A mi a húnok scythiai lakását illeti: ugyanazon tartományokban, melyek utóbb Cumania és Chazaria 278területét képezték, hajdan királyi scythák laktak; jelesen Kr. e. 484-el Herodot a földmivelő és pásztor scythák lakását leirván, a 20-dik fejezetben igy folytatja: „Gerhus folyóján túl már az úgynevezett királyi földek vannak, s a legvitézebb s legszámosabb scythák, kik azt tartják, hogy a többiek az ő szolgáik”; ezek elnyúlnak délfelé Taurisig, kelet felé azon árokig, melyet a vakoknak fiai ástak, és Maeot tava kikötőjéig, mely Krimninek neveztetik, egyrészről pedig elnyúlnak a Tana folyójáig, „de a királyi scythákon túl az északi szél felé laknak a fekete köpenyesek.” Majd az 56-dik fejezetben: „Gerhus folyó elválasztja a nomád és a királyi scythák tartományát”; – az 57-dik fejezetben így folytatja: „8-dik folyó Tanais, mely elválasztja a királyi scythákat és sauromatákat.”
Kr. e. 7 évvel Dyonisius Periegetes, a Caspi tenger innenső torkolatánál a scythák mellett említi az unnokat.
Plinius és Méla Kr. u. I-ső században irják, hogy a Gerhus vize a basilidák és nomádok közt foly; Appianus Kr. u. II-ik században szinte említi a basilidákat; az ezzel egykorú Ptolemaeus Kr. u. 150-el épen azon lakhelyekre, hol a királyi scythák említtetnek, chun népet helyez, midőn a sarmatiai Tana folyó mellékéről így ír: „laknak a basternák és roxolánok közt a chunok; a Maeot tava egész hosszában pedig a scytha ala-unok laknak; a sákok határosak nyugotról a sogdiánokkal; ezeknek keleti oldalán az Emod hegyeinél a charauni scythák.
Chorenei Mózes örmény iró beszéli, hogy a III-ik század vége felé Nagy Tiridat a Kaukazuson túli népeket legyőzvén, azokat a hunk – mint a húnokat az örmény irók nevezik – földjéig űzé.
Agathias azt írja, hogy az unnok nemzetsége hajdan a Maeotis tengeren túl észak felé lakott, inkább észak felé a Tanánál, mint a többi barbar népek, melyek az Imán innen Ázsiában laknak. Ezek mind közösen a scytháknak és unnoknak nevét viselik, de külön népekre oszlanak, úgymint Kotrigur, Utigur, Ultizur, Burugund népre.[1]
279Sőt az orosz irók szerint Russia, mely a dánok által keleti fekvése után Ostrogardnak hivatott, mondatott Chunigardnak is, azért, mivel ott volt a húnok első lakhelye Kue (Kiew) fővárossal.[2]
Zozimus szerint Kr. u. 300 körül Ryphaeus hegység mellett lakott húnok egy része a Maeot taván túl Asiában szerte vándorolt.[3]
Kr. u. 370-el Ammian. Marcell. a Maeot taván túl a Caspi tenger mellékére helyezi a húnokat.[4]
Az V-ik század elején élt Marcianus Heracleota görög földleiró említi, hogy a Borysthen körüli vidéket az alanok után lakják a choanok.
