VI.

Ezalatt a császár 40 napi veszteglés után számos sereget gyűjtvén, haditanácsba hivta össze vezéreit. Ő maga azon véleményben volt, hogy a megveretett scythákat folyvást üldözni kell, s nem engedi, hogy megállapodhassanak; mivel szomorú tények igazolták, hogy ezek szomszédsága mennyire veszélyes; mert az évszak különbsége nélkül több idő óta minden évben s egész éven át oly sok pusztítást követtek el a római földön, hogy azok közül csak egyet is, mint a görög írók mondják, alig lehet leirni; ehhez járult a scythák hajthatlan természete, kiváló makacssága, s a római név iránti gyülöletben kiirthatlan megátalkodottsága. Közülök saját felei iránti hűségben soha egy sem ingadozott, s annak megszegésére annyira nem gondolt, hogy a harczias évek hosszú sora alatt közülök egy is nemhogy önként, hanem császári gazdag ajándékok igérete mellet is vagy titkon a 80rómaiakhoz át nem szökött és pártolt. A császár tehát a fegyveres kézzeli megtámadás folytatását sürgette.[1]

Ellenben Maurocatacalo György, kit a császár nem rég scytha fogságból 40 ezer frton váltott vissza, és Bryenn nem tartották tanácsosnak a scythákkal az Isterhez közel megütközni. A tüzes vérü fiatalság a harczpárthoz csatlakozott, s a Haemuson leendő átkelés trombita szóval lőn a táborban kihirdetve; erre Bryenn azt válaszolá: „no így majd meg lehet próbálni, kinek a lova serényebb,” – értve ezalatt a visszaszaladást.

A scythák látva, hogy eként két oldalról támadtatnak meg, mely miatt őket nagy veszély fenyegeti, béke ürügye alatt követségek utjáni alkudozással igyekeztek az időt halasztani. 150 tagból álló követség jelnt meg a császárnál; de a ki azt először elfogadni nem akarta.

E perczben jelenti egy császári irodafőnök, hogy még ez órában napfogyatkozás lesz. Új eszme villant fel a császár lelkében, s maga elé bocsátván a scythákat, így szólott: „Isten legyen a bíró közöttünk; ha még ez órában jel mutatkozik az égből: úgy alapos vala gyanúm, kétkedni békülési igaz szándékotok felől, – ha nem, úgy tévedtem.” Nem telt el két óra, s teljes napelsötétülés állott be. A scythák rémülve bámultak. Ekkor őket a császár Nicerita Leonnak átadja, hogy kellő őrizet alatt vezesse a fővárosba.

Midőn útközben kis Niceába értek, éjjel a scythák az őrséget legyilkolván, elmenekültek s tekervényes útakon övéikhez visszaérkeztek.

Ennek hirére, a császár félve attól, hogy a scythák követeik letartóztatása miatti bosszúból hirtelen a rómaiakra törnek, a vaskapun átvonulva, elébb Bitzina vizénél, majd a „scytha udvar”-nak nevezett magaslaton foglalt állomást, mi közben a scythák több római katonát megöltek s elfogtak.

Másnap a Distra melletti folyamhoz érkezvén a császár, midőn itt lepodgyászolva, táborerősítéshez akart kezdetni, a scythák más oldalról hirtelen fejedelmi sátorára rohantak s a kifejlet csatában nehányan elestek s elfogattak. 81Az e miatti támadt zavar nagy félelmet idézett elő; a lovasok nyargalózásai miatt a császár sátorának oldala beüttetvén, összedőlt. E rosz előjel daczára a császár nehány csapattal a scythákat visszanyomta, s felszedvén táborát, Distra városát bekerítette, s nem sokára ostrommal be is vette.[2]

Nem sokkal ezelőtt Tat scítha fővezér[3] személyesen útra indult, hogy a comanok és más scytháktól segítséget kérjen; eltávozta előtt két vár védelmét rokonainak csapatjaira bizta kellő utasítás mellett, hogy megtámadtatás esetében a közel magaslatot elfoglalván, a rómaiakat szünet nélkül háborgassák.

Ez utasítás eredményét tapasztalván a császár, a várak ostromával felhagyott, s az Istertől nem messze táborba szállott. Itt hadi-tanács tartatván, harczba bocsátkozás lőn elhatározva; a rómaiak felállították seregeiket, de ezalatt a scythák is készültek, s megindultak családjaikat hozó szekerük hosszú sora kiséretében a csatatérre. A rómaiak segédhadait úz nemzetből való Úz nevü hires hős vezérelte. Iszonyú véres harcz kezdődik, mely tart reggeltől estig, mindkét részről sokan elesnek; Leo, a Diogenesnek fia a csatatéren halva, a császár testvére Hadrian, csapatjából csak heted magával tudott elmenekülni.

Még kétes volt az eredmény; mígnem több scytha vezér 36 ezer segély-csapatokkal megérkezik. A rómaiak helyzete perczenként kétségbeejtőbb lett.

A császár a csatarendből, hol eddig helyet foglalt, kilépve a sz. Szűz palástját zászló helyett lobogtatta kezében; kivont fegyvert ellenséggel vegyes csatázók között megállott, s csak rokonai közüli 20 elszánt vitéz maradt oldalánál. Ezeken át három scytha a császárhoz hatolt, kettő lova kantárát ragadta meg, egy pedig lábszárát. A császár ezeket részint megsebesítve, részint átszúrva, tőlök megmenekült. Erre a császárt Dukas Mihály megragadván, 82menekülésre hivta fel. Végre a császár engedett, de a scythák csatarendjére mutatva, felkiáltott: „ezen kell magunkat átvágni, ha menekülni akarunk,” s ezzel villám-gyorsasággal a scythák közé rohant; szerencsésen keresztül vágta magát, de Ducas Mihály, elbukván lovával, egy szolgája lován menekülhete meg.

