IV.

166-ban Parthiában belzavarok ütnek ki, Bologest elűzik, s helyébe a nem Arsac házbóli parthus országnagyot Monnest választják királyúl, de ez a rómaiakkal kötött békében Mesopotamiát a Tigris folyóig a rómaiaknak engedvén át, e miatt elűzetik, s ismét Bologes hivatik a trónra, ki aztán 192-ben meghalt.[1]

Követi az uralkodásban IV. Bologes, a ki 193-ban a Syriában császárnak kiáltott római hadvezér Pescennius részére áll, 194-ben Pescennius Severus elől a párthusokhoz volt menekülendő, azonban elfogatván, megöletett. Sever elnyervén a császárságot, bár a parthusokat gyűlölte, azonban még ekkor haddal megtámadni, s a parthicus czím fölvételével őket ingerelni nem merészelte; 197-ben a belviszályok miatt, hanyatlásnak indúlt parthusok, használva Severnek belháborúkkali elfoglaltatását, Mesopotamiába betörnek, 176s Nisibis várost bekerítik, de azt Laetus római hadvezér vitézül mindaddig védelmezte, míg Sever 198-ban nagy hadsereggel Syriában terem, mire a parthusok az ostrommal felhagyva, haza vonultak.

199-ben Sever Syriában készült a parthusok elleni hadjáratra, s véletlen őket megrohanván, a Tigrisen átkel, Ctesiphont elfoglalja, s katonáinak harczi zsákmányul engedi pusztíttatni; Bologes király palotájából ekként kiűzetvén, ez évben meghal[2].

Utána uralkodott Pacor 199–209-ig; alatta Parthia az országnagyok folytonos viszálkodásai miatt alább szállván, a nemzet külhatalma is gyengülni s hanyatlani indult. Utódja lett[3]:

V. Bologes, ki 209–216-ig uralkodott. Ez testvérével Artabánnal a trón felett viszálkodván egész 219-ig, az ez alatt elgyengült parthus sereget 215-ben Caracalla római császár megtámadta, s megvervén, 216-ban a parthus városokat kegyetlenül pusztította[4]. Követte

IV. Artabán, ki alatt 217-ben a parthusokat nagy csapás érte.

A Caesarok nagy emberek voltak Rómában, mert majdnem az akkor ösmeretes egész világ hatalmok alatt állott, de még nagyobb volt az erkölcsi sülyedés a Caesarok udvarában s jellemében. Caracalla testvérét s kormánytársát Getát szellemdús anyja Julia Domna karjai közt gyilkolta meg; s ösmerve elődje Sever császárnak azon jelmondatát: „csak a sereget nyerd meg, a többi alattvalókkal ne gondolj” – a katonák közt pazarolva kiosztott nagy összeg pénzért a hadsereg őt egyedüli császárnak kiáltotta ki. Az emberi névre nem méltó zsarnoknak első tette volt, hogy Gétának pártolóit, barátait, udvari szolgáit, müvészeit kimélet nélkül meggyilkoltatta – s mind ezt tehette büntelenül, mert a megvásárlott lelkü hadsereg kegyét a legaljasabb módon maga részére megnyerni nem átallotta.

Hogy nagy embernek lássék, Nagy Sándort kezdte 177utánozni, elment Ázsiába, felkereste, s ennek sírjára tette bársonyköpenyét s drágaságait; majd Egyiptomban Alexándria városban reá irányzott gúnyos czélzás gyanújából a védtelen népen iszonyú mészárlást követvén el, Antiochiába jött.

E nehány rémvonást elő kelle bocsátani, hogy a következő tettért nemcsak a császárt, de az embert is benne meg ne gyülöljük.

Antoninus Caracalla a „parthikus” név dicsőségére vágyott, s mit a szellemileg elsülyedt római sereg fegyverével elérhetni maga sem hitt, minden képzeletet túlhaladó aljas hitszegés és álnokság által eszközlötte ki.

Fényes követség jelent meg tőle a parthus király Artabán udvarában, hozva igen gazdag ajándékot, s a császárnak egy levelét, hogy mivel ő hozzá mint császárhoz s császári születésűhöz nem illik, miszerint bármily előkelő magán ember leányát vegye nőül, s ha a római s parthus – a világ két leghatalmasabb birodalma egyesül, ellenállhatlan erővel fog birni, mert a római gyalog, s a parthus lovas íjjászokból álló hadsereggel az egész világot meglehetend hódítani, e nagyszerű terv életet nyer az által, ha ő a parthus király leányát nőül megnyeri.

