Nagy Sándornak fent leírt hadjárata után majdnem Etele feltűnéséig, húnscythák történelmére vonatkozó adatok a régi iróknál igen csekély számmal fordulnak elő; holott elhinni nem lehet, hogy ezen vitéz nemzet, mely Egyiptomot s Ázsiát századokig uralma alatt tartotta, Kr. e. és után 3–3, tehát majd 6 század alatt, ősi fényes dicsőségéről lemondva, tétlenségbe sűlyedt volna, pedig e 6 század alatt a Kr. e. 256-al alakúlt s utána 226-ig virágzott parthus birodalmon kivül, a húnscythák más politikai önálló életének a történelemben jelentékenyebb nyomai alig találhatók.
Van azonban a húnscythák történetének egy része, mely eddig, bár sokszor tudós vita tárgy volt, mégis kellő módon nem méltányoltatott; s az ősrégiség mesés hagyományaitól megtisztítva, e nemzet régi történelmébe beillesztve nem lett –, ez a chinai hiongnuk története, melynek alapjául Deguignes búvárlatai szolgálnak.
Már Beyer Siegfried magyar származású s a pétervári academiánál tanár[1], mielőtt Deguignes művét ösmerte volna, megjegyezte, hogy a hún birodalom a legrégibb időben a Volgától egész Chináig terjedt.
Frankhonban Pontoiseban 1721-ben született, s 1800-ban meghalt Deguignes József, tanítványa a hires Fourmont Istvánnak, királyi tolmács, a szépmüvészeti academia tagja, jeles keleti, különösen chinai nyelv- és történetbúvár; 1756-tól 1759-ig ily czím alatt: „Histoire generale des Huns, des Turcs, des Mongols, et des autres Tartares occidentaux 5. Vol. 4. Paris 1756–9.” nagybecsű 194munkával gazdagította a történelmi irodalmat, melyhez szintoly kitartó szorgalommal, mint gazdag nyelvismerettel gyüjtötte össze a legérdekesebb s nagyrészben még addig fel nem használt adatokat, s jeles műve általában kelet történelméhez nagybecsű felvilágosításokat szolgáltat, habár az ősrégiség hagyományainak a történelmi valóságtól megkülönböztetésében nem követte is mindenkor a legszigorúbb birálatot.
Mielőtt Deguignes az évkönyvekhez kezdene, egész Scythia leirását Ptolemaeus után előadta, a legnagyobb szorgalommal igyekezett azt is kimutatni, hogy a chinaiak saját nyelvükön a velök szomszéd scythákat mi neveken említik, úgy hogy mindegyik scytha nemzet nevét chinai nyelven is előadta.[2]
Deguignes e művében a chinai hiongnukat a húnokkal azonosította, véleményét rögtön elfogadta Pray[3]; ellene mondtak Desericzi[4] és Schlötzer; – a francziák Deguignes állításának védelmére keltek, a németek és Praynak követői utánozták a francziákat; Klaproth pétervári academiai tag[5] szinte ellene mondott Deguignes véleményének; a tudós vita oly érdeket keltett, hogy 1841–2-ben a párisi régészeti iskola jutalomkérdésül tűzte; a pályadíj nyertes Neumann Károly[6] azt válaszolta, hogy a Mongoliából a chinaiak által kiűzött, és Scythiában letelepedett hiongnuk voltak azon húnok, kik később Etele nagy birodalmát alapították.
Gebhardi[7], Horváth Péter[8], Deguignes véleményét fogadták el; ellenben a tudós Fejér György: „a kúnok eredete” czimű, 1850-ben megjelent munkájában Deguignes és Neumann állításait igyekezett megczáfolni.
