Fentebb említve voltak a Sesostris által Kr. e. 1474 körül Assyriába telepített philistaeus húnok, kik – Justin szerint – mert a többi húnokat elhagyva, elpártoltak, scytha nyelven parthus nevet nyertek; ugyanezt Kr. u. 595-ben élt sevillai Izidor, Roderic és Reinegg is igazolják. Malala szerint a parthus persa szó, s jelentése scytha; Spiegel szerint pedig iran szó, s jelent: elpártoltat[1].
Hogy azonban a parthus szó, bár latin eredetűnek látszik is, turan vagy is scytha szó, igazolja az, hogy a behistuni felirat scytha szövegében a parthus: parthuvas, Parthia pedig Parthuva szóval van kifejezve; a méd szövegben parthus „pärthu” névvel jön elő[2]; e nemzet neve latinosan: parthus, görögül: parthyaei[3], s átfordított alakban: allophylus, metanasta; coptul: pelasgus; aethiopul: felesetéeme; héberül: pelistim; latinul: alieni, alienigenae, alienon, alenon, aleius stb. nevet nyert[4]; sőt a Kr. e. 66-al élt Strabo irja: „a Tigrisnél vannak a parthusok helyei, kiket a régiek Carduch (magyar kiejtéssel talán kardus) néven neveztek[5].”
Némely irók, még az újabb korban is, a persákat és párthusokat ugyanazon egy népfajnak, a persákat e népfaj jelesebb, a parthusokat másod rendű részének tartják; de e véleményt a régibb hiteles irók, mint Strabo, Herodian, 148Philo, Jornandes stb. megczáfolják, kik a parthusokat a persáktól teljesen megkülönböztetik; s Justin nyilván írja, hogy a parthusokat a scythák alapították[6].
A parthusoknak, a nagy húnscytha törzstől, melyhez tartoztak, elválásuk okául a régi irók a bel lázongásokat említik[7].
Siciliai Diodor írja, hogy az assyr birodalom alapítója Ninus, Kr. e. 1230-ban a médeken és hyrkánokon kivül a parthusokat is meghódította[8], a görög irók közül Kr. e. 549-ben élt Hecataeus is említi a parthusokat.[9]
Egyébiránt a parthusok az assyr, méd és persa uralom fénykorában önállóságra emelkedni nem tudván, részint mint e hatalmas birodalmak szövetségesei szerepeltek, részint egyes hódítók győzelme ideiglenes tárgyául szolgáltak, habár nevöket és határaikat valamint ős scytha jellemöket ez idő alatt is megtartották.
Nagy Sándor a parthusokat Kr. e. 328-ban meghódítván, kormányzójokul persa nemes Andragorast rendelte[10]. Sándor halála után, midőn örökösei között a keleti tartományok szétosztattak, a parthusok Nicanor vezér uralma alá jutottak; ezután Eumen, majd Antigon, Nicator Seleuc, Antioch s ennek örökösei hatalmába estek; míg nem Seleuc unokájának unokája Seleuc és Antioch közti viszályt a parthusok önérdekökben felhasználva, más keleti népek után a macedonoktól ők is elpártoltak.
Ekkor ugyanis egy parthus nemzetbeli Arsac vagy Ask nevű vitéz és bátor férfiú meghallván, hogy Seleucot a gallok Ázsiában legyőzték, a parnoknak nevezett s Oxus mellékén lakó nomad daákat szövetségesekül megnyeri[11], fegyvert ragad, s hazája fiait azzal lelkesítvén, hogy a persák szent lobogóját, Kavah zászlaját birja, tekintélyes sereget gyüjt, Andragorast vagy inkább ennek utódait elűzi s a parthus nemzet rég várt szabadítójául lép fel. Nem 149sokkal ezután a hyrkánok országát is elfoglalván, Seleuc és a bactránok királya Theodot ellen nagy sereggel síkra száll; azonban e király hirtelen meghalván, miután ennek fiával Arsac békét s szövetséget kötött, egész hadi erejét Seleuc ellen fordítja, s rajta egy csatában fényes győzelmet nyer.
E csata napja volt a parthus szabadság kezdete; e diadal a parthus birodalom megalapítója; ezért e napot a parthusok századok mulva is nemzeti fénynyel megünnepelték[12]; s magát Arsachot halála után isten gyanánt tisztelték.[13]
Igy jött létre a parthus birodalom, mely saját királyai alatt Kr. e. 256-tól Kr. u. 226-ig, s így majd öt egész századon át virágzott.