Ezek szerint a scythák lakása Kr. e. 484–Kr. u. 4-ik századdal a következő volt: a Maeot tava mellékén észak felé laktak a nomád vagy pásztori scythák a Borysthen, Gerrus és Tana vizéig, Gerruson túl észak felé a királyi; Panticap folyótól északnak a Borysthen mellékén a földmivelő scythák; sőt Kr. u. 150-el a Borysthen és Tana közt észak felé eső vidéken lakott királyi scythák már chún néven említtetnek, kik itt a Chunigard nevű tartományban laktak; innét tovább terjeszkedve, a finnek földjét a Narva melletti Peip tó környékén elfoglalták, sőt Kr. e. 70-el már a venedi öbölig elhatoltak; más felől pedig a Tana vizén túl fekvő tartományokat egész Thraciáig a scythák elfoglalták.[5]
Itteni lakások alatt történt viselt dolgaikat a mi illeti:
A húnok királyának leánya Harund a dán királyhoz menvén nőül, midőn általa minden igaz ok nélkül elűzetett, a húnok bosszút forralva, a dán király Frichgott ellen, Krisztus születése körüli időben, más 6 kún fejedelem s temérdek sereggel hadat indítottak; volt mindegyik király s fejedelemnek 50 hajója, mindegyik hajón 300 fegyveressel, de az ekként 100 ezeret meghaladó hadsereget a dán király részint a tengerbe sülyesztette, részint Blekingnél vívott csatában leölte s szétverte. Saxo grammaticus 280szerint e csata 7 napig tartott, maga a hún király is elesett, a leölt fegyveres nép hullái Russia 3 folyóját akasztották meg folyásában, s a síkon 3 napi járásnyi területen hevertek a holttestek. Az életben maradt húnfejedelmek közül többen a dán királynak meghódolván, népeikkel együtt különböző tartományokat kaptak lakhelyül; az elesett király fia nyerte Saxoniát, mások Lapponiába s Estoniába telepíttettek le,[6] ezért találni a lapp, finn és esth nyelvekben a magyarral egyező szavakat; – Jornandes szerint pedig[7] Ptolemaeus a régi Scanzia sziget lakosai közt Suethen, Athelnil, Unix, Etelrug nevű népeket említ, mely nevek távol hún származásra mutathatnak.
Kr. u. 284-ben a húnok a rómaiakkal nagy harczba elegyedtek, melyben maga a római császár Carus elesett.[8] Ezután sem szűntek meg a római birodalmat háborgatni, sőt Nagy Constantin alatt, a sarmatákkal egyesülve, nemcsak Thraciába, de Illyricumba is gyakran beütöttek.[9]
Majd Kr. u. 344-ben II. Cosru örmény király sokat harzcolt a massageták, albanok és húnokkal.[10]
356-ban Tamsapor hadvezér a rómaiak békekötési szándokáról levélben értesítette II. Sapor persa királyt, ki akkor a telet a chioniták és eusenok határán töltötte.[11]
358-ban II. Sapor a chioniták és gelanokkal, mint az időben nagyhírű harczias nemzetekkel, szövetségre lépett.[12]
359-ben Ammian mint szemtanú írja, hogy midőn Sapor persa király Mesopotámiát megszállotta, mellette balfelől a chioniták királya Grumbat lovagolt, ki középkorú, redős arczú, de nagy tekintélyű, és sok nagy győzelmekről híres volt; jobb felől pedig az albanok királya, kiket több hadvezérek s ezeket elláthatlan terjedelmű hadsereg követett; a rómaiak erre megijedve, szántóföldjeiken levő gabonáikat felgyújtják, s az Eufrat innenső partján védelmi állást foglalnak, honnét azonban lovasságuk 281elűzetvén, a persa és chionita egyesült sereg Amida várost bekeríti, melyben rendesen az ötödik parthus legio volt helyőrségül, most azonban több más legioval elláttatott.
Sapor a városbelieket, a falakhoz közel lovagolva, maguk feladására hívja fel, miközben reá nyíl és dárda lövetvén, kevésbe mult, hogy életével nem lakolt. Erre az ostrom még nagyobb erővel megújul; másnap Grumbat, serdülő fiával oldalán, válogatott csapattal, feladásra szólítás végett, ismét megjelen a falaknál, de alig közeledik nyillövésnyi távolságra, midőn a falakról egy ügyes íjjász szorosan feszített íjjáról egy nyilat röpít a király felé; ez sértetlen marad, de oldala mellett fia, pánczélján keresztül a nyíl mellébe furódván, lováról lehanyatlik.
Erre kisérete, hogy holttestét megmentsék, nagy lármát üt, sokan tódulnak segítségül, nyilzápor közt iszonyú harcz fejlődik, melynek csak az éji homály vetett véget, a midőn az elesett királyfi holttestét a hullák halmaza alól kikeresvén, nemzeti szokás szerint eltemették. Jelesen: viselni szokott fegyvereivel feldíszítvén, holttestét egy téres emelkedett dombon ravatalra helyezték, körülötte tíz ágyacskát vetettek, melyekre hűn utánzott holtemberi alakok lőnek fektetve,[13] s hét napon át a harczosok társaságokban és csapatokban vendégeskedtek, tánczolva s énekelve a királyfi halálát sirató gyászdalokat; – a nők pedig az életkora virágjában kimult nemzet-reményét keserves jajgatással siratták.
