V.

Ezután ugyanez évben a törökök fejedelme Iberiába berontván, minthogy ennek visszaűzésére a keleti császár Constantin saját seregeit elégtelennek találta, a Bulgariában letelepített paczinákok közül 15 ezeret hadi lábra állít, s Byzantzban lévő főembereik közül négyet: Sultzot, Seltzet, Caramant és Cataleimot vezérökül rendel, s miután gazdag ajándékkal s fényes fegyverzettel ellátta, Kis-Azsiába Chrysopolnál átszállítja, honnét őket Iberiába Adrobalan patricius szándékozott vezérleni. Átkelvén a tengeren, lovakra ültek, s kelet felé elindultak, azonban Melitenahoz érkezvén, itt Damatrys közelében általok „koment”-nak (?) nevezett értekezlet végett megállapodtak. Több vélemény között Catalimé győzött, hogy vissza kell fordulni, s nemzetükkel egyesülni. – Azon kérdésre, hogy miként fognak a tengeren átkelni? Catalim e felkiáltással válaszolt: „utánnam!” 70Erre Adrobala egy damatryi palotába menekülvén, Catalimot követte a 15 ezer paczinak, s elérvén a tengerpartot, Catalim megsarkantyúzta lovát, s beugratott a tenger hullámai közé, követte őt a nagy sokaság; a tengert átúsztatván, túlparton kiszálltak, s hosszú útazás után Tradicza vagy Sardicába rokonaikhoz megérkeznek. Ezekkel egyesülve, s a szomszéd vidékeken letelepedve lévő társaikat fellázítva, fokosra, kaszára kaptak, Philippolt elérve, Haemust áthágva, a Duna mellett táborba szállanak; egy vezérök Seltzes Lobitzban maradván. Ez alatt római vezér Arianita Macedo csapatokkal őket üldözőbe veszi, az elmenekülő Seltzes táborát elfoglalja, ezzel hazatér.

A paczinákok ekkor az Ister és Haemus között a tengerig nyuló sikságot, melynek neve százhalom volt, berkes, ligetes fekvése-, erdősége-, vize- s legelőjeért megszeretvén, itt letelepedtek, s Thráciát és Macedoniát innét gyakori prédálásaikkal háborgatták.

E közben a császár Kegent tanácskozás végett hivatja, ez minden csapatával Byzantz alatt Maitas mezőn táborba száll. Éjjel sátorába 3 pazcinak kivont fegyverrel belopódzik, s a történtekről mit sem tudó Kegent álmába megsebesíti, mignem az őrök által visszariasztván, megszaladnak, de a sokad magával előrohanó Baltzar, Kegen fia által elfogatnak.

Reggel Baltzar atyját négy kerekü kocsira teszi, s a császárra hivatkozó gyilkosokat a kocsi után köti, ő és testvére Pulin, lovas csapatával a városba megy. Itt a császár a gyilkosokat kérdőre veszi, kit mentségül azt felelik: Kegen hálátlan volt a római birodalom ellen, s terve az volt, hogy kora hajnalban a várost megtámadja, s a lakosság legyilkolása után felprédálja s ezzel övéihez visszatér. A gyanakodásra hajlandó császár erre Kegent gyógyítás szine alatt elzáratja, fiait tőle külön választja; a csapatokat pedig megvendégeli, hogy ha lehet, lefegyverezvén, elzárathassa, vége a gyilkosoknak szabad választás szerint lakhelyet enged.

A csapatok e tényekből semmi jót nem gyanítván, ovatosak lőnek; majd éjjel a táborból felkelve, elmenekültek, s 3-ad napra a Haemuson átkelve, elérkeztek övéikhez.

71Igy összegyülekezvén, s fegyverrel is eléggé el lévén látva, a Haemuson átkelnek s Aula erődnél tábort ütve, prédálnak.

Erre a nyugoti vezér Arianit Drinápolyból ellenök indul; elébb kedvezett is neki a szerencse, hanem Danpol erődnél a paczinákok főtömegével találkozván, megveretett, nehányat a főbbek közül, trák és macedo katonái közül pedig sokat vesztett.

