Begenac, pacinakita, pecenac, pecenaz, pecanat, pecenatic, pecine, pecinig, peczenizie, pedenei, pedinei, petineg, petine, petsenaeg, petschenaere, petzinak, pezinac, pezinat, pezineig, piccinac, pecinat, picenatici, piecinig, pieczenieg, pieczenig, pieczyng, pieczynig, pincenarii, pincenat, pincennat, pincernat, pincina, pincinat, pincinnatic, pinemac, pizenac, pizzinac, postinag, predenecenti, pyeczinig; majd az arab és török iróknál: babak, bachtak, bachtal, bajtaj, bedsfakije, bedsnak, benakije, bejbal, betstak, dsebal, jebal, jedsemokia, jedsnakije, nedsakie; petsbal, petsefakia, petsenakije, tsebal; a magyar krónikákban: besseni, bisseni, bessi; mind ezen különböző név változat egy és ugyanazon nemzet neve, mely scytha basilius = királyi scytha néven is fordul elő[1].
Hogy e nemzet nyeve nyelvünkön „besenyő”, azt a hazánkban régibb idő óta gyakran előforduló Besenyő helyneveken kivűl igazolja 1234-ból fenmaradt ezen kifejezés: 45”bissenok mezeje, mely közönségesen Besseneuthorlou = besenyő tarló-nak neveztetik”[2]. Hazánkban „pincinnatic” néven egyedűl I. László 1091-ki oklevelében fordulnak elő[3].
Hogy a besenyőknek saját nyelvök volt, kitetszik ez Theodosius életéből és a Placentin Antonin szemtanúnak útazási leirásából, melyekben külön besenyő nyelvről van emlités téve[4].
A besenyő nemzettel a byzanti udvar a legszorosabb diplomatiai összeköttetésben állott. Nicetas Acominatus emliti, hogy a besenyők nyelvén némely görögök is tudtak beszélni, sőt Konstantinápolyban több századig a császárok coman és besenyő testőröket tartottak; ezenkivűl sok ezer besenyő és coman volt folyvást a görög császároknak vagy zsoldos vagy szövetséges serege, s így itt nyelvöket teljesen ösmerték.
Annyival nagyobb fontossággal bir a XII-dik század első felében élt Comnen Anna azon mellékesen tett tanúságtétele, hogy a besenyők és cománok egy nyelvűek (= homoglottoi, eadem lingva, comuni lingva utentes) valának[5]; mely világos bizonyságra Schlötzer is kénytelen vala bevallani, hogy tehát kettő egy nép volt[6].
Ugyan ezt hazai krónikáink is igazolják. I. László király 1070-ben vívott kerlési csatáját Keza: besenyőknek, Thuróczy: Krul fia Kopulch által vezérelt kúnoknak, sz. László király életirója, a budai krónika, Heltay, Ranzan: kúnoknak, Muglein: tatároknak, Székely István: fejér kúnoknak, Katonánál sz. László életirója: besenyő latroknak, Dandul: bessusoknak tulajdonítja.
Hogy a besenyők magyar nyelvűek valának, igazolja az is, hogy több iró a besenyőket, kozárokat, magyarokat a közös turk néven említi[7].
Prágai Kozma a besenyő és palócz népet ugyanazon egy scytha nemzetnek mondja, midőn így ír: „scytha nemzet a plaucok és pecenaticok, (kinél) a férfi és nő között öltözetre nézve semmi különbség nincsen”[8]
46A besenyők hazánkba beköltözött igen tékintélyes része a magyar fajjal összeforrva köztünk ma is él; de ezek utódai sehol nem egyebek mint magyarok, s látni fogjuk, hogy a hazai besenyő telepek régi oklevelekben fenmaradt elnevezései tiszta magyarok; egykori honába pedig a mind inkább kevesbülő 40 ezer csángó magyarokban részint Bessarábiában, részint Moldvában a besenyő nemzeti nyelvét megőrizve fennmaradt.
Ha a külföldi irók szerint a kún és besenyő, a magyartól különböző és pedig tatárnyelvű volt volna: e hajdan oly nagy számú s a magyarral mérkőző nemzet tatárnyelvének élő emléke bizonyosan léteznék ma is, de ilyennek sehol semmi nyoma nincsen, sőt a mely részeket hajdan az oklevelek szerint kúnok és besenyők laktak, ott mindenütt magyar nyelvű maradékra, s magyar helynevekre találunk.
Az általa nyomott magyar nemzettek a IX-dik század végén s így egy időben a rokon besenyő is Európába tolult, s a mai Bukovina, Bessarabia s Oláhországban települt le; a XII-dik század elejéig igen hatalmas haderővel rendelkezett.
Hammer szerint b. sz. Constantin paczinaczitái alatt kipcsákok értendők, mert a hova Constantin – a Volga és Ural közzé – helyezi a paczinaczitákat, a keleti földleirók a kipcakokat ugyan ide helyezzék[9].