Ezután Seleuc az ázsiai mozgalmak lecsendesítésével levén elfoglalva, a béke idejét Arsac a birodalom belrendezésére használta, tekintélyes sereget gyüjtött, várakat és városokat épített, erősített; ő építette a Dara nevű várost a Zapaorten hegyen[14], mely hegynél erősebbet, s kellemesebbet találni alig lehete, mert ezt meredek szirtek akként környezik, hogy megvédése igen könnyű, vidéke pedig termékeny, rajta források és erdők bőven találtatnak[15]. A 100 kapujáról görögösen Hecatompylosnak nevezett várost, mely rég idő óta királyi lakhelye volt a parthusoknak, birodalma fővárosául választván, pompás épületekkel feldiszítette.[16]
A szabadsághős és országalapító Arsac emléke iránti hálából a parthusok minden királyaikat Arsac családjából választák s Arsacnak – magyarosan Ország – nevezték[17]; a szabadsághősnek jelszava volt: „A vitéznek fegyvere szabja a határt, annyit bir, mennyit elfoglalhat.”[18]
Tudományok iránti szeretetét igazolja az, hogy parancsára Mar-Apas-Gadina nevű syrus az assyr évkönyveket átkutatván, azokból az armeniai történelmet kiírta.[19]
150Arsacot a persa és arab irók Ash-gan (Askan) néven említik, fiát pedig Ash-nak, ki Thah néven magát először nevezte[20].
Arsac Kr. e. 255-ben Antiochus Deus syriai király ellen győztesen harczol, azonban 254-ben harczi sebeiben meghal.
Követte őt az uralkodásban testvére Tiridat, 253–216-ig, ki az új parthus birodalmat jeles kormányzati intézkedéseivel virágzó állapotra emelvén, sikerült neki 237-ben diadalmas fegyvereivel Hyrcaniát meghódítani; majd betört Mediába is, de mivel ez alatt Seleuc Parthiat megtámadta, kénytelen volt visszatérni, s Seleuccal megütközvén, ezt elfogja, s egy évig tartja fogságban.
Hyrcaniához a parthus királyok mindég nagyon ragaszkodtak, mert egy felől magas hegyei vész napjaiban biztos menhelyet nyujtottak, más felől egészségtelen éghajlata külföldi seregre pusztító hatással levén, könnyen meghódítható nem volt.
Utána fia Artabán uralkodott 216–196-ig, ki az atyja által megkezdett hódítást folytatta, Epigen satrapát legyőzvén, ura lett Méd országnak, majd Antioch syriai király ellen 100 ezer gyalog s 20 ezer lovas sereggel öt évig háborút folytatott, s végre 207-ben kénytelen vala Antioch megbékélni.
Követte a királyi széken Phriapát 196–182-ig; s ekkor utána fia:
Phrahát lett király 181–174-ig; ez 175-ben a mardok tartományát a caspi tenger partjain meghódította s mivel fiait az uralkodástól végrendeletében kizárta[21]:
testvére Mitridat foglalta el a trónt 173–137-ig; ki hosszú uralkodása alatt hasznos intézményei s harczi hősi tetteiért Nagy Arsák névvel tiszteltetett meg. A médokat legyőzvén, kormányzójokúl Bacas-t rendelte; ezután Babylont, Bactriát elfoglalta, majd az elymaeokat – és persákat is – meghódította, s győztes táborát Indiáig vezetvén, a parthus birodalom határait a Kaucas és caspi tengertől kezdve egész az Eufratig sőt délre a persiai öbölig vagy 151veres tengerig kiterjesztette, s ekkor ünnepélyes diadallal tért vissza saját országába, s a meghódított népeket 18 tartományra felosztván, közibök kormányzókat rendelt, Persis, Carmania, Susiana és Elymais saját külön királyaik alatt maradtak ugyan, de a parthus birodalomnak voltak alattvalói. Majd 140-ben syriai király Nicator Demeter berontott Mesopotámiába, azonban a parthus sereg által elfogatván, Mitridathoz küldetett, ki neki nemcsak kegyelmet, de később 138-ban saját leányát Rodogunt hozzá nőül adá; sőt a távolléte miatt Trypho által elfoglalt Syriába visszahelyeztetését is megigérte, mit azonban nem teljesíthetett, mert a következő 137-ik évben meghalt[22].
