Míg Svätoslaw 968-ban Perejaslawlban – Dlugoss szerint a bolgár hadjáratban – távol volt, a pecsenégek nagy erővel Oroszországba betörtek. Ennek hírére neje Olga (= Helena) unokáival Kiew városába zárkózott; melyet a pecsenégek csakhamar oly szorosan körülzároltak, hogy a városban a legnagyobb vizszükség állott be. Ez alatt a Dnieper vidék lakosai csolnakokra kelve, a folyón túl fegyveres csapataikkal megjelentek, de Kiew megközelíthetlen maradt. A város útczái sirás és jajgatással teltek be, hogy ha segély nem érkezik, holnap kénytelenek lesznek magokat feladni. Az átalános kétségbeesés közepette egy ifjú vállalkozott, hogy ő kimegy, a besenyők táborán áthatol és segitséget hoz. Megindula tehát sötét éjjel, kezében egy lózablával, s midőn a pecsenég táboron keresztül futott, pecsenég nyelven kiáltá: „nem láttátok a lovamat.” Igy gyanú és bántalom nélkül elérkezett a folyóhoz, ebbe 60beleugrott, hogy átússza. A pecsenégek roszat gyanítva, utána rohantak, s nyilaikkal lövöldözték; de az ifjú szerencsésen átjutott Swätoslav vezéréhez Pretitschhez, kit a városban uralkodó végszükségről értesített.
Pretitsch másnap hajókra szállva, trombiták harsogása a városiak örömrivalgása között közeledett a városhoz. A pecsenégek e nagy lárma hallatára megzavarodva, mivel azt hitték, hogy maga a herczeg érkezett meg, a város alól visszavonultak, s ez alatt Olga unokáival a hajóba beszállott. Ekkor a pecsenég fejedelem Pretitschet találkozásra hivta fel, s ettől hallott azon hamis hirre, hogy a herczeg nagy sereggel közelg a város segítségére, vele barátságot kötött, melynek jeléül kezet szoritva, Pretitschnek lovát, kardját s nyilait; ez pedig amannak pánczélát, paizsát és kardját nyújtotta át ajándékba, – ezzel a pecsenégek a várost oda hagyták. Ekkor gyors hírnök ment Swätoslawhoz, ki azonnal lóra kapott, s Kiewben örömmel ölelte családját; majd seregével utánuk rohant a pecsenégeknek, kiket egy csatában megvervén, velök békét kötött.[1]
970-ben a russok és rómaiak között Bulgaria miatt háború ütvén ki, Swätoslaw kievi orosz fejedelem segélyül megnyerte a pacinák scythákat, a bolgárokat és magyarokat, s 308 ezer főnyi sereggel Thraciát kezdék pusztítani. Római fővezér Bardas ellenök hadra kelvén, midőn pacinákokra bukkant, visszavonult, mígnem őket lesbe csalván, körülvette, s közülök számosan elestek.
Majd a béke 971-ben a russok és rómaiak között megköttetett, s ekkor a rómaiak kértére a pacinákok megigérték, hogy a rómaiaknak barátjai lesznek, s az Istert Bulgária pusztítása végett át nem lépik; azt azonban, hogy a russoknak országukon át szabad hazatérést engedjenek, megtagadták.
Swätoslaw a véke megkötése után gazdag zsákmány- és ajándékkal haza felé indult, s midőn a vízi útat a Dnieper zuhatagjaihoz akará választani, Swenald orosz vajda figyelmezteté őt ez útvonal veszélyességére; de a fejedelem 61diadal-mámorában az intésnek nem engedve, hajóira szállt. Ezt a pereslawok kilesve, erről a Dnieper zuhatagjainál táborozott pecsenégeket titkon értesíték, kik a zuhatagokat azonnal körülzárolták. Swätoslaw oda érkezvén, mivel látta, hogy át nem hatolhat, kénytelen vala a telet Beloberescheben tölteni, hol csakhamar élelmi szükség állván be, alig várta, hogy tavaszodjék.
972-dik év tavaszán megindult Swätoslaw a zuhatagok felé; de a pecsenégek őt folyvást szemmel tartván, nagy erővel megtámadták; a kifejlett véres csatában a pecsenégek fejedelme Kur, Dlugoss szerint Bura (talán Kura?) Lomonossownál Kuran, mely nevekben talán az 5-dik Tzúr tartomány s ennek feje Cuartzi található fel, – Swätoslawot elfogván, megölte, s fejét levágván, koponyáját megaranyoztatá, s e kor szokása szerint, diadala emlékének mindannyiszor megújítása végett ivókelyhül használta.