Azután a holttestet megégették, s csontjait ezüst hamvvederbe zárták, mivel atyja elhatározta, hogy azokat földbe temetés végett a nemzeti törzshöz elszállíttatja. Grumbat atyai fájdalmában megesküdött, hogy fia halálát Amida bevételével fogja megtorolni.
Két napi pihenés után az ostrom megkezdetett. Grumbat chionita seregeivel a falak azon részét támadta meg, hol fia elesett; az albanok az északi részt foglalták el; megindultak az iszonyú testű elefántok, hátaikon víve a fegyveresekkel megrakott tornyokat, s midőn az ostromra 282minden előkészület megtétetett, annak megkezdésére Grumbat adott jelt; – izmos karja egy véres dárdát röpített a falakra, saját nemzeti és a rómaiak szokása szerint, hadizenetül. Több napon át oly dühvel folyt a harcz, hogy az elesetteket nem győzvén eltemetni a városbeliek, köztök dögvész ütött ki, végre iszonyú vérontás után a város bevétetett, s Amiannak sikerült éjjel Antiochiába elmenekülni.[14]
A Kr. u. 378-ban uralkodott Gratian római császár látva, hogy Thraciát és Dáciát a gothok és táifalok birják, s a mindezeknél sokkal veszélyesebb húnok és alanok a római birodalmat végromlással fenyegetik, magát és a még gyermek testvér öcscsét II. Valentiniánt ezek ellen a birodalom megvédésére elég erősnek nem találván, a gothok ellen vitézül harczolt Theodosiust vette maga mellé uralkodó társul; azonban, hogy e veszély oka nem a birodalom gyengesége, hanem saját uralkodási hanyagsága volt, mutatja az, hogy a római sereggel nem gondolva, kénytelen volt az alanokat sok arany ajándékkal magának megnyerni, kik közül nehányat maga mellé testőrökül vett, sőt gyakran alán ruhába öltözve útazott, s e miatt a római hadsereg előtt gyülöletessé lett.
Theodosius császár a gothokat és húnokat több csatában legyőzte.[15]
Az albanok első püspöke Gergely, a húnok keresztyén hitre térítését is megkisérlette, de meghallván a húnok, hogy az evangeliom a rablást és pusztítást eltiltja, haragra gerjedve kiáltották: hogy hadjáratok nélkül hogy lehet oly nagy sereget eltartani? – s a jámbor püspököt vad lóra kötözték, s ezt az északi tengerpart hosszában egy vadan nevű pusztába elkergették.[16]
Ugyan ez eseményt Chorenei Mózes így adja elő:[17] Tiridat örmény király, az északkeleti vidék helytartói s Phaitakaran nevű távol fekvő város főnökei kértére, ezeknek a keresztyén hitre térítése végett a nagy Werthannak ifjú, de erényekben kitünő fiát Gergelyt adta püspökül; ki hozzájok megérkezvén, térítési működése alatt jön a híre 283annak, hogy Tiridat meghalt, mire Sanatruk és más fondorkodó egyének izgatása folytán, a barbarok Gergely püspököt kivégezték oly módon, hogy a caspi tenger közelében „Watin” sikon lovaikkal összegázoltatták.
Mind a „watin,” mind a „vadan” szó a nyelvünkben ma is élő „vadon” szóra vezet, s ezt az ős hún nyelv maradványának tekinthetjük.
[1] Magy. nyelvtud. közlem. IV. k. 242. l.
[2] Fejér Gy. kúnok 47. l.
[3] Histor. L. II. p. 67.
[4] c. XXXI.
[5] Diodor. Sic. L. II. c. XI.
[6] Fejér Gy. Aborigines 36–7 l. i. k. Saxo grammat. p. 134.
[7] c. 3.
[8] Zonares ed. Paris. T. I. p. 638.
[9] Stritter I. p. 475–6.
[10] Fejér G. Aborig. p. 139. i. k.
[11] Ammian. Mar. L. XVI. c. 9.
[12] U. o. i. m. L. XVII. c. 5.
[13] Ezeket a szokásos kő szobroknak véli Jerney kel. út. II. 250. l.
[14] L. XVIII. c. 6. XIX. c. 1–8.
[15] Aurel. Victor. hist. ang. epit.
[16] Fejért G. Aborig. p. 139. i. k.
[17] Gesch. Gross-Armeniens III. Buch. 3. von Lauer Regensburg 1869. 161. l.