Követte őt Julián, ki a persákkali ütközet alkalmával kapott sebben 363-ban meghalván, helyét Jovián foglalta el, de ennek is 8 hónapi uralkodás után történt halálával Valentiniánus lett utódja.
Ez testvérével az uralkodást megosztotta, Valens keletet kapta, maga megtartotta nyugatot Rómával. Valentinián a jászok és kattok ellen, határai biztosítása végett, mind Pannoniában, mind a kattok felőli részen, elődei példájaként, várdákat építtetett. A kattok ezt elébb követség majd nyilt ellenállás útján igyekeztek gátolni, s hihetően az ezáltal okozott késedelemért Maximin udvari főtiszt vádjára Pannonia kormányzója Ekvitzius állomásáról elmozdíttatott, s Maximin lett Valeria parancsnokává. Ez a félbe maradt építést rögtön megkezdette, mit a kattok tüstént széthánytak; ekkor Maximin a katt fejedelmet sok főemberekkel együtt lakomára meghíván, a lakomáról eltávozókat orozva meggyilkoltatja.[1]
A vendégjog e vérlázító megsértésének hirére a kattok tüstént szövetkezve a jászokkal, midőn Pannonia lakosai még hirét sem hallották az ellenségnek, már azok a Dunát megúszták, s iszonyú tömegben átcsapván, az aratással foglalkozó népet boszújokban kepéi mellett öldösték le, a többit temérdek zsákmánynyal foglyul magokkal hurczolák. Ebből egy hosszú véres háború keletkezett, mely Pannonia nagy részét Szerémmel s az aldunai virágzó tartományokkal sivataggá tette. Ez alatt értesülvén a foglyoktól a jászok, hogy Gabinus katt fejedelem gyilkosa Equitius Valeriába menekült, ennek üldözése közben útjokban mindent semmivé tettek. Itt útjokat állta két császári legió, 20 ezer edzett katonából álló hadsereg, de azt oly dühvel szétverték, hogy abból alig nehány menekülhetett meg futással. Innen ismét Moesiába törtek a jász hadak, melynek kormányzója s később hires császár Theodosius felszólítá őket a pusztítássali felhagyásra; 319de ezek erre nem hajtva, Theodosius ellenök indúlt, s nehányszor őket keményen megvervén, az aldunától visszavetette. Ily három évi folytonos pusztító kalandok után a jászok elvégre saját honukba visszatértek.[2]
Valentinián a german népfajok s a hegyi skotok legyőzése után 374-ben tavaszszal egész erejével a Dunához indult. Elibe a kattok követséget küldöttek, mentegetvén magokat, hogy ők a szövetségeseik által elkövetett rémítő pusztításnak nem okai; ne őket támadja hát meg, hanem a rombolást közvetve okozókat, a Gabinus gyilkosait boszúlja meg.
Azonban a császár tett igérete daczára a katt fejedelem gyilkosai ellen a vizsgálatot meg sem rendelte; – hanem Karnuntumnál megállapodva, a kattok pedig az átelleni parton táborozva, erélyes készületeket tettek a megkezdendő hadjárathoz, mely következő tavasszal 375-ben megkezdetett; a császár a kattok ellen két vezérét küldötte, maga pedig Pannoniába Buda tájáig lejővén, a Dunán hidat veretett, s a jászokat támadta meg. E hadjárat további folyamáról részletes tudósítással nem birunk, csak annyit tudunk, hogy a hirtelen beállott őszi hideg miatt a táborozás nem folytathatván, a császár seregeit Sabariába – ma Szombathely – telepítette, maga pedig Bregetionál – Szőny és Komárom táján – szándékozott a telet tölteni. Itt találták meg őt a kattok követei, kik segédhad igérete mellett tőle békét és kegyelmet kértek; a császár haragva lobbanva; mérgesen dorgálta őket hálátlanságokért; még alig csillapodott szenvedélyes indulata, midőn békét kérni a jászok követei is megjelentek. Az elibe bocsátott követeket oly hitvány népnek látta a császár, hogy környezetétől azt kérdezé: valjon mind ilyenek a jászok? s midőn válaszul azt nyeré, hogy „az egész nemzet legjelesebbjei állanak előtte,” ezen haragra lobbanva, hangosan felkiáltott: „hogy őt a balvégzet emelte római császárságra, midőn ily hitvány, alávaló barbar nép saját határában nem maradhatva, nem elégli, hogy maga békén lehessen, hanem fegyveresen a római birtokra lépni és ellene hadra kelni merészel;” e 320felgerjedésében heves és hangos beszéddel a császár annyira megerőltette magát, hogy tüdeje megszakadván, orrán száján vér buggyant ki, s szélhüdés következtében ott helyben mindjárt meghalt Nov. 17-én 375-ben.[3]
Ez eseményt a jász követség lóra pattanva, övéinek hírűl vitte; ugyan erről a kattok is értesülvén, mindkét nemzet egyesült erővel támadta meg Pannoniát, a császári sereget szétverték, s három évig dúltak, pusztítottak, raboltak, midőn Valens keleti császár Kr. u. 378. aug. 9-én a gothokkal vítt ütközetben megveretvén, maga is elesett; melynek hirére Gratián nyugoti császár Szerémbe vonult, hadseregét a kattok és jászok ellen fordította, Theodosiust pedig keleti császárnak kinevezte. Theodosius a gothokat végkép legyőzvén, diadalmas seregével az aldunai tartományokat dúló jászok ellen fordult, s talán irtó had fenyegeti vala a jászokat, ha a húnok északkeletről be nem nyomulnak, kik 378 táján a jászok földjét, majd egész Pannoniát elfoglalván, nagyon valószinű, hogy a vitéz jász nemzet hún testvéreivel egyesülve, részese lett Etele világrendítő hatalmának, legalább ezentúl mint önálló nemzetről a történelem nem emlékezik.
