|| TARTALOM || VISSZA || TOVÁBB ||

Benedek Szabolcs: A nagy degeneráció



11/A

  Vasárnap este kínzó fejfájással, állandó hányinger közepette érkezem vissza Budapestre.
  Ahogy kiszállok a vagonból, és elindulok a metró felé, valami megmagyarázhatatlan gyöngeség kerít a hatalmába, kénytelen vagyok leülni egy padra.
  Nem tudom, mennyi időt tölthetek így, egyik kezemmel a pad karfáját, másikkal sporttáskám vállszíját markolom, csak ülök némán, bámulom a beérkező szerelvényekről lekászálódó utasokat, azok meg, látva vöröslő szemeimet, meggyötört arcvonásaimat, reszkető tekintetemet, minden bizonnyal szánalmat keltő alaknak, részegnek, vagy talán súlyos betegnek vélnek.
  Tűnődöm, kifejezetten jólesik: az önsajnálat valamelyest pótolja azt, ami hetek, vagy talán hónapok óta gyötör, elkeseredettségemben fölöslegesnek, mitöbb, számkivetettnek érezhetem magam, és ez a gondolat határozottan megnyugtat, az jár az eszemben, életem azért lett ilyen borzongató, mert fáj, és amiért fáj, egyben azért élek, így hát panaszkodásommal csak erősíteni fogom azt a sorsot, amelyben mazochista módon annyi örömöm telik.
  A táskám oldalsó zsebéből előkotrom a cigarettás dobozt, mielőtt rágyújtanék, hosszú ideig nyomorgatom a kivett szálat, aztán észreveszem, hogy a gyufám elfogyott, és mivel öngyújtót nem használok, kénytelen vagyok az egyik, vonatkereket kalapáló pályamunkástól tüzet kérni.
  Fesztelen és közvetlen hangnemben viselkedem a férfival, kevés híján múlik, hogy nem szólítom "szaki"-nak, holott tudom, ez a kifejezés mégoly sértő és gúnyos lehet, amennyire mások jópofaságnak tartják.
  A pályamunkás nem szól egy szót sem, még rám se néz, miközben sötétkék zubbonyának belső zsebébe nyúl, és öngyújtóját előkeresi, majd gyors mozdulattal kipattintja belőle a lángot, cigarettával a számban odahajolok, szippantok kettőt-hármat, aztán megköszönöm, és még jó munkát is kívánok neki, emberem azonban semmit nem válaszol, sarkon fordul, és kezében a mázsányi kalapáccsal továbbhalad a következő kerék felé.
  Visszaülök a padra, ügyet sem vetek a valahonnét elém perdülő cigányasszonyra és gyermekére, aki egy Szűzmáriás-képet nyom az orrom alá, sört kellene inni, gondolom, de gyorsan elhessegetem ezt az ötletet, mert ahogy orromban érzem a sör illatát, gyomrom fölkavarodik, és újra hányinger kap el.
  Hogy rosszullétem elmúljék, fölállok, megropogtatom karom izületeit, a jobb vállamra dobom a sporttáskát, és kimegyek a pályaudvar elé.
  A lépcsőn állok, közvetlenül a keskeny bejárat előtt, az ajtósor többi részét tatarozzák, a befelé és kifelé igyekvők kelletlenül félrelökdösnek, nem törődöm velük, a Skála Metró villanyóráját nézem, forog körbe a felirat, hogy a hőmérséklet huszonegy Celsius-fok.
  Úgy érzem, semmi kedvem nincs hazamenni, aztán mélyet szívok a cigarettából, átgyalogolok a zebrán, és beállok a villamosmegállóba, hogy az Oktogon felé utazva, kerülő úton érkezzem meg a Molnár utca tízbe.