Artabán, mert ösmerte az erkölcsileg elsülyedt római udvar alattomos cselszövényeit, az ajánlatot el nem fogadva, válaszolta: római és külföldi nő közt a házasság össze nem egyeztethető, mert egymás nyelvét nem értik, életmód és ruházatban is egészen különböznek. Egyébiránt van a rómaiaknál is sok oly előkelő patricius család, mint nála az arsacidák, melyből magának nőt választhat, s közülök egyiknek sincsen arra szüksége, hogy nemzetségét ily egyenetlen házasság által elkorcsosítsa.

E válasz Caracallát meglepte, de nem tágított, új és még fényesebb követség, még gazdagabb ajándékokkal jelent meg a parthus udvarnál, mely esküvel erősítette, hogy urának őszinte ohajtása e házasságot létrehozni.

Artabánt az eskünek előtte megtörhetlennek hitt szentsége legyőzve, leányát oda ajánlotta nőül, s a császárt válaszában már jövendő vejének czímezte.

Midőn ennek hire terjedt, az egész parthus birodalom 178mozgásba jött, örülve előre a folytonos békének, minden kéz a római császár fényes fogadása ünnepélyével foglalkozott.

Nem sokára Antonin számos fényes kisérettel utnak indult, az Eufrat és Tigris folyókon akadály nélkül átkelve parthus földre érkezett, melyet már csaknem sajátjáúl tekintett; útjában mindenütt a lakosság áldozatokkal fogadta, az oltárok felkoszorúztattak, füstölő- és fűszereket vittek elébe, mely neki mind nagyon tetszett. Tovább haladva, midőn a királyi székvároshoz Ctesiphonhoz közeledett, Artabán a város előtti síkra elibe ment, s itt fogadta mint leánya vőlegényét s leendő vejét nagy pompával. A parthus nép virágokkal felkoszorúzva, s aranynyal hímzett tarka ruháiban öltözve, e napot ünnepnek tekintette; fuvolák, kürtök és dobok zenéje mellett járta szép menetű tánczát, mert ha bortól szokottnál jobb kedvre derülnek, szeretik magokat ily tánczczal mulatni. Midőn ekként az összes népség egybesereglett, lovaikról leszállva, azokat legelőre csapták, letették puzdráikat s íjjaikat s osztogatták az italt áldozatúl és ivásra.

A parthusok végtelen népcsoportja gyült egybe a királyi lakodalomra, s összevissza állongtak, semmi rosszat nem gyanítva, s egyedül arra törekedve, hogy a királyi arát festői nemzeti fényes öltönyében s ritka szépségét csodálhassák.

Ekkor Antonin titkos jelt ád, a római nagy számú kiséreti csapatok fegyveres kézzel megrohanják a védtelen népet, mely megrémülve a váratlan megtámadtatáson, a reá kimélet nélkül irányzott vágás és szúrások elől futásnak eredt. Magát Artabánt, környező testőrei, a nyakra főre szaladó néptömeg közül kiragadva, lóra ültetik, s kevesektől kisérve nagy nehezen kimenekül. A parthus nép többi része, nem levén lovaik készen, a gyors meneküléstől meg lőnek fosztva, a gyalog elszaladásban pedig lábaikat is körülvevő hosszú öltönyeik által lőnek gátolva; tegzeik s ijjaik sem voltak kezüknél, mert mi szükség lett volna ezekre a királyi menyegzőn?

Ily védtelen s fegyver nélküli állapotukban a római katonák köztök iszonyú mészárlást követtek el, vérfürdő 179jelölte az ünnepély helyét; Antonin pedig gazdag zsákmánnyal s temérdek fogollyal megrakodva, ellentállás nélkül visszaindult, s katonáinak szabad rablást engedve, az útjában eső falukat s városokat lángba borította; Arbelát elfoglalta, s a parthus királyok sirjait feltöretvén, csontjaikat szétszóratta; ezután – Parthiának nagy részén keresztül vonúlt, s csak midőn katonái a gyilkolás és rablásba belefáradtak, tért vissza Mesopotamiába.

