II.

Ennyi vésztjósló előjelre a babonás kedélyeket félelem és rettegés fogta el annyira, hogy Crassus azzal vala kénytelen vigasztalni katonáit, miszerint neki különben is az volt a czélja, hogy hadseregét Armenián keresztül vezetendi haza; „nem kell tehát aggódni, mert erre – úgymond s az összemlott hídra mutatva – már úgy sem fog senki visszamenni.” De ez a félelmet el nem oszlatta, a sereg elfogult szívvel 157engedelmeskedett. Crassus hirtelen a parthusok földjén állott nagy számú seregével.

A parhtusok nem is gyanítva e véletlen megtámadást, könnyű szerrel visszanyomattak a római legiók által. Erre Crassus képzelt diadala feletti elbizakodásában imperatori czímet vett fel, s a helyett, hogy a parthusok véletlen meglepetését s készületlenségét felhasználva, Seleucia és Ctesiphon felé nyomult volna, visszavonult Syriába téli szállásra, hol a gazdag zsákmányt, felemelt adókat, dús jövedelmeket s vámokat számítgatá, s az egyházakat fosztogatva, az ezekből elrablott arany és ezüst felmérésinél mindenütt maga személyesen jelen volt.

Míg a kincsekeni osztozás a római seregben a hadi fegyelmet tágítani kezdte, az alatt a parthusok időt nyerve, hatalmas sereget gyüjtöttek. De a bekövetkező vész alapját az osroën Augar vetette meg, ki a rómaiak iránt jó indulatot szinlelve, Crassus barátságába jutott, s ettől titkos hadi terveit kicsalva, ha jó volt e terv, azt Augar gyalázta, ha rosz, feldicsérte. Crassus abban állapodott meg, hogy Seleuciába megy, mint a hová baj nélkül, és seregét az Eufraton könnyen élelmezhetve eljuthat, s innét nehézség nélkül Ctesiphon fővárosig fog nyomulni. De e tervről Augar leverte, sőt arra birta, hogy inkább Suren ellen induljon, ki csekély sereggel közel táborba szállott. E közben megjelen Crassusnál Mézer nevű syr álszökevény, kinek a parthus csapatokról elsorolt hamis hirek által sikerűlt Crassust rábirni, hogy ez Euphraton Nicephoriumnál keljen át, s innét a túlparton elterülő végtelen sikság felé siessen. E terv tetszett Crassusnak, mert igy legióit egy felől az Euphrat, más felől az ebbe szakadó Chaboras folyó által látta védve.

Az átkelés megtörtént; Crassus Nicephoriumnál tábort üt, hol csakhamar Orod parthus király követei jelentek meg nála, emlékeztetni őt a Pompejus és Syllával kötött szövetségökre, s a mostani beütés okát kérdezték. Crassus erre hidegen csak azt felelte: „majd válaszolok Seleuciában.” Erre Vagis a követség feje, jobb kezével bal tenyerébe ütvén, igy szólott: „hamarább fog itt szőr nőni, mintsem Seleuciát meglátod.”

158Ez alatt Orod seregének egy részét Armenia felé küldte el, figyelni ennek királyára, ki a rómaiak részén állott; a másik hadtest pedig Mesopotamiának tartott, vezéreltetve egy rettenthetlen s ügyes hadvezér Suren által, (Suren syr nyelven ezt teszi: a mi nagyunk)[1], ki e mellett nagy fényűzést is fejtett ki, mert 100 teve vitte utána a podgyászt, 200 kocsi a nőket, testőrségét ezer lovas képezte, s kisérete összesen tizezer főre ment.

Suren csakhamar visszavette a rómaiak által elfoglalt városokat, s bár Crassus Armenia királya által figyelmeztetve lőn, hogy ne Mesopotamián, hanem az armeniai hegyeken, melyek közt a parthus lovasság nem fejtheti ki erejét, vonuljon keresztül, ő azonban a síkon haladt előre az Euphrat partján, mely mind élelem szállítás, mind hátvéd tekintetéből a római legióknak előnyös állást nyujtott.