  Végignyúlok a kádban, habfürdőt is öntöttem, régi játék ez, belemarkolsz a fehér jéghegyekbe, és az arcodra ragasztod, mintha szakállad meg bajuszod lenne.
  Ahogy belecsobbanok, a víz most is kifolyik a kád oldalán, annak idején mekkorát kacagtunk, mikor Andival először fürödtünk együtt, úgy jártunk, mint Arkhimédesz, nem számoltunk a saját térfogatunkkal, és elázott az egész fürdőszoba.
  Jólesik, ahogy hanyatt fekszem, fejemet a falnak nyomom, becsukom a szemem, majd kinyitom újra, és bámulom a fodrozódó pancsokat.
  Fölöttem a bojler piros macskaszeme világit, ütemesen zúg odakint a villanyóra, hallom a lépcsőházból beszűrődő léptek zaját.
  Kilenc óra múlt, a forróság még a vízben is megizzaszt, nagyokat, mélyeket lélegzem, az orromon veszem, és a szájamon engedem ki a levegőt.
  "Mi történik?"
  "Semmi."
  Olykor rejtélyesen csobban a víz, testem mozdulatlan, a hullámok talán belülről törnek elő, fáradtnak és könnyűnek érzem magam, egy régi szerelmem jut eszembe, hosszú, szőke hajú nő, vöröslő szeméremszőrzettel, zuhanyzott, és elaludt ebben a fürdőszobában, már egy félórája csobogott a víz, mikor benyitottam hozzá, az ajtó csikorgására ébredt, várni kellett reggelig, mire a bojler újramelegített.
  Elhessegetek minden gondolatot, élvezem a fürdést, saját csendemet, és a kinti hangokat, özvegy Magosné lépteinek kopogását, a fölöttem lakó vécéjének zubogását, hallom a tévéből bejövő zajokat (a hónap filmje pereg a képernyőn), sporttáskámat csak nagy ívben behajítottam a szoba közepére, teletöltöttem a kádat, és vetkőzni kezdtem.
  Megérkeztem, itthon vagyok.
  Vacsorára majd süteményt eszem, a déli maradékból Margit csomagolt, az anyám jutott erről az eszembe, amikor nagy ritkán hazalátogattam, ugyanúgy tette el nekem a rétest, mint ahogy ma ez a nő, nem törődtem egyikkel sem, emezt azért néztem le, mert megszült, a másikat azért, mert gyereket szült nekem.
  Zsibbadok, nem szabad gondolkodni, nem szabad elmélkedni, feküdni kell, feküdni, lazán, ólmosan és könnyedén, hadd fújjak ki magamból mindent, hadd lélegezzek ki mindent, ami csak nehéz, forró vagyok, izzadok, saját verítékem keveredik a vízzel, zsongító érzések, mintha csak várnék valamire, valakire várnék.

  (Kedves fiam, borzasztóan sajnálom a szombat este történteket, hidd el, magam sem tudom, igazából mi történt akkor velem, egyszerűen elvesztettem az önuralmamat, úgy éreztem magam, mint valami reményvesztett, szeretethiánnyal küszködő tinédzser.
  Remélem, nem orroltatok meg rám viselkedésem miatt, Te egész biztosan nem, anyád talán, bár azért őt sem gondolom, azt hiszem, az anyád csodálatos asszony, igazán erős nő, mind a ketten sokat köszönhetünk neki, Te azt, hogy fölnevelt, én azt, hogy meggondolta magát, és adott nekem egy fiút.
  Kedves Bence, küszködöm a mondatokkal, én, aki annyi időn keresztül a szavak embere voltam, most megpróbálom ráncba szedni gondolataimat, hogy valami épet és kezelhetőt kihúzzak abból a kusza sokaságból, amely a fejemben rejtőzik.
  Tűnődőm valami rémes bölcsességen, mit mondhatnák így Neked, de csak tapogatózni tudok, megérinteni azt a falat, amely köztünk van, aztán hátranyúlok, és végigsimítom tenyerem azon a másikon, amelyet a múltam és a jelenem közé emeltem.)


  A fiam kéziratát javítom, a regény utolsó fejezetének rendezem majd be, különös tartalmú szöveg, Bence úgy volt szerelmes a tanárnőjébe, ahogyan csak egy tizennyolc éves szende fiú szerethet egy elképzelt, érinthetetlen nőideált.
  Irigylem a fiamat, az én életemből az ilyenek mind kimaradtak, soha nem tudtam, mi az a lelkesedés, az áhítat, konok, önző, önfejű ember vagyok, és most úgy érzem magam, mint egy szentimentalista suhanc, aki azt hiszi, a dolgok olyan könnyedén megváltoztathatók.
  Mégis csak jó, hogy az ember azt gondolhatja, végre hamarosan történik valami, sőt, már meg is történt, mint amikor egy motorcsónak elhúz a folyón, és a hullámai mögötte csapódnak a partnak, várni kell, hogy hatása tényleg begyűrűzzék.
  Távol áll tőlem minden érzelgősség, valós érzelmeknek talán sosem voltam gazdája, egy tó állóvize voltam, amelybe most gyors egymás után dobtak bele két kavicsot.

