VIII.

Ezután kis Buchariában a Yerkek királya Hiennel elegyedtek Kr. u. 61-ben az északiak viszályba; ez ugyanis, a tartomány legnagyobb részét elfoglalván, a húnoknak sok bajt okozott, mígnem veje a khotensek királya Kuamte által elfogatván, megöletett. A húnok megtudva Hien halálát, a yerkek tartományát ősi joguknál fogva meghódítani törekedve, 30 ezernyi haddal Kuamtot minden harcz nélkül engedelmességre kényszerítik, s fiát kezesül fogadva, Hien fiát Pokintchinget atyja országába visszahelyezik. Ekközben a chinaiakkal kötött béke daczára, a Chensy tartományba 62-ben gyakran beütöttek, részint zsákmány, részint déli testvéreik háborgatása végett; ezt nem sokára kölcsönös követségek által a békének a chinaiakkal ajándékok kiséretében lett megkötése 249követte, mit a déliek oly sérelemnek vettek, hogy az engedelmességet felmondva Kr. u. 65-ben az ortusok földjét elkezdték tűzzel vassal pusztítani, s már Chinába is beütni készülnek, ha Mimti császár őket nagy sereggel meg nem ijeszti.

E mozgalom lecsendesítése után Mimti Kr. u. 72-ben az északi húnok ellen fordul. Seregét 4 részre osztva, különböző útakon indította Tatárországnak e húnok hatalma alatti részeibe. Yong fővezér chinai és déli húnok 11 ezernyi hadával, Teuko hadvezér pedig 20 ezernyi sereggel rontottak be Stotcheun át a hún földre; a másik két vezér Soponor tavánál és Chansy északi részein az ouhuonok és sienpik segédhadával várták az indulási parancsot. Teuko a tienchan hegyekig (= ég hegyei) hatolva, Hienvámot véres csatában megszalasztotta, s a Lop tava környékét China hatalma alá hajtotta.

Innét Pantcho csapatvezért Kr. u. 74-ben kis Bucharia leigázására küldötte, ki is rövid idő alatt a **kiutkuok királyán kivül Kaschgar tartományt is meghódította; – maga pedig Teuko a Lop tava körüli népeket megvervén, az igurok ellen ment; s a tulsó igurokig hatolva, ezek királyát Gantet adófizetővé tette, s a főváros Kinputchingot elfoglalván, helyőrséggel megrakta.

Kr. u. 75-ben Teuko Tatárország tulsó részeit borította el győztes seregével. A mult évben általa elfoglalt tartomány elvesztését a húnok nehezen szivelvén, egész erejöket a chinaiak innét kiüzetésére fordították. Megtudván tehát a Tanjou Teukonak elhatározását, Kinputching fővárost 20 ezernyi haddal bekerítette, s a chinai őrsereget legyőzvén, elfoglalta; de nem sok idő múlva, a chinaiak mérgezett nyilainak ellent állani nem tudván, visszaadta. Ugyanekkor Mimti császár meghalt; a hadsereg a chinai hanyag kormányzás miatt élelmi szerek és segély hiányában bomladozásnak indult. Ekkor a húnok az igurokkal egyesülve, az éhség miatt elcsigázott ellenséget bekerítették, s követek által maga feladására felszólították. A chinaiak azonban új lelkesedésre ébredve, az elég szelid meghódolási feltételeket visszautasították, sőt a követeket megölvén, nagy erőfeszítéssel a húnok 250rohamának mindaddig ellenállottak, míg 76-ban Kiapeng 7 ezernyi segélyhaddal megérkezvén, az igurokat kemény csatával megtámadta, s a húnokkal együtt megszalasztotta.

Ekközben Pantcho, kit Teuko a sereg egy részével Buchariába küldött, oly szerencsével járt el, hogy azon ország legtöbb nemzeteit vagy szövetségkötéssel vagy fegyvere hatalmával a húnoktól elidegenítve, a chinai császár részére megnyerte. Az ellenség kedvező szerencséje s a húnoknak a chinaiak, vagy déli húnokhoz gyakori tömeges átpártolása, az északi Tanjo dolgát veszélybe hozta; naponként nőtt a veszedelem, egymást érték a hírek, hogy húnjai mindenfelől összes vagyonukkal Chinába menekülnek; az átpártoltak közt legjelentékenyebb volt Kiliusu, ki – a chinai évkönyvek szerint – 308 ezer emberrel, 40 ezer lóval és 100 ezer marhával chinai földre ment át. A végveszély napjaiban a Tanjo más menekülést nem látott, mint a chinaiakkal annyiszor félbeszakadt béke alkudozásba ereszkedni, s Kantcheu város kormányzója Memyun pártfogásával annyira vitte a dolgot, hogy a béke megkötéséhez 84-ben nem egészen alaptalan reménye kezdett lenni; de a déli hunok, félve attól, hogy e szövetség által az északiak közelgő végpusztulásuktól megmenekülnek, a béke létre jöttét minden módon gátolni igyekeztek.

