A Dunatisza közé letelepedett jászok: beékelve mintegy, egyfelől a Dunáig, másfelől a Tiszáig terjedt római birodalomban, a római sereg roppant erejének, számának s a római császári udvar alattomos fondorkodásainak ellentállva, magukat s szabadságukat 4 egész századig, Etele birodalma megalapításáig nemcsak fentartották, sőt oly megtörhetlen veszélyes elleneivé váltak s maradtak mind végig a római birodalomnak, hogy Pannoniának ellenök biztosítása végett a határul szolgáló Duna jobb partján, a rómaiak folyvást több legiokat határőrökűl, nemcsak nyáron, hanem téli szállásban is fegyveresen tartottak, melyek soraiban szolgálni, mivel szakadatlanul szemközt állottak az ellenséggel, katonai becsületnek tartatott; sőt pénz is veretett ily körirattal: „Salus reipublicae Danubius”, s gyorsabb hadi közlekedés végett nagy munkával katonai országútakat, melyek maradványai ma is láthatók, építeni[1], a Dunán állomásról állomásra czirkáló hajórajokat tartani, a partokon számos magtárakat és hadszertárakat építeni valának kénytelenek. De mindezek daczára a sarmata jászok, főleg télen a Duna jegén, gyakran átcsaptak Pannoniába, úgy hogy ez ellen a rómaiak a Dunát Carnuntumtól (ma Petronell) egész Taurunuumig (= Belgrád) erődökkel, bástyákkal, tornyokkal megerősítették, melyek legsürűbben a Duna jobb partján emelkedtek; de ha az ellenséget saját földjén belebb szorítani sikerűlt, a rómaiak a balparton is elsánczolták magokat; így származtak a balparti kevés, de annál érdekesebb erődök.[2]
Berebist dák király országát a hatalom oly fokára emelte, hogy kétszáz ezer fegyverest volt képes csatába vezetni; ezt Róma némi aggálylyal nézvén, valószinűleg az ő titkos működése folytán a dákok birodalmában bellázadás ütött ki, melyben maga Berebist megöletett, országa pártokra szakadt, hadereje alásülyedt.
304Követte őt az uralkodásban Cotyso, ki a belszakadást sok küzdelem után legyőzte. E közben Kr. e. 29-ben Dapyx és más dák fejedelmek egyesítvén hadaikat a jászokéval, elébb a mysiek, triballok és dardanok földjét, majd a Haemus hegységén áthatolva, a rómaiak alattvalóit a dentheleteket rabolták; Licinius római hadvezér ellenök küldetvén, Kr. e. 27-ben a bastaernokat tönkre tette, a többieket részint meghódította, részint visszaverte, s Rómában diadalünnepet ült.
Ugy látszik azonban, hogy e vereséget a dák és jász egyesült nemzet sokszorosan visszatorolta, s hogy a közte létező, s reá nézve aggasztó szövetséget Róma felbontsa, nyájas igéretekkel a jászokat reábirta, hogy a dák földre beüssenek, igy a dákok megosztott erejét Corn. Lentulus a Dunán könnyű szerrel visszaszorította.
Nem sok idő mulva a jászok Cotysoval kibékéltek, s a pannonok, bessok, sarmaták és dákok egyesült erővel fegyverre keltek Róma, a közös ellenség ellen; mignem Augustus császár mostoha fia Tiberius által legyőzettek, fegyvereik elvétettek, s fiaik rabszolgákul eladattak.
De csakhamar uj erővel kezdték meg a harczot Róma ellen, melyben Cotyso elesett, Róma győzött, de azért a jászok földjére betörni nem merészelt.
Kr. e. 10 évvel ismét együtt támadták meg Pannoniát; Crassus fővezér ellenök küldetett, de alvezér Lentulusnak alig sikerült őket visszanyomni. Átalában a jászok vitézsége oly félelmessé lett, hogy a római udvar a Duna part hosszában berohanásaik ellen várdákat építeni, s ezeket erős őrhaddal megrakni kényszerült.
