"Közeledik a generalissimus adószedő, a halál! Tisztelgek neki, s összegöngyölitve lelkemet átadom neki ebben a skatulyában. Elég soká hitelezett s én becsülettel, sőt busásan megfizetek. Voltaképen két lelket adok neki. Egy gyermekét, melyet mindig szivemben hordoztam, s egy aggastyánét, mely ezelőtt hatvanöt évvel szállt belém, s melyet mentől inkább tartottam jól reménységgel, annál inkább rám vénhedett. Élhetetlen lélek volt a lelkemadta, s mindig attól a gyermekétől kért kölcsön, mely bőven födözte a deficitet. Jó lett volna financminiszternek. Nesze hát! Nem sajnálom tőled. A halálnak is csak élni kell!"

Ilyenformát mondhatott a mi kedves Gazsi bátyánk annak a sovány kaszásnak, midőn hajó-utcai, 5-dik szám alatt lévő lakásán megjelent, s ama tábori-ágyféle alkotmány elé lépett, melyben Bernát Gazsi nyugalomra hajtá fejét minden reggel, hogy este újult erővel vegye nyakába a várost.

Már most mindennek vége, özvegységre jutott a samarkandi püspök, ki tudvalevőleg Gazsi bátyánk felesége volt. Hamisítatlan, őszinte bánat fogta el mindnyájunk szivét, kik e rendíthetlen komolyságu s kiapadhatlan tréfától bugyogó kedélyt ismertük.

Halála előtt néhány héttel, véletlen a nemzeti szállodába vitt vacsorára. Oly enyhe idő járt, hogy - bár december derekán voltunk - az üvegterem nyitott ablakain szelid tavaszi szellő lengett be, alig-alig lobogtatva meg a gázlámpák égő tulipánjait.

Már a dessertet hordta föl a hosszú, szőke pincér, midőn mutató ujját magasra emelve, megáll előttem Gazsi: Se "jó nap" - se "jó estét" - ez nem volt neki szokása. Harsány hangján, melyet csak maga nem hallott, de a többiek annál jobban, kegyetlenül panaszkodott Rothschildra, ki három stafétát küldött ma le Bécsből Pestre, azzal a fenyegetéssel, hogy ha még egy nap vonakodik elfogadni a másfél millió forintnyi osztalékot, kénytelen lesz őt (Gazsit) bepanaszolni, mert ő (Rothschild) nem bolond, hogy az ilyen lakásszük időben szállást adjon a más fia aprópénzének. Siralmas időket élünk. Az embert kiszorítja a pénze a szobából.

Aztán mellém ült, s térde közé kapva harmincöt éves esernyőjét, nem sokkal fiatalabb kabátja zsebéből kikap egy panatellast, rengeteg nagy bicskát a másik zsebéből, melynek óriási pengéjével gondosan levágta a szivar hegyét s végül egy imposans térfogatu katulyát, mely öblében villanyfejü apró sétabotokat rejtegetett, melyeket Gazsi gyufáknak nevezett. S midőn a phosphoros pálcát a roppant katulya érdes lapján végig rántotta, rágyújtott az illatos "dohány-kolbászra", mint nevezé, s apró karikákat eregetve, belebámult a csendesen lobogó lángba.

- Ha már szivarra gyújtottál, gyújts rá egy kis tréfára bátyám.

- Pajtás, kiadtam árendába. Tréfa részvénytársaságot gründoltak belőle. Már én ezután csak szelvényes auflággal eszem káposztát s osztalékkal töltött bélessel élek.

- De mikor már annyi a pénzed!

- Gyülöletből gyűjtöm. Ha együtt lesz mind, tűzet rakok alája, fölgyújtom s szalonnát pirítok mellette.

Ezzel - sóhajtott. Még sóhaját sem hallottam; talán más sem. Aztán felém fordult egészen.

- Pajtás - mondá - megvásott már az én életem szekerének tengelye. Nagyon kifelé áll annak a rúdja.