  Hétfőn délután bent jártam a szerkesztőségbe, leadtam a délelőtt véglegesített kéziratomat, már várták, azt mondták, nagyon korán közölni fogják.
  Az egyik szobában Diósy Jóskával futottam össze, megörültünk egymásnak, hamarjában nem is tudtuk, mióta nem láttuk egymást (az idén még egész biztosan nem), megropogtattuk egymás vállát, épp hogy nem nyomtunk cuppanós puszit egymás piros orcájára.
  Mesélte, a könyvhétre jelenik meg az új kötete, publicisztikák és esszék gyűjteménye, kicsit meg is sértődtem ezen, hiszen az elmúlt öt évben én is ilyeneket írtam, mégsincs senki, akinek eszébe jutna, hogy ki kéne adni.
  Tudod, hogy ez már nem így megy, mondta Diósy Jóska, szedd össze, ami megjelent, állíts össze belőlük egy kötetet, és vidd el valamelyik kiadóhoz, a te neved azért még mindig elég jól cseng ahhoz, hogy ne utasítsanak vissza.
  Megköszöntem hízelgését, azt válaszoltam, hogy az utóbbi időben már annyi ilyen kötet jelent meg, nem gondolnám, hogy az én megjelenésem különösebb érdeklődésre tarthatna számot, mire Jóska letromfolt, mondván, Bodrogi Szilárd újbóli jelentkezése egy vadonatúj könyvvel már önmagában is elég jelentős esemény lenne ahhoz, hogy magára vonja a szakma és az olvasók figyelmét.
  A szakma és az olvasók onnét is számon tarthatnak, mondtam, hogy azért rendszeresen jelennek meg az írásaim különféle lapokban, ilyen formában ott vagyok hát az emberek tudatában, és egyébként is, nyomtam meg a hangsúlyt, pillanatnyilag regényen dolgozom, ha elkészül, talán abból lehetne majd valami.
  Regényen, hökkent meg Diósy Jóska, aztán gyorsan hozzátette, hiszen az nagyszerű, egy új Bodrogi-regény a vadonatúj világban, és mégis, hogy jött az egész, meséld el gyorsan.
  A fiammal írjuk, válaszoltam, és Jóskának kikerekedett a szeme, hogy mi történt, honnét került elő a fiam.
  Egyszerűen csak, nevettem, fölbukkant, hogy írjunk egy regényt, aztán leültünk, és elkezdtünk dolgozni, mára már a befejezéshez közeledünk.
  Álltam, és néztem Diósy Jóska robusztus alakját, a haja, szakálla, bajsza már erősen őszült, keskeny aranykeretes szemüveget viselt, arcát mélyre barázdálta az idő, szemét fátyolossá tette a fáradtság és az alkohol.
  Tudod, hogy nem mondhatok többet, csaptam kedélyesen jobb kezemmel a bal vállára, ez az aranytörvény, ha befejeztük, majd talán mesélek róla, és a legjobb az lenne, ha találkoznál vele valamikor a könyvesboltokban.
  Elbúcsúztunk, és Jóska még megemlítette, hogy július elején lesz Tatán a JAK szokásos tábora, programjában egy beszélgetés ővele, jöjjek le, és nézzem meg, ha van kedvem és időm.