Nem hiányoztak a baljóslatok sem. Egy római csillagjós azt mondá Crassusnak, hogy vállalatának a skorpió balcsillagzata áll utjában. „Eh! nem e csillagzattól félek én – úgymond – hanem a nyilastól” – czélozva a parthus íjászok ügyességére. Majd az áldozati barom belei estek ki kezéből, „nem nagy baj – úgymond Crassus – gondoskodni fogok, hogy a fegyverek ki ne hulljanak kezeinkből.”

Ily bátorító szavak után a római legiók gond nélkül haladtak a biztos győzelem felé, s már Carrae – ma Haran – városa közelébe jutottak, midőn egyszerre a vidék erdős hegyei közt a Sillac és Suren vezénylete alatti elrejtett parthus seregnek arany és selyem lobogói kezdtek előragyogni; ezt Crassusnak fia megpillantván, mivel azt hitte, hogy az ellenség egész ereje csak e csekély számú csapatokból áll, lovasságával hirtelen a parthusokra rohant. Ezek azonnal futást színlelve, a római lovasság által gyorsan üldöztettek, de midőn ekként a római lovasság a főseregtől távolabb elcsalatott, a szabad parthusok hirtelen visszafordulva, s a többi osztályok is rejtekeikből előrohanva, az egész római csapatot minden oldalról körülfogták, sürűn omló nyílzáporral elborították; Crassus fia nem találván 159menekülést, csapatjai holttestein hős védelem után magát megölte, s feje egy parthus lándzsára tűzetett.

Crassus látva a vészteljes helyzetet, fia vesztesége miatti fájdalmában ezt kiáltá legióihoz: „ha részvéttel vagytok a szerencsétlen apa iránt: úgy bosszuljátok meg fiát a barbarokon!”

Erre a római gyalogság bosszútól lángolva előre nyomult, de siker nélkül, mert minden oldalról körül volt véve, s a legiszonyúbb élethalálharcz keletkezett. A parthus lándzsás lovasság rettentő erővel rontott a rómaiakra, részint leölte, részint szétverte a gyalogságot, s ekkor elkezdte ezt iszonyú nyílzáporral elborítani; a rómaiak szemei, kezei, egész teste, még pánczélvértjeiken is áthatolt nyilakkal volt átszúrva, nem volt menekvés, – fegyverrel kezükben valának kénytelenek bevárni a halálthozó nyilak repülését. Midőn egy római gyalog katona vagy a felé suhogó dárdától óvakodott, vagy a testébe fúródott nyilat onnét kihúzta, uj nyilak uj sebeket okoztak rajta annyira, hogy nem tudták elhatározni, mi lesz tanácsosabb, az-e ha helyökről mozdulnak, vagy az, ha egy helyben maradnak; mozdulni az ellenség nem engedte, az egy helyben maradás pedig, a parthus íjászoknak a biztos czélozást könnyítve, még veszélyesebb volt.

De még nem volt elég nagy a veszély; Augar is előrohant osroën csapataival, s midőn a rómaiak ezek ellen fordultak, a parthusok által hátba vétetvén, két tűz közé lettek szorítva s ekkor ismét a parthusok, majd ujra az osroënok ellen valának kénytelenek fordulni, – de mind hiába, csak halottjaik szaporodtak, s a zavar és vég kétségbeesés növekedett annyira, hogy a rómaiak közül némelyek magokat, mások egymást végezték ki, vagy a parthus lovasság közé, bizonyos halálba rohantak. Végre a rómaiak annyira egy tömegbe lettek szorítva, hogy mozdulni sem valának képesek; majd a hullák sokasága miatt már megállani sem birván, elestek; mindezekhez járult a nyári nap hévsége, a gyötrő szomjúság, s a lovasság által felvert por sűrűsége, úgy hogy ezek miatt is végképen eltikkadván, többen összerogytak.