Ugyan ez évről Aldeja besenyő vezér is említtetik[2].
Szokás volt a régi népeknél, hogy a harczban megölt főemberek koponyáját ivókelyhül használták. Livius írja,[3] hogy a Postumius polgármester s bojok által megöletvén, levágott fejéről a bőrt lehúzták, s a kopasz csontot aranyba foglalták, mely oly szent edény volt, hogy ebből a papok ünnepélyek alkalmával áldoztak.
Alboin longobard király a gepidák királyát Cunimundot 557-ben harczban megölvén, koponyáját érczbe foglaltatva, ünnepélyeknél ivópohárul használta[4].
A geougenek = avaroknak egyik királya egy megölt tatár (?) király koponyájából ivópohárt készíttetett.[5]
Krum bolgár király a csatában elesett Nicephor császár koponyáját ezüstbe foglaltatván, kelyhül használta.[6]
A 978-dik év azonban igen szerencsétlen volt a pecsenégekre; mert Jaropolk orosz herczeg által megtámadtatván, annyira megverettek, hogy kénytelenek valának ez orosz herczegnek adót fizetni, sőt 979-ben fejedelmük Ildei Jaropolk seregében hadi szolgálatba felvétetett.[7]
62Tudva azonban a besenyők túlnyomó haderejét, azt kell hinnünk, hogy itt csak egy osztályuk vagy nemzetségük, nem pedig az egész nemzet legyőzetéséről van szó.
980-ban Wolodimir Jaropolkot megölvén, ennek egyik vezére Waräschko a pecsenégekhez menekült, s ezek segédhadaival Wladimir ellen sok csatát vívott; végre Wladimir lett a győztes, s a pecsenégeken nyert győzelmei iránti hálából a sz. Zsófia egyházat emelte.[8]
988-ban Wladimir orosz herczeg újolag megtámadta a pecsenégeket, s rajtok ismét diadalt nyert; majd midőn Wladimir Chersonban megkeresztelkedni akart, Metigan vagy Metimagak pecseneg fejedelem hozzá jött, s a ker. vallásra áttérvén, vele együtt megkeresztelkedett.
991-ben úja kedvezett a szerencse Wladimirnak, mert a pecsenégekre rohanván, őket legyőzte.[9]
Úgy látszik, ez időben belviszály uralkodott a besenyő nemzetségfőnökök között, mely őket az oroszok fegyvere ellen erejök egyesítésében gátolta.
Egyes besenyő nemzetségek ily gyakori megveretésük lett oka annak, hogy Géza vezér idejében 992-ben Magyarországba besenyők is jöttek be, kik itt megtelepedvén, az ország nemesei közt helyet s állandó szállást nyertek, sőt összeházasodás útján a magyarok közé annyira elvegyültek, hogy a XIII-dik sz. végén már nemzetségök sem vala ismeretes.[10]
Wolodimir orosz fejedelem 993-ban a chorvatok elleni hadjáratból alig hogy visszatért, a pecsenégek megjelentek a Sula folyó partján; az oroszok ellenök indultak s velök a trubeschi szorosnál a mai Perejslawl helyén találkoztak. Mindegyik fél a folyó külön partján szállott táborba, várva, hogy a másik fél csatába bocsátkozik. Végre a pecsenégek elunván a várakozást, fejedelmök inditványára beleegyezett Wolodimir, hogy egyes párbaj döntse el a harzcot. Az orosz azonnal kihirdettette táborában, hogy ki vállalkozik a párbajra. Másnap a pecsenégek saját bajvivójukkal megjelentek; de az oroszok közül még senki nem vállalkozott. 63Végre egy öreg orosz, kit négy fia kisért e háborúban, egyik erejéről hires fiát felajánlotta.
A két sereg által képezett hosszú sorfal közeén a bajvivók megjelentek, s egymásra törtek, hosszú küzdés után az orosz ellenfelét földre döntötte. Erre a pecsenégek fájdalomkiáltásokba törve ki, elvonultak, de az oroszok őket üldözvén, közülök többen elestek. E szerencsés bajvivó emlékére Wladimir a szorosnál a vivó neve után Perejaslawl várost épitteté.