B. sz. Constantin a besenyőket, mint igen hatalmas, s velök szomszéd nemzetek: az oroszok, magyarok, bolgárok fölött túlnyomó erejű s rettegett nemzetet rajzolta, kikkel a birodalom érdekében a most említett nemzetek ellen baráti szövetkezést s illő ajándékokkal ellátott követek általi összeköttetést fiának különösen szivére köti[10].
A besenyő és kún sátrak alatt lakva, egyik vidékről a másikra költözött, s a XI-dik században oly vegyesen laktak, hogy a besenyő és kún földterület közti határvonalat kijelölni nem lehet; hol együtt, hol külön folytatták hadjárataikat; czéljok zsákmánylás volt, s átalában mint 47rettegett ellenség tűntek fel, főleg a Dunántúli keleti római tartományokban, hol hogy mennyi rablást, rombolást és öldöklést követtek el, csak abból kitetszik, hogy 1049–50-ben egy alkalommal nyolcszázezer besenyő kelt át a Dunán zsákmánylás végett, s ez idő tájban hozzájok a kúnok is csatlakoztak.
Besenyő és kún: e két név volt rettentője 920-tól majd 1240-ig s így három századon át keleti Európának a Dniestertől a Haemusig; e nemzet fegyverei hatalmát súlyosan érezte Orosz, Magyar és a keleti birodalom, – s bár Schlötzer szerint[11] „e megvásárolható s hitszegő nép, hit és hűség nékűl tulajdonképeni történelemre se nem érdemes, se nem képes”: mégis az orosz, magyar s byzanti irók részletesen feljegyezték ennek törhetlen életereje s legyőzhetlen vitézségéből származott fényes hadi tetteit.
970-től kezdve e nép a byzanti irók s Comnen Anna által „scytha” néven is emlittetik; Comnen Anna őket először sauromata néven hozza elő, s szerinte régi nevök mys volt.
Eredetére nézve a byzanti irók szerint scytha, s Cedren szerint basilius = királyi scytha s a nubiai arab földleiró szerint a turkok törzséből való[12] volt, mely nagy, népes és oly hires vitézségű nemzet vala, hogy vele egy scytha faj se mérkőzhetett. A besenyők nagy népességét igazolja az, hogy midőn 1049-ben a fejedelemtől Kegen két törzszsel elpártolt, ebből 20 ezer fegyveressel a rómaiak védelme alá adta magát, s ugyan e miatt a besenyő fejedelem Turak az Ister jegén át 800 ezer fegyveressel rontott a római földre[13].
B. sz. Constantin szerint e nemzet fel volt osztva nyolcz törzsre, mely ugyanannyi fejedelem alatt állott és 40 osztályra, melyek mindegyikének külön vezére volt, Cedren 13 törzset említ, mely átalában paczinák nevet viselt ugyan, de a mellett mindegyik a törzs fejéről külön névvel is birt, ilyet kettőt névszerin is felemlít: Belemarnot és Paguman-t; a nubiai arab földleirónál legnagyobb városuk banamoni nevet viselt[14].
48A besenyők 3 osztálya kitünő nemessége és vitézségiért Cangar nevet is nyert. A „cangar” szóra örmény történetirók következőket jegyzettek fel: Chusar, ki Sarai ivadéka vala, öröklé a setét hegységet, mely Cangar-nak mondatik; – az örmény hadak a georgiai király segélyére sietvén, a cangarok földén táborba szállának; – Cangar, Nagy-Örményországban Gogarene tartomány kerülete hasonnevű várossal és hegységgel. Ebből talán azt lehet következtetni, hogy e kitűnő három osztály ázsiai régibb lakásukról nyerte a cangar nevet[15].
Etelköz elfoglalása után a besenyők országa az Olth és Duna folyók Dristra város, fekete tenger, Don és Donetz folyó és Russia között feküdt, s a Dunától Sarkelig 60 napi járásnyi volt. A Dnieper, mint e földterületen leghatalmasabb folyó által két részre, Dnieperen innen és túlira vala osztva, mindegyik rész 4–4 tartományt foglalt magában.
Dnieperen innen: I. Irtim vagy Értém tartomány, ennek feje volt Jabdi, cancar osztály, mely határos volt Oroszország szláv tartományaival.
II. Chopon vagy Hapon, feje volt Giazi, Duna torkolatai, fekete tenger partjai és Bug folyó között, határos Bulgariával.
III. Gyla vagy Gyula, ennek feje Chabuxin, Jerney szerint „havasi” helyesebben írva; Cancar osztály, a Duna és Olt között határos Magyarországgal. Ebből némelyek azt következtetik, hogy besenyő főnök havasi Gyula tartománya a mai Erdélyország volt, mert csak így magyarázható ki, hogy Gyeló népe a kúnoktól és besenyőktől sokat szenvedett; azonban Gyula hihetően a mai Oláhországban lakott.