Kr. e. 2-ik évben a dákok és sarmaták Pannoniát, Dalmátiát és Moesiát elborították, de Krisztus születése évében sikerült a rómaiaknak őket onnét kiűzni. Ellenben a Duna torkolati Pontus tartomány igen sokat szenvedett a bessok, sarmaták, jászok és geták beütései miatt, kik ezt, a Duna jegén átrohanva, folyvást rabolták s pusztították.[3]
Ez azon időszakban történt, midőn a római birodalom legszélesebb, és leghatalmasabb volt, Augustus császár 305dicső uralma alatt, – s e maroknyi jász nép a hatalmas birodalom testébe ékelve, itt a két nagy folyam közti nehány száz négyszög mértföldnyi területen négy századot meghaladó viharos időszakon át fentartotta magát, sőt az óriás birodalom ellen intézett vakmerő kalandjai, ernyedetlen hős elszántsággal vívott véres csatái, s nagy számú kirohanásai által, az ébren őrködő oroszlánt ingerelni soha meg nem szünt. Igazolja e nép hatalmát és büszke önérzetét ama történelmi fényes adat, hogy midőn az akkor ismert világ minden részeire kiterjedő római birodalom, Augustus császár dicső uralma alatt, a fény és hatalom legmagasabb fokán állana, elannyira, hogy többé ellensége nem találkozván, éppen a keresztyén időszámítás kezdetén, Janus temploma bezáratásával a császár az úgynevezett világbékét eszközlötte, – a birodalmán kivül élő nemzetek közűl sokan érezve a birodalom nagyságát, a római nemzetet, mint a népek legyőzőjét tisztelték; ezek közt voltak a scythák és sarmata jászok, kik Rómába követeket küldvén, a nagy császár barátságát kérték, magukét viszont felajánlották.[4]
Ezután 17 évig a jászok békén maradtak.
Kr. u. 8-dik évben ismét betörtek a dunántúli római tartományokba. Tiberius a trónörökös küldetett ellenök, mire a jászok temérdek zsákmánynyal visszavonultak, de a római hadsereg őket fészkükbe követni nem bátorkodott.[5]
Kr. u. 14-dik évben, míg Tiberius császár Marobud markomannok királya ellen táborba szállott, a jászok Moesiát megrohanva, felprédálták.[6]
Hat évi küzdelembe kerűlt, míg Kr. u. 20-ban Tiberius fia Drusus, Marobudot megverve, országa egy részét, a Duna, Vág és Morva folyók közét, a jászok szomszédságában elfoglalta, s ide sveviai eredetű quadokat vagy kattokat telepítvén le, királyukká Vanniust tette; a kattokban a jászok nemcsak jó szomszédot, de közveszély idején hatalmas szövetségest is nyertek.
306Vannius csakhamar birodalmát kiszélesítette, midőn ellene Kr. u. 52-ben unokái lázadást támasztottak; a rómaiak felhasználni kivánva e kedvező alkalmat a félelmessé lett Vannius hatalma megtörésére, unokáit sereggel és pénzzel segítették; a jászok ellenben Vannius mellett harczoltak, azonban 4000 lovasból álló segédseregük a nagy erő által semmivé tétetvén, Vannius megveretett, s országa unokái által elfoglaltatván, maga földönfutóvá lett.[7]
Ekközben a jászok magokat rendezvén, oly hatalmas állást vívtak ki, hogy midőn Kr. u. 69-ben Vitellius helyett a Jeruzsálemet ostromló fővezért Vespasiánt a hadsereg császárrá kikiáltotta, Vespasián Vitellius ellen a jászokat hívta segítségül, kiknek kiállított temérdek lovasságától maga Vespasián megrettenvén, annak csak egyrészét fogadta el, melynek segítségével vetélytársát legyőzvén, Rómába diadalmenettel bevonúlt, hova az új császárt a jászok is elkisérték.[8]
A jeles uralkodó Vespasián még ez évben az ellene felkelt sarmatákat, Domitian és Cereal fiait küldvén ellenök, lecsendesítette, ezentúl úgy ő, valamint Titus római császárokkal a jászok jó szomszédi viszonyban éltek.[9]