De már 994-ben visszatorlásul újra betörtek s Wasilevig nyomultak. Wolodimir ellenök csatára kelt, azonban megveretvén, az őt üldözők fegyverei elől futásban, s végre egy híd alatt keresett menedéket, míg a csatazaj elnémult. Megszabadulása esetére tett fogadása következtében egy templomot építtetett.[11]
Majd 995-ben Wolodimir Nowgorodban távollévén, a pecsenégek bevonultak az orosz földre, s Belgorodot körülzárolták, s minden közlekedést elzárván, éhség kezdé fenyegetni a lakosokat, s már feladásra határozták magokat, midőn a városnak egy öreg lakosa által kigondolt csel sikerült. A városba bebocsátott pecsenég követek látva, hogy ott élelemben mily bőség van, jelenték ezt fejedelmüknek, ki ezen meglepetve, a város alól elvonult.[12]
997-dik év körül a pogányok téritésén Adalbert prágai püspök nagy erélylyel buzgólkodott; felkereste a besenyők országát is, de itt alig kezdé meg téritési munkáját, nehány nap mulva, midőn éppen imájába volt elmerülve, őt a besenyők agyonszúrták, s fejét elvágván, testét egy tóba vetették.
Majd sz. Brúnó vette át a térítést, ki, mint maga előadja, a magyaroktól ment a kegyetlen pogány besenyőkhöz. A határig egy orosz herczeg kisérte el, ki tudva a reá várakozó végveszélyt, tőle érzékenyen vett búcsut. Brúnót, a mint földjükre lépett, a besenyők azonnal körülfogták, s életveszélyes fenyegetések között kisérték; majd népgyűlést tartottak, hol iszonyú lármával ezer csákány és villogó fegyver között fel akarták konczolni, s egyedül fejedelmük közbenjárása menté meg életét. Öt hónapig volt e nép között, három 64tartományukat bejárt, de a 4-ket nem érintette; majd az oroszok besenyők között békét eszközölt.
Ekkor Brúnó az orosz herczeghez visszatért, de téritése sikerével nem elégedvén meg, midőn más izben a besenyőket meglátogatta, ezeknél kínos vértanúságot szenvedett.[13]
Ezután, úgy látszik, hogy az oroszok és besenyők békében éltek, mert Rodman pecsenég fejdelmet fiával együtt orosz főnök Popovics Sándornak sikerült Kiewbe hozni.[14]
E közben I. István király a magyarok nagy részét a keresztyén vallásra térítvén, s az ellenszegülő törzsfőnökök hatlamát, mint koronás király megtörvén, az e miatti elégületlenség nemcsak a Somogyságban, Koppány által, hanem Erdélyben is fegyveres felkelést idézett elő. Ez időben Erdély kormányzója Zombornak fia Gyula volt, kinek rokonához a királyhoz az ősvallás visszaállítását sürgető követségi sikerre nem vezetvén, végre szövetkezett az Erdély szomszédságában lakó besenyők fejedelmével Keán-nal, helyesen a besenyők khánjával, valamint a hozzá csatlakozott székelyekkel. 1002-ben egyesített erővel betörtek Magyarország tiszántúli vidékére. István azonnal nagy sereggel indult ellenök, mire visszahúzódván, az általok körül árkolt Gyulafejérvárba vonultak. Végre a király hosszú fáradságos harcz után őket legyőzte, Gyulát elfogta; s ekkor a déli havasokon át a besenyőket saját földjükre üldözte, fegyverei itt is diadalt arattak. A besenyők khánja halva maradt a csatatéren; kinek hadi zsákmányul ejtett kincseiből kezdte építeni I. István király sz. Péter és Pál apostolok tiszteletére a hires ó-budai prépostságot és egyházat, melyet azután I. László végzett be.[15]
Majd 1004-ben a pecsenégek Bielgorodot ismét megtámadják. Wolodimir ellenök vezérét Popovicsot küldi. A pecsenégek fejedelme Tenir megöletik.[16]
