V.

Csak erélyes és harczias uralkodók valának képesek az egész országot engedelmességben megtartani, s leküzdeni a forradalom elemeit, melyek minden időben nagy mennyiségben léteztek. A leigázott alkirályok szintúgy elébb, mint utóbb, türelmetlenül szenvedték a főkirályoknak hatalmát, s arra törekedtek, hogy ez alól vagy felszabaduljanak, vagy a vetélkedő pártok közül azzal szövetkezzenek, mely nekik legtöbb előnyt nyujtott s legkevésbé látszott veszélyesnek. Igy láttuk, hogy a parthusok és rómaiak közti harczokban az armen, med, persa és elymaë királyok hol az egyiknek, hol a másiknak oldalán harczoltak. Láttuk, miként egyes 183elégületlenek Rómától kértek ellenkirályt, hogy a Parthiában fennálló országos viszonyokat lerombolják. Láttuk, hogy gyenge trónkövetelők, kik saját nemzetük által nem eléggé karoltattak fel, saját egyéni czéljaik elérése végett a birodalom elleneit hívták be az országba. Ugyanazon fondorlatokat, kegyetlenségeket látjuk a parthus birodalomban, mint a milyeneket keletnek ujabb történelme oly nagy számban mutat fel.

Mivel a korona után törekvő királyi herczegekben nem volt hiány, a parthus királyok a belbéke és saját érdekük tekintetéből örömest teljesítették a római diplomatiának azon kivánságát, hogy fiaikat kezesekül hozzá küldjék; ezekkel a nyugtalanság egy forrását távolították el.

Hogy mindezen zilált belviszonyok mellett Róma a parthus birodalom ellen semmi nagy sikerre nem vergődhetett: ennek oka nem annyira az e korban Rómát magát is szaggató belviszály, mint inkább a parthusok vitézsége s birodalmuknak azon előnyös földrajzi fekvése volt, melynek következtében az a rómaiakra nézve mintegy legyőzhetlen erőddé vált. Mert a hol megközelíthető volt is, ott az ország szive járhatlan hegység által volt védve, melyeken az ország belsejébe rettentő hegyszorosok vezettek, s csak kevés hódító dicsekedhetett azzal, hogy ezeken szerencsével áthatolt, mert itt kevés számú csapat is bármily nagy tömeg ellen magát sikerrel védelmezhette. De ha áthatoltak is ezeken nagy bajjal, még azután, hogy a tulajdonképeni Parthiát el lehessen érni, száraz és sós pusztákon kelle átvándorolni, hol egy hadsereg élelmezése iszonyú akadályokba ütközött. Végre ha mind ezt sikerült is egy ellenséges hadseregnek iszonyú erőfeszítéssel leküzdeni: végveszély esetében a parthusok Hyrcania hegynyilásai közé menekültek; hogy azonban ily útnélküli vidékre messzebb benyomulni nem tanácsos: ezt a római sereg csakhamar és gyakran saját kárán tapasztalta.[1]

A parthus vitéz, bátor, kitartó és tevékeny jellemű nemzet volt. Gyermekségüktől kezdve a lovaglás- és íjjalbánásban gyakorolták magukat; a hátranyilazásban kiváló ügyességgel birtak, a mi Rómának gyakran sok rettegést s 184veszélyt okozott. Ily hátranyilazó parthus magyart vél Jerney feltalálni a Margit sziget rommaradványai között lelt tégladarabon.[2] Az előkelők lóháton jelentek meg közhelyeken, sőt lóháton s fegyveresen tanácskoztak, s igy végezték magán dolgaikat is, – náluk minden férfi 20–50 éves koráig hadköteles volt.[3]

Fegyverzetüket mi illeti: paizsra nem sokat adtak, hanem lóhátról lándzsával s kézíjjal harczoltak; íjjaik hosszabbak s távolabbra hatók valának, mint a sarmatákéi. Nyilazásra száraz éghajlatuk, mivel az íjj hurja a nedvességet nem tűrte, különösen alkalmas volt, a minthogy télen nem is hadakoztak. Gyalogságuk kevés volt, az is gyenge, hanem mind lovas íjjászok voltak, közel harczoknál igen hosszú lándzsákat is használtak; magok s lovaikat pikkelyes pánczélok fedték, fegyvereik arany s ezüsttől ragyogtak.[4]