Ebben nem boldogulva, fegyvereiket saját testvéreik ellen fordították, s földjüket 85-ben, széltiben prédálván, több hún nemzetségeket ajándék vagy szabadság igéretével részökre hódítottak. A testvéri bántalom még csak tűrhető lett volna, hanem ugyanekkor a Timlimek Siberiából, a Sienpik keletről, Bucharia nemzetei délről fegyvert ragadva az éjszaki húnokat megtámadják. A sienpik néhány apró csatározás után döntő csatába bocsátkozva, igen kemény, véres, s a húnokra nézve élethalál harcz fejlődött ki, melyben Yoli Tanjo elesett, magok pedig annyira szétszórattak, hogy ezentúl bizonyos lakhelyök nem levén, egész Tatárországot bekóborolták; több mint kétszáz ezren 87-ben az ortusok földjén a chinaiak oltalma alá menekültek. E kettős nagy csapás után a húnok birodalmának okvetlen buknia kelle.

251Mert az eddigi temérdek veszélyhez az is járult, hogy az északi húnok iránt jó indulattal viseltető chinai császár 88-ban meghalván, a trónt nejére hagyta; ezenkivül iszonyú éhség uralkodott a húnoknál. A déli testvérek ismét felhasználták az északiak nyomorát, s hogy őket végkép tönkre tegyék, a chinai császárnőt a kinálkozó kedvező alkalom megragadására késztették, ki végre engedve, a chinai és hún egyesült sereg vezérségét Teuhienre bizta.

Teuhien Kr. u. 89-ben az ortusok földjén keresztül rontott egyenesen a húnokra, a tanjo készen várta seregével, de megveretett, 200 ezer fogollyá lett, a többiek a Tanjoval nagy nehezen megmenekültek; Teuhien ezután Tatárország belsejébe vezette seregét, de ellenséget nem találva, midőn Yenyen hegyekhez érkezett, a húnokon nyert győzelmét emlékül egy sziklába vésette.

Kr. u. 90-ben a Tanjo a chinaiakat békére kérte fel, a császárnő hajlandó is volt, de ismét a déli húnok hiusították meg annak létrejöttét, sőt Teuhien az udvartól parancsot kapott az északi húnok elleni harcz folytatására. Nem sokára csatára került a dolog, melynek mindjárt kezdetén a tanjo nehéz sebet kapván, rajta nagy győzelmet vett, a menekülőket az Irtisch folyóig üldözte, a tanjo anyját elfogván, magát földönfutóvá tette.

Utána testvére Yuchukien vette át az uralkodást, ki a chinai udvarhoz békekötés végett követeket küldött; de mind hiában, a nagy tekintélyű Teuhien orozva meggyilkoltatván, a déli húnok a békének ellentállottak. Yuchukien tehát utolsó erejét összeszedvén, fegyvert ragadott, de szerencsétlenül, mert a csatában mind ő, mind a húnok birodalma elesett. A megmaradottak egy része a sienpi tatárok közé vegyűlt; a többiek, nem levén királyuk, a nemzetségek vezérei vezetése alatt nyugot felé az Irtisch és Ural közti erdőségekbe vonultak és sok bolyongás után Baskiriában megtelepedtek Kr. u. 93-ban.

Igy lett vége a húnok ázsiai birodalmának, mely az ősrégiség homályában Kr. e. 1230-al keletkezve, saját királyaik alatt Kr. e. 210-ben már fennállott; kezdetben csekély, azután míg köztök az egyetértés uralkodott, 252csuda magosra emelkedett, majd a pártviszály lassanként zilálttá tevén, megromlását idézte elő.

A Baskiriában Jaik vizénél letelepedett húnok ezentúl tiele, hajathelita, abtelita, ephtalita, euthalita néven kezdtek ösmeretesek lenni, s bár e név reá ragadt mindazon húnokra, kik a Paikal tó, Toul és Irtisch folyó, a Turphan és Altai hegyek közt s Baskiriában szétszóratva laktak, de tulajdonképen igy az Oxus vize mellett lakott húnok neveztettek, kik a Teuhien győzelmei után nyugot felé menekültek.

Ily szétszórva lakó húnok, birodalmuk bukása után, bátorságban és harczi szövetségben csodálatos módon úgy egybeforrtak, hogy a chinaiakat s szövetségeseiket gyakran fenyegették.

Kr. u. 104-ben kis Bucharia egy részét meghódították, s 105-ben mindazon területet, melyet a chinaiak hadőrséggel megrakva birtak, elfoglalták; úgy hogy a Chinába való beütéstől csak a Turphan hegyen székelő helyőrség tartóztatta vissza. De eddigi működésük sem volt sikertelen, mert az igurok egy része, a Lop tava körül lakó Chenchenek a chinaiaknak hódoltak ugyan meg, de az észak felé lakó másik rész Kiuntci királyok alatt a húnokkal egyesült.