E vész hirére a császár megrémülvén, Turakot és a városban letartóztatva lévő több paczinak előkelőket gazdag ajándékokkal megnyeri, s megesketvén, hogy a paczinakokat kiengesztelni igyekezendnek, azokhoz elküldi; egyszersmind minden keleti legióit egybegyűjtvén, ellenök útnak indítja. E sereg a Haemuson átkelve, Százhalomtól nem messze Diacene-nél táborba száll, s a paczinákok tönkre tételét oly bizonyosnak hitte, miszerint azon aggódtak mind a vezérek, mind a csapatok, hogy majd a paczinákok közül csak egy is elmenekül, sőt a rómaiak köteleket és szíjjakat is hoztak előre, melylyel a foglyokat összekötözhessék.

Erről a paczinakok Turak- és társaitól értesülvén, szinte táborba szállanak; majd harczra kerül a dolog. Legelőször is a rómaiak vezérei szaladnak meg, utánok csapataik, s igen nagy vereséget szenvednek. Cseltől félve a paczinakok, nem üldözték a szaladó római csapatokat, hanem az elesettek kifosztásához láttak. Ez alkalommal Pulin, Kegennek fia, egyik római vezért Combustot a hullák közt véletlen megtalálván, mivel benne életjelt vett észre, lovára feltette, s elvivén sátobára, ott gondos ápolás után életre hozta.

Ily könnyű győzelem után nem csuda, ha a paczinakok a római tartományokat minden tartózkodás nélkül rabolták.[1]

Ez újabb veszteség hirére a császár még nagyobb gonddal gyűjté össze seregeit, s Constantin vezér alatt Drinápolynál táborát mély árkokkal is körül veszi. Nem sokára Junius hónapban a paczinákok Drinápolynál megjelennek; erre a római táborban a felett indul meg a tanácskozás: ha megütközzenek-e a paczinákokkal vagy ne? Ezalatt Burtzes patricius a gyalogsággal rendellenesen a paczinakokat 72egész merészséggel megtámadja, s mivel ezek által megnyomatott, kénytelen volt az egész római sereg harczba bocsátkozni; a csata eredménye az lőn, hogy a rómaiak újra meg- és szétverettek; azonban közülök nem sok esett el, hanem az egész sereg az erősített táborba menekülvén, itt a paczinákok által bekerittetett, a tábor árka már kövekkel s rőzsével csaknem betöltetett, s a római egész sereg végveszélynek volt kitéve, midőn egy vetgépről hajított nyíl Sultz vezért lovával együtt átszúrván, de segélyhadak is közeledvén, a paczinákok megzavarodva visszavonultak.

Ezután még bátrabban pusztították a paczinákok Macedoniát és Thráciát, sőt egyrészök egész a főváros közelébe merészelt száguldozni. Ezalatt a császár Kegent a fogságból kibocsátván, elküldte a paczinákokhoz, hogy ezeket a császár iránti jó indulatra birja. Majd a fővároshoz közel táborozó paczinak csapatot János patricius egy éjjeli mámoros álomban meglepvén, meggyilkolta, s fejeiket kocsin a császárhoz szállította.

Kegen e közben útnak indúlván, előre követeket küldött a paczinákokhoz, kik hittel fogadták, hogy kivánságát teljesítik; erre Kegen megjelen régi hazájában, de itt mint honáruló tüstént darabokra konczoltatott fel.

Ezalatt a római vezérek Mihály és Byrenn seregeiket egyesítvén, a paczinákok egyes csapatait Galeánál és Toplitznál megverték; ennek folytán a paczinákok ezentúl ovakodtak a Haemus vidékét pusztítani, hanem egész erővel Macedoniára törtek. Ezt meghallva Mihály és Byrenn vezérek, éjjeli táborukat felszedik, s titkon és hirtelen nagy erőfeszítéssel Chariopolba érkeznek. A paczinákok zsákmánynyal megrakodva, este felé Chariopol alatti táborukba visszaérkeznek, és semmi vészt nem gyanítva, síp és cimbalom zengése mellett lakmároznak. Az éj besötétedvén, a római vezérek a paczinákokat mély álmukban megrohanják s köztük nagy mészárlást követnek el; úgy hogy ezentúl a prédálásban a paczinákok ovatosabbak kezdének lenni.[2]

