6
Rengeteg templom volt a városban, és Hilárion üres óráiban szívesen elidőzött bennük. Mindegyikben érte valami kellemes meglepetés: egy-egy kép, szépen faragott márvány keresztelőmedence, bronzból domborított vagy csipkefinomra kovácsolt kapu. Hilárion elvből nem hordott magánál útikönyveket, s ezért bizonyára elment sok érdekesség mellett, a felfedezés izgalma azonban bőven kárpótolta a veszteségért.
Különösen a félhomályba burkolózó, kihalt templomokat szerette, melyekben messzire hangzott egy elfojtott sóhajtás is, lépéseinek zaja pedig, bármilyen óvatosan ment, kongva szökött fel a sötétbe vesző boltozatig, s megsokszorozódva zuhant vissza.
Hilárionban, mint minden, kristálytiszta gondolkodásra törekvő emberben, maradt egy kis érzékenység az irracionalizmus iránt, bár ezt az érzékenységet is felmérte, beillesztette a saját magáról kialakított képbe. Tudta önmagáról, hogy szívesen hagyatkozna ösztöneire, érzéseire, sőt szívesen hinne valamiben kétely és fenntartás nélkül, de azt is tudta, hogy ez lehetetlen, mert űzik a miértek, s megnyugvást csak a bizonyosság vagy legalább a pillanatnyi, vélt bizonyosság ad.
Hilárion olyan vidéken született, ahol még erősen tartotta magát egy különös szokás: az újszülött azt a nevet kapta, amelyik név napján a világra jött, illetve, ha azt neme miatt nem kaphatta, a legközelebbi megfelelő névre keresztelték. Így aztán arrafelé sok Emánuel, Petronella, Xavér és Veronika volt, hogy csak néhány furcsa példát említsünk, bár e neveket ott senki sem tartotta furcsának.
Hilárion is így kapta a nevét. Szülei buzgó görög katolikusok voltak, a környéken azonban, néhány kisebb, zárt kálvinista közösséget kivéve, csak római katolikusok éltek, ezért fiúkat is római katolikus templomba és hittanra járatták. Ez vallási szempontból helyénvaló volt, de Hilárion egy kissé mindig idegennek érezte magát a templomban és a hittanórán, amelyről például a bérmálkozás előtti felkészítéskor ki is volt zárva.
Talán a kényszerű kívülállás okozta, hogy már kezdetben sem érezte szentségtörésnek a kételkedést, hiszen a vallás, amit a hittanórán tanul, nem az ő vallása volt, csak pótlék, s a pótlék - ezt Hilárion a szűkös években kénytelen volt megtanulni - mindig hitványabb, értéktelenebb az eredetinél.
A hittanórákat tartó pap, amíg győzte válasszal a kérdéseit, nagy élvezettel vitatkozott vele. Észrevette, hogy tanítványa jó szándékkal kérdez, akar hinni, de hitéhez szeretné megszerezni az ész bizonyosságát. A jámbor pap azt hitte, hogy ez lehetséges, sőt, mivel némi pedagógiai érzékkel is bírt, közben valami többletet is akart adni a hittankönyv betűjét bambán biflázó gyerekeknek. A beszélgetések azonban, ahogyan Hilárion tudása gyarapodott, mindkettőjük szándéka ellenére egyre gyakrabban párbajjá fajultak. Hilárion kezdetben még szégyellte kételyeit, de nem bírt szó nélkül napirendre térni fölöttük. Sajnálta a válaszokat egyre nehezebben kikínlódó papot, aki viszont tekintélyét és egyébként is fogyatkozó nyáját kezdte félteni tőle.
A szakítás belátható közelségbe került, egy fájdalmas esemény hatására azonban hamarabb bekövetkezett, mint a dolgok természetes rendje szerint be kellett következnie.
Hilárion unokahúga megbetegedett, és néhány hét múlva, nem sokkal a negyedik születésnapja előtt - iszonyú kínok között - meghalt.