Csatában nem kürttel, hanem dobbal adtak jelt; csatarendjök régi idő óta mindenkor félhold alakú volt, mely leginkább megfelelt azon hadi szokásuknak, hogy ügyes fordulatokkal az ellenséget bekerítsék s igy tegyék tönkre; mi ha a harcz kezdetén nem sikerűlt, hirtelen megcsalatást szinleltek, de futás közben hátrafelé sűrűn nyilaztak; majd az ekként erős állásából kicsalt s őket üldöző ellenséget, hirtelen visszafordulva ujra megtámadták, úgy hogy a régi irók szerint fegyvereik előtt lehetlen volna megállani, ha rohamuk ereje s kitartásuk egyenlő volna.[5]

Minél gazdagabb volt közűlök valaki, annál több lovast tartozott a hadba vezetni. Harczban méneseikkel jelentek meg, hogy változtatott lovakon igen gyorsan előre vagy hátra nyomulhassanak; átalában lovaik fajra nézve is azidőben igen hiresek voltak. Az égető hőség kiállását megszokták; vízhiány és szomjúság ellen többféle kisegítő módot használtak; e czélra szolgáltak fejős lovaik; miből következtethető, hogy náluk a lótejből készített kumis ital már használatban volt.[6]

Öltönyük hajdan sajátlagos szabással birt, később 185meggazdagodván, ragyogó és bő ruhákat viseltek, mint a médek; lábbelijeiket díszöltönyükhöz a legdrágább világos piros bőrből – pelles parthicae – s drága gyöngyökkel kivarrva készítették. Királyaik a parthus pénzeken mindég arany széken ülve, dolmányban, kaczagánnyal, szűk nadrágban és topánban, jobbjukban kifeszített íjat tartva, ábrázoltatnak; a szűk szabású ruha náluk hihetően díszöltözet volt, mert Augustus emlékpénzein bő nadrágos, csizmás és hegyes süvegű parthusok szemlélhetők; a szabad járhatást gátló bő nadrágviselésről a parthusoknál Herodian is emlékezik, s e bő ruhát sevillai Izidor parthus sarabarnak nevezi, mi a régi persáknál és nálunk salavar.[7]

A parthusok süvege hegyesen fölsugárzó magas kalpag volt, mely később nemcsak hírre kapott, hanem köztetszést is nyert Rómában. Szokás volt a parthusoknál, hogy ők több oldalról csimbókokba vont üstököt eresztettek, s üstökeiket és bajuszaikat drágább vagy olcsóbb kenőcscsel kenték.[8]

Hiresek voltak hajdan a parthusok fényűzési szakácsságukról, melyhez czitromot is használtak; hires volt világszerte a szivacsszerű parthus kenyér és kalács jósága miatt, melyet Róma is megkedvelvén, utánzott; ezenkivül szerették a borivást, s ebben dicsőséget helyezének, sőt boraikat fűszer és más levelekkel illatossá is tették. [9]

Síp, dob s trombitából állott zenéjük mellett nemzeti sajátságos büszkeséggel lejtett tánczaikról fentebb IV. Artabán életében már említés tétetett.[10]

Az iparágakról náluk különösen a timárság és gyapjú szövetfestés virágzott, s ezen készítményeik világhirűek valának.[11]

Nyelvök közép volt a scytha és méd között, s mindkettővel vegyítve; királyaik Róma caesarjaival nemcsak követek, hanem levelek által is érintkeztek; többek közt fenmaradt III. Artabán által Tiberius császárhoz irt levélnek emléke, melyben a parthus király szemére hányva a Caesarnak 186atyagyilkosságait, vérengzéseit, tétlenségét s buja életét, arra intette, hogy a legbecsületesebb polgárok legnagyobb gyűlölségének önkéntes halálával tegyen eleget; de emlékezik a történelem parthus országnagyoknak is Tiridathoz irt leveleiről; annyival inkább lehet sajnálni, hogy parthus irástudóktól e nemzetre vonatkozó semmi irott emlék fenn nem maradt; hanem az igen gyér parthus nyelvmaradványokat csak idegen irók munkáiból s leginkább elferdített alakban szemelhetjük ki.[12] Lássunk nehányat:

Arsac: ez volt a parthus királyok átalános czím- és hatalomnevök, mely a parthus pénzeken legtöbbnyire tulajdonnév nélkül fordul elő; ennek megfelel nyelvünkben ez: ország; jelentette a parthusoknál az országló vagy uralkodó fejedelmet, s midőn az Arsak Armeniában saját testvérei közül rendelt kormányzót, ez Valarsac – ma lenne talán al-ország, alkirály – nevet viselt.[13]

Iguz: a persa krónikákban több parthus királynak mellékneveként fordul elő; a görög feliratú parthus pénzeken ennek a: dikajos = igaz felel meg.[14]

Sinac, Silac, Abdus vagy Abda, Bacas, Manes stb. parthus főemberek nevei; a Jerney által összeszedett nagy számú parthus helynevek hazánkban ma is feltalálhatók, sőt némelyek nyelvünkben tárgyilagos jelentéssel is birnak.[15]

Plinius azt irja, hogy az Eufratban Babylon körül termő papyr irás anyagául rég használtatik; de a parthusok jobb szeretik a betűket ruháikba bele szőni; a minthogy ily behimzett betűk némely parthus pénzeken a király öltözetén láthatók; e mellett a görögökön kivül vannak oly parthus pénzek is, melynek felirati betűit a tudós világnak megfejteni még eddig nem sikerűlt.[16]

A parthusok adott szavukat pontosan megtartották, s lovagiasságuk oly hires volt azon időben, hogy midőn Rómában Sullának számüzésről szóló törvénye lábra kapott, több rómaiak az őket fenyegető számüzetést a nagy Parthus 187birodalomba önkéntes költözésükkel előzték meg; Pompejus és fia is ide valának menekülendők.[17]

Életmódjuk mértékletes volt. Gyanakodó természetüknél fogva megszakíták az egyenes közlekedést nyúgot és kelet népei között, de azért is, hogy igy az átviteli kereskedést magukhoz ragadják; sőt a rómaiakkal vívott harczok alatt az idegeneket kizárván országukból, az Indiávali kereskedés más irányt vala kénytelen venni.[18]

Vallásuk: a természeti erők tiszteletében állott; a napot imádták, s áldozatul, az állatok legnemesbikét, a lovat használták; úgy látszik, hogy királyuk főpap is volt, mert Gotarzról irja Tacitus, hogy Sambulos nevű hegynél isteneinek, főleg a had istenének – Herculesnek – tiszteletére áldozatot tőn; – hitték, hogy a csatában elesettek számára a más világon halhatlanság tartatik fen.[19]

A király az Arsak családjából választatott, de az öröklési rend megállapítva nem volt. A királyi hatalom ellensúlyául a katonai aristokratiából államtanács volt alakítva, melynek jogában állott, hogy a királynak, ha az nem ősi törvény és szokás szerint kormányzott, ellenállhasson, sőt le is tehette a fejedelmet, de helyette a nemzet mást, mint Arsák házbelit, nem választhatott; hihetőleg a választást is az államtanács erősítette meg, mielőtt az új királyt a suren vagy fővezér megkoronázná.[20]

Nem levén az örökösödési rend meghatározva, e miatt trónkövetelők támadtak, pártok s belharczok keletkeztek, melyeket a parthusok gyengítésére törekvő idegenek mindinkább élesztettek. Első volt ezek közt Róma, mely Pontus királyát Mitridatot legyőzvén, a parthusok szomszédságába jutott éppen akkor, midőn a parthus birodalom hatalmának tetőpontján állott, s egy nagy politikai rendszer központját képezte, mely Mesopotamia által a római tartományokkal érintkezett, keletre pedig a chinai birodalom határáig terjedt.

Az Arsac család négy főágra szakadt: az idősbik Persiát birta, a másik Armeniát, a harmadik Bactriát az Indus partján és ismeretlen tartományokban elszórt alán és goth 188törzsökkel; a negyedik a massageták fejedelme a Volga és Tana partjain lakó goth, alán, méd és perzsa törzsek felett.