Hogy a rómaiak e csatában egytől egyig mind el 160nem vesztek, ennek az volt egyedüli oka, mert a parthusok dárdahegyei részint megtompultak, részint eltöredeztek; íjjaiknak pattanó húrjai a folytonos lődözés miatt elszakadoztak vagy megtágultak, nyílkészletök elfogyott, minden fegyvereik éle kicsorbult, s mi legfőbb, magoknak a parthusoknak karjai is a folytonos öldöklésben teljesen kifáradtak.

Ekként végképen kifogyva s kimerülve, de azért is, mert az éj közelgett, s nekik még távol tanyáikra kelle visszavonúlniok, a parthusok sebes lovaikon elnyargaltak.

Szokásuk ugyanis, hogy bármily csekély erejű az ellenség, de ahhoz közel táborba nem szállanak, mert nincsen tábori védszerük, s éjjeli megtámadtatásnál sem lovaikat, sem íjjaikat biztosan nem használhatják. Azonban a rómaiak közül e harczban senki fogságba nem esett.

Másnap Crassus a legiók menni képes rommaradványaival Carrae városba, az ott hagyott római csapatok védelme alá menekült. A járni nem képes sebesültek pedig, mivel számukra sem szállító eszköz, sem kalauz nem volt, a harcztéren maradtak, s némelyek sebeikben haltak el, vagy öngyilkosok lettek, mások következő napon elfogattak, s részint az út fáradalmai, részint ápolás hiánya miatt legnagyobb részben elvesztek.

Crassus testben lélekben leveretve, a városban sem látta magát bátorságban; tovább kelle menekülnie. Ezt nappal veszélyesnek találván, hogy éjjel is biztosan tehesse, be kelle neki várni a sötétebb éjszakákat. De ekkor is a folytonos félelem, felfedezéstőli rettegés, és a vidék ösmeretlensége miatt csapatai elszéledtek; egy része nappal elfogatván, elveszett, más része Cassius Longinus quaestorral Syriába szerencsésen eljutott; a többiekkel pedig Crassus a hegyek közé menekült, hogy ezeken át Armeniába eljuthat. De e reménye meghiúsult.

Suren ugyanis nem szűnt meg Crassust üldözni, s nem sokára utolérvén, megszalasztotta; melynek következtében a római sereg mocsárok közé jutván, majd Ariamnes arab sheik szinlelt barátsága által tévútra vezettetvén, vesztét kikerülhetlennek látta.

E közben Suren részint attól tartva, hogy szerencsés 161elmenekülés esetében a rómaiak Parthia ellen nagyobb erővel fogják a harczot megujítani; részint látva, hogy lovasságával a hegyek közt Crassus ellen mitsem tehet: követeket küldött hozzá békeajánlattal, azon feltétel alatt, ha minden az Eufraton innen fekvő földet átengedi. Crassus maga körül éhség, szomjuság és folytonos fáradság által kimerült csapatokat látva, bár gyanítá a cselt, de csapatai által kényszerítve, Suren táborában számos kisérettel alkudozás végett megjelent. Suren őt nagy tisztelettel fogadta, azonban csakhamar oda nyilatozott, hogy ő egyedül magával Crassussal kiván értekezni, s hogy hozzá Crassus annyival gyorsabban megérkezhessen, neki egy szép lovat küldött ajándékba. A parthus kiséret sürgette az indulást, végre a habozó Crassust megfogván, feltették a lóra s vitték magokkal; ez erőszakolást a rómaiak tűrni nem akarván, e miatti zavarból csakhamar csata lett, melyben Crassus életét veszté; feje és jobb keze Orodhoz vitetett, szájába a parthusok olvasztott aranyat öntöttek, hogy mire életiben vágyott, azt halála után is élvezze.