Követte őt az uralkodásban fia II. Phrahat, ki a Hyrcaniából Gallimand nevű barátja segélyével két ízben megszökött Demetert elfogatván, ismét Hyrcaniába küldötte nejéhez, s jövendőre szigorúbb őrizet alatt tartotta. II. Phrahat a hadfolytatásban szerencsétlen volt, mert 131-ben Antiochus Sidetes a parthusokat az ellenök fellázadt bactrian, persa, elimae és characen nemzetekből nyert tekintélyes sereggel miután elébb 3 ízben megverte, majd Idat nevű parthus hadvezért Lycus nevű folyónál Assyriában annyira tönkre tette, hogy az eddig meghódított nemzetek a parthusoktól elpártolván, a király hatalma alatt egyedül a régi Parthia maradt.
Ekkor Phrahat, Demetert országa visszafoglalására parthus sereg kiséretében haza bocsátja, hogy így Antioch Parthiából országa védelmére visszatérni kényszeríttessék. Egyszersmind segélyül hívta a nomad húnnokat, kiknek ekkor a chinai évkönyvek szerint Kiutching volt a királyok; de mielőtt a hún segélyhadak megérkeztek volna, minthogy Antioch nagy számú seregét téli szállásra a városokba osztotta el, ezek ezt nehezen szívelvén, visszahódolnak a parthusokhoz, s közmegegyezéssel, hogy egymást ne segíthessék, mindegyik város lakosi a nálok szállásoló sereget megtámadják. Ennek hirére Antioch övéinek segélyére siet, azonban útközben a parthus királlyal találkozván, csapataitól elhagyatva, megöletik.
152Ezután Phrahát, Demeternek elbocsátását megbánván, az útról visszahozására egy csapatot küld, de későn, mert Demeter már saját országába megérkezett.
Kr. e. 129-ben Phrahat, hogy az Antioch hadjáratáért bosszút álljon, Syriát haddal megtámadni elindult; azonban a hún segélyhadak ez alatt megérkezvén, mivel elkésésök ürügye alatt a nekik megigérve volt segélydíj tőlök megtagadtatott, felzendültek s a parthusok határát pusztítani kezdték, Phrahát ellenök volt kénytelen seregét vezetni, azonban a táborában levő görög foglyok a scythákhoz pártolva, egyesült erővel a parthus sereget megrohanják s az ebből kifejlődött véres harczban serege egy részével maga Phrahát is megöletik Kr. e. 128-ban.
Utána II. Artabán, Phriapátnak fia uralkodott Kr. e. 125-ig. A scythák megelégedve a győzelemmel, s megrabolva Parthiát, haza tértek. Nem sokára más scythák: jelesül az asianok, tocharok és sacaraulok elfoglalták a görögöktől Bactriát és Sogdiánát; a mi könnyű volt, mert II. Artabán helyett a törvénytelen származású Hímer királyi hatalommal de oly kegyetlen zsarnoki módon kormányzott, hogy e miatt a meghódított népeknél elkeseredést idézvén elé, ezek tőle, úgy látszik, a segélyhadakat megvonták, s e miatt, midőn Kr. e. 125-ben II. Artabán Bactriana elfoglalása miatt a tochár scythákat haddal megtámadta, ezek által nem csak megveretett, hanem maga is kapott harczi sebeiben elhalt[23].
Követte fia Mitridat 124–88-ig; kinek nemes lélek s harczi vitézség volt fő jelleme. A szomszédokkal folytatott sok háborút győzelemmel végezvén, több oly népeket, melyek a scythák általi megveretés következtében elpártoltak, újra meghódított; ezenkivül atyjáért a scythák elleni több győztes harczokban bosszút állott.
Ezután Tigran örmény király fiát szinte Tigrant kezesül udvarába vette, s midőn atyja meghalt Kr. e. 95-ben, bár az örmény nemzet nem akarta, azonban Mitridat nagy partus sereggel az ifj. Tigrant országába visszahelyezi, s egyuttal Armenia egy részét elfoglalja.
15392-ben Kr. e. Euseb Antioch syriai király, kit testvérei Filep és Demeter legyőzvén, elkergettek, segélyért Mitridathoz folyamodott, ez őt parthus sereggel Syriába visszahelyezi. Látván Mitridat e közben a rómaiak által Ázsiában nyert diadalokat, ezek szövetségét ohajtva, Orobaz nevű követet küld Sullához, ki Ázsiában praetor volt; ez a parthus követet balfelől ülteté, holott jobbfelől cappadok király Ariobarzan ült. A szövetség létrejött; a követ azonban haza térvén fejével lakolt, amiatt, hogy egy praetor mellett, mint a parthus birodalom képviselője, a balfelőli helyet elfogadta; sőt egy praetorral kezet is fogott.