A fentebbiekből kitetszik, hogy a jászoknak sarmata és metanasta nevűekre felosztása igen kétes, mert egyik iró épen azon Pannonia melléki jászokat nevezi sarmata jászoknak, kiket ismét más irók metanasta jászoknak neveznek; ellenben a Sarmatia tövében lakott jászokat a régi irók nem szokták sarmata jász névvel illetni, s így e kettős felosztásra valami nagy sulyt fektetni nem lehet.
A sarmata nevet Sarmatiábani elébbi lakásukról, a metanasta görög nevet pedig innét lett kiköltözködéséről nyerhették.
A mi e jászok beléletét illeti: ők fejedelmek, vezérek, s törzsfőnökök parancsa alatt állottak, közügyeiket hogy nyilvános gyűléseken intézték el, bizonysága ennek az, hogy Kr. u. 174-ben Antonin császár a béke feltételei közt gyűléseiket betiltotta; ugyanezen békepontokból 321kitetszik az is, hogy ők a Dunán saját hajóikkal közlekedtek, s Dunán túl s Dacián keresztül is messze tartományokban kereskedést űztek.
Foglalkozásuk főleg a barom tenyésztés volt, földmivelést köztök kevesen űztek[4], e mellett vadászattal s fegyvergyakorlattal foglalkoztak. Egész gazdaságuk barmaikból állott, magok kevéssel megelégedve, hideget, meleget, éhséget, szomjúságot könnyen tűrve, mivel hússal s tejjel beérték, eleségben szükséget nem szenvedtek. Lovaik aprók, de gyorsak és kitartók valának, melyeket felváltva használván, rajtuk egy huzamban iszonyú távolságot benyargaltak; egyszersmind hogy titkos kalandozásaikban mén lovaik őket nyerítésükkel el ne árulják, ezeket ki szokták herélni[5].
Fegyverök: kard és hosszú lándzsa főleg pedig kézíjj volt, melynek kezelésébeni ügyesség főhadimesterségük, nemcsak szemben az ellenséggel, hanem futás közben hátranyilazással még félelmesebbek voltak; harczmodoruk ezen kivül a gyors száguldozás és az ellenség kijátszásában állott; ők mind lovas ijászok valának, míg a római hadsereg többnyire gyalogságból állott; rendesen az ellenök indult túlnyomó erő elől a jászok zsákmánnyal rakodva vissza szoktak iramlani, s leginkább csak bekerítés esetében kényszeríttethettek ütközetre.
Valjon nem ily, lova legsebesebb nyargalása közben feszített karokkal hátranyilazó sarmata jász harczos ábrázoltatik-e azon a tégla darabon, melyet Érdi János régiségőr a Magit sziget rommaradványai között 1837-ben talált? mely jelenleg a nemzeti muzeumban őriztetik.[6]
Öltözetük: nyáron vászonszövetből volt, mely karjaikat alig könyékig s derekukat félszárig fedezte, mely azonban szarulemez pikkelyekkel levén sűrűn beborítva, pánczél helyett volt; zordonabb évszakban párducz, tigris, medve, farkas, juh és kecskebőrből vagy gyapjúszövetből is nyakukba vetett kaczagányt, melyet a mellen czifra csat kapcsolt 322össze, s derekukon bőrtűszőt viseltek, fejökön süveg, lábaikon bocskor, altestöket ránczos bőbugyogó fedte. Nejeik szinte bő vászon öltönyt hordtak, mely vállon, mellen s néha térden is, könnyebb mozoghatás végett, boglárral volt összevonva, a derékhoz pedig övvel szorítva; fejükön pártát, s könnyű fejkötőt viseltek, mely a hajzatot összetartotta, s arról finom lepel folyt alá; nyakukat klaris szerű gyöngyfüzér, karjaikat karperecz ékesítette; fűzött váll alakú mellényeik négyszög koczkákból voltak összeállítva, utánozva a férfi pánczél pikkelyeit, vállukon pedig bojtos szélű lebernyeg, lábukon fűzött saru volt; – nejeik szükség esetében férjeikkel együtt mentek ki hadi kalandra, s száguldozták be zsákmányért a szomszéd tartományokat; azonban nagyobb hadjáratból egy ép erejű férfinak sem volt szabad elmaradni.[7]
Hogy a jászoknak ezen korszakban, midőn még a germanok is csak barlangokban s földbeásott gödrökben laktak, állandó épületek is szolgáltak lakhelyűl, kitetszik ez a római hadjáratok történetéből, hol az őket üldöző császári hadseregről mondatik, hogy a viskóikba, kunyhóikba, a legerősebb gerendákból összerótt házakba menekülteket is, lakhelyeik födeleit felgyújtván, megölték. Sőt bár e jászoknak a Dunatiszaközöni lakásuk alatt e vidéket a folyamok áradásaitól mocsárosnak, fűzfabokrokkal benőtt, útnélküli, erdős, és csak az igen jártasok által el nem téveszthetőnek találjuk is rajzoltatni, s e szerint ennek belállapotáról, a mivel külföld igen kevés bizonyos ösmerettel birhatott; mégis a Kr. u. 180-ban meghalt Ptolemaeus a metanasta jászoknak nyolcz városait azok égalji helyzetével nevezi meg; melyek mai fekvésének meghatározása sok nehézséggel jár, miután Ptolemaeus az alexandriai, ujabb földleiróink azonban a ferrószigeti délkörtől számítják a fokozatokat.