Úgy látszik azonban, hogy Deguignes véleményét valamint egészen elfogadni, úgy végképpen visszautasítani sem lehet. Ő a chinai húnokat chinai őstörténeti adatok alapján Jao chinai császár alatt az északkeleti világtenger mellett, 195mint Góbi pusztaság lakosait, s Chinának már ekkor rettentőit, Chan-Yong (Neumann szerint Schan-jang = hegyi harczos) név alatt, Kr. e. 2357, s így az özönvíz előtt 47 évvel mondja feltűnteknek, kiknek nemzetineve Tchong-yo, Hien-yun, Hun-jo, majd végre a Han dynastia alatt Hiong-nura változott; holott a chinai ősrégi nemzetnek évmilliókkal (3,276,000 év) dicsekedései valóban nevetségesek, mert szent könyveik a legrégibb korból inkább hitregéket, csillagtani észrevételeket, mint történelmet tartalmaznak.
Ugyanis legrégibb idő óta China fejedelmei feljegyeztették mindazt, mi nevezetes történt uralkodásuk alatt; e följegyzés kezdetben vékony bambusz deszkákra, később pamut kelmékre tétetett, melyek tele írva, néha 40 láb hosszaságban, öt láb szélességben a siremlékeken és köztermekben felfüggesztettek s King néven hivattak. Az ily gyűjtemények Kr. e. 552-ben élt Confutse koráig oly tömeggé szaporodtak, hogy ő szükségesnek találta azokat öszhangzatba hozni, s azokból kivonatokat készíteni; így jött létre a Schu-King, melyben a Kr. e. 2557-ben élt Jao dynastiától kezdve a Patriarchák mondatai s tetteinek gyüjteménye foglaltatik; azonban hogy ez is mily hiányos volt, mutatja az, hogy maga Confutse az igen gyér történelmi emlékek miatt panaszkodott.
De e gyüjtemény is csaknem egészen megsemmisült. Ugyanis a két első dynastia kormánya tisztán monarchiai volt, mígnem Wuvang a Tsu-dynastiának Kr. e. 1122-ben alapításakor hűbéri kormányformát hozott be a monarchia helyébe; majd Kr. e. 248-al a Tsin család a monarchiát visszaállítván, ennek egyik tagja Schuchu-ang-si vagy Schuangti császár, (ugyanaz, ki a nagy falat építette), az új dynastia alkotásakor meg akarván szüntetni az apróbb hűbéres urak történeti emlékekre alapított követeléseit, valamennyi könyvek elégetését parancsolta.
Azonban bármily szigorú volt a megsemmisítésre kiadott parancs, bár e könyvek bambuszfalapokra valának irva, s bár életveszéllyel járt azok elrejtése, mégis sikerült némely könyveket megmenteni, melyeknek töredékeiből, emlékezet segélyével, az évkönyvek ismét helyreállíttattak, 196anélkül, hogy teljes hitelességre tarthatnának igényt.
Ugyanis a Tsin dynastiát a Ham család követvén, ez belátta, hogy az elavult emlékek hatásától nincs mit tartani, alatta tehát összeszedték a töredékeket, s a hagyományok egybeillesztettek, sőt Vuti császár a rombolás után egy század múlva, történetirójának megparancsolta, hogy rendezvén az anyagokat, írja le a mult idők történetét; az okmányok tehát összegyüjtettek, de a gyüjtő Kr. e. 146-al meghalván, fia Sematsian, ezekből készíté el hazája történetét Kr. e. 2637–122-ig, melyet ő Sse-Ki vagyis történelmi emlékeknek nevezett; de bármily sok anyag állott is rendelkezésére, mégis China története Kr. e. IX-ik századig nagyon hiányos s összefüggés nélküli, úgy hogy a bizonyos történet kezdetét 782-nél elébbre tenni nem lehet, sőt Klaproth és Gützlaw a valódi történet kezdetét csak Confutse idejére tehát Kr. e. IV-ik századra teszik. E tudósok szerint a chinai őstörténet 3 szakaszra osztandó:
Az első a legrégibb kortól Jao királyig Kr. e. 2357-ig terjed; ez a hitrege korszak, mely később költött mesékből áll.