E hadjáratban a tizenegy római legio (mintegy 60–70 ezer ember) nagy része elveszett, hadi jelvényeik tömegesen elfoglaltattak; az elmenekülők vagy Armenia, Cilicia és Syriába szétszórattak, vagy elfogatván, s hazájokról lemondván a parthusok szolgálatába állottak, – Orod pedig az Euphratig minden elvett tartományokat visszanyert.

Suren római fők s hadi jelvények nagy sokasága közt tartotta győzelmi bevonulását Seleucia városba, követvén őt egy fogoly, ki Crassus ruháiba volt felöltöztetve, lictorok s testőrökkel s övezetéről lefüggő üres erszényekkel.

Nem sokára ezután a parthus királyi udvar véres eseménynek lett szinhelye. Suren a vitéz hadvezér, a carraei hős, hihetően udvari cselszövény s irígység által, Orod előtt gyanúba esvén, ez őt megölette, és serege vezérletét fiára Pacorra bízta.[2]

Pacor 52-ben azon reményben, hogy Syriát védelem nélkül találja, ezt megrohanja, de atyja előtt gyanúba esvén, 162az udvarhoz visszahivatott, s eljövetele után a parthus sereget Cassius helytartó nemcsak visszaverte, de közzüle a vezérekkel együtt többeket elejtett. Erre a parthusok felhagytak a rómaiak elleni hadi vállalatokkal; Róma pedig és legiói a Crassus gyalázata után nem is tudtak a parthus névre borzalom nélkül gondolni.[3]

51-ben fia Pacor és Osac parthus vezér, Antiochiát veszik ostrom alá, de Cassius által 3 ízben megveretvén, az Eufraton túl űzetnek, mely visszavonulás közben Osac sebet kapván, kevés napok mulva meghal, Pacor azonban téli szállásra Syriába tért vissza.

50-ben a parthusok ismét megrohanják Syriát, de Bibul proconsul elől visszavonulnak, majd Cicero ciliciai proconsul őket ujolag az Eufraton túl kergeti.

49-ben kiütvén Pompejus és Caesar közt a polgári háború, a parthusok Pompejus részén voltak, e miatt 47-ben Caesar fegyvereit ellenök akarta fordítani, de a Rómában kiütött zavarok miatt hazatérni kényszerült, s annyival könnyebb volt a megöletett Pompejus párthiveinek Caecelius Bassusnak Kr. e. 46-ban Syriába Caesar ellen a parthusokat segítségül megnyerni, azonban a téli hideg idő miatt nem sokára haza tértek.

Kleopatra a szépség és erélyességben világhirű amazon, Caesart Rómába követvén, fényes lakhelye a Tiber partján volt; Rómában úgy lépett fel, mint királyné, de keserűen tapasztalva, hogy a római gőg s féltékeny irígység ellene megvetésben nyilatkozik; bájos szépsége és felülmulhatlan ügyességének minden befolyását felhasználta arra, hogy Caesart ázsiai hadjárata megkezdésére birja; a mi sikerült is; – 45-ben a római tanács egyező akarattal hadindítást határoz a parthusok ellen, s mivel a sybilla könyvek egyik jóslata szerint csak király győzheti le a parthusokat, Caesar mint hadvezér „Italián kivüli király” czímet akart felvenni, de az erre kitűzött ünnepély napján Kr. e. 44-el Martius 15-én meggyilkoltatván, a hadindítás elmaradt.[4]

163Kr. e. 42-ben a parthusok Cassiusnak és Brutusnak Octavianus és Antonius ellen segélyhadat küldöttek; s midőn Antonius a persákon nyert győzelemből haza indult, a parthusok őt űzőbe vévén, megverték.[5]

Ugyan ez időben Palmyra gazdag kereskedőváros lakossága, a vagyonukat kifosztani czélzó Antonius ellen a parthusok oltalmához folyamodott, mi által Róma e rémítő ellenségével ujra harczokba keveredett.[6]