A halál nem váratlanul jött, mégis lesújtotta Hiláriont - aki szüleinek egyetlen gyermeke volt, s a kislányt, mintha testvére lett volna, rajongva és bálványozva szerette -, hogy maga is belebetegedett. A temetés utáni első éjszakán azt átmondta, hogy a kislány ugyanúgy játszik a szobájában, mint máskor, csak szokatlanul csendes, és sohasem néz föl rá. Hilárion kérlelte, hogy menjen vissza a temetőbe, hiszen leengedték a sírba, lehetetlen, hogy ugyanúgy játsszék, mint a halála előtt, de a kislány szó nélkül tovább rakosgatta a játékait. Hilárion felemelte a földről, lökdöste, és egyre hisztérikusabban kiáltozott, ő azonban visszaült a szőnyegre, s nem válaszolt neki.
Amikor a saját kiáltozására felébredt, és lassanként kitisztult az agya, mélységes lelkiismeret-furdalást érzett, amiért kiabált a kislányra, szomorúságot okozott neki, el akarta küldeni, ahelyett hogy minden erejével igyekezett volna itt tartani.
Úgy érezte, az álom valami üzenetet közvetített, vagy talán próbatétel volt annak eldöntésére, hogy szerette-e valóban a kislányt. Hónapokig készült, hogy mindent jóvátesz, ha ismét róla álmodik, de ez többé sohasem történt meg.
Ebben az időszakban - Hilárion már középiskolába járt, jócskán kamaszodott, és különösen érzékeny volt minden erkölcsi kérdés iránt - felkereste a papot, és egy szenvedélyes, bár a formalitásokat nélkülöző gyónásban feltárta mindazt, ami a lelkét szorította. A pap, akiben a viták miatt már több volt az ingerültség Hilárion iránt, mint a megértés, úgy érezte, hogy ez az álom valójában csoda. Igaz, hogy csak egészen kis csoda, de arra alkalmas, hogy Hilárion kételyeit eloszlassa.
Ha több szeretettel fogadja a lázas félig gyónást, és nem akar csendes, de azért jól érezhető elégtételt is venni a korábbi vitákban elszenvedett sérelmekért, játszva megnyerhette volna a csatát, s talán évekre megtarthatta volna Hiláriont a hitében. Ő azonban azt hitte, hogy ennek a gyermeknek a már-már betegesen kifinomult erkölcsi érzékenysége lehetővé teszi, hogy a bűntudatára építve érvelését összezúzza a kételyeit.
Nem igyekezett hát megnyugtatni, inkább azt sugallta, hogy az álom, sőt a kislány halála is Isten büntetése, majd amikor Hilárion, bár sejtette a választ, megkérdezte, hogy vajon Isten kit akart büntetni, s miért, ezzel a szörnyűséggel, azt válaszolta, hogy őt, Hiláriont, mégpedig a hitetlenségéért. A pap az előzmények alapján joggal várta, hogy Hilárion összeroskad a bűntudattól, s mint megtért bárány vezekel majd a bűneiért, de nem így történt. Hilárion észrevette a leplezhetetlen elégedett mosoly villanását a férfi szemében, s egyszerre megértette, hogy a pap is ugyanolyan gyenge és esendő ember, mint ő. Megvetés támadt benne iránta, de sajnálta is, hiszen rájött, hogy ez volt az utolsó érve, s bizonyára vívódott, mielőtt felhasználta.
- Azzal büntetett Isten, hogy végignézted az ártatlan gyermek haldoklását - mondta a pap -, s most tudod, hogy kínjait miattad szenvedte el.
Hilárion nyugodt maradt. Ha nem érzett volna valami tompa, mély szomorúságot a kislány halála miatt, derűsen figyeli, hogy a pap hogyan próbálja összezúzni. Csak azért válaszolt, mert érezte, hogy most fölényben van, s kíváncsi volt, meddig megy el a pap a választott úton.
