VII.

A sarmaták egy királyának emlékét fentartja egy Kr. u. 193–211-ig uralkodott Sever császár idejében vert pénz, ily görög körirattal: „Basileos saüromatu.”[1]

Balbin és Gordián császárok által Kr. u. 240-ben Illyriában tett rablásaik közben; 270 körül pedig Aurelián császár által a marcomannok és svévekkel midőn egyesülve Placentiáig hatoltak, megverettek.[2]

Majd a goth nemzet Dácia és Sarmatia területén tekintélyes birodalmat alapítván, a jászok a gothokkal gyakorta szövetkeztek, s ezekbe bízva betörtek Pannoniába Kr. u. 280-ban, azonban Carus császár őket megtámadván, közülök 16 ezer elesett, 20 ezer pedig elfogatott.[3]

Később Diocletián császár idejében Galerius Maximianus a sarmaták és scythák ellen hadat folytatván, jelen volt ebben a később nagy nevet nyert ifj. Constantin, mint vitézségéről már akkor hirhedett fiatal hős, ki is ez alkalommal egy erős testalkatú sarmatával párbajba keveredvén, tüzes csata után legyőzte, de a helyett hogy megölte volna, hajánál fogva Maximian lábaihoz húzta; később a sarmaták, szinte mint a gothok szövetségesei verettek meg Constantin római fővezér által, melynek emlékére verettek ily feliratú ezüst pénzek: „Victoria Sarmat.”[4]

Nagy Constantin császár legyőzve vetélytársait, az időközben egész Dáciában a Sarmatiában tekintélyes birodalmat alapított gothok ellen viselt hosszú háborút, kik a jászok és más szomszéd népekkel szövetkezve, többszörös 312hadjáratokat szerveztek, igy a jászok Pannoniába beütvén, nagy prédálást visznek véghez, azonban Kampona (mai Promontor) város ostrománál a császári hadak meglepvén, őket visszaűzték.

Másik évben ismét az aldunai részeket pusztították, hol Constantin őket nagy haderővel megtámadván, temérdek veszteséggel visszaverte; de a rómaiak vesztesége is nagy volt, úgy hogy a fáradalmas hadjárat emlékeül Rómában a népnek hat napi közmulatság – ludi sarmatici – rendeztetett[5].

Ezután Kr. u. 325-ben Nagy Constantin a vallási szakadás kiegyenlítésében fáradozva, birodalma védelmével nem sokat gondolt, mit Róma ellenei észrevevén, a gothok, jászok és szövetségesei nagy haddal rontottak a római birodalomra.

Constantin császárt meglepte e nagy hadi mozgalom híre, a nicaeai szent atyák áldásait kikérve, hadait összeszedni indult. Másfelől a jászok is igen nagy tevékenységet fejtettek ki a hadi készületekben, nemcsak maguk keltek mindnyájan fegyverre, hanem mi az előtt náluk hallatlan volt, szolgáikat is felfegyverzették. De a császár Pannoniában győzött, a harczban Rauzimod goth király s fővezér is elesett; azonban a császár e diadala sikerét nem használhatta; Rómában kitört pártütés lecsendesítése végett hazatért, hanem fiát Constantint bízta meg a hadviselet folytatásával, ki is a gothokat a Dunán átkergetvén, őket a jászok földén megverte, s velök békét kötött, mely szerint ők a jászok földjét elhagyni, s régi Dácia tiszántúli részével megelégedni köteleztettek.[6]

Nagy Constantinnak a jászokon nyert győzelmei emlékéül ily feliratú rézpénz veretett: „Sarmatia devicta”.