1050–54-dik közti években[3] a pacinákoknak e megrettenését 73a császár felhasználni kivánván, keleti, nyugoti és bolgár csapatokból nagy haderőt indit ellenök. Értesülve erről a paczinákok, Peristhlabnál árokkal keritett táborba szállanak, a római sereg őket körül fogja, de bevenni nem tudván, jobbnak látta egy éjjel titkon visszavonulni. E tervet Turak megtudván, több csapatot az út mellett lesbe állított, maga pedig az elvonuló rómaiakat hirtelen metgtámadta, kik két tűz közé szorulva, iszonyú veszteséggel nagy nehezen tudtak Drinápolyba elmenekülni.

Uj csapatokat gyűjtött a császár, de végre is a paczinákokkal 30 évi fegyver-nyugvást kötött.[4]

1050–1061-dik év közötti időben a besenyők meghallván I. István király halálának hírét, Erdélybe beütöttek; azonban a Gümez földön túllakó keresztyén székelyek Ambor (Jámbor?) Vida fia András vezérük alatt ellenök fegyverre kelve, őket véres harcz után kiverték.[5]

Más részök ugyan e tájban nem szüntek meg az oroszokat háborgatni, miért 1055-ben Wsewolod a besenyők ellen (kik itt turk néven említtetnek,) télnek idején megindulván, őket legyőzte.[6]

Majd 1057-ben Commen János keleti császár a magyarok és besenyők ellen fegyverre kelt, s úgy a magyarok, mint nagy része a besenyőknek csakhamar elfogadta a békét, hanem az egy Selse, besenyő törzsfőnök, bizva a Duna mocsáros és sziklás vidéke által nyújtott erős hadi állásába, sikra szállott, de a rómaiak túlnyomó ereje által nemcsak megveretett, hanem kiszoríttatván menhelyéből, ez alapjából széthányatott.

E hadjárat leírásában a besenyőket Zonaras: scytha, Comnen Anna: sauromat, régiesen mys, Glycas és Scylitzes: paczinak néven említi.[7]

1060-ban Jaroslav fia Igor, nem tűrhetvén a besenyőktől szenvedett sok háborgattatást, szárazon és vizen ellenök indult; de mi eredménynyel, nem tudni.

1065-ben az elhatalmasodott uzok, midőn Bulgaria, Thrácia és Macedonia prédálásából haza felé térve, s éhség 74és dögvész által is üldöztetve, a Dunán átköltözni kezdtek, őket a bolgárok és besenyők megtámadván, csaknem egészen semmivé tették.

Ezután a besenyők egy része Sardica vidékét kezdé pusztítani, mignem 1066-ban Diogenes sardiccai vezér által megtámadtatván, közülök többen elestek és fogságba jutottak; oly nagy volt e felett az öröm a keleti udvarnál, hogy Diogenest a császár Vestarcha méltósággal diszítette fel.[8]

Nestor, a Dunapart vidékének vezére, Dukas Mihály császár ellen fegyvert fogván, 1070-ben a besenyők Tat nevű vezérével szövetkezett, s Byzantz alatt tábort ütött. Észre vevén azonban, hogy élete után leselkednek, Thráciát és a szomszéd tartományokat pusztítva, a besenyőkhöz elvonult.[9]

Ugyan ez évben Béla magyar királynak sógora Boleslaw lengyel király, ki egész Oroszország elfoglalásának nagyszerü tervével foglalkozott, e czélból Wszebor gróf vezérlete alá nagy sereget gyüjtött, s három hadtesttel betört Oroszországba. Wisseslaw orosz herczeg erről előre értesülvén, ruthen, besenyő (pieczynieg = pecsenyég) és wallachokból összealkotott sereggel ment eléje, hogy országa belsejéig hatolásban gátolja; azonban a hatalmas lengyel sereg láttára csatát vívni nem merészelt, hanem maga elmenekült Polóckóba, serege pedig szétűzetett.