A második Jao királytól Confutséig 2357–552-ig; ez mondákon alapuló bizonytalan történet korszaka.
A harmadik korszak Confutsétól a Taug uralkodó házig Kr. e. 552–Kr. u. 618-ig; Tschoki-ennlung ekkor irta a Schu-Kingnek magyarázatát és folytatását Kosu név alatt, s ez az első valódi történelmi munka a chinaiaknál.
Mielőtt azonban a chinai húnok történetére átmennénk, a hún szónak chinai nyelven lett leirását kell megtekintenünk.
A kún vagy hún név a chinaiaknál hynu, hyongnu, chyunnu, chynuj, chiun-jui, chiunnui leirási változatokban jön elő; e szavak kiejtésére meg kell jegyezni, hogy minden egyszerű chinai szó végül egy vagy több magánhangzóból áll, s ha mássalhangzó van a szóban, ez a magánhangzót mindig megelőzi, úgy hogy végül a mássalhangzók közül csak n vagy ng mint orrhang, 197s igen ritkán még csak l fordulhat elő, s ha mássalhangzón végződő idegen szót, a chinai teljesen ki akar mondani, ezen mássalhangzót a megelőző magánhangzótól elkülönítve s még egy magánhangzóval megtoldva ejti ki; például: crux, nem levén a chinaiaknak r, x, z betűje, az r-et l-nek, az x-et és v-t sz-nek mondva ki, így hangzik: ku-lu-szu s ha több magánhangzó van is egy szóban, ezek s főleg az i, csak a főbb magánhangzó erősbítésére szolgál, pl. liao = ló, sziao = szó, kiún = kún, s ezek szerint a sinaiak valamely hosszabb idegen szót egyes szótagokra szaggatnak; álljon itt például még, hogy a chinaiak e latin mondatot: hoc est corpus meum, így írják le: Hoke-nge-su-tu-es-ul-pu-su-me-vum. Igy tehát a hynu, hyongnu a mi nyelvünkben húnnak, chiunnu, chynuj, chiunjui, chiunnui chún vagy kúnnak olvasandó;[9] mert – mint Neumann[10] megjegyzi, a hún szótag a latin, német, ind és a chinaiaknál mindenkor hún vagyis hosszú kiejtéssel fordul elő.
Horváth István azt írja,[11] hogy Deguignes chinai irókból a hiongnu nevet hibásan közlötte, mert Hyakinth orosz szerzetes,[12] ki sok évig Chinában lakván, a chinai nyelvet megtanúlta, azt állítja, hogy a chinai régi irók chunnu népet emlegetnek.
Pray jeles történetirónk a chinai húnok történetét Deguignes munkája után részletesen kidolgozta, s e munkában is ez lőn vezérfonalul követve. Telve van e történet régi hún királyok s főemberek neveivel, de a chinai nyelvrendszer szerint, a valódi hún nevek egymásra halmozott magánhangzók s pótlék szótagokkal annyira kibővítve s elferdítve vannak, hogy azok eredeti hún kimondását mindaddig, míg valaki hazánkfiai közül a chinai nyelvet alaposan meg nem tanúlja, felfedezni s történelmileg megállapítani, sőt némely neveket kimondani is csaknem lehetetlen.