- Magának nincs gyermeke - mondta halk, nyugodt hangon -, ezért nem tudhatja, milyen érzés látni, ha egy kisgyermek, aki még semmit sem ért a világból, ezért bűne sem lehet, napokig vergődik iszonyú kínok között, görcsbe ránduló tüdővel, hörögve küzd még egy lélegzetnyi levegőért, s ha néhány percre elcsitulnak a kínjai, véresre harapott szájával Istenhez fohászkodik, hogy szabadítsa meg a szenvedéstől. Isten pedig újabb görcsöt bocsát rá, tovább kínozza, s közben félszemmel rám figyel, hogy eléggé szenvedek-e már. De hát ki vagyok én, és mi a bűnöm, hogy Istennek ez megéri? Talán az, hogy nemcsak bárgyún hinni akarok, hanem tudni is szeretném, hogy miért s mit hiszek. S ha ez olyan iszonyú bűn, miért nem engem büntet érte betegséggel? Igaz, így súlyosabb a büntetés, de van ebben valami borzalmasan kifinomult szadizmus ... hiszen a világ minden bűne kevés, hogy egy ártatlan gyermek egyetlen könnycseppet ejtsen a megváltására ...
Hilárion nyugalma elszállt, a felindultság úrrá lett rajta. Ugyanakkor világosan tudta, hogy a saját szavai izgatták fel ennyire, s ha tovább folytatja, szomorúsága, fájdalma, csalódása valami eszeveszett, pusztító dühben robban ki, amelytől félt ugyan, de kívánta is, mert megnyugvást remélt tőle. A torka összeszorult, forró könnycsepp hullott a kezére. A pap tágra nyílt szemmel nézte, szólni akart, de Hilárion durván leintette.
- Mit érdemel, aki lassan, módszeresen, újra és újra megcsillantva előtte a szabadulás reményét, megfojt egy gyermeket? Megfojtja, mert a gyerek apja, anyja, testvére vagy rokona megsértette őt, és Isten ...
- Ki ne mondd ! - kiáltott a pap. - Ki ne mondd, te éretlen, önhitt, gonosz, hitetlen ...
Hilárion nézte a pap feldúlt arcát, rémült gesztikulálását, és egyre kisebbnek és távolibbnak látta, és már látta önmagát is, és akkor eszébe jutott egy szó, amit halkan ki is mondott, vagy inkább szűrt a fogai között, hogy a pap ne hallja, mert nem neki szánta.
- Cirkusz.
Hirtelen mélységesen elszégyellte magát.
- Olyan vagyok, mint egy kulisszahasogató, rossz színész - gondolta. - De miért és kinek játszom? Hiszen Istennek semmi köze ehhez a dúlt arcú kis emberhez, aki úgy futkos itt, mint üszkös fák csonkjain a megrémült hangyák.
Hilárion szó nélkül elment, és soha többé nem beszélt a pappal.
Ami ekkor megmaradt a hitéből, az lassanként, észrevétlenül párolgott el. A templomokat azonban továbbra is szerette. Ugyanolyan áhítattal lépett bármelyikbe, mint egy múzeumba, könyvtári olvasóterembe vagy színház nézőterére, amikor a zenekari árokból már hallatszik a zenészek hangolása.
A város óriási székesegyházát nappal turisták serege töltötte meg, estére azonban ismét templom lett, csöndes és félhomályos, hiszen az aranyozott, nehéz bronzcsillárok sok száz vagy ezer villanykörtéje helyett csak egy-két homályos üvegű falilámpa világított.
Hilárion óvatosan lépkedett az oszlopok, váratlanul felbukkanó oldalkápolnák és mellékoltárok útvesztőjében. Csend volt, csak a gyertyákat oltogató templomszolgák nemezpapucsai surrogtak a sima kőpadlón.
A gondolatai elszálltak, csak valami könnyű, mámoros lebegés maradt, s Hilárion szétáradt, betöltötte a székesegyház hatalmas terét. Egyre több fény hunyt ki a vasból kovácsolt emeletes gyertyatartókon, s az izzó kanócok füstje lassanként a legtávolabbi zugba is eljutott. Hilárion egy oszlop hűvös kőfaragásaihoz támasztotta a vállát.