Először életemben hallottam komoly szavát. Több volt a komolynál, bánat rezgett hangjában.

Megütközve néztem rá.

Ki-kialvó szivarját újból meggyújtva kivett bundája zsebéből egy rengeteg almát, mindene rengeteg volt, s tányéromra tette.

- A szőregi pusztáról fa-ágyúból lőtte rám egyik jó pajtásom. Neked adom. Reggelre pedig elvárlak. Olyan malac-szalonnám van, hogy kinyílnék utána torka X-nek is. (Itt egy kappanyhangjáról ismeretes rekedt uri ember nevét említette.) Ambrosziacus pogácsám, nektári szilvoriumom. Különösen ajánlhatom - mindkettőt megátkozta a pápa, a miért hogy nem fogadtam el tőle a bibornoki kalapot. Fehérhajó-utca 5-dik szám. Ott lakik Bernáth Gáspár. Nekem legalább azt mondta. Még havat is mutatok. Azt pedig, nem láttál az idén. Canadából küldte egy jó barátom. Olyan száraz, hogy csak forró vizben olvad föl. Megyek telegraférozni Rothschildnak, várjon még újesztendeig. Akkorára ki lesznek vakolva földalatti pincéim, miket Pest alatt ásatok.

Azzal egyet legyintett kezével a levegőben s odább tipegett.

Szegény jó Gazsi! Ekkor láttam utoljára. Rothschild bátran küldheti már neki tolakodó millióit. Gazsi már elhelyezkedett a föld alatt.

Épen Gáspár napján halt meg. Ez volt utolsó, keserű tréfája.

Utolsó szavát följegyezte a krónika.

Midőn egyik hive azon hirre, hogy ágybanfekvő, a szenvedő mellé sietett; ez már hidegülő újjával az asztalkán álló kibontott pezsgős üvegre mutatott, mondván:

- Pajtás, tudod-e ott annak a folyadéknak mi a neve?

- Hallom.

- Annak a neve az, hogy "be vele!"

A barát megtöltött egy poharat, s Gazsira köszönté.

- Egészségedre, gyógyulásodra, jó cimbora!

A beteg szemhunyorítással intett neki köszönetet, aztán a falnak fordult, szemét behunyá s meghalt. Végrendeletében a lipótvárosi bazilikának testálta minden - adósságát.

Voltakép iró soha sem is volt. Csak barátai unszolására tette papirra egyes tréfáit, barok ötleteit. "Fresco képek" s Kaczagányok" cimen adta ki azokat. De úgy olvasva nem hatottak. Életet, szint, eredetiséget csak az ő előadása által nyertek.

Rendesen nádpennával irt, s kifogyhatatlan kék papirszeleteire - az ismeretes Bernáth-bankókra vetette öreg, szép betűit, s szokatlan nagyságú pugyillárisából szedegette elő a röpke lapokat.

Egy-egy lap megemlékezvén Bernáth Gáspárról, őt cynikusnak mondja.

Tán az lehetett életmódjában. De sem szavaiban sem viseletében nem volt az. Udvarias, gyöngéd, szerény és külsejében - a mennyire szegény sorsától telt - csinos és takaros volt mindig. Soha sem járt keztyű nélkül, s ruházata ha foltozott volt is, de pecsétes, rongyos sohasem. Kivéve, hogy budája gallérának hulladozó szőrét nem vihette a kefekötőhez, mint panaszlá. "Hanem" - úgymond - "adott az emberséges német három bödönynyel 'kraftharwuchs' pomádét; azzal kenegetem a vidraadtát. A bundámat meg, a ki otthon van, borotváltatom."

Mindnyájunk kedvence szállt vele sírba. Az "aranysas" bujában lelógatja szárnyát, s a "kis pipából," melynek ízes magyaros konyháját annyira becsülte, kialudt vele a gyújtó szikra, mely sokak kedvére pattogott, sistergett ott az asztal fölött.