Dlugoss szerint 1005- Nestor szerint 1015-ben Wladimir fiai között birtokait felosztván, egyik fia Jaroslaw e 65feletti boszújában Kiewet csellel elfoglalja, majd sereget gyűjtve, szövetségesül megnyeri a varägokat és pieczyng néven emlitett besenyőket; Vladimir másik fiát Boryszt indítja a pártos testvér ellen, ez megtámadja Jaroslawot, s véres csata után a besenyő és varäg hadakat megszalasztja.[17]
Úgy látszik Jaroslaw orosz herczegnek a későbbi időben hű szövetségesei valának a besenyők; mert Boleslav lengyel királylyal harczba elegyedvén, ruthen, palócz, besenyő, varäg és más nemzetekből hatalmas sereget alkotott Boleslav lépteinek titkon szemmel tartására; ki erről értesülvén kémei által, az orosz herczeggel megütközött, a csata véresen folyt; végre Boleslav személyes vitézsége győzelemre vezetett, Jaroslav megveretvén, seregéből sokan elestek, másokat elfogattak; a többiek pedig szétszórattak.[18]
1010-ben Jaroslav Svatopolk orosz herczeggel viszályba jutván, ezt megveri annyira, hogy kénytelen vala a besenyőkhöz menekülni; kiknek segélyével a harczot megújítja, de siker nélkül, mert Jaroslav által újra megveretik.[19]
1016-ban míg Basilius császár Bolgárország meghódításával bajlódott, hogy ezt gátolja, Cracra bolgár kormányzó a besenyőkkel szövetkezett a római földre beütés végett; de a terv meghiusult, mert a besenyők fegyverére az orosz földön leve szükség.[20]
Ugyanis ez évben Svatopolk orosz nagy herczeg testvérét Borist megöletvén, ezt megboszúlni a harmadik testvér Jaroslav 50 ezer emberrel a Dnieper partján táborba szálálott; ez ellen Svatopolk russ és besenyőkből összeszedett nagy sereggel a folyó másik partján Ljubetschnél ütött tábort. Három hónapi egymásra várakozás után Jaroslav egy hajnalban Svatopolkot véletlen megrohanta, kinek egy közöttük elterülő nagy tó miatt, a besenyők segélyére nem jöhetvén, Jaroslav győzött, s Kiewben atyja trónját elfoglalja[21]
1017-ben Svatopolk hivására ismét megjelentek a besenyők Kiewnél, de újra visszaverettek.[22]
66Ekkor Svatopolk Boleslav lengyel királyhoz folyamodott segélyért, ki őt 1018-ban Oroszországba visszahozta egy tekintélyes sereg élén, melyben többek között ezer besenyő is volt. Jaroslav Volhyniában a Bugnál teljesen megveretett; de új erőket gyűjtve megújitá a harczot, s Svatopolk a besenyőkhöz menekülni vala kénytelen.
1019-ben újra előtört erős besenyő hadakkal, s Jaroslavval Olto-nál csatába ereszkedett. Három izben iszonyú erővel megújitott véres harcz után Jaroslav győzött, Svatopolk elfutott s nem sokára meg is halt.
1020-ban a besenyők ismét sok károkat tesznek.[23]
1021-ben I. István magyar király épen a Körös- és Maros-közti vidéken, országos ügyekkel foglalkozott, midőn – hihetően kémjei által – hirét vette, hogy a besenyők Erdélybe nagy erővel betörést terveznek. Azonnal gyors futár ment Gyulafejérvár parancsnokához, de a kinek alig vala ideje csapatokat gyűjteni, midőn a besenyők hada rombolva pusztítva megjelen, s előlük a parancsnok kénytelen vala a város falai közé menekülni. Ezt a besenyő csapatok csakhamar bekeríték, de a várparancsnok egy napon egész erővel kitörvén, véres harcz után a besenyőket megszalasztá, zsákmányaikat elszedé, többen fogságba, mások a csatatéren elestek.[24]
1026–29-dik évek alatt a besenyők betörtek Bolgárországba, s itt sok foglyot és zsákmányt ejtettek, mignem sirmiumi kormányzó Diogenes őket a Dunán átkergette; Román császár azonban kénytelen vala a foglyok nagy számát a besenyő földről pénzen visszaváltani.[25]
1032-ben ismét átkelének a Dunán, rabolták széltire Mysiát, honnét sok fogolylyal és zsákmánynyal megrakodva tértek vissza.[26] Másik részök ez alatt Oroszországban a Saten és Setomli folyóknál jelent meg, figyelni az orosz eseményeket.