Az egyik távoli oldalkápolnából hirtelen énekszó röppent föl, és csendes őszi estiként visszahullott a szobrokra, a képekre, a mozdulatlanul lógó zászlókra, a hosszú, vörös szőnyegekre, az oltárok csipketerítőire, a gyertyákra és Hilárionra, akinek mellét összeszorította az öröm, hogy a tüdeje görcsösen kapott levegő után, de ez a légszomj nem fájdalmat, hanem gyönyört keltett.
"Conditor alme siderum ..." - a gregorián ének a halk mormogásból hirtelen ércesen felzengett, elnyomta a templomszolgák nemezpapucsainak surrogását, az áldozati gyertyák sercegését. Hilárion mohó, nagy lélegzetet vett.
Később, amikor szokása szerint ezeket a másodperceket (perceket, órákat?) is újra felidézte, megpróbált visszaemlékezni valami gondolatra, de csak a gregorián ének vontatott ritmusának lebegése maradt meg benne. A gondolatnélküliség mámora megijesztette. Hálás volt magában a gyanakvó tekintetű templomszolgának, aki az ajtók zárása előtti utolsó ellenőrző körútján fölfedezte az egyik mellékoltár lépcsőjén, s miközben társait is azonnal riasztotta, erélyes hangon távozásra szólította fel az idegent, aki láthatóan nem volt perselyfeszegető kis tolvaj, sem minden hájjal megkent profi műkincsrabló, de dúlt arca semmi jót nem ígért: fanatikust vagy herosztrátoszi hírnévre vágyó őrültet sejtetett.
Hűvös szél cibálta a platánok ágait, egy-egy elkésett száraz levelet rakétaként röpített a magasba. Hilárion megrázkódott, fáradt volt és szomorú.
7
A tömeg megtorpant, összetorlódott a szűk mellékutcában, mintha szét akarná feszíteni az évszázados házfalakat. Azután nekilendült, s hirtelen kivágódott a széles sugárútra, ahogyan a gátak közé szorított folyó szakad a tengerbe. Az utca torkolatánál sötét folt támadt, lassan elérte a sugárút másik szélét, közben szétömlött jobbra és balra is a csillogó kirakatoly mentén.
Hilárion a magasból nézte a tömeg áradását. A város sok dombja közül az egyik a sugárút mellett emelkedett. Hátulról enyhe lejtő vezetett rá, elöl azonban a domb szinte függőlegesen zuhant az útra, kőlapokkal kirakott oldala falként magasodott a járókelők fölé. Egyetlen, elhanyagolt lépcső kúszott fel rá. Fönt korlát szegélyezte a dombtetőt.
A tömeg lassan megtöltötte a széles sugárutat, és még mindig áradt a mellékutcából. Néhány percig mintha elvesztette volna a tájékozódóképességét, céltalanul örvénylett, hullámzott, sötét testéről kisebb-nagyobb foltok szakadtak le. Később a céltalan hullámzás megszűnt, a sorok rendeződni kezdtek, s a fekete emberfolyam mozgása határozott irányt vett.
Hilárion a korlátnál állt, közvetlenül alatta vonult el a tömeg. Sűrű, nehéz felhők úsztak az égen, percenként eleredt az eső. Hilárionnál nem volt ernyő, a kabátja átázott, de a tavaszias, langyos eső nem volt kellemetlen.
Ütemes kiáltozás hallatszott, énekszó felelt rá a távolabbi csoportok felől. Azután hirtelen éles csörömpölés hasította fel a békésen összemosódó hangok függönyét, s egy pillanatra halálos csend támadt. A második kirakat csörömpölése már elveszett a felcsapó hangorkánban. A tömeg megtorpant, kisebb örvénylő csoportokra szakadt, s a sötét kapualjak nagy darabokat haraptak le belőle.