  Én megyek végül Andi után, szerdán délután kopogok be hozzá.
  A hátát látom meg elsőként, az asztalnál görnyed, mellette Tímea, a szobatársnője, aki nekem is megmutatja az új cipőjét, aztán térdig fölhúzza a szoknyáját, és megkérdezi, hogy rövidhez is jól áll-e.
  - Jól - mondom, miközben mosolyt erőltetek magamra -, sőt, jobb, mint a hosszúhoz - és Tímea azon nevet, hogy mi mást is lehetne erre mondani.
  Miután kimegy, odalépek Andi mellé, köszönésfélét dünnyögök az orrom alatt, és azt hadarom, hogy már a jövő héten megjelenik az egész oldalas írásom az Élet és Irodalomban.
  - Dolgozol? - kérdezem aztán, és bal kezemmel nekitámaszkodom a falnak, a tenyerem izzad, az is lehet, hogy majd nyomot hagy rajta.
  Andi a bordó nadrágjában van, csíkos, hosszú ujjú pólóban, hátul kontyba kötötte a haját, és föltette a műanyag keretes szemüvegét is, a régit, amelyre azt mondja, hogy olyan titkárnős.
  - Láthatod - feleli, de nem pillant föl -, a kérdőíveket kódolom le, tudod, a szociológia tanszéknek.
  - Oké - mondom -, csak azt szeretném megkérdezni, ráérsz-e mostanában egy vacsorára, vagy egy ebédre, mivel szeretnék neked valami fontosat mondani.
  Megáll az írásban, letolja az orrán a szemüveget, és most rám néz.
  - Péntekig egész biztosan nem érek rá - válaszolja -, pénteken kell leadnom a munkát, de az is lehet, hogy a szombatom és a vasárnapom is foglalt, úgyhogy nem tudom, mennyire fontos, amit mondani akarsz...
  - Nagyon fontos - vágok a szavába - legalábbis nekem feltétlenül az.
  - Jó - bólint Andi, és újra a kérdőívek felé nyúl -, akkor majd értesítelek, hogy mikor érek rá.
  Leülök az ágyra, és onnét figyelem, ahogy dolgozik.
  Néha egy pillantást vet rám, de nem szólunk egy szót sem.
  A Juventus Rádió a híreket mondja, amikor elköszönök tőle.
  "Majd értesítelek" - ez dübörög az agyamban.
  - Szóval, összeállítom ezeket a szövegeket, és melléje megírom mindazt, ami az utóbbi hónapokban történt velünk.
  - Akkor tényleg olyan lesz, mint egy ikerregény - mondja Bence, és a villájára szúr egy újabb darab sült krumplit. -Ketten írtuk, bár két külön témáról.
  - Tévedsz - ingatom a fejem. - A téma ugyanaz.
  Eltolom magam elöl a tányért, előveszem zsebemből a cigarettát, de csak morzsolgatom az ujjaim között, egyelőre nem gyújtok rá.
  - Csak nyugodtan - biztatom Bencét. - Ráérünk.
  Nevetni kezd.
  - A kínaiak szerint hányszor is?...
  - Harminckétszer - vágok a szavába. - Már elfelejtetted?
  - Dehogyis - mondja. - Csak nem voltam egészen biztos benne.
  Mikor befejezi az ebédet, megkérdezem:
  - Akkor most hazautazol?
  - Igen.
  - S mikor jössz vissza?
  Vállat von.
  - Még nem tudom. Az egyetem befejeződött, majd lesznek a záróvizsgák, pár hét múlva. Kinyomtattam és leadtam a szakdolgozatomat. Egyelőre nincs különösebb dolgom Budapesten. Tanulnom kell.
  Belekortyol az ásványvizébe.
  - Most te következel.
  - Igen - bólogatok. - Én következem.
  - Mit gondolsz - kérdezi, és némi aggodalmaskodás vegyül a tekintetébe -, menni fog?
  - Hát persze. Már ma este leülök, és munkához látok.
  - Akkor jó.
  Koccintunk, igaz, csak az ásványvízzel.
  - Nna és - kérdezi még -, érdekelni fogja az embereket?
  - Azt nem tudom. De nem is ez a lényeg. Az a fontos, hogy mi megcsináljuk.
  - Igen - ismeri el -, ezzel én is egyetértek.
  Fizetünk, és indulunk.
  Az Akácfa utca még jó árnyékos, a Blaha Lujza téren azonban már egyenest a fejünk tetejére tűz a Nap.
  Az aluljáróig kísérem el.
  - Szóval, itt elbúcsúzunk.
  - Igen - és a villamosmegálló felé mutat. - Arra megyek.
  Átölelem a vállát, de csak egy pillanatra, aztán kihúzza magát, és kezet nyújt.
  - S meséljek még valamit?... Mármint, azt nem írod meg, hogy mi történt a szereplőkkel, meg ilyenek?... Fedor Tibi és Vona Robi megnősült, Sáfár Ica Krisnás lett, Gyula....
  Leállítom a hadarását.
  - Neked még úgyis van egy jelenésed.
  - Igaz - bólint. - Még én jövök egyszer.
  - Hát akkor rajta...
  Megszorítja a kezemet, sarkon fordul, és elindul lefelé a lépcsőn.
  Világoszöld térdnadrág van rajta, bordó póló, szürke zokni, fehér sportcipő. Az ormótlan barna bőrtáska oldalából most is kikandikál az esernyő vége.
  Figyelem görnyedt tartását, csoszogó lépteit, gesztenyebarna haját, amíg el nem nyeli a Blaha Lujza téri aluljáró.

(Függöny)
 

[Tovább]