Igy növekedvén erejök, Kr. u. 120-ban a déli igurokat megtámadták; s megölvén a chinaiak által adott vezéröket, legyőzték. Ez esemény a chinaiakat oly aggodalomba ejtette, hogy Kuatcheu tartományt és a Lop tava vidékét nagy sietve őrséggel megrakták. De ez a húnokat nem gátolta, hogy az igurokkal egyesülve, két egész éven át Chensy tartományt ne prédálják. Legnagyobb hatalmú lett köztük Houhienvam, ki a Caspi tenger és Lop tava közti földet csaknem egészen hatalma alatt tartotta. Ennek fékezésére Kr. u. 124-ben Panyum chinai vezér küldetett, ki a Turphan hegyeket elfoglalva és a déli igurokat s szomszéd népeket fegyveres szövetségesül megnyerve, a húnokat igen keményen megverte. E győzelemnek sok haszna lett, mert az északi igurok királya Kiuntci, a nála levő hún követekkel együtt megöletett, s az új életre vergődni s összeforrni kezdő húnok ismét szétszórattak.

Ezek történtek Kr. u. 134-ig. Ettől kezdve a húnok 253és északi igurok közt egyenetlenség támadván, egymás közt csatára keltek, s az iguroknak is nagy vesztesége mellett, a húnok végkép legyőzettek. A foglyok közt volt a hún király anyja is, de a kinek valamint Tanjoiknak neve emlékezetben nem maradt.

Ezután a húnokról a chinai évkönyvek hallgatnak[1], míg Kr. u. 151-ben a Sienpi tatárok Lea-tongból és Coreából előnyomulva, általok nyugot felé el nem űzettek, s földjüket a sienpik foglalták el, kik hatalmukat az Ili folyóvízig terjesztvén, innét a húnokat tovább nyugot felé nyomták; a sienpik itt laktak Kr. u. 261-ig, midőn ezeket ismét a Topai tatárok, kiknek az útat – monda szerint – egy csuda állat mutatta meg[2], űzték el; sőt a húnokat is nyomták kelet felől, délről előttök voltak a persák; számra nézve pedig sokkal nagyobbak voltak, mintsem hogy Baschiria szűk területén megférhettek volna, nem volt más út a menekülésre, mint a mely nyugotra s a Caspi tenger északi részei felé vezet. Ide vonultak tehát a húnok, s itt a Yentcak vagy alanok ázsiai Sarmatiában lévő földjüket elfoglalták, s megölve ezek királyát, a Volga folyó mellékén telepedtek le, honnét később Európát elborították.

Ily százados érintkezése a húnoknak a chinaiakkal, s keleti tatár népekkel megfejti azon tényt, hogy magyar nyelvünk nemcsak a mandzsu-mongol, hanem a chinai nyelvvel is rokonságban áll, s a mandzsu-mongolhoz nem csak szellemére, nyelvtani szabályaira nézve hasonlít, de számos gyök és származék szavunk e nyelvekben találja értelmének megfejtését.[3]

Az alánok földjén most említett 241-ben történt letelepedés után kezdték a nyugoti irók a húnokat e néven ösmerni s gyakrabban felemlíteni, s már maga e körülmények egyező találkozása is meggyőzheti a legszigorúbb birálót arról, hogy a hunjo, hiongnu és hún ugyanazon egy nemzet.

254Nem gyengíti meg ez állitás és adat erejét azon körülmény sem, hogy Herodot Kr. e. 484-el, valamint Kr. u. az 1-ső században Plinius és Mela a Gerhus és Maeot tava közt basilidákat vagy királyi scythákat, charaxi Dénes pedig a caspi tenger melléki scythákon túl éppen unokat, a II-ik században Appian szinte basilidákat, sőt Ptolemaeus Kr. u. 150-el a királyi scythák lakhelyén a bastarnák és roxolánok közt, s ugyan itt Zosimus, a III-ik században a Ryphaeus hegység körül szerte vándorló hunokat említ: mert, hogy a sarmaták elhatalmasodásakor nem minden scythák vonultak ki európai Scythiából, hanem részint leigázva, elébbi lakhelyükön maradtak, részint észak felé elköltöztek, s elébbi lakhelyük visszaszerzése végett ismét folytatták megújítva véres csatáikat a sarmaták ellen; mindezt igazolja a Toxar idejében történt Tana melléki hadi esemény; Darius 515-ki világhirű hadjárata a scythák ellen, kiknek ez időből három királyuk említtetik, sőt a közös végveszélyt a királyi scythák több más törzsekkel és a sarmatákkal egyesülve sikeresen elhárították. Mígnem a sarmaták ellen megújított százados küzdelem után Kr. u. az 1-ső században a scythák, alanok és geták egyesült erővel a sarmatákat szétverték s nyugot felé elszorították. Ekkor telepedett le a sarmaták közt lakott jászoknak egy része a Duna-Tisza közön; a scythák külön felekezetei saját neveik alatt régi európai lakhelyöket, az alanok pedig ázsiai Sarmatiát foglalták el, s itt laktak Kr. u. 241-ig, a midőn a topa tatárok által szorított északi hiongnuk nyugot felé őket elűzvén, lakhelyüket elfoglalták, s egész a Volgáig terjeszkedtek.

[1] Pray Annal vet. hunnorum ab a. 210–997. Vindob. 1761. 13–60. l.

[2] Neumann die Völk. d. südl. Russl. 79 l.

[3] Horváth M. Magy. tört. I. 12–14. l.