Mintha erre vártak volna, a mellékutcából rendőrségi riadókocsik és dzsipek robogtak a sugárútra, zöld ruhás, plasztik álarcos és pajzsos rendőrök ugráltak ki belőlük. Kis egységekben nyomultak a fejvesztetten kavargó tömegbe, szétszabdalták, elszigetelték egymástól a csoportokat. Méteres fabotjaikkal nyitottak utat, ha valahol szembeszálltak velük, embereket emeltek ki a tömegből, másokat futni engedtek, eleve nyílást hagyva a kordonon, nehogy a több oldalról szorított tömeg, összenyomott rugó módjára szétlökje az önmagukban gyenge, erőt csak szervezettségükből merítő rendőri egységeket.
Ahogy fogyott a tömeg, egyre elkeseredettebb lett a küzdelem. Csak a legelszántabbak maradtak az utcán, ugyanakkor a rendőrök, amint úgy érezték, hogy a helyzet az ő javukra változott, brutálisabban támadtak a még ellenálló csoportokra. A menekülésre hagyott réseket lezárták, most már nem oszlatni akarták a tömeget, hanem leszámolni a maradékával, minél több embert elhurcolni az időközben megjelent rabszállító kocsikba.
A csata kezdetén néhány rendőr megszállta a dombra vivő meredek lépcső alját, ezért Hilárion egyedül maradt odafent a korlát mellett. A háta mögött levő park ugyanolyan csendes és nyugodt volt, mint máskor, sőt még nyugodtabb, mert a sétálók most biztonságosabb helyre húzódtak.
A rendőrtámadás vége fele azonban, amikor már csak néhány tucatnyi tüntető maradt az utcán, és a küzdelem a rendőrök számbeli fölénye miatt kezdett embervadászattá válni, a lépcső alján állók sem akartak kimaradni a számukra mind veszélytelenebb csetepatéból. Otthagyták őrhelyüket, s mint a kopók, kettes-hármas csoportokban eredtek egy-egy tüntető nyomába.
Hilárion úgy nézte a tüntetés szétverését, mintha moziban ülne. A futó emberek valószínűtlenül kicsik voltak, az általános hangzavar elnyomta a lecsapó botok hangját, a fájdalomkiáltásokat, a nők sikoltását. Ez az örvénylő, kirakatbeveréses, érthetetlen hangzavarral járó lázálom a magasból túlságosan távoli és valószínűtlen volt ahhoz, hogy felkavarja.
Sikoltás riasztotta fel a gondolataiból. Egészen közel sikoltott valaki, s Hiláriont ez az egyetlen hang, amely teljesen világosan elkülönült az utca egyébként már csituló lármájától, hirtelen úgy megrázta, mintha az egész csata minden feszültségét magába gyűjtötte volna.
A lépcső közepén, ahol egy négyzetméternyi pihenőhelyet alakítottak ki, hogy a feljövők kifújhassák magukat, nagydarab rendőr dulakodott egy vékony, fiatal nővel, aki a lépcsőn akart elmenekülni. Hilárion egész felsőtestével áthajolt a korláton, hogy lássa a négy-öt méterrel alatta zajló jelenetet.
A rendőrt láthatóan szórakoztatta a dulakodás. Hagyta, hogy a nő kicsússzon a kezei közül, utánakapott, a mellét és a combját fogdosta.
Hilárion később visszaemlékezett rá, hogy a cselekvés előtti utolsó pillanatokban összefüggéstelenül felvillant benne, hogy a kiutasítást, sőt, ha súlyosan megsebesíti vagy véletlenül megöli a rendőrt, a börtönt kockáztatja, hogy ha elvéti a dobást, esetleg a nőt éri a kő, de ezek a gondolattöredékek akkor nem jutottak el a tudatáig.
A rendőr szinte maga alá teperte a nőt, s közben mélyen előrehajolt, széles, domború hátán pattanásig feszült a kabát. Hilárion szeme előtt csak ez a kövér hát maradt, amely még nem tudta, hogy milyen védtelen, elvakította az erőszak mámora, és sérthetetlensége tudatában gúnyosan vigyorgott Hilárionra.