Miczislav herczeg utódok nélkül halván el, egész Russia Jaroslavra szállott, ki Novgorodban vette hirét 1033-ban, hogy a besenyők igen nagy számmal Kiewet prédálják. Hirtelen 67egybegyűjtött hadakkal Kiewnél terem, a besenyők vele szembeszállanak, mindkét fél ritka vitézséggel harczol a győzelemért, végre a besenyők megveretnek; az üldözöttek egy része a vizekben vész el, más része elfogatik, a többiek szétszóratnak. (Ez eseményt Nestor 1036-ra teszi.)
Jaroslav e diadalnak annyira megörült, hogy némelyek szerint ennek emlékére építé a zs. Zsófia egyházat a byzanti alakjára.[27]
1034–5-dik év vége felé a besenyők Mysiát egész Thessalonicáig, majd ismét télen, átkelve a Duna jegén, nemcsak Mysiát, hanem Thráciát Macedoniáig beszáguldozák; sőt 1036-ban újolag és pedig három izben pusztították a római földet, hol azonkivül, hogy sokakat megöltek, öt vezért magokkal fogságra is hurczoltak.[28]
I. István király uralkodása utolsó évében 1038-ban, hallván e királynak a beköltözők iránti nagylelküségét, a bolgár részekről hatvan besenyő minden vagyonát, sok aranyát, ezüstjét, s drágaságait szekerekre rakva, midőn Magyarország határához érkeztek, itt a mult években általok tett károk visszatorlásául, némely királyi csapatbeliek által megtámadtatván, a kifejlett véres harczban a besenyők egy része megöletett, másik része elfogatott, szekereik kiraboltattak; a kik elmenekülhetének, azok a királyhoz folyamodtak igazságért, ki is a tetteseket felakasztatta.[29]
1049-ben a besenyők fejedelme Kilter, fia Tyrach (= Turak volt.[30] Eredetére nézve előkelő nemes, jellemére harcziatlan, sőt kényelem- s békeszerető annyira, hogy a besenyőket háborgató uzok ellen hadba szállani nem merészelvén, a Duna melléki mocsárok közé vonult. De volt a besenyőknek egy bátor, harczias és jeles hadvezére Baltzarnak fia Kegen. Származását homály fedi, hanem az azok támadásait vitéz fegyverével gyakran visszavervén, míg a nemzet Turakot nemes származásáért tisztelve, addig Kegent hősies vitézségiért csudásan bálványozta.
68Ez sértette Turak lelkét, s amannak népszerűsége által a főhatalmat látván fenyegetve, titkon elhatározá, hogy Kegennek vesznie kell. Az alattomos működés sikerre nem vezetvén, nyiltan lépett fel ellene. Ki lőn adva a fejedelmi parancs, hogy Kegen elfogatván, kivégeztessék. De Kegent nemzete ragaszkodása környezvén, mindent jó előre megtudott, s hogy életét megmentse, hirtelen a Borysthen melléki mocsáros vidékre elmenekült. Innét titokban törzse és rokonaival szövetkezvén, két legvitézebb a Belemarn és Paguman törzs a fejedelemtől elpártolt.
Csakhamar nyilt harczra került a dolog; azonban Turak tizenegy törzs túlnyomó többségével Kegen két törzsét legyőzte. A kis, de bátor csapat tavas vidékre menekült: majd számra húszezren Dorostolban megjelennek Mihály római kormányzónál, értesíteni, hogy ők a császár védelme alá adják magokat. A császár rendeletére a besenyők szíves fogadtatást nyertek, maga Kegen Konstantinápolyban megjelent.
Itt fényesen fogadtatván, a keresztséget felvette, megigérvén, hogy erre népét is reábirja; ezért őt a császár patriciusi méltósággal, s a Duna mellett három várral és nagy földdel megajándékozta. Nem sokára Euthymius szerzetes Kegen népét megkeresztelvén, a rómaiak barátja és szövetségese lett.
Eként magát bátorságba helyezvén Kegen, megtorlásul több kevesebb csapattal a Dunán át a besenyő földre gyakran beütött, azt pusztította, s testvér testvér ellen harczolva, sok foglyot magával hurczolt.
Turak e miatt a császárnál követei által panaszt emelt, de sikeretlenül. Erre Turak 1050-ik év elején a Duna befagyását felhasználva, igen nagy – némelyek szerint nyolcszázezernyi – sereggel a túlpartra átkelt, s mindent tűzzel-vassal pusztított.