Államszerkezetüket tekintve: királyaik habár elfogadták is, az akkor egész keleten elterjedt, görög miveltséget és tudományokat: azonban kerülték a romlást előidéző tulságos fényüzést; „királyok királya, a nap és hold testvére s nagy fejedelem” czimet viseltek; a királyi hatalom korlátozására szolgáltak nagy tekintélyű főnökei azon 18 satrapiának is, melyekre a birodalom fel volt osztva.[21]

A parthusok országászati eszélyességét tanúsítja az, hogy ők győzelmeik legfőbb jutalmául a dicsőséget s azon nemes önérzetet tartották, hogy meghagyván a legyőzött népnek ősi szokásait, vallását, s őt a szellemi élet legnagyobb kincseinek birtokában még biztosabbá tevén, ezekben nem szolgákat, hanem hű fegyvertársakat szereztek magoknak; így tartá meg adófizetés mellett függetlenségét és saját királyait Persia; igy engedtetett széles kiváltság és külön alkotmány a görög macedoni gyarmatoknak, mint Seleuciának, hol a parthus pénzek verettek; ennek kifolyása volt az, hogy Armenia, látva a szabadság eszméjének mindkettőjöknél megegyező fogalmát, a parthusokhoz legszorosabban csatlakozott.

Ilyen volt a szabad és nagy parthus nemzet, mely Rámának majdnem öt századon keresztül tartott ellensulyt akképen, hogy vitézsége, kormánybölcsessége, önzetlensége s vallási türelmének magasztalásában a világtörténetekkel foglalkozott egykorú legnevezetesebb irók egymással vetélkedtek; egyebek közt Strabo, ki földleiratában mindenkor igen kedvezőleg szól a parthusokról s annyival inkább lehet nekünk sajnálni, hogy az ő egy, e nemzet törvényei s intézményeiről irt munkája elveszett.[22]

–

Azonban az ázsiai parthus birodalom idejében már Európában is feltünnek a parthusok.

Livius Kr. e. 205-ik évről irja III-ik Fülöp macedó 189királyról: „alig köttetett meg a béke, hire jött a királyhoz, hogy a rómaiak Dyrrachiumba (Illyricum városába) jöttek, és hogy a parthinok és más szomszédnemzetek uj mozgalmakra hajlandók”, – ugyanez irja Kr. e. 169-ik évről: „Appius nem akarván hiában ezen helyeken időt veszteni, elbocsátván a chaonokat és más epirota őrséget, az italiai katonákkal Illyricumba visszatért, és a parthinok szövetséges városaiba téli szállásra bocsátá vitézeit.”[23]

Julius Caesar Kr. e. 45-el Epirus tengerparti városában Oricumban parthin őrsereget, később parthinok városát említi.[24]

Dio Cassius is irja, hogy Dyrrachium azon tartományban fekszik, mely hajdan az illyr parthinoké volt, s most is, valamint az időben is Macedoniához tartozott; – ugyanez mondja: „Pompejus Catot Dyrrachiumban hagyta, hogy az Italiábóli átjárást fedezze, és hogy a parthinokat, ha mozognak, megfékezze, a minthogy neki első háborúja is ezek ellen volt” – végre, hogy: „Pollio Epidamnusnál (Dyrrachium), mely a parthinok városa, támadt lázadást több harcz vivása után megzabolázta.”[25]

Plinius, Strabo, byzantzi István Dyrrachium vidékén lakott parthinokról, Parthus illyr városról, Parthis macedoniai tartományról emlékezik; – Polybius irja: hogy „több népeknek, ezek közt a parthinok követsége is megjelent, kik a rómaiak baráti szövetségeseiül felvétettek.”[26]

Hogy a parthus, parthius, parthinus, parthiaeus, parthyenus, parthidius egy és ugyanazon scytha eredetű nemzet neve s lakhelyök Parthia, Parthiaea, Parthis, Parthyene néven jön elő, ez byzantzi István és a Chronicon paschale irója előadásaiból megtetszik.[27]

Az illyr parthusok Macedoniának Dalmatia felőli szegletében Drilo és Panyas folyók vidékén laktak, fővárosuk volt Parthus vagy Epidamus, mely később a 190rómaiak által Dyrrachiumnak neveztetett; – arról azonban, hogy az ázsiai nagy parthus nemzetnek e töredéke mikor és miért telepedett le e helyen, s volt-e itt önálló nemzeti élete, a történelem hallgat.[28]

A parthus névnek különböző változatokban több vidéken fordulnak elő nyomai; jelesen:

Partheni tengerfok Diana templomával tauri Chersonesban, s ugyan itt a Maeot mellékire Ptolemaeus három Parthenium nevű várost helyez.