A Bolgárországban 1050-ben letelepített besenyők megtudván, hogy Salamon magyar király s bátyjai távol harczokkal vannak elfoglalva, s a keleti császár nándorfejérvári helytartója Niketasz által is buzdíttatva, az ország határait több izben feldulták.

Igy 1072-ben is Nándorfejérvárnál átkeltek a Száván Bazias mezejére Szerémségben, s itt sok foglyot és zsákmányt ejtve haza vonultak. Sz. László életirója – Podhraczky szerint[10] e nemzetet „oroszok”, ellenben a Tudománytári szöveg szerint[11] „orozok” néven említi. Ezen „orozó” név úgy látszik a „latrunculus” (bissenorum) magyarítása, nem pedig russ nemzetre vonatkozik.

Salamon e békerontó árulás megtorlása végett fegyvert fogott; hadait Zalánkeménytől a Száva mellett vezette Nándorfejérvár 75ostromára; majd kiadá a parancsot, hogy a száván át Bulgariába törjenek. Erre Vid bácsi, és János soproni főispánok csapataikkal gyorsan hajóra keltek, s az átkelés sikerülvén, a város bekeríttetett. Niketas ezen megdöbbenve, a pecsenégeket oly izenettel, hogy csak Vid a bácsi főispán csapatja ostromolja a várost, segélyadásra szólítja fel. Könnyű győzelem és gazdag zsákmány reményében a pecsenégek Kozár nevű vezérük alatt elő is törtek, s a magyar hadra dühösen rárontottak; de János főispán soproni vitézeivel (talán épen besenyőkkel) őket nagy vereséggel visszaűzte, közülök sokan részint elestek, részint fogságba jutottak, s Kozár alig nehányad magával menekülhete el.

Megérkezvén a király is a város alá, itt egy magaslaton ütötte fel sátorát, s a győztes magyar vezérek a városbeliek szeme láttára s ezek rémítésére reggeltől estig hosszú sorban mutatták be a számos besenyő foglyokat, lovakat és tábori szereket. E foglyok János vezér által hihetően sopronmegyei testvéreikhez lettek letelepítve.[12]

1077–1095-ig uralkodott I. László király idejéből a székely krónika több helyen emlékezik a tatároknak Erdélybe beütéséről, kik ellen részint maga a király, részint a székely főrabonbán kelt fegyverre, s változó szerencsével őket visszanyomta. Miután, a történelem szerint, ez időben a valódi tatárok Európában még meg nem jelentek, a tatár nevezetet itt helyesen a szomszéd besenyőkre és kúnokra lehet alkalmazni.[13]

1078–1080-dik év körüli időben egy a sauromatáktól származó scytha nemzet, elhagyva saját lakhelyét, a Dunánál szállott meg. Minthogy pedig ennek szükséges vala a Dunamellék régibb lakosaival bizonyos békefeltételeket kötni, mindkét fél követeket küldött az alkudozásra. Az új megszállók közül megjelentek ezek előkelői, amazokból Tat ki Dristra, Chale ki Bitzin, Sesthlab és Satz, kik a vidék körüli más városokban és helyeken parancsoltak. Az egyesség és szövetség megköttetett, s ekkor a scythák átkelve 76a Dunán, egész biztonsággal hozzáláttak a vidék pusztításához, városokat ostromoltak s elfoglaltak, majd fegyverszünetet kötve, földjüket mívelni, búzát és kölest vetni haza tértek.[14]

A régibb lakosok a besenyők, az új megszálló scythák pedig azon nemzet vala, mely 1079-ig uz, azontúl pedig coman név alatt világhirű szerepet vitt a történelemben.

1078-ban a paczinákok számos csapattal Drinápolyból, melyet megszállottak, űzték prédálásaikat, és csak Bryenniustól gazdagon megajándékoztatásuk után vonultak el a város alól.

Majd hire terjed, hogy némely paczinákok a Haemuson átkelve, Chersones körül pusztítnak; ezeket Curópalat János megtámadván, szétveri, többeket elfog; végre a béke kezessége mellett megköttetik.