Csakhamar Kegen zászlói alá a besenyőkön kivül tekintélyes római sereg gyűlt, s szabad ég alatt tábort ütvén, Turak hadait gyakori portyázásaival folyvást háborgatta; majd tudomására jött, hogy a gazdag élelmezés miatt Turak táborában pusztító vérhas ütött ki. Kegen nem késett e kedvező alkalmat felhasználni; véletlen egész erővel a besenyőkre 69üt, ezek megzavarodva, harcz elfogadása nélkül fegyvereiket lerakják, s Turak főemberei s az egész nagy sereg magokat a rómaiaknak megadják.[31]
Kegen, a kit talált, mind megölte, vagy foglyul eladta, s átalában e példabeszéddel: „télen kell megölni a kígyót, midőn farkát sem mozdíthatja, mert ha a nap melegén életre jön, bajos vele elbánni,” – azt sürgette, hogy a foglyokat egytől-egyig mind meg kell ölni; azonban a római vezérek jobbnak látták a fogoly paczinákokat fegyvereiktől megfosztva, a római tartományok gyarmatosítása végett Bulgáriában, mely nagy részben pusztaság volt Sardica, Naistus és Eutzopel vidékén letelepíteni. Turak 140-ed magával a császárhoz vitetvén, miután itt megkeresztelkedett, szives fogadtatásban részesült; Kegen pedig haza ment. Ugy látszik a Kegenes emlékét tartják fenn jelenleg is az Azovi tenger felett lakó Nogai-tatár faluk, melyek közül több ma is Kegenes mellék-nevet visel[32].
[1] Nestor 85–87. l. Dlugoss 100. l., kinél a besenyők pieczyng néven említtetnek.
[2] Pistorii polonicae hist. cor. 1582. T. II. p. 21–29. Stritter II. 993–4. 5. 1007. l. Nestor 92. l. Dlugoss 101. l. Lomonosov. 126. 129. l.
[3] XXII. 24.
[4] Thierry Attil. 171. l.
[5] Deguign. T. I. P. II. p. 347.
[6] Nestor 92–3. l. jegyz.
[7] Hamer Gesch. d. gold. Hord. 444. l. Schlötzer kr. Saml. 460. l.
[8] Nestor 96. l. Hamer i. m. 444. l.
[9] Nestor 109. l. Hamer i. h.
[10] Kéza Szbó K. 93. l.
[11] Netor 109–111. l.
[12] Nestor 115–6. l.
[13] Horvát pacinak. 21–23. l. Árp. Új okt. I. 16–17. l.
[14] Hamer i. m. 444. l.
[15] Kézai Szabó K. 58. l. sz. István legend. Szabó K. 17. l. kisebb legenda 31–32. l. Turóczy II. c. 30. Székely krón. 278. l. M. történ. Tár. I. Wenzel budai regesták 76. l. Hratvic. Vita S. Steph. Podraczky 74–5. l. Annal. Hildesheim. Pertznél III. 92. Horváth Mih. I. 125. l. Szalay I. 80–81. Szilágyi S. Erdélyorsz. Tört. I. 16. Toldy F. M. szent. legend. 14. l.
[16] Hamer i. m. 444–5. l.
[17] Dlugoss 145. l. Nestor 116. l.
[18] Dlugoss. 155–8. l.
[19] Hamer 445. l. Dlugoss. 159. l.
[20] Stritter III. 812. l. Hamer 445. l.
[21] Nestor 120. l.
[22] Schlötzer krit. Saml. 462. l.
[23] Nestor 122. l. Schlötzer 462. l. Hamer 445. l.
[24] Katona hist. crit. I. 272–6. l.
[25] Stritter III. 649. l. Hamer 445. l.
[26] Stritter i. h. 83. l.
[27] Dlugoss. 188. l. Hamer 445. l.
[28] Stritter 814. l. Hamer 445. l.
[29] Katona i. m. 276–283. l. Szabó K. Sz. István kis leg. 33. l.
[30] Horvát I. pacin. 2. l. E fejedelem nevét viselte 1344-dik évi hazai oklevelekben emlitve lévő Turak helység Tolna megyében. Gr. Zichy cs. oklt. II. 96. 116. l.
[31] Stritter III. 816–818. l. Cedreni Comp. Histor. T. II. p. 777.
[32] Jerney kel. út. II. 125. l. Stritter III. 821. l.