Titust a kegyetlen, fajtalan és fösvény Domitian követte Kr. u. 81-ben, ki a jászokkal csakhamar háborúba elegyedett a miatt, hogy a dákok elleni hadjáratra a kattok, markomannok és jászok az igért segélycsapatokat ki nem állították; minek viszonzásául midőn a kattok az ellenök fellázadt legiók ellen a császártól segélyt kértek, ez részükre 100 lovast küldött; e gyalázatos gúny a kattokat felingerelte, azonnal jász szomszédaikat segélyül szóliták, mire Domitian a két egyesült sereg ellen fordulván, elébb a kattokat, azután a jászokat támadta meg; azonban bár a jászok a római sereget vezérestül felkonczolták s Deceballal gyalázatteljes békét vala kénytelen kötni, s bár Domitian maga e véres csatában személyesen jelen sem volt: mégis Rómába győzelmi díszmenettel – üres kocsik és hamis diadaljelvények 307kiséretében – vonúlt be, de a jászokkali csatázás emlékéül csak borostyánt viselt.[10]
Kr. u. 89-ben Decebal dák fejedelem a jászokat pártjára kötelezte, de ezek a függést nem tűrhetvén, midőn Traján Decebal ellen hadat küldött, a jászok és kattok a dákok legyőzése végett Trajánhoz állottak. Majd Decebal a császárnak esküdt hűséget megtörvén, az előbb tőle elpártolt népek közt a jászokat elébb szép szóval, az őket is fenyegető végveszély előtüntetésével, majd ez nem használván, fegyverrel is kényszerítette az engedelmességre és segély nyujtásra, s betörvén a Tisza alsó részinél, a jászok földjéből a mostani Bácskaság egy részét elfoglalta. E közben Traján Decebal ellen haddal közelgett, s a jászok panaszára Traján a jászföldről a dákokat elűzte, sőt Decebalt végkép megtörve, Daciát elfoglalta.[11]
Azonban Traján, feledve a jászok Decebal ellen tett hadi szolgálatait, az altiszánál a dákoktól visszafoglalt földet a jászoknak vissza nem adta, sőt ellenök Pannonia védelmére a Duna parton elődei példájára őrházakat építtetett; a többi birtokukat meghagyta, hogy őket lekötelezze, a minthogy kevés idő mulva a Dáciában fellázadt Corill ellen a jászok a császári sereggel együtt harczoltak.
Csupán Traján alatt birván a rómaiak Dunatiszaköz alsó részét, a Bácskaság alsó részén levő római sánczok keletkezése, ha ugyan ezek a rómaiaktól származnak, ez időre tehető.
Traján után Hadrián lett római császár Kr. u. 117–138-ig; ki miután az ellene fegyvert fogott sarmatákat legyőzte, Hadriánhoz a jászok Rómába követeket küldöttek vele a béke iránt alkudozni, kiket a császár a senatus elibe vezetett, hol azután nekik irásban válaszolt; s hogy őket magának lekötelezze, a római seregben szolgáló jászhad zsoldját fölebb emelte, sőt megnyugtatásul a Traján által visszatartott alsó bácskai földrészt is a jászoknak visszaadta. Később Hadrián vízkórban szenvedvén, kínjai között egy 308Massor nevű jászt, kit mint hadifoglyot, kitűnő ereje s vitézségiért vadászául használt, szólíta fel, hogy őt ölje meg, de Massor e váratlan dolgon megrémülvén, elfutott.[12]
Ezt követte Antonin a kegyes Kr. u. 138–161-ig, kitűnő vitéz, bölcs, erélyes s világtekintélyű fejedelem, ki alatt a jászok folyton békében éltek.[13]
Bölcs Antonin 161–180-ig s igy 19 évre terjedt uralkodása igen érdekes szakasza e kornak. Ekkor ütött ki a hires markoman háború. Antonin ez egy háborút folytatta, de a mely a legterhesebb puni háborúhoz vala hasonló, mert a birodalom léte volt veszélyezve. A jászok elébb a római seregben harczoltak, de látva, hogy a római hadak részint az ellenség fegyvere, részint dögvész által nagyrészben elhullottak; látva, hogy a kiürűlt római kincstár a katonák hópénzét sem képes fizetni, a markomannokhoz állottak, kiknek akkor már a kattok, vandalok és svevusok szövetségesei valának. Antonin azonban diplomaticai bölcsesége, hazafias áldozatkészsége s harczi vitézségével, a veszélytől meg nem rettenve, megmenté a birodalmat. A hadi költségekre nem új adót vetett ki, hanem maga, neje s családja minden ékszereit, értékes edényeit Róma piaczán két egész hónapig árvereztette; másrészről a szövetségesekből álló ellenségnél a viszályt élesztette, hogy egymást emésztve gyengüljenek, sőt épen a tőle elpártolt jászok földjére egyik udvari tisztje tanácsából két vad oroszlánt bocsátott át a Dunán, melyek ember és baromban iszonyú pusztítást tettek, mignem sikerűlt azokat a jászoknak leölni.