Majd Kr. e. 40-ben Pompejus, Hyrcant, vetélytársa Aristobul ellenében Judaea fejedelmévé s főpapjává nevezte, ki a kormányt a ravasz Antipaterre bizta. Hyrcan unokatestvére Antigon, Pacort a parthus király fiát gazdag ajándék igéréssel rábirta, hogy ez Judaeába parthus sereggel beütvén, Hyrcant elfogta, s Antigont a királyságba behelyezte; mígnem a római tanács Antipater fiát Herodot nevezvén királlyá, az ezáltal elfogott Antigon Rómában a lictorok bárdja alatt mult ki.[7]

Ugyanez évben Orod, Labienusnak biztatására, kit hozzá Cassius és Brutus követségbe küldöttek, fiát Pacort a rómaiak ellen indította; Labien és Pacor egyesült sereggel Saxa Decydius syriai kormányzót megverték; azután Syriát és Palaestinát Egyiptom határáig elfoglalván, Ázsiát Ephesusig és Hellespontusig pusztítják; azonban 39-ben ellenök Ventid római vezér küldetvén, ez a parthusok seregét a Taurus hegynél megveri, Labien seregét harczon kivül elfogja, magát Labient is megöletvén, Ciliciát visszaveszi, Silót az amanni kapuk elfoglalására küldi, de a ki ott Phranaspát parthus vezér által annyira megveretett, hogy a római sereg a megsemmisüléshez volt közel, midőn Ventid hirtelen megjelen, a parthusokat a hegyszorosból kiűzi, végre a Trapezon hegyhez menekült Phranaspatot legyőzvén, megöli, sőt a parthusokat Syriából is kiszorítja.

De Pacor a vitéz parthus sereggel másik évben az Eufraton átkel, azonban Ventiddeli ütközetben 20 ezernyi hadával együtt maga is vitézül harczolva elesik; – ez országos 164csapás és atyai fájdalom az öreg Orod királyt annyira megillette, hogy az országot legidősb fiának Phrahátnak még életében átadta.[8]

IV. Phrahát Kr. e. 36-ban uralkodását a legaljasabb gyilkossággal kezdte meg, haldokló atyját és testvéreit kivégeztette. Kegyetlenségeért a parthus országnagyok közül Monnes tőle elpártolván, Antoniushoz menekül, ki már akkor nejének Octaviának szívjóságát s gyöngéd szerelmét mellőzve, Cleopatra királyné bájainak lett rabjává, kit magához Syriába hivatott. Itt e nagyravágyó királyné, ki, mint Plutarch megjegyzi, több keleti nyelvek közt a parthusok nyelvén is beszélt, azon eszmét keltette fel lelkében, hogy a tengerparti tartományokból új birodalmat alakítván, ennek székhelyévé Alexandriát tegye. Majd – Caesarnak nagyszerű tervét – Parthia meghódítását tűzte ki czélúl, mire kedvező alkalmúl kinálkoztak a Parthiában dúlongó belviszályok. Tizenhárom legióval, 10 ezer lovassal s több mint 30 ezer gyaloggal sietett Antonius elérni a parthus sereget, mielőtt a tél beálltával haza széledne; Artaxis király kalauzolása mellett az armeniai utakon benyomulván, Media fővárosát Praaspát ostrom alá vette.

A szerencse azonan nem kedvezett Antoniusnak, mert a szövetkezett méd és parthus seregek által gyalázattal visszaveretett; végre alkudozáshoz kezdett; Phrahát szabad visszavonulást igért; azonban huszonhét nap alatt tíz rendbeli megtámadást intézett ellene; a római sereg rendkivüli bátorságot, ügyességet és kitartást tanusított, daczára azon végtelen nyomor és inségnek, hogy egy kis adag árpát 50 drachmával fizettek, a kenyeret pedig ezüsttel mérték; 24 ezer embert vesztett Antonius, és seregének alig egynegyed része érte el a római határt, melynek földjét örömkönnyek közt csókolgaták. Oly veszteség érte itt a római sereget, hogy Antonius a fenyegető veszély nagyságához aránylag a gyalázatos visszaveretést s temérdek veszteséget, mivel életben elmenekülhetett, győzelemnek nevezte.