Ottrokocsy[8], Szentiványi[9], Timon[10], Balla[11], Severini[12], Tomka Szászky[13], Bombardi[14], 323Schirlitz[15] igyekeznek ezek mai fekvését meghatározni, azonban véleményeik igen eltérők; – jelesen:
1. Uscen város Bereg, Zemplin vagy Bars megyében, Selmecztől keletre.
2. Gorman, Szepes m. vagy Körmöcz tájékán, vagy Sajó mellett; Aventin azt írja, hogy az avarok khánja Thudun, a Dunán túl azon vidéken, melyen Ptolemaeus szerint a jászok laktak, a Tiszán felül nyugot felé uralkodott, e vidék fővárosa Borman, a Thudun fejedelmi székhelye volt[16], miből következtethetni, hogy Gorman és Borman ugyanazon egy hely, talán hibás leirású neve.
3. Arbiet, Lengyelország határán, vagy Eger és Esztergam közt.
4. Triss, Borsodban vagy Gömörben egy most ily nevű helyen.
5. Parca, Pesttől délkeletre vagy Párkány vagy Adonnyal átellenben.
6. Candan, Vácztól nem messze délkeletre vagy Csongrád vagy legtöbbek véleménye szerint a mai Eger.
7. Pessium, Hevesben Tisza mellett, vagy a mai Pest.
Hetényi irja 1841-ben, hogy azelőtt nehány évvel Pesten a váczi utcza hosszában, csatorna ásáskor, széles alapkőfalakat találtak sarmata építésmód szerint, jelesen a kövek nem darabonként s kéz által rakattak, hanem egy nagyobb rudas ládába, kő, mész, homok vízzel összekevertetvén, az alapgödörbe, vagy egymás mellé levert ágasok közé öntettek így készültek az ugynevezett fa-kőfalak – murus ligneus – melyeket azután tűz ellen betapasztottak és mésszel bemázoltak.
8. Partiscum, Hevesben Tisza mellett, mai Csongrád, sőt legtöbbek szerint mai Kecskemét.
3249. Balla ezen kivül még említi Pheliciát, a mai Nógrád.
10. Rauconiumot, Ung –
11. Docivorát, Bereg –
12. Virginatiumot, Komárom –
13. Salvá-t, Sz. Endre szigetén Pest –
14. Vaciát, a mai Vácz helyén Pest –
15. Transaaquiucum, a mai Pest helyén átellenben Aquincummal –
16. Alta ripa, a solti szőllők körül Pest –
17. Ad statuas Colossas, mai Kalocsa helyén Pest –
18. Teutoburg, Bács megyében.
[1] U. a. L. XXIX. c. VI.
[2] Amm. Mar. L. XXIX. p. 473.
[3] Socrat. hist. eccles. L. IV. c. 31. Amm. Marc. L. XXX. c. VI.
[4] Strabo L. VII. p. 565.
[5] Plinius hist. L. VIII. c. XLII.
[6] Jerney kelet. út. II. 268. l.
[7] Amm. Marcell. L. XVII. c. XII. Bartoli Columna trajana Segm. LXVI. fig. 246. LXVII. 247. LXVIII. 249. LXXV. 261 LXXVI. 262.
[8] Orig. hungar. I. p. 61. II. 119.
[9] Curiosa var. scient. Catal X.
[10] Imago ant. Hung. L. I. c. XIII
[11] De antiquit. rom. praed Szalk p. 32.
[12] Comm. hist. de vet. Incol. Hung. Cis-Danub. p. 26.
[13] Introd in Geogr. ant. et medii aevi.
[14] Topogr. magni r. Hung. 1750. p. 40.
[15] Handb. der alt. Geogr. s. 274. Ptolemaeus L. III. c. VII.
[16] Annal. Bojor. l. 4. p. 254. Bonfinnál is (D. I. L. I. p. 6.) Borman fordul elő.