Ezután az alatt, míg Nicephor császár seregei Basilicus ellen csatáztak: a paczinákok, egyesülve a cománokkal, hogy némely társaiknak Bryennius által lett megöletésiért boszút álljanak, Drinápolyt megrohanják, több házakat felgyújtanak, s ezzel haza tértek.

Ugyanekkor Lecas a paczinákokhoz menekült, s innét fenyegette a rómaiakat; Diabaten Leo pedig Mesembriába küldetvén, a paczinákok- és cumanokkal szövetséget kötött.

Bryennius, midőn Nicephor ellen feltámadva, sikra szállott, segélyül megnyerte a paczinákokat, kik Cataral Constantin vezérlete alatt, nagy lárma és újongatás közben a chomatenokat megrohanván, csakhamar visszaüzték; majd zsákmánynyal megrakodva haza tértek.

Comnen Elek Bryennius és Babilacius legyőzése után Philoppopolba ment, hol megtudván, hogy a paczinákok Nassius vidékét rabolják: ellenök csapatokat indít; de erről a paczinákok értesülvén, zsákmányaikat is ott hagyva, haza vonultak.[15]

1081–83-ban történt, hogy egy Traul nevü manichaeus a császár által lett üldöztetése miatt rokonaival egyesülve, fegyvert ragadott, Beliatobot elfoglalja, egyszersmind az Ister melléki scythákkal, kik a besenyők valának, szövetségre 77lép, melynek megerősítéseül egy scytha főember leányát nőül veszi, s ekkor egyesült erővel a római földet kezdi pusztítani. Ezek ellen Elek császár Pacurian és Brana vezéreket küldi. Pacurian észrevevén, hogy Traul vagy Balbus temérdek scytha csapatokkal a Beliatobon túl fekvő hegyszorosokat elfoglalta, a nyilt csatát kerülni kivánta; mígnem Brana által harczba sodortatván, ez oly szerencsétlenül végződött, hogy Brana a csatatéren halva maradt, a rómaiak közül is többen elestek, s mind szétszórattak.

E veszteség hire fájdalmat és boszút kelte a császár szívében. Azonnal sereget gyűjtott, s Philippokolnál éppen táborbaszállásal foglalkozott, midőn észreveszi, hogy egy scytha csapat, zsákmány- és foglyokkal megrakodva haza felé vonul. Ez ellen azonnal válogatott hadat küld, ez alatt a scytha csapat beéri saját főhadtestét; a császár erre átalános rohamot parancsol, a kifejlett igen véres csatában a scythák közűl számosan elesnek, s szétveretnek; úgy hogy római vezér Taticius a scytháktól minden zsákmányt és foglyot visszavett.

Majd kémjei által megtudván, hogy Beliatob körül táborba gyülekeznek, erre a római vezér új támadást tervez, midőn egyszer hirül hozzák, hogy a scythák nagy erővel közelgetnek. Taticius síkra száll, a scythák is hadirendbe állanak; de kölcsönösen félve egymástól, három napig várták, hogy a másik kezdje meg a csatát. Végre harmadik napon a scythák visszavonulnak, Taticius üldözi, azonban sikerülvén a scytháknak a vaskapun áthatolni, a római vezér Drinápolyba visszatért.[16]

A comanoknak az Isternél megjelenése nagy mozgalmat idézett elő az e vidéken lakott scytha eredetü népeknél.

1087-ben a pecsenégek azon része, mely eddig Dáciában volt megszállva, az uzok vagy comanok gyakori beütései által háborgattatva, elhagyá régi lakhelyét, s a Dunán át Thráciába rontott, hol mindent fegyverrel pusztított. Elek császár ellenök Pacurian és Branas vezéreit küldi, de ezeket a besenyők legyőzvén, seregéből sokakat elfognak, s a római had legnagyobb része semmivé lesz.[17]

781088-ban Taticiusnak sikerül őket visszaszorítani, de csakhamar onnan és wlach segédhadakkal Tzelgu vezér alatt újolag beütnek Bulgariába és Thráciába, s magát a császárt igen számos seregével Distránál tönkre verik.[18]

E kettős győzelem még nagyobb vállalatra lelkesíté Tzelgut; több nemzetekből vegyesen nyolczvanezernyi hadtestet gyűjtött, melyben valának sarmaták (= kunok,) scythák (= uzok,) sőt dákok is (= erdélyi magyar és oláh,) mert e nemzetből is nem csekély sereg Salamon vezérlete alatt követte Tzelgu hadtestét; melylyel a vezér Chariopol vidékére rontott, s gazdag zsákmánynyal Scotin körüli erősített táborába vonult.