A jászok fékezésére a római udvar cselszövényt is használt; úgy látszik ennek eredménye volt az, hogy a felfegyverzett szolgák a szerencsétlen hadjárat után, a szolgálatot megtagadva, fegyverüket uraik ellen fordították; 313s nagyobb számmal levén, a szabad jászok velök nem mérkőzhettek, s hogy saját ősi birodalmukban szolgáiknak felettök való uralmát kikerüljék, a góthok által a mai Bánátból kiűzött nehány ezer vandalokkal együtt, N. Constantin birodalmába – Romániába – költöztek át, ki e családostul 300 ezerre menő sarmatákat részint felső Pannoniába, Thráciába, Scythiába, Macedoniába s Italiába letelepítette, részint hadseregébe felvette Kr. u. 334-ben.[7] Ugy látszik azonban, hogy ez állapotuk nem soká tartott, hanem fegyveres szolgáikat a Dunatiszaközének alsó részére szorítva, a felső rész a szabad jászok nagy többségének független birtokában maradt; s hatalmok, harczi erejök törhetlen épségben állott, mert bár az ellenök folyt hadjáratokat az egykorú római történetirók a jász nemzet teljes tönkretételével mondják bevégzetteknek, de ugyan e jászok nehány év mulva, mint a birodalom legveszélyesebb ellenei tűnnek fel, úgy, hogy e maroknyi, de vitéz nemzetet a világhódító Róma összes legiói nagy tömegével sem birta soha leigázni, s szabad nemzet maradtak mind végiglen.

Kr. u. 356-ban Constantinus császár ismét a római tartományokban pusztító jászok ellen készül, majd 358-ban midőn a Szerémben téli szállást tartó császár meghallotta, hogy a szabad jászok és kattok mindkét Pannoniát s Moesiát rabolják, tavasz nyiltával a Dunát áthidaltatta, s nagy sereggel hirtelen az úgynevezett 2-dik Pannoniával átellenben a jászok földén termett, melyet széltire pusztított; ily nagy erővel a jászok szembeszállani nem mervén, a kik a római fegyver alatt el nem hullottak, a mai Vácz és Mátra hegyes vidékeire menekültek.

Azonban Constantinus hadserege a Valeria Pannoniával, a mai Tolna és Vácz közti Dunával, átellenben fekvő jász földön is égetve, rabolva, folytatta pusztításait, mit a jászok tovább nem tűrhetve, békekérés örve alatt három dandárra felosztott seregükkel, s a kattok segélyével a római hadat bekeríteni akarták, de a csel nem sikerült, a jászok megverettek s szétszórattak.

314Ezután a jászok békére kérték fel a császárt, melyet egy római iró körülményesen így ad elő:

A békepontok meghatározása végett a követeknek határnap rendeltetvén, Zizaj termetes ifjú fejedelem, a jászok szokása szerint, felszerelt hadkisérettel jelent meg, s a császár elibe bocsáttatván, fegyvereiket elhajítva, egész mejjével a földet érintette, s féltében szavát vesztve, zokogása miatt beszédhez nem juthatott, majd magához térte után térden kért bocsánatot, – míg kisérete az alázkodásban fejedelmét is meghaladta.

Rumo, Zinafer és Fragiled alvezérek számos főemberekkel valának jelen a jászok közűl, kik mindnyájan nagy örömre gerjedvén a császári kegyelem fölött, a rájok mért kötelezettségek hű teljesítésével igérték elkövetett hibáikat feledtetni, – magukat, nejeiket, gyermekeiket, egész országukat hódolattal bocsátván a császár hatalma alá, minden hadifoglyot visszaadtak, s kezeseiket előállították.

E kegyelmi tényen okulva Arahár és Uzafer két hatalmas törzsfőnök szinte megjelent, kiknek egyike a hegyháti jászok s némely katt seregek parancsnoka, másik egy jász csapat vezére volt. Tartván a császár attól, hogy ezek számos kiséretökkel hirtelen rohamot merészelendnek, elkülönítve őket, távozást parancsolt nekik, míg ügyeik felett tanácskozik.

Előbb Arahár és a kattok ügye vétetett fel, kik halál félelme közt várták az itéletet; de megadván a kezeseket, kegyelmet nyertek.

Majd Uzafer bocsáttatott elő, a midőn Arahar nyakasan kezdte követelni, hogy ez az ő parancsa alatt állván, a neki adott kegyelem erre is terjesztessék ki; de a császár a jászokat minden idegen befolyás alól kivonni s saját hatalma alá keríteni szándékozván, Uzafernek külön adta meg a kegyelmet, mit a többi jászok látva, mindnyájan kegyelemért folyamodtak, s a császár hozzájok nyájas szónoklatot intézvén, kegyelmét még azzal is tetézte, hogy Zizajt mindnyájok fejedelméül kinevezte.