A minthogy megérkezvén Alexandriába, hol őt Cleopatra 165ölelő karjai várták, ott diadalmenetet tartott, mely alkalommal az őt eláruló örmény király Artaxiast kocsijához lánczolta; ezután fényes lakomát adván, ő maga Osirisnak öltözve, arany trónon ült, oldala mellett hasonló trónon Cleopatra, lábainál gyermekei, s egész Egyiptom jelenlétében őt Egyiptom, Cyprus, Afrika és Coelesyria királynéjának nyilvánítá, kormánytársul adva mellé Caesartól született fiát Caesariont; tőle született három fiát pedig királyok királya czímmel felruházván, az egyiket, kinek Mediát és Parthiát szánta, tiaraval és cidarissal ékesíté fel; a másik pedig Sándor utódainak úszó köpenyét s diademáját viselé.

Ily megfoghatlan szélsőségekre ragadta Antoniust Cleopatra, ki soha nem távozott oldala mellől, nehogy ezalatt nejével kibéküljön.[9]

35-ben észrevevén Antonius, hogy a parthus és méd király közt viszály támadt, a méd király Artavasddal a parthusok ellen szövetségre lép; Artavasd a rómaiak segélyével elébb a parthusokat ugyan legyőzi, de a belháború miatt a római lgeiók haza hivatván, Artavasd megveretik, sőt a parthusok által el is fogatik, azonban Kr. e. 31-ben fiát országába a parthusok visszahelyezik; nem sokkal ezután Tiridat Phrahát ellen feltámad, de megveretvén Syriába római pártfogás alá menekül.

Phrahát e győzelem felett elbizakodva, Kr. e. 30-ban vérengző természete több kegyetlenségekben nyilvánúlt annyira, hogy ezt tovább a nemzet nem türhetvén, őt száműzte, s Tyriadot hívta meg Syriából a királyi székre.

Phrahát elébb sok ideig a szomszéd városokat, utóbb a scythákat ostromolta kérésével, s végre is a scythák segélyével sikerült neki trónját visszanyerni, Tiridat pedig Hispaniába Augustus császárhoz menekült, magával vivén oda kezesül Phrahátnak egy általa elrablott fiát is, s igérte, hogy Róma főuraságát elismerendi.

Kr. e. 23-al Augustus Phrahát fiát magával vitte Rómába, hol csakhamar Phrahát követei megjelentek, kivánva, hogy mind Tiridatot, mind fiát adja vissza. Augustus a senatus jelenlétében hallgatta ki a követeket, s válaszúl azt adá,166hogy ő a dologba nem avatkozik; Tiridatnak felajánlja Róma vendégszerető barátságát; de Phrahát fiát váltság nélkül átadta, egyedül arra kérve, hogy ezért Phrahát a Crassus és Antonius legyőzetésekor nyert hadijeleket és foglyokat küldje vissza; de a mit Phrahát nem teljesített; hanem Agustus Kr. e. 18-al Ázsiában megjelenvén, ez alkalommal Phrahát nemcsak a Crassus legyőzetése s Antonius visszaveretésekor elfoglalt római hadjeleket s foglyokat felszólítására Rómába visszaküldötte, hol azok az e czélra ujonnan épült Mars templomába nagy ünnepélylyel behelyeztettek; hanem a baráti szövetség nagyobb biztosítékául fiait és unokáit is kezesekül adta a császár udvarába.[10] Ugyanekkor a scythák követei is ajándékokkal jelentek meg Rómában. Azonban a rómaiak és parthusok közti jó viszony nem sokáig tartott, mert már Kr. e. 12-ben a rómaiak a parthusok ellen hadjáratra készültek; úgy látszik, fegyverre aligha kerűlt a dolog, mert Phrahát Syria kormányzójának Titiusnak négy fiait: Seraspad, Rodas, Phrahát és Vonont kezesül adta s ezzel a béke megköttetett. A béke biztosítékául adott kezes királyfiakat Augustus nyilvános játszó helyekre magával vivén, maga mellé második helyre ültette, és az volt az első eset, hogy a parthusok a római udvarhoz kezeseket adtak.[11] E kezesadás igen előmozdította a parthus királyok tekintélye alászállását, mert ezentúl a királynak otthon ellenszegülő országnagyok azonnal Rómába szaladtak, a kezesek közül magoknak uj királyt kérni; s Róma nem tagadta meg kérésöket, adott eleinte az arsacidákból, később nem arsacidák, de még csak nem is parthusokból; ez eljárás a parthus udvarnál örökös belviszálynak lett forrása.[12]