Átalános volt a rémület e vidéken; Pamphyl város megriadt lakossága menekülni sietett. Maurocatacalo Miklós és Bempetziotat római vezérek Cule várost elfoglalják, s összes seregüket ide gyűjtik. Erre a scythák is egyesülnek, s a rómaiakat nyomon követik. Napkeltekor Tzelgu megállítja seregét, s ütközethez rendezi. Maurocatacalo látva a paczinak sereg temérdek sokaságát, hadi tanácsot tartott. Az ő ellenvéleménye daczára a többség csatába bocsátkozást határozott. A fővezér engedett, seregét három részre osztotta; iszonyú véres harcz keletkezik, melyben a paczinakok közül többen elestek, mások szétszóratván, egy mély völgybe rohanva vesztek el.

Turóczy szerint a kúnok a pánczélosok hosszú sorát meglátván, siettek visszavonulni, hogy átkelhessenek a Dunán, mielőtt az ellenség őket körülfogná; a könnyű fegyverzetü csapatok gyorsan haladtak, de Salamon nehéz fegyverzetü seregével lassabban követheté őket. Ehhez járult a téli idő s oly hófergeteg, hogy az előcsapatokat se láthatván, út nélkül bolyongtak; e mellett az ellenség is kezdé őket üldözni, úgy hogy végre egy elhagyott várba kelle menekülniök; de a rómaiak által itt is bekeríttetvén, nehogy éhen vesszenek el, kora hajnalban kitörtek, s iszonyú mészárlás után a csatában elhullottak. Salamon nehányad magával alig menekülhete el, s átkelvén a Duna jegén, egy nagy berekben övéitől örökre eltűnt; Tzelgu pedig vitézül 79harczolva, s maga egész csapatokkal küzdve, halva maradt a csatatéren.

A Tzelgu hadjáratának e részleteit Turóczy hihetően nemzeti hagyomány után jegyezte fel, de a végeredményben minden író egyez, t. i. hogy a görögök Tzelgu csapatait megverték. Tzelgu népeit Comnen Anna: scytháknak, dákoknak, Thuróczy és a budai krónika: kúnok latrunkulusainak, sz-László életirója: kúnoknak, Temesváry Pelbárt: tatároknak mondja; valósággal pedig ezek kún-besenyő hadak valának.[19]

[1] Stritter i. m. 822–828. l.

[2] Stritter 830–832. l.

[3] Hamer ez év folytán megjegyzi, hogy Kiptsak birodalom Kegennek Tyrach elleni feltámadása miatt összeomolván, helyettök (tehát a pecsenégek helyett) az uzok lépnek fel palócz név alatt. 446. l.

[4] Stritter 833–8. l.

[5] Székely krónika 286. l.

[6] Collect. Russ II.

[7] Stritter III. 629–30. 834. l.

[8] U. a. 838. l.

[9] Stritter 839–840. l.

[10] Podraczky 35.

[11] 1834. 227. l.

[12] Turóczy II. c. 50. Pozsonyi kron. Podr. 133–5. l. Jerney kel út. I. 229.

[13] Székely nemz. constit. 288. 290. 291. l.

[14] Stritter III. 845–6. l.

[15] Stritter III. p. 840–842.

[16] Stritter III. p. 843–851.

[17] Anna Comn. Alexiad. L. VI. p. 182.

[18] U. a. L. VII. p. 188–198. Thunman 251. l.

[19] Stritter III. p. 852–. Turóczy II. 56. Sermon. De S. Ladislao. Katona II. 503. l.