E császár alatt Kr. u. 171-ben a rómaiak a sarmatákat haddal megtámadták, mely hadjárat alatt a római sereg a vízhiány miatt csaknem elveszett, mígnem a keresztyén vallást követő melitei legió könyörgésére roppant zápor keletkezett, melyből míg a római sereg szomját eloltotta, a sarmatákra villámok szóródtak, s közűlök sokat megöltek; e ritka esemény alkalmából a császár e legiót „fulminatria” névvel ruházta fel. Ez eseményt Dio Cassius a kattokkal folyt háborúról mondja el.[14]
309A jászok következő télen az oroszlánok által tett tetemes káraik megtorlásául a Duna jegén Pannoniába átcsapván, raboltak s pusztítottak; azonban Kr. u. 173-al őket Antonin mind szárazon, mind a Duna hátán keményen megverte. Ugyanis látva a jászok, hogy a római sereg őket üldözi, azt hitték, hogy ezek a jéghez szokatlanok levén, ott velök könnyebben elbánnak, a Duna jegén bevárták s fürge lovaikon elől és oldalt megtámadták, – ez erős támadásra a római sereg meghökkent, de hirtelen tömegbe vonulván, a rohanást minden oldalról szemközt fogadta, s hogy a nagyrészt gyalogságból álló sereg a jégen el ne csússzék, paizsát a jég hátára vetette, s egyik lábával erre lépett, s így biztos állást foglalva, némelyek a jászok lovai kantárszárait, mások a lovasok paizsát vagy lándzsáját megragadva, ezeknél fogva, azokat magukhoz vonták, s lovastul együtt leverték; mert a római vitézek, ha elcsuszamlottak is, akár merre buktak, az ellenséget magukkal rántották, s kézzel lábbal sőt fogaikkal is marczangolták elannyira, hogy e különös csatához nem szokott jászok közül csak kevesen menekülhettek meg; a kik fogságba estek, azok római földön nagy számmal telepíttettek le.
E nagy veszteség után Banadasp jász fejedelem a császárnak békét ajánlott, mit megtudva Zandik országnagy, őt saját népe által elfogatta s bilincsbe verette.[15]
Midőn Kr. u. 174-el a császári Karhuntum város mellett, a mai Pozsony és Fischament vidékén, seregét erős állásba helyezte, a szövetkezett jász és katt nemzetet, mivel közös erővel Pannoniába csaptak, megtámadta, az ütközet igen véres, de a római seregre diadalteljes volt, mert csak a jászok közül 20 ezer esett el a csatatéren; a kattok pedig az ütközet alatt támadt iszonyú égi háborútól megijedve, szétfutottak.[16]
Ekkor a császár elébb a kattokkal kötött békét oly feltétellel, hogy jövőre a jászokkali szövetkezéssel felhagyva, a Dunához egy mértföldnyire közelíteni ne merészeljenek. A jászok iránt még szigorúbb volt a császár, mert először békét kérő követeiket elutasította; hanem később, félve a két 310nemzet újolag lehető szövetkezésétől, midőn Zantik az országnagyokkal a béke iránt alkudozni ismét megjelent, megadta a jászoknak is a békét, oly feltétellel, hogy a Dunától mintegy 2 mértföldnyi távolban maradjanak, minden hadifoglyot kiadjanak, sőt a császári hadseregbe 8000 lovast állítsanak, melyek közül hatodfél ezret Antonin rögtön Britanniába indított.