- Mit bámulsz? - kérdezte a kövér hát. - Talán nem tetszik, amit csinálok?
- Nagyon nem tetszik - mondta Hilárion.
- Nem baj. - A hát ismét pimaszul elvigyorodott. - Nekem tetszik, és ez a fontos.
- Bajod lesz belőle - mondta Hilárion. - A nő följelent, és téged lecsuknak.
- Először is ne tegezz! - vicsorított a hát, de a vicsorgása mosolyba olvadt. Másodszor: a nő nem jelent föl, mert akkor híre megy, hogy megb ... szóval érted. Harmadszor: egy ilyen följelentés annyi hercehurcával jár, hogy kétszer is meggondolja, mielőtt belekezd.
- És ha mégis?
- Akkor be kell bizonyítania, hogy egyáltalán megtörtént az eset úgy, ahogy állítja, vagyis, hogy rendőr volt a tettes, továbbá meg kell engem találnia, s ha megtalált, ami teljesen valószínűtlen, mert innen kétszáz kilométerre teljesítek szolgálatot, és csak mára vezényeltek ide, még be kell bizonyítania, hogy én voltam az ... Közben pedig a többi rendőr egyhangúlag ellene fog vallani, a vizsgálat során pedig mindent megtesznek majd, hogy a hatóság elleni erőszakért vagy akármi másért őt mártsák be, és vágják sittre. Elkomorodtál, kisfiam....
- És ha én ellened vallok?
- Te? - a kövér hát harsányan felröhögött. - Téged hetvenkét órán belül áttesznek a határon, ha beleártod magad. Először is megkérdezik, hogyan kerültél a tüntetésbe, azután mondhatsz, ami jólesik, kiderítik, hogy te verted be a kirakatot, vagy mit tudom én, a végén örülhetsz, ha megúszod kiutasítással.
- Semmit sem lehet tenni ellened?
- Semmit. Jobban tennéd, ha elkotródnál! Az ügy döntő szakasza következik, és semmi szükség rá, hogy itt tátsd a szád. Zavar a közönség, én puritánabb szellemben nevelkedtem, semhogy ...
Hilárion nem tudta volna megmondani, hogyan került a kezébe a jó kétkilós kődarab, talán a sétautat javító munkások hagyták ott, talán valamelyik. omló műemlék lehullott darabja volt.
A hát a mondat közepén abbahagyta, nem törődött többet Hilárionnal. Amikor észrevette a követ, már késő volt. Akkorát döndült, mint egy üres hordó. Felnyögött, görcsbe rántotta a fájdalom. Szorítása meglazult, a nő messzire lökte magától. Még fel akart állni, de leroskadt a lépcsőre, rekedten, sípolva, hörögve kapkodta a levegőt. Néhány pillanat alatt összement, mint egy szivárgó léggömb, szánalmasan nyöszörgő rongycsomó maradt belőle.
A nő felrohant a lépcsőn. Hilárion kézen fogta, átrohantak a parkon, egy bokrokkal takart kiskapuhoz. Hilárion egyszer már járt erre, akkor nyitva volt a kapu, most azonban hiába rángatta a kilincset. A nő félretolta, és egy pillanat alatt átmászott a kapu tetején. Hilárion követte. Nagy, elvadult telek volt a kerítés túlsó oldalán, embermagasságban benőtte a gaz. Szúrós bokrok között rohantak, azután Hilárion elterült egy kis tisztáson, és belefúrta az arcát a jó szagú, nedves fűbe.
A nő föléhajolt, aggodalmasan megérintette a vállát, és halkan szólítgatta:
- Valami baj van? Megsebesültél?
Hilárion hirtelen a hátára fordult, a karjait széttárta, mintha keresztre feszítették volna, és nyögve, sípolva, gurgulázva, bömbölve feltört belőle a nevetés.
A nő ijedten nézte egy darabig.
- Beszélj már, te őrült, őrült ...
Ököllel ütötte Hilárion mellét, azután, mivel a nevetés nem szűnt, odahajtotta a fejét, és ő is nevetni kezdett.
|