Ezután a császár a Dunán átkelve, a kattok ellen indult, kik szinte meghódoltak, kezeseket adtak, s eskü alatt hűséget fogadtak.

315Ez előadásra lehetlen elhallgatni, hogy bármily hitelesnek látszassék a szemtanú történetiró előadása, de a jászok alázatosnak feltűntetett jellemét illetőleg nem kell feledni, hogy a történetiró ellenség volt[8].

A szabad jászokkal egy időben a szolga jászok (sarmatae limigantes) is kitörtek, s a római földre átrontva, azt pusztították; a szabad jászokkal bevégzett hadjárat után tehát a császár Kr. u. 358-ban a szolga jászok Amicén nevű felekezete ellen, mely a Tiszának a Dunába ömlésénél, már maga a természet által is igen erősen védett helyen volt letelepedve, vezette seregét. Erre a jászok megrémülve, megajánlották, hogyha békén hagyatnak, nemcsak híven fizetik az adót, hanem a császár táborába segédhadakat is küldenek; különben utolsó csepp vérig oltalmazzák uraiktól nem rég szerzett hazájokat.

Erre a császár értekezletre szólította fel őket, azok büszkén a Dunán átkeltek, s a császári hadakhoz daczosan, a császár parancsát fel sem vevőleg közeledtek. Ekkor Constantius több dandárra felosztott seregével bekerítteti a jászokat, maga pedig kis csapattal és testőreivel egy emelt földsánczon megállapodván, szeliden inti őket, hogy ne nyugtalankodjanak; de a jászok paizsaikat előbb s mindig előbbre hajítva, tettették, mintha ezt játékból tennék, holott a czélba vett megrohanás végett akartak a császári sereg közelébe jutni; míg tehát egy részről könyörgést színlettek, más részen a harczot megkezdték. A császári sereg a csatát tüzes rohammal viszonozta; a jászok pedig egész erejöket az emeltebb helyen álló császár ellen fordították, de a katonaság őket szétverte; fél óra alatt a csatának vége lett, temérdek jász esett el, a szétfutamlottakat a győztes sereg üldözte, sőt sajkákra kelve, még a mocsárok közti rejtekhelyeket is felkutatták, s az azokba menekülteket, legerősebb gerendákból összealkotott lakhelyeik s gunyhóikat széthányva, ezek omladéki közt felkonczolták; többen a folyamba ugrottak, hogy ezt átúszva meneküljenek, azonban nehányan belefultak, mások utánok hajított dárdával átszúrva vesztek el[9].

316A szolgajászok másik hatalmasabb felekezete a piceniek ellen maga egyedül a császári sereg támadást intézni nem merészelt, hanem a császár rendeletéből a római hadak a Duna felől, a szabadjászok a felsőbb vidékről, a mai Bánátban lakott Tajfal nevű nép pedig a Tisza felől intézett ellenök rohanást, s igy három tűz közé szoríttattak. A piceniek először haboztak, hogy harczoljanak-e vagy megadják magokat? végre győzött az öregebbek tanácsa, a nagy erő előtt meghajoltak, s a császártól nyert biztosításra, elhagyva rejtekhelyeiket, legnagyobb részük családaik s vagyonukkal együtt a császári táborban megjelent; itt a kényszerűség hatása alatt önként ajánlkoztak, hogy csak békén maradhassanak, ősi fészkükből, ha kivántatik, kimozdúlnak; a császár tehát őket alkalmas távol vidékre költöztette; a szabad jászoknak pedig egész Dunatiszaközét visszaadván, az általok már elébb megválasztott nemzeti fejedelmet felavattatta, maga pedig Sirmiumba diadali pompával bevonult.[10]