Ez volt a rómaiak első érintkezése azon nemzettel, melyben utóbb oly makacs s veszélyes ellenségre sőt vetélytársra találtak.[24]
Majd 91-ben, midőn Demeter Syriának Beroea városában hitetlen testvérét Filepet beszorította, ez az arab fejedelmet Zizt és Mitriadot hívta segélyül, kik is nagy sereggel Demeter táborát bekerítvén, feladásra kényszerítették, s a parthus sereg nagy zsákmánynyal s Demetert is foglyúl hozva, tért meg, ki nála tisztes fogságban végezte be életét; következő 90-dik évben e nagy király maga is meghalt. Halálával a parthus birodalom belviszályba merülve sülyedésnek indult.[25]
Ugyanis Phrahát fia a 95 éves Mnaskir és rokona a 80 éves Sinatrokles közt a trón felett versengés támadván, végre Sinatrokles száműzetett, s Mnaskir lett királlyá; azonban e körülményt Tigran ügyesen felhasználva, Armeniának Mitridat által elvett részeit visszafoglalta; sőt 89-ben a parthus birodalom Ninus és Arbela körüli részeit pusztítani kezdvén, az atropaten vagy méd és gordyaeusok segélyével Mesopotamiát is elfoglalta s több nemzeteket meghódítván, a parthus hatalmat összetörte.
88-ban Tigran és Eufraten átkelve, Syriat és Phoeniciat is elfoglalta; Mesopotamiába görög gyarmatosokat szállított Ciliciából és Cappadociából, s a scenita arabokat is közelebb költöztette; ekként oly hatalomra emelkedett, hogy 154a meghódított tartományok Media, Gordiana és Adiabena királyai szolgáltak neki testőrökül.[26]
E közben Mnaskir 96 éves korában elhalván, Kr. e. 77-ben a parthusok a sacaurok scythákkal számkivetésben élő öreg Sinatroklest hívták meg a trónra, ki is elaggott kora miatt 72-ben az országot és sereg vezérletét fiának III. Phrahatnak adta át, ez Tigrant az elvett tartományok visszafoglalása végett haddal megtámadja, de visszaveretett.
Az öreg király Kr. e. 70-ben meghalván, III. Phrahát lett uralkodó; alatta Lucullus római hadvezér legyőzvén Tigrant és Mitridatot, nála szövetség és barátság kötése végett a parthusok követei is megjelentek; Lucull ezt szívesen vette, s viszont követeket küldött a parthus udvarhoz; e közben Tigran is több elfoglalt tartományok visszaadását igérvén, a követek Phrahatot habozva találták, e miatt Lucull a parthusokat meg akarta támadni, de hadserege ezt ellenezvén, Tigran ellen indúl, kit le is győz; 68-ban pedig Lucull beveszi Nisibin várost, melyet elébb a parthusoktól Tigran foglalt el; 67-ben Lucull a fővezérségről elmozdíttatván, utódja Pompejus lett, ki 66-ban Mitridat ellen indul, de a ki ezt fel sem veszi, remélvén, hogy Phrahatot az elébbi kedvező feltételek alatt szövetségesül nyerendi; azonban Mitridatot megelőzve Pompejus, Phrahattal a szövetséget megujítja, s Tigran ellen Armenia megtámadására biztatja, e felett Mitridat megrémülve, Pompejushoz békekötés végett követeket küld, de siker nélkül.
E közben az ifj. Tigran több főemberekkel együtt viszályba keveredvén atyjával, Phraháthoz menekül, s ennek seregével Artaxat városát ostrom alá veszik; de nem sokára Phrahát hazatér, serege egy részét az ifjabb Tigran vezérletére bízza, mit a hegyek közé menekült öreg Tigran észrevevén, fiát seregével együtt megveri és elkergeti; azután az ifj. Tigran Pompejushoz pártolván, végre ez által fogságba tétetett.
Ugy látszik, hogy midőn még először a parthus udvarhoz menekült az ifj. Tigran, vejévé lett Phrahatnak, ki most 155a rómaiakhoz követet küldvén, kivánta, hogy veje Tigran bocsáttassék szabadon, s a római és parthus birodalom határa az Eufrat legyen, de czélt nem érhetett; mert 63-ban Pompejus Syriát elfoglalván, az ifj. Tigrant diadalszekerében Rómába magával vitte. E közben az öreg Tigran és Phrahat kibékülvén egymással, Phrahatot fia Mitridat 61-ben méreg által megölte.[27]
Mitridat, atyjának holttestén a trónhoz jutván, a szinte ez évben 85 éves korában meghalt öreg Tigrannak fia Artabaz ellen Kr. e. 58-ban háborút indít, e háború bevégeztével 57-ben Mitriadot a parthus főtanács a tróntól megfosztja, ugyanekkor öcscse Orod fellázad, hazajön, bátyját elkergeti, pártosain véres bosszút áll, s a trónt elfoglalja.