Hogy mily vitéz volt s mily pusztítást követett el a jász nemzet a római sereg és tartomány ellen, mutatja az, hogy csak e béke következtében százezer hadifoglyot adtak ki, nem számítva az időközben elhaltakat, megszökötteket, eladattakat.[17]
Úgy látszik, e korból származik Bátáról a nemzeti muzeumba 1847-ben kerűlt e római kő:
„Imperator Caesar … (An) toninus Augustus Pius Sarmaticus … Britannicus Pontifex Maximus Tribuniciae „Potestatis … Consul tertium Pater Patriae ripam omnem … exstructis item prae … (si) dis per loca opportuna ad claudestinos Latrunculorum transitus oppositis munivit per…”[18]
Ösmerve azonban a jászok Antonin nagylelkűségét, de tudva azt is, hogy részint pártosok, részint külellenséggel meggyűlt a baja, követeik által enyhíttetni kérték a fentebbi szigorú békepontokat; el is lettek azok nagyobbára engedve, de gyűléseik s kereskedelmi közlekedésük továbbra is betiltatott; tehát saját hajókat ezután sem tarthattak, s a dunai szigetekhez nem közeledhettek, de Dacián át a roxolánokkal a római kormány engedélye mellett kereskedelmi viszonyokban közlekedhettek. Hogy a császár őket a Dunától távol tartsa, ellenök a parton erős várdákat építtetett; miért ők zúgolódni kezdvén, a császár őket nemcsak lecsendesítette, de oda birta, hogy mellette zsoldért harczoltak, ezért őket a markomannok megtámadták; e közben Antonin Kr. u. 180-ban meghalván, utódja a gyáva Commod a markomannoktól pénzen vásárolt békét, mely által a jászok a Róma mellett tett hadi szolgálatok miatti háborgatás ellen biztosíttattak.[19]
311Antoninnak a sarmata jászokon nyert győzelmeit több ez események emlékére vert pénzek hirdetik.[20]
[1] Balla Ant. De antiquit. Romana praedii Szalk p. 33.
[2] Uj m. muzeum 1857. 222 l. Hornyik J. Kecskemét v. tört. I. 14 s köv. lap.
[3] Engel Gesch. des ungr. Reichs. I. 222 s. Strabo L. VII. p. 556–8. Horatius L. III. Od. VIII. v. 13–18. Hene Beytr. zur dacischen Geschichte Hermanst. 1836. p. 28–34.
[4] A Dunatiszaközi régi jászok történetét a fáradhatlan Hornyik Kecskemét v. tört. I. 3–68 l. részletes hűséggel előadván, vezérfonalul némi változtatással czélszerűnek láttam ezt követni. Florus rer. rom. L. IV. c. 12.
[5] Dio Cassius vol. II. Lib. LV. c. 3.
[6] Svetonius vita Tiberii c. XLI.
[7] Tacitus Annal. L. II. c. 53. Dio Cas. Vol. II. LXVII. c. 33.
[8] Tacit. L. III. c. 5.
[9] Stritter mem. pop. IV. 505. l.
[10] Dio Cas. vol. II. LXVII. p. 1115. Sveton. de Domit. c. VI. Eutrop. L. VII. c. XXIII. Martialis l. 2. ep. 2. l. 9. ep. 36.
[11] Eutropius LVIII. c. III.
[12] Dio Cassius L. LXIX. Stritter IV. 505. l.
[13] Eutrop. L. VIII. c. 8.
[14] Eutropius L. VIII. c. 12. Dio Cas. L. LXXI. Meinert in Coment. S. R. Scient. Götting. ad a. 1781. T. VI. p. 127. Stritter IV. 506. l.
[15] Dio Cassius l. LXXI.
[16] Századok 1868. Hőke L. 190–1. l.
[17] Dio Cass. L. LXXI.
[18] Magy. academ. Ért. 1847. 268. l.
[19] Dio Cass. u. o. p. 1188. 1204.
[20] Katanchich Istri accol. Geogr. vet. II. 277. l.