IV. Charoboi vagy Harovoi, ennek feje Charoboi, határos Oroszországgal.
Dnieperen túl:
V. Tzúr vagy Súr, ennek feje Cuartzi, Cancar osztály.
VI. Culpéi, ennek feje Syru.
49VII. Talmat, ennek feje Boro.
VIII. Tzopon vagy Csöpön, feje Bula.
Constantin a Dnieper nyúgoti partján következő elpusztult váraikat említi: Aspron vagy Alba, Tungát, Salmacát, Sacacát, Giaiucat vagy Gyajukát, melyek általok lettek így elnevezve.
Szomszédjaik voltak: északról a russok, s ezek alattvalói a szlávok, ultin, derblenin, lenzenin népek; délről: magyarok, bolgár aszakalok, chersoniták és kazarok; keletről: az úzok és alanok; nyúgotról ismét a magyarok és fejér chrobatok.
A XII-dik század első felében élt frisingai Ottó Magyarország határait előszámlálván, irja, hogy ezzel észak és kelet között határosak a pecenat és fal (= besenyő és kún) nemzetek, kik még az ő idejében is nyers és tisztátalan, jelesen lóhússal táplálkoztak.
A XI-dik században Paczinacia hosszasága a Dniepertől Pannoniáig, szélessége pedig az Istertől vagy Dunától Tauroscythia vagy Russiával szomszéd Tenihorn hegyig terjedt, s ez időben a nemzet egy része a Duna déli partjait s innét a Haemus hegyéig terjedő földrészt is birta[16].
A mi a besenyőknél az uralkodási rendet illeti: halálával egyes törzs fejedelmének, utódja lett a fejedelemségben annak unokaöcscse. Mert nálok azon régi szokás és törvény uralkodik, hogy nem szabad gyermekeikre vagy testvéreikre szállítani a méltóságokat, hanem elégedjenek meg a fejedelmek, hogy éltök fogytáig uralkodnak; halálok után pedig unokaöcscseik vagy ezeknek gyermekei választatnak meg, hogy így a méltóság ne egészen a nemzetség egy ágán szálljon végig, hanem az oldalágiak is részesüljenk a tisztségben. Idegen nemzetségbeli azonban fejedelemmé soha nem lehet[17].
Mint már fentebb is említtetett; a besenyőknek egyik főéletmódja a keleti birodalom tartományainak pusztítása 50volt, honnét éveken át mindenkor temérdek zsákmánynyal megrakodva tértek vissza.
Fegyverzetük volt: nyilakkal telt tegez, mely vállukon függött és kézíjj; de némelyek dárdákat is használtak. Lovaikat nemcsak lovaglásra, hanem tejüket ételűl is használva, élelmi szerek miatt rövid idő alatt szükséget nem szenvedének. Öltönyeik, férfiak és nőknél, nálok egyenlő volt[18].
A besenyők táboráról több irók megjegyzik, miszerint ökör bőrrel bevont tömérdek fedeles szekereket, melyeken családjaik voltak, hordtak magokkal, s táborba szálláskor e szekereket szakadatlan sorba egymással összekötve hánytak; s ez erődítvény nékik mind éjjeli megtámadás, mind harczból ide vonulás esetében erős védhelyet nyujtott[19].
[1] Horvát István paczinakokról irt s 1849-ben egy részben megjelent munkája. Tud. Gyüjt. 1833 .VII. 113–5. l. Acad. Ért. I. 70. l.
[2] Jerney Nyelvkincsek 163. l.
[3] Horvát I. m. 29. l.
[4] Érdy viasz. lap. 13. l.
[5] Stritter Memor. III. p. 908.
[6] Krit. Samlung. II. St. 221–2. l.
[7] Horvát I. pacinák. 140–144. l.
[8] Script. Rer. Bohem. Praga 1783. T. I. p. 21.
[9] M. acad. Évk. III. 138–9. l.
[10] M. acad. Értes. 1860. I. Szabó K. Bib. sz. Const. 71–72. l.
[11] Krit. Saml. 451. l.
[12] Horváth I. pacin. 4. 10. l. Stritter mem. pop. III. 808. 816. l.
[13] Stritter u. o.
[14] Horváth I. pacin. 4. l. Stritter III. 775–6. l.
[15] Szabó K. X-dik sz. beseny. 606. l. Lukácsy magy. ös. 171–2. l.
[16] Stritter II. 986. 1042. III. 776–7. 808. bsz. Const. Szabó K. 96–101. l. Századok 1871. 466. l. Muratori Script. r. ital. T. VI. p. 665. l.
[17] Szabó K. X-dik sz. bes. 606–7. l. Stritter III. 799. l.
[18] Prágai Kozma Script. Rer. Bohem. T. I. p. 21. Stritter III. 929. l.
[19] Snorrius hist. reg. morvegic. 1783. T. III. p. 404–405. Horvát I. pacin. 35–6. l.