Mitridat először Mediába, innét elűzetve Syriába menekül proconsul Gabiniushoz, kit ismételve siker nélkül próbálván rábirni, hogy őt országába helyezze vissza, végre a mesopotamiai arabokhoz jött, kiknek segélyével trónját Kr. e. 55-el visszanyerte, Orod pedig száműzetett.
Kr. e. 54-ben Suren és Seudo parthus sereg fővezérei Orodot visszahívják, ki is Seleuciat elfoglalja[28].
A vitéz parthus nemzetteli meghasonlás miatt az ázsiai helytartóság Rómában sem kapós, sem kedves méltóság nem volt, azonban Licinius Crassus határtalan kincsszomjtól űzetve, utána látott, s Pompejus által pártoltatván, el is nyerte azt. Parthia, e még eddig ki nem fosztott tartomány kincsei édesgették őt, mert előre már számítá a nagyszerű zsákmányt, s felülmulni akarván Lucullust, Pompejust, Syllat, az Indus és Ganges aranytermő partjairól és Nagy Sándor hadjáratairól álmadozott.
Aretejus tribun hatályosan, de siker nélkül ellenzé a parthusokkali harczot, mert ösmerte ennek veszélyeit. – Ugyanis határaikhoz Armenian kelle átvonulni a Tigris és Eufrat forrásai felé, ezután hegyes vidékek tették a szállítást nehézzé, végre pusztaság és mocsáros síkság következett; ha már elérték a parthus földet, azt elpusztítva találták, mezők és falvak felpörköltettek; gabonát, élelmi szereket, sőt a lakosokat is előre eltakarította a parthus; végre 156ha utolérték is a parthusokat, szokatlan csatát kelle ezek lovasságával vívni, mely távolról futásközben hátrafelé biztosan nyilazott, s ellene a nehéz római gyalogság hosszú lándzsájával egyáltalában semmit sem tehetett. A parthus ellenség mindig futott, de azért soha le nem győzetett, az üldöző sereg pedig, mialatt hódított, éhen veszett el.
[1] Justini hist. Amstelod. 1659. L. XLI. c. 1. Isidori Hispal. Etymolog. L. IX. c. 2. Roderic. Hispania illustrata L. I. c. II. Reiinegg. – Allg. Beschr. des Kaukasus II. Th. s. 199. Spiegel Érán-Berlin 1863. 105. l.
[2] Journal of the Royal Asiat. Soc. 1852. P. I. V. XV. p. 97–173. Societ. roy. d’ Antiq du Nord. 1845. Janv. P. 407.
[3] Katanchich Orb. ant. II. 373 p.
[4] Horvát I. Rajzolatok 10. l. Tud. Gyüjt. 1834. X. 111. l.
[5] Geogr. L. XVI. p. 747.
[6] Lásd Uj m. muz. X. foly. 2-ik köt. Bartal 267–271 l. Justin. L. II. c. 1.
[7] Justin f. i. h. Curtius L. V. c. II. Plinius VI. 19. 29 f.
[8] Biblioth. hist. Wesseling. Amstelod. 1746. Tom. I. p. 115.
[9] Fragment. von Klausen 171. 173. l.
[10] Justin. L. XII. c. 4. XIII. c. 4. XLI. C. 4.
[11] Strabo IX. f. 2. §. Mos. Choren. L. I. c. 7.
[12] Justin. L. XLI. c. 4.
[13] Ammian. Marcel. L. XXIII. C. 6.
[14] Plinius Nat. hist. L. VI. c. XVIII. Darej várost Apavortene tartományban emlit. Jerney kel. út. II. 208. szerint Apavarctice parthiai tartomány, ma Abigkerm = Apavár.
[15] Justin. L. XLI. c. V.
[16] Ludov. du Four de Longuerre Annal. Arsacid. p. 3.
[17] Justin i. h. Jerney kel. ut. II. 167. l.
[18] Horvát I. Rajzol. 35. l.
[19] Kruger Gesch. v. Assyr. 113. l.
[20] Horn arca Noë p. 155.
[21] De Longverve p. 4–7.
[22] U. a. 9–11. l. Makkabeusok könyve I. XIV. 1–3 v.
[23] Id. munka 11–15 l. lásd chinai húnnok Kr. e. 127-ik évnél.
[24] Cantu C. V. 198. l.
[25] Livii hist. L. LXX. De Longuerre I. 15–17.
[26] De Longuerre l. 17–18.
[27] De Longuerre p. 18–22.
[28] I. m. 22–24. l.