A Duna torkolatai alatt Tomihoz közel van Parthenopolis város.

Italiában a cumanok egy várost, egy ily nevű syren neve után (?) Parthenopét alapították, mely később Neapolis nevet nyert; Sicilia nyugoti felén szinte van egy város Parthenicum. Peloponesban Arcadiában van Parthein nevű hegy, és Parthenias nevű folyó.

Kisázsia Samos szigetének régi neve Parthenia vagy Parthenoarusa volt; Paphlagoniának egy a fekete tengerbe ömlő folyója Parthenius, Indiában Gangesen innen a calinga gangaridák fővárosa Parthal néven jön elő.[29]

Mindezen helynevek a nagy parthus nemzet vagy ennek elszakadt töredéke e vidékeken vagy lakásának, vagy legalább itt folyt jeles tetteinek, habár erre nézve határozott történelmi adattal nem birunk is, emlékeiül tekintendők; miután e helyneveket a parthenos = szűz, görög szótól származtatni alaposan alig lehet.

[1] Éran das Land zu dem Indus und Tigris. Fr. Spiegel Berlin 1863.

[2] Kel. út. II. 268.

[3] Justin. hist. L. XLI. c. 3.

[4] Dio Cassius L. XL.

[5] Justin. i. m. L. XLI. c. 2. Taciti Ann. XI. k. 5. f. XIII. 10. XVI.

[6] Dio Cassius i. h.

[7] Justin. i. h. Bartal Uj m. muz. 1860. 250 l. Jerney i. m. 275. 277. Herodian. hist. L. IV. c. 11. Isid. hisp. Etymol. L. XIX. c. XXIII. 1. 2.

[8] Jerney i. m. 280–1 l. Dio Cass. L. XLVI. c. 17. Plinii hist. L. XIII. c. 2.

[9] Plinius L. X. c. 71. XII. 7. 39. 47. XIV. c. 28. XI. c. 35.

[10] Herodian. f. i. h.

[11] Jerney i. m. 296–7 l. Plinii Epist. L. X. ep. 16.

[12] Justin. L. XLI. c. 2. Sveton Tiberius 57. 66. f.

[13] Bartal i. m. 233–4. Jerney i. m. 166–7. Mos. Choren. hist. arm. Londini 1736. p. 21. 22. 86. 308 Schenkel Bibellex. 1868. I. 248. l.

[14] Jerney i. m. 169 l.

[15] U. a. 207–222. l.

[16] Plin. hist. nat. L. XIII. c. 23. Jerney 181–2. l.

[17] Vell. Paterc. II. k. 53. Florus IV. k. 2. f.

[18] Cantu C. V. l. 199.

[19] Cantu C. i. m. 199. l. Tacit. Annal. L. XII. c. 13.

[20] Cantu i. h.

[21] Cantu i. h.

[22] Bartal i. m. 1. 239. 285. Strabo Geogr. XI. k. 9. f. 2. 3. §.

[23] Historia Lib. XXIX. c. 12. XLIII. c. 23.

[24] De bello civ. L. III. c. XI. XLI.

[25] Hist. rom. l. XLI. c. 49. XLII. c. 10. XLVIII. c. 41.

[26] Hist. nat. L. III. c. 23. Strabo l. VII. c. 7. Polyb. hist. l. II. c. 11.

[27] Steph. Byz. de urb. p. 628. Chr. Pasch. p. 47.

[28] Cellar. not. orb. ant. Lipsiae 1731. I. p. 822–825.

[29] U. a. I. 408. 410. 471. 675. 992. II. 17. 252. 746.