A császár, kiséretével a scythák csatarendje háta mögötti tért elérvén, veszélyen kivül hitte magát, midőn új scytha csapatra bukkant, ebből nehány megöletvén a császár és Diogenes által, a többiek visszahúzódtak. De majd újra üzőbe vették a paczinakok; s látva a császár, hogy a feltámadt erős szél és a sebes lovaglás miatt a kezében lobogtatott zászlót megtartani nem lesz képes, azt lombok alá relrejtette, s az éj sötétében Goloëba megérkezett.

Ezalatt Paläolog, csapatjai szétveretése után, futásnak indult, de lova kidőlvén alóla, Leó chalcedoni főpap lován folytatja útját, midőn véletlen egy cserjés és mocsáros helyre vonult 150 római katonára bukkant; ezeket neki lelkesítvén, e helyet körülvett scythákon magát keresztül vágta; de csakhamar új üldöző paczinákok lármáját hallván háta mögött, ezekkel csatába ereszkedett, melyben lova megsebesülvén, maga egy barlangba menekült; honnét tíz napi bújkálás után, a helyes útra rátalálván, tovább futott.

A scythák temérdek foglyot ejtvén, kik közt volt Nicephor Caesar is, némely részök a foglyokat megölni kivánták, de a nagyobb rész Nicephor által felhivta a császárt azok kiváltására. A császár Beroëból rendelkezett, hogy a fővárosból pénz hozassék, s a foglyok visszaváltása megtörtént.[4]

E közben az Isterhez érkezett Tat fővezér, sok coman segélycsapatokkal. Ezek csakhamar követelőleg léptek fel, hogy mivel ők elhagyva családjaikat, éjjel-nappali fáradsággal segítségökre siettek, s nem okai annak, hogy a csata váratlanul elébb bevégeztetvén, ők prédához nem juthattak; a jogosság, méltányosság kivánja tehát, hogy a paczinákok nyert zsákmányaikat velök megosszák, különben azt 83fegyverrel is elveszik. A scythák e követelést kereken visszaútasítván, összecsapnak; véres harcz után a scythák legyőzetvén, nagy nehezen Ozolimna mocsárok közé menekülnek, hol a comanok által hosszabb ideig bezárolva voltak.

Végre a comanok éhség miatt övéikhez visszatértek, de mihelyt eleséggel ellátták magokat, a scythák ellen új hadjáratot kezdtek.[5]

E közben a császár beroëti táborában sereggyűjtéssel foglalkozott, honnét Drinápolyba ment át; a scythák pedig ez alatt a Goloë és Diampol közti hegyszorosokon áthatolva, Marcella hely körül táborba szállottak. Erről, valamint arról is, hogy a comanok már útban vannak visszafelé, a császár értesülvén, attól tartott, hogy a paczinákok és comanok szövetkeznek, s birodalmát végveszélybe döntik. Elküldte tehát Synesiust a scythákhoz követül, ki nyájas bánás módja s azon igérete által, hogy a mely földet eddig elfoglaltak, azt a császár nekik átengeid, velök a békét meg is kötötte.[6]

Azonban a comanok harczi vágy- és készülettel visszaérkeznek, s midőn megtudták, hogy scythák Marcellanál a császárral megbékéltek, követek által a császártól engedélyt kértek a scythák megtámadhatására. Ezt a császár megtagadta, hanem a követeket szívesen fogadta, s azon válaszszal bocsátotta el, hogy ő leginkább óhajtaná, miszerint a comanok haza térjenek.

A mi úgy látszik, meg is történt. Mert a scythák többé semmitől sem tartva, széles vidéken újra pusztították s raboltak, s már Philippopolig előnyomultak.

A császár ennek hirére megdöbbent, s mivel serege kevés volt, ezzel mást nem tehete, mint a scythákat folytonos portyázásokkal háborgatta. De ennek kevés sikere lőn, a scythák már Cypselláig hatoltak. Migiden római csapatvezér fia e portyázások alatt véletlen a paczinákokat megtámadta, s merészen midőn ezeknek egész szekerekig hatolt: itt őt egy scytha-hölgy kaszával vagy vashoroggal hirtelen a szekérhez rántotta, s fogolylyá tette; később megöletvén, fejét a császár váltotta vissza, atyja pedig bújában 84meghalt. Nem maradt más út a fenyegető nagy veszély elhárítására, mint a scythákkal újolag békét kötni.[7]

De e béke nem volt tartós, mert a scythák Taurocomban kitelelvén, tavaszszal pusztítva Chariopolba jöttek. Erre a császár nagy számu igen válogatott csapatot küld ellenök, kik a scythákat szekereiken ülve megtámadták, de ezek által lesbe csalatván, közülök 300-an megölettek, kiknek hősi halálát maga a császár is megkönyezte.[8]

A győztes paczinákok Chariopolból Thráciának Aprus városa felé indulnak.

[1] Stritter III. 854–5. l.

[2] Stritter 856–859. l.

[3] Emlittetik a palóczok történetében palóczfőnök Bonjak testvére Tasz, ki 1107. aug. 12-én a Sula folyó melletti csatában esett el, a Tat és Tasz hihetően ugyanazon egy személy Tas-nak elferdített neve. M. tört. tár. I. Jerney 42. l.

[4] Stritter III. 860–8. l.

[5] Sritter 868–871. l.

[6] U. a. 872–3. l.

[7] Stritter 873–875. l.

[8] U. o. 876–7. l.