A mi már a hiongnuk lakhelyét illeti: régi Ázsiának azon nagy kiterjedésű részét, mely az Indiának észak 198felőli oldalán kezdődő Himavat vagy Emod, vagy Ima hegye, Balkasch-tó, Irtisch folyam, északi vagy scytha tenger; továbbá a keleti tenger és China között feküdt, a régiek Ima hegyén túli Scythiának nevezték; jelesen:
Herodot szerint a caspi tengertől keletre elláthatlan sikság terül el, melynek nagy részét a massageták foglalják el;[13]
Kr. e. 66-al élt Strabo már említi, hogy a Volgáról caspi tengerre hajózóknak – balfelől laknak a scythák, nomád nép, s elnyúlnak a keleti s indiai tengerig;[14]
Eratosthen szerint a scythákat Bactriától az Oxus vize választja el;[15]
Siciliai Diodor irja, hogy előre vivék a scythák uralmukat egyrészről a keleti oceán felé.[16]
Ptolemaeus az Ima hegységen túl fekvő Scythia határait így irja le: „nyugotról belső vagy Imán inneni Scythia, s a hegykanyarulatnak egész hosszában észak felé a sákok, északról ismeretlen föld; keletről Serika egyenes vonalban; délről a Gangesen túli India”; ebből látható, hogy e Scythia egész a keleti oceánig nem terjedt. E Scythia városaiul említi: Auzakia, scytha Issedon, chauran és Soet helyeket.[17]
A Serika tartomány fekvése felett különbözők a vélemények. Némelyek szerint a régi felfedezések véghatárául említtetni szokott Serika alatt nem Chinát kell érteni; a régiek Serika és China lakosait két külön nemzetnek tartották, mert Strabo előtt senki, sőt maga Strabo sem ismerte a sereket, kikről először Virgil emlékezik[18]; – Plinius[19] és Mela[20] szerint a seresek a keleti tartományok közepén laknak, melyek két végeit a scythák és indok foglalják el, és igy Serika Tibetbe és környékére lenne helyezendő.
Maltebrun, de Gosselin, Lelevel, d’Anville más vidékre helyezik a sereseket; Heeren Mongoliába, a Góbi pusztaságtól keletre, sőt Latreille három Sericát említ: a sajátképpeni Sericát, Ptolemaeus szerint felső Ázsiában Sera fővárossal; – 199a másik északra esik Indiától, hova az előbbinek lakói a betörők – talán éppen a terjeszkedő scythák – által űzetve, költöztek, elfoglalva Sogdiánát, Bactriánát, Tibetet, Indiát; – a harmadik, melyet általában értenek a régiek, a Gangesen túli India, hol Peutinger tábláján Serus és Sera major folyamok vannak.[21]
A serek neve magok a chinaiak előtt is ösmeretlen volt; ők ezt először ind, bactriai, parthus és persa kereskedőktől vették át azon árúczikk után, melyért a régi kereskedők ily messze utazást tettek; ez árúczikk a selyem volt, melyet a chinai kereskedők ssenek, vagy a szokásos végraggal sernek neveztek, miből a Seres, Serica származott, azonban külön ser nemzet soha nem létezett. – A görög és római a chinai kereskedőkkel soha közvetlen összeköttetésben nem állott, hanem a selymet és más keleti czikkeket indus, parthus és más a fekete és caspi tengertől északra lakó néptörzsektől drága pénzen vásárolta; mind China, mind Róma igyekezett ugyan egymással közvetlen kereskedésbe lépni, de ezt főleg a parthusok folyvást gátolták, félvén, hogy elesnek azáltal azon nyereségdús nemzetközi kereskedéstől, ha a római kereskedők árúikat a chinaiaktól közvetlen vásárolják.[22]
Georgius Eremita szerint: Ser a tibetiek által hivatik Chinának. Innét lehet megérteni, hogy azok, kiket a legrégibb földleirók Seresnek hívtak, miért neveztettek az indok, persák s araboktól Kin, s azután Sin névvel. Mert Ser szó tibet nyelven ugyanazt jelenti, mint Kin chinai nyelven; jelent t. i. mindkettő aranyat. A rómaiak a selymet Sericumnak azért nevezték, mert ez a Seres nép földéről került hozzájok.[23]
A régi China fővárosa Singanfu volt, mely Chense tartományban, a Hoang folyó északfelé kanyarodásánál feküdt, s így a birodalom székhelye Közép-Ázsiához közelebb esett, tehát a régi seresek a mai Tibet urai voltak, mert csak ez úton volt lehetséges Chinának az ösmert világgali közlekedése. Siangfuban székeltek több századon át a császárok, 200egyike ez most is a legszebb, legnagyobb és régi emlékekben gazdag városoknak.
