakozva, saját főispánjok zászlója alatt a hadtest előljáró, száguldozó osztályát képezték, s könnyű bő ruházatban lóháton szálltak hadba.
Szokásaikról Bonfin ezt irja[15], hogy szokásuk zászlóaljakba oszlani, nagy szakált és bajuszt, taréjos farkas süveget, s a perzsák módjára hullámzó bő öltönyt, még selyemből is viselni, s a gyors lovakban igen gyönyörködtek. Ha ezek ellenében Leo császár leirása után olvassuk a IX-dik században élt magyarokról, hogy ezek nemcsak magokat, hanem az előbbkelők lovaik előrészét is vaspikkelyekkel fedték be: érteni fogjuk, hogy ezekhez képest a könnyű, pongyola öltönyü és csak nyillal fegyverzett besenyő csekély tekintetü vala – vilissimi bisseni.[16]
A besenyők grófja s birái nemcsak a hadi, hanem polgári ügyeit is intézték népeiknek; e grófok közül többen a király és haza iránti érdemeikért magyar nemességet, jelentékeny birtokokat, sőt némely méltóságokat is nyertek; így 1192-ben Mogh bácsi főispán és nádor, 1406-ban Eorghedei Pál bán, 1329-ben Benedek baranyai főispán, ezen kivül többen allovászmesteri, tárnoki, udvarnoki kitüntetésben részesültek. Régi oklevelek szerint grófjok volt 1216-ban Ochus országbiró, 1222. Gyula nádor és Lukács; 1011267-ben Poky Olivér győri főispán és a Rába körüli besenyők birája; 1324-ben Fülöp nádor, kúnok és besenyők birája, 1329-ben Mikch mester, slavoniai bán, 1346-ban Gergely mester, ki 1347–1349. 1350-ben mint a besenyők kapitánya, s 1351. 1352. 1355-ben is említtetik, végre 1406-ban Maróthi János macsói bán.[17]
Jerney hiteles adatok nyomán kimutatva, hogy a besenyők Magyarországon nagyobb felekezetben, Mosony, Sopron, Vas, Győr, Csanád, Fejér, kisebb csapatokban pedig: Arad, Bács-Bodrog, Baranya, Bars, Bihar, Borsod, Heves, Komárom, Liptó, Nyitra, Pest-Pilis és Solt, Pozsony, Somogy, Szabolcs, Szala, Szerem, Tems, Torontál, Verőcze, összesen 25 megyében voltak letelepítve.[18]
Ezenkivül a besenyők régi országával Moldvával határos Erdélyben is számos nyomai vannak a besenyő telepeknek. Hunyadmegyében Bessan (Bessendorf), Fogaras vidékén Besse, Bessinbak, Alsó-Fejér és Küküllő megyében, Besztercze- és Háromszékben négy Besenyő nevü helység, Háromszékben Besenyő-patak, Aranyos-székben Buzás-Besenyő, Besenyő-patak, sőt Orosz-falu (Oroz-falu?) is besenyő-telep; a székely-föld némely elpusztult helyeit is szabad besenyők ülték meg; innét van, hogy Kanta, Karatna, alsó-, Felső-Volál (= falu tót nyelven), Peselnek, Szárazpatak és Kezdi Sz.-Lélek helységeket hajdan szabad besenyők lakták, kik a királyt fegyverrel szolgálván, a székelyekkel táboroztak. E faluk hajdan a székely földhöz tartoztak, s csak akkor lettek Fejér megyéhez csatolva, midőn az Aporoknak e faluk is Bálványos várához adományoztattak. Igy az Apor család osztályos perében 1324-ből szabad bicenok (besenyők) 85 lakhelyei (mansiones) említtetnek, kiket a hatalmas Aporok erőszakkal tettek jobbágyokká. Előjön a szászok 1224-dik évben kelt kiváltság-levelében, hogy a szászok a blachok és bissenok (oláhok és besenyők) erdeit és vizeit ezekkel közösen használják.[19]