Innét azonnal követséget küld a római senátushoz és néphez, hirdetni, hogy ő egész keletet meghódította, s minden ázsiai fejedelmek magokat neki alávetették.

A hír terjedése megelőzte a követek megérkezését, a senatus tudta a dolog valódi állását, de a félelem s hizelgés kimondatta velök, hogy Antonin a „parthicus” nevet kiérdemlette.

A mivelt Európának e korbeli latin és görög irói, a míveletlennek, vadnak, kegyetlennek feltűntetett Ázsia jellemben gazdag vitéz nomád nemzeteit barbarnak nevezték, s ime a miveltség központjának ösmert Róma császárja annyira elsülyedt, jellemben, erkölcsben, vitézségben, hogy ily hitszegés, becsületszómegtagadás, alattomos cselszövény, s elámított védtelen nemzet legyilkolásával tudta csak részére kivívni a vitézség jeléül szolgáló „parthikus” czímet; s ezt még elég gyáva is volt elfogadni[5].

Nem sokkal ezután, még ez évben Antonin, a kegyetlen zsarnok, testőrei egyike Martialios által Karrhae mellett Mesopotamiában megöletett.

Míg Róma az új császár választásával foglalkozik, az alatt Artabán vérbosszúra gyüjti egybe seregeit.

Adventus nem vállalván, Macrin lett császárnak kikiáltva.

Eközben Artabán Kr. u. 219-ben közeledik rémitő haderővel, nagy számú lovassággal, íjjászokkal, s vértes vitézekkel, kik hosszú dárdáikat lovaik s tevéik hátáról szokták bizonyos halálra röpíteni.

Marcin seregét egybegyüjti, s harcra lelkesíti, katonái 180a szorongatott helyzetet belátva, hadi rendben várják a parthusok rohamát.

Nap feljöttével Artabán nagy sereggel megjelen. A parthusok, vallási szokásuk szerint, üdvözlik a napot s ezután iszonyú lárma s ordítozás közt folytonos nyilzápor mellett a lovasság által támadást intéznek a rómaiak ellen.

A rómaiak hadi csapataikat jó rendben s kellő fedezettel állították fel, két szárnyra a lovasságot s a mór íjjászokat, középre a gyors előrohanásban ügyes gyalogságot, mely a parthusok lovassági rohamát vitézül fogadta.

A parthusok azonban sok veszteséget okoztak temérdek íjjászaik nyilai, s vértes lovasaik hosszú dárdái által; már a sebesültek száma nagyon szaporodott, mert bár közel vagy gyalog harczban a rómaiak ügyesebbek voltak, de a nagyszámú lovas íjjászok folytonos rohamát kiállani nem birták.

Hirtelen tehát hátrálnak, s visszavonulásuk közben vas sulymokat s más hegyes vas eszközöket szórtak el hátuk megett a harcztéren, melyek a homokból ki nem látszva, a lovak, és tevék lábaiban sok kárt okoztak. Mert mihelyt a lovak, különösen pedig a gyengébb patájú tevék ezekre léptek, a szúrás fájdalma s azonnali megsántulás miatt lovasaikat lehányták. A mily jeles vitézek azonban a parthusok lovaik hátán, úgy ha azokról leszállnak vagy levettetnek, gyalog harczban akár üldözni, akár szaladni, lábszáraikat s lábaikat verdeső hosszú ruháik miatt tehetetlenek.

Első és második nap reggeltől estig folyt a véres harcz, éjjelre mindkét fél táborba vonúlt. Harmadik nap feszített erővel megújul a csata. A rómaiaknál nagyobb számú parthusok kisérletet tettek, hogy őket bekerítsék; de ezek eddig összpontosított csapataikat hirtelen hosszú vonalba kinyujtván, azt meghiusították. Oly nagy volt már az elhullott emberek és állatok száma, hogy nemcsak a csatatér volt általok elborítva, hanem igen nagy hullatömegek is keletkeztek, melyek már a harczolást is gátolták, mert a harczosok egymást is alig láthatták.

Megfogyva s fáradva mindkét fél, éjjelre ismét táborába vonúlt.