Továbbá a régi és ujabb földleirók szerint Chinát, különösen ennek Pe-cse-li nevű tartományát, Tatárországtól a nagy chinai kőfal választja el, mely tehát határ- s még inkább védvonal volt az ezen túl lakott szomszéd nép ellen; China a kereskedést űző seresek ellen ily roppant kőfal emelésére bizonyosan nem volt kényszerülve, hanem e részen harczias népnek kellett szomszédjának lenni, – ha tehát Serica Chinától északra e fal mellékén feküdt, úgy Tibet helyén esett, mely közlekedés tekintetéből a kereskedésre legalkalmasabb volt.
A minthogy Köhler szerint[24] a régiek China egy részét ismerték Serica név alatt, s Imán túli Scythia keletről Sericával volt határos, azonban ezzel határos volt akkor is, ha Serica a mai Tibet keleti oldalán feküdt, minthogy Scythia egész Indiáig lenyúlt.
Nem volt azonban e Scythia határos a keleti tengerrel, hanem Chinán felül a chinai kőfal, Kinggan hegylánczolat és a keleti tenger közti földön Sianpi, Ouhuon és Sutschin nevű azon népek laktak, kik később tatár és mongol név alatt lettek történelmileg ismeretesekké; – a többi részét pedig Imán túli Scythiának, a nagy scytha néptörzs egy hún ágazata lakta, mely az Ima hegység mellékén sak (= kún), távolabb kelet felé pedig a Gobi pusztaságon, a chinai évkönyvek után, hiongnu (= hún) név alatt lett a történelemben ismeretes.
Az Ima hegye és Irtisch folyótól a keleti tengerig terülő vidéken Kr. e. három századdal e három nép lakott: a chinai, hún és tatár; a két első egymást folytonos harcz, rablás, pusztítás által gyengíté, s ezalatt a még akkor gyenge tatár nép, hol egyik, hol másik erősebb fél hódítási tárgyául szolgált; majd a chinai által felhasználtatott, hogy egyesülve, a húnokat Európa felé szorítsák; ezek szerént a húnok a tatárokkal, hol mint barát, hol mint ellenség, majd hat századon keresztül folytonos érintkezésben levén, 201hihető, hogy e két nemzetnél, nyelv és szokásbeli hasonlat még az időkből veszi eredetét.
Egyébiránt a hiongnu és hún név és nemzet nemcsak a fentebb említett chinai irásrendszerből, nemcsak a scythiai lakásból; hanem az egyenlő szokás, harczimodor életmód és vallási szerkezetből is kitűnik.
[1] Beel Apparat ad hist. Hung. epist. ad M. Belium.
[2] B. Cetto Dissert. p. 128.
[3] Annal. Vet. Hunnor. 1761.
[4] Coment. de init. ac mai Hung. 1778.
[5] Asia polyglotta Paris 1829.
[6] Die Völker des südl. Russlands Leipzig 1847–8.
[7] Magyar orsz. hist. magy. Hegyi J. Pest 1803.
[8] Értekezés a kúnoknak és jászoknak eredetéről. Pest 1823.
[9] Real-Encyclop. 503. l. Magy. acad. szótár II. 1734. l.
[10] f. i. m. 25. l.
[11] Tud. Gyüjt. 1833. VI. 107. l.
[12] Denkwürd. üb. d. Mongolei s. 174.
[13] I. 204.
[14] L. XI. p. 507.
[15] Strabonál XI. c. 8.
[16] II. k. 43.
[17] Geogr. 14. f. 1. §.
[18] Geogr. II. v. 121.
[19] I. 2.
[20] III. 7.
[21] Cantu C. IV. 261. l.
[22] Zeitschr. f. d. Kunde des Morgenlandes l. B. 3. H. 1837. 389 l.
[23] Pray f. i. m. 19 l.
[24] Anleit. zu der alt. und mittl. Geogr. Nürnberg 1772. 71. l.