A moldvai besenyők régi hadi szokásaikról 102a XII-dik század végén élt egykorú iró Nicetas Choniates 1154-dik évi eseménynél következőket irja:
A besenyők fegyverei: vállukról lefüggő s nyilakkal telt puzdra és kézíjj, de vannak, kik harczban dárdákat is használnak; többnyire lovas-ijászok. Hadjáratokban őket sem élelem-hiány, sem nagy folyók nem gátolják; mert ha más élelmük elfogy, harczi lovaik tejével táplálkoznak. Ugyan is bőrzsákjaikat a tölgyfa legvastagabb kérgével megtöltik, s vizmentesen bekötvén, ezekre felülnek, lovaikra nyergeiket s más hadi eszközeiket felrakják, s ekkor lovaik farkába kapaszkodnak, s lovukat vitorla-, bőrzsákjaikat hajó helyett használva, a Dunán könnyű szerrel átúsztatnak; sőt ha zsákmánynyal megrakodva haza felé jönnek, zsákmányaikat is több lovaik hátára rakják fel.[20]
Úgy itt, mint több más helyen láttuk, hogy a régi hún-scytha népek előtt a legszélesebb és ragadóbb folyamok veszélyessége hadjárataik s költözködésüknél gátul nem szolgált, mert ők azokon zsákmánynyal megrakodva is könnyű szerrel átúsztattak, ez mívelt korunk mai kényelmes elpuhultságát tekintve, csaknem hihetetlennek tetszik, mi azonban a következőkben találja könnyű megfejtését.
A régi scytháknál, ama derék népnél, mely csupa erő és egészség volt, a hideg fördés egyik legelső törvénynek tartaték; már gyöngédebb korukban szoktaták ahhoz gyermekeiket, nem ügyelve sem fagyra, sem hidegre. Legszigorúbb télben is vizbe márták őket. Ezáltal tőnek szert azon rettentő erőre és tartós egészségre, melyet sem hideg vagy égaljváltozás, szóval, mi sem birt megrendíteni. Csaknem meztelenül mentek ők fagyban s hidegben ide s tova minden káros következés nélkül, míg ellenben az elpuhult görögök, csupa látásukra is hüledeztek s megborzadtak. „Hogyan lehet az – igy szóla egy athenei egy scytha bölcshöz – hogy te oly ruhátlanul hideg és zordon időben ide s tova járhatsz?” ,És te – felel a scytha – miként járhatsz fagy és hóban födetlen arczczal?‘ Ugy ám – viszonzá az athenei – arzcomat ahhoz már hozzá szoktattam! „Gondold hát – válaszolá a scytha – hogy én csupa arcz vagyok.”[21]
[1] Turóczy II. 37. f.
[2] U. a. II. 41. f.
[3] U. a. II. 63. l.
[4] Árpád k. új okt. I. 24. l.
[5] U. a. II. 53. f.
[6] Cinnam. Hist. lib. 3. Jerney kel. út. I. 231. l.
[7] Turóczy II. 63. f. Szalay Magyarorsz. Tört. I. 230. l.
[8] II. 63. f.
[9] Commentatio die init. 56. l.
[10] Jászay 402. l.
[11] Polgári lex. II. 357. l.
[12] Turóczy II. 63. f.
[13] Katona III. 578. l. Szalay I. 244. l. Horváth M. I. 264. l.
[14] Pray Dissert. 170. l. n. jegyz.
[15] Dec. II. L. IV.
[16] Turóczy C. 55. 63. 65.
[17] Pray Dissert. 170. l. Jerney kel. út. I. 263–4. l. Gr. Zichy cs. okt. II. 245. 353. 419. 483. 594. l.
[18] Kel. út. I. 320–251. l.
[19] Windisch Geogr. Jerney i. m. 251. l. Kállay F. Székely nemz. 131. l. Orbán B. Székely f. III. 91. 109. 113. 117. 180. 182. V. 37. l. Benkő Spec. Transsylv.
[20] Stritter III. 929. l.
[21] Locke on Education – Tud. tár 1841. nov. 298. l.