Macrin a császár figyelni kezdett azon szokatlan jelenetre, 181hogy a parthusok, bár szokásuk az első támadás nem sikerülte után a harczot félbehagyni, most folyvást kitartók, s a csatát halottjaik összeszedése s megégetése után, egész elszántsággal megújítják; – e körülményt felhasználva, Macrin követséget küld Artabán táborába hírül vinni, hogy a császár, ki esküvel erősített szavát megszegte, már meghalt, tettei méltó jutalmát elvette; a rómaiak őt ruházták fel a császári méltósággal, ő pedig nemcsak határozottan roszalja a fentebbi gyász eseményt, hanem kész a még meglevő parthus foglyokat szabadon bocsátani, az elrablott vagyont visszaadni, ellenségből baráttá lenni, s a béke szerződést esküvel megpecsételni. Artabán Antoninnak meggyilkoltatását hallva, hogy igen megritkított csapatait további vérontástól megkimélje, Macrinnal békét kötött, s országába visszavonúlt; Macrin pedig Antiochiába húzódott el[6].

225-ben Artabán testvérét Arsacot Armenia királyává teszi; azonban az év végzetteljes lett a parthus birodalom sorsára nézve. Egy sassan családbeli régi persa származású férfiú Artaxerxes, fegyverre kel Artabán ellen, 3 ízben lett a harcz élethalálra megújítva, végre 226-ban Artabán megöletik, Artaxerxes a parthus birodalmat elfoglalja, a szomszéd nemzeteket meghódítja, adó fizetővé teszi, s a több év óta belviszályok s csatákbani nagy mérvű veszteségek következtében elgyengült s pártokra szakadt nemzet szabadsága kivívására erejét egyesíteni képtelen levén, nagy része kiköltözött, így lett vége a parthus birodalomnak, melynek romjain az új persa birodalom indult virágzásnak[7].

A parthus birodalom felső Ázsiában keletről Bactriana s északi India nyugotról Media, északról Hyrcania, délről a puszta Caramaniával volt határos; királyainak székhelye elébb Hecatompylos volt; majd Assyriat elfoglalván, a nyarat Ecbatanában Hyrcania városában, a telet pedig Ctesiphonban a Tigris mellett töltötték.

A kiköltözöttek egy része, különösen a főbb családok, az északi vidéken lakó scytha rokonaikhoz, kik húnok, 182kazarok, massageták stb. néven hivattak, csatlakoztak, s hol ennek, hol amannak neve alatt találjuk fel őket a Caucas és Caspi tenger körül majd a rómaiakkal, majd a persák mellett harczolva.

A Parthiában maradt felekezet egyik része, majd római, majd persa alattvalóvá lett; a felső Mesopotámiában maradt parthus ivadékok a IV-ik században, mint római zsoldosok, jelentékeny szerepet viseltek; közülök több római parthus íjjász ezred alakult, mely a római birodalmat védte a persák s 235-ben a german népek berohanásai ellen; 360-ban a Tigris mellett fekvő Singar város persák általi ostromlásánál az első, Bezabdánál a 2-ik, 359-ben Amid városnál az 5-ik, római emlékeken a 3. és 13-ik parthus legióról világos emlékezet vagyon.

Majd a persa hatalom terjedvén, e mesopotámiai római birtokokból is a nagy sokaságú parthus nép északra scytha fajrokonaihoz vonúlt, s hihetően ezek valának, kik Theodosius római császárhoz Konstantinápolyban békekötés végett 380 körül követeket küldöttek[8].

[1] Dio Cass. L. 71. Capitolin. in M. Aurelio, Vero c. 6. 7. 8. Annal. Arsacid. P. 47–50.

[2] Herodian. L. 3. c. 5. 74. Spartian. c. 9. 14. 15. Dio L. 75.

[3] Annal. Arsacid. p. 51.

[4] Dio fragm. d. 77.

[5] Dio Cass. hist. rom. l. 78. Herodian L. IV. c. 10. 11. Annal Arsac. p. 51. 52.

[6] Herodian. L. IV. c. 14. Annal. Arsac. p. 52.

[7] Agathias l. 4. p. 134. Dio. Epit. l. 80. Herodian. l. 6. c. 129. Annal. Arsac. p. 53.

[8] Cantu C. V. 197 l. Jerney kel. út. II. 235 l. Paul. Diacon. L. XI.