Kr. e. 3-dik évben Phrahat unszolására Armenia, királyát Artavasdot elűzvén, a rómaiaktól elpártolt, s helyébe a parthusok Tigran királynak szinte Tigran nevű fiát helyezték az országba.

Kr. e. 2-ik évvel Armenia és a parthusok elleni hadfolytatás Cajus Caesarra bizatott, ki alig kezdte meg a hadjáratot, 167Kr. e. 1 évvel Phrahát követet küldött Augustushoz; a király czím feletti viszály után Phrahát békét kötött a rómaiakkal.

Kr. u. 1 évben Cajus Caesar Phrahát királlyal az Eufrát egy szigetén személyesen találkoztak. Vellejus Paterculus szemtanúja volt e nagyszerű jelenetnek; a világ akkori két legnagyobb fejedelme egyenlő számú fényes kisérettel a szigetben, a római sereg az Eufrat egyik, a parthus a másik partján állott, a két fejedelem egymást barátságosan üdvözölte; s elébb Cajus a római parton Phrahatot, utóbb Phrahát a parthus parton Cajust megvendégelte, ugyanekkor a béke is megköttetett.[13]

Kr. u. 4-ik évben Phrahát olasz eredetű neje Termusa és ennek fia Phrahatac által kivégeztetett.

[1] M. tud. Értek. 1862. I. Bartal 105. l.

[2] Flori rer. rom. L. III. c. XI. Livius Epit. CVI. Dio Cassius hist. rom. L. XL. p. 131. Cantu Caesar Világtörténelem. V. 201–4. l.

[3] Florus L. III. c. XI. Livius Epit. CVI. Justin L. XLII. c. IV. Plutarch. in vita M. Crassi. Valer. Max. L. I. C. VI. 11. Dio Cassii hist. rom. V. XL. Cantu C. V. 201–4 l. Bartal f. i. m. 105. l.

[4] Sveton. Tanquil. Jul. Caes. 79. 80.

[5] Eutrop. L. VII. c. 4.

[6] Cantu Caes. V. 296. l.

[7] Euseb. Caes. Eccles. c. 5. Flav. Joseph. de bel. jud. L. I. c. XI. Kurtz Lehrb. der heil. Gesch. p. 188–9.

[8] Jos. Flav. L. XIV. c. 24. 25. Vell. Paterc. P. Burman Lugd. Bat. 1719. p. 432. De Longuerve p. 25–26.

[9] Cantu C. V. 306–7 l. Florus L. IV. c. 10. Vell. Paterc. i. k. 444. l.

[10] Strabo VI. k. 4. f. 2. §.

[11] Vel. Paterc. 478. l. Sveton. P. 67. De Longuerve Ann. 25–30. l.

[12] Bartal i. h. 252. 255. l.

[13] Vel. Paterc. 502. l.