De a sorsnak a jászok ellen intézett minden csapásai: meghasonlás, kivándorlás, kiirtásukra czélzó öldöklés, a nép szinének a császári hadseregben külföldre eltávolítása, csak fogyasztották a nemzet tagjai számát; de kitartó vitézségét, életerejét meg nem törték; mert már 359-ben Szerémben téli szálláson levő Constantius császárt azon kellemetlen hír lepte meg, hogy a szolgajászok múlt évben részökre kijelelt új hazájokból felkerekedvén, a szomszéd tartományokban szerte száguldoznak. A császár összevonva haderejét, még tavasz nyilta előtt Valeria Pannoniában táborba szállott, a Dunaparton sátorozó seregei által zárvonalt képeztetvén, a szolgajászok mozdulataira vigyáztatott; azután két alvezért tolmácsokkal hozzájok átküldvén, kérdeztette, hogy miután saját kérelmökre békét s lakhelyet nyertek, miért kóborolnak s háborgatják ismét a határszéleket? A jászok a császári tisztviselőktől szenvedett méltatlanságokról panaszkodtak, s kérték, hogy a Dunán átbocsáttatván, a császárt sérelmeikről személyesen értesíthessék; készek levén a birodalom bármely távol vidékén mint békeszerető adózók megtelepedni. A császár ez ajánlatot örömmel fogadta, s Acimincum[11] 317mellett őket maga elibe bocsátotta; de Innocent tábori mérnök tanácsából azon óvatossággal élt, hogy egy felől sánczot vonatott, más felől a Dunán több hajót hadi néppel megrakván, őrséget állított, középen pedig maga számára magas földhányáson állványt készíttetett, hogy a netalán háborgó jászok igy bekerítve elnyomathassanak.

Ezt a jászok mind jól látták, de szándékuktól még sem állottak el; hanem kérelmezést szinlelve, megjelentek; tervök azonban csakhamar kivilágosodott, mert alig látták meg a császárt, midőn ez hozzájok nyájas szavakat intézett, közűlök egy, vak dühét tovább fékezni nem birván, lerántott bocskorát a császárra hajította, s szokásos csatakiáltással, a hirtelen kilobogtatott nemzeti zászló alatt, a rendetlen sokaság (ululans ferum) farkast ujjongatva a császárt megrohanta; ki midőn az emelvényről azt látta, hogy a rohanó tömeg nyilzápora mindent elborít, külső hadai közé vonúlt, s álruhában serény paripán gyors futással menekűlt; e közben nehány császári testőr s azok parancsnoka Cella elesett; a császári trón arany párnáival elraboltatott, de a római hadsereg, melyet a roham félig öltözötten talált, csakhamar az elszántan küzdő jászokra csapott, s kevés idő alatt a szolgajászok halomba konczolva hevertek a csatamezőn.

Azonban az e közben kiütött persa háború meggátolta a császárt azon feltett czélja valósításában, hogy e szolgajászokat végkép kiirtsa, hanem e kegyetlen öldöklés után birodalma határait a jászok ellen biztosítván, Szerémbe, innét Constantinápolyba tért, hogy az Amida ostrománáli veszteség helyrehozásáról intézkedjék.

De ennyi véres küzdelem mellett is biztosító eszközökről kelle Rómának gondoskodni a jászok ellen, mert a szolgajászok volt uraikkal kibékülvén, a Dunatiszaközre ismét visszaköltöztek; Constantius császár pedig a persa háború alatt 361-ben meghalt.[12]

[1] Cellar. Geogr. ant. T. I. p. 406.

[2] Jul. Capitolinus: Gordian et Balbin. Flavius Vopiscus: D. Aurelian. Horn. Arca Noë 171. l.

[3] Fl. Vopisc. Carus et Probus.

[4] Am. Marcell. p. 545.

[5] Katona József Kecskemét v. tört. 51. l. Schönvisner Antiquit. Sabar. L. IV. c. 6.

[6] Eusebius Pamph. vita Const. m. L. IV. c. 6. P. Orosii hist. L. VII. c. 28.

[7] Amm. Marcell. L. XVII. c. 12. Euseb. Vita Const. M. Hyeronimus in chron. ad a 334. Horváth I. Szlavinokról 48–9. l.

[8] Ammian. Marcell. L. XVII. c. XII.

[9] Ammian. Marcell. L. XVII. c. 13.

[10] U. a. u. o.

[11] A mai péterváradi őrvidéken levő Keresdin. Rosty Pannonia térképe.

[12] Ammian. Marcell. L. XIX. c. XI.