|| TARTALOM || VISSZA || TOVÁBB ||

Benedek Szabolcs: A nagy degeneráció



NYOLC
(A kampány)

  Lucskos, esős, hűvös volt az a január, reggelenként sűrű köd borította be a várost, csak az úton jövő-menő autók fényeit láttam, amikor elindultam a buszmegálló felé. Nulladik órában volt a matekunk, Bénével, ő is átkozta, mi is átkoztuk a korai kelést. Akkor világosodott csak, mikor már véget ért az óra, összepakoltuk a könyveket és a füzeteket, közben sebtiben lekapartuk még a házi feladatra föladott példák sorszámát, amelyre Gyula mindig azt mondta, nahát, csak ennyi, mi pedig Dénessel a hasunkat fogva röhögtünk.
  Oroszórán Kovács Gizi kizavart bennünket a teremből, akkor is röhögcséltünk, dehát nem gondoltuk hogy ennyire kiszámíthatatlan egy nőszemély. Az előző órán még az egész negyvenöt percen keresztül Amerikából jöttünket játszottunk. Ez az a játék, amikor ketten kimennek a folyosóra, kitalálnak egy szakmát, bejönnek, megmondják annak első és utolsó betűjét, aztán pantomimmal elmutogatják, a többiek pedig kórusban próbálják kitalálni a foglalkozást. Dénessel mindig különleges dolgokat produkáltunk, olyanokat, amelyekre soha senki nem jött rá. Volt, hogy Dénes a terem közepén állt, hajladozott, susogott és utánozta a madarak csiripelését, én meg körbe-körbe jártam, de senki nem találta ki, hogy én vagyok az erdőkerülő. Filával is kimentünk egyszer, teniszbírók lettünk, ültünk egymással szemben és ütemesen mozgattuk a fejünket jobbra-balra, azt viszont éppen Dénes találta ki, úgy, hogy közben a röhögéstől becsúszott a pad alá. Jó játék volt, nagyon élveztük, micsoda rendes csaj ez a Kovács Gizi, gondoltuk, és mindenki irigyelt bennünket, mert a másik csoportnak, ahogy azt hírből hallottuk, rettenetesek voltak az oroszóráik.
  Ketté volt osztva az osztály: akik matematika fakultációra jártak, egy csoportba kerültek a bések matek faktosaival, és míg nekünk Bénével óránk volt, az osztály nagyobb részének oroszórát tartottak, aztán meg fordítva. Bár az alaptanterv csak három órát jelentett, nekünk azonban hét matekunk volt egy héten, néha egy nap kettő, mivel felvételiztünk a tárgyból, Béné állandóan azt mondogatta, gyerekek, muszáj meghajtani a dolgot.
  Harmadik őszén ezért nem láttam egyetlen egy válogatott meccset sem, a tévéközvetítések ötkor kezdődtek, mi meg szerdánként este hatig bent voltunk az iskolában. Reggel nulladikra mentünk, aztán következett egy csomó lyukasóra, amely idő alatt viszont nem lehetett elhagyni az épületet, s délután négy óra felé kezdődött a dupla matek, akkor már nem is csöngettek, úgyhogy Béné határozta meg, hogy mikor van az órának vége. Rendszeresen kifutott az időből, még egy feladat, mondogatta, nna még egy, nna még egy, és ezek mind felvételi szintű feladatok voltak, megoldásuk negyedórába tellett. Egyszer behajoltam a padba, kerestem egy ceruzát, és hirtelen rám tört az ásítás, de úgy, hogy a pad ürege visszaverte a hangot, Béné odaszólt, hogy ejnye, Gyula meg röhögni kezdett a szomszéd padban.

  Miután Kovács Gizi kizavart Dénest, Gyulát meg engem az óráról, lementünk ebédelni, és örültünk, hogy nem kell sorbaállni. Nem értettük, mi van most a Gizivel, néha olyan rendes, olyan aranyos, biztos menstruál, vélte Dénes, mert ő mindig ezzel magyarázta a nőtanárok rossz kedvét.
  Ültünk a menzán és ettük a rántott húst, miközben kicsöngettek, érkeztek a többiek, és Gyula akkor mutatott az ebédlő ajtaja felé, ahol láttuk, hogy a Gizi éppen Bénével beszélget. Nna, ebből felelés lesz, jegyeztem meg, kész van a leckétek, kérdezte Dénes is, a fejünket ráztuk Gyulával együtt, az előző nap már megint olyan példákat kaptunk házi feladatnak, amelyeket lehetetlenség volt otthon, egyedül megoldani.
  Matematika fakultáció következett, becsöngettek, gyorsan leültünk a helyünkre, tudtuk, ilyenkor akármelyik pillanatban föltűnhet Béné.
  ...S már jött is, a hóna alatt a naplóval meg a favonalzókkal, még be sem lépett a tanterembe, már hallottuk a hangját, Dusák Gyula, a táblához, légy szíves magyarázd el nekünk, hogy sikerült megoldanod a négyszáztizenegyes feladatot...
  Gyula megfordult, bemutatott még nekem egy grimaszt, aztán fölkelt, kiment a táblához, és a kezébe vett egy nagy darab krétát.
  Ahogy elkezdett írni a táblára, a kréta irtózatos módon csikorgott, mindenki a fülére tapasztotta a tenyerét, de Gyula csak írt rendületlenül. Gyula, légy szíves, törd el azt a krétát, mondta Béné, és Gyula kelletlenül eltörte, a csonk onnantól már nem adott ki semmilyen hangot.
  - Csak ennyi, Gyula? - kérdezte szigorúan Béné, és följebb tolta az orrán a szemüveget, miután Gyula fölírt pár sort, aztán megfordult, és kérdően ránézett.
  - Tovább nem jutottam - motyogta Gyula, és a szája sírásra görbült.
  - Igazán kár - mondta Béné, és bekapcsolta a tollát. - Ez így akkor elégtelen. De nézzük - fordult a padok felé -, vajon Bakonyi Dénesnek meddig sikerült eljutnia?
  Gyula már vigyorgott, mikor elindult a helyére, Dénes pedig lassan fölállt, még a füzetét nézegette, aztán a kezébe vette a krétát, és elmélyülten bámulni kezdte Gyula sorait.
  - Nos? - kérdezte Béné.
  - Azt lehetne - kezdte óvatosan Dénes -, hogy elosztom mindkét oldalt sinus x-szel...
  - Nna... - csóválta a fejét Béné, és csettintett a nyelvével.
  - Gondolom, ezt te sem mondtad komolyan.
  - Dehát miért? - kérdezte Dénes, és olyan arcot vágott, mint aki valóban nem érti.
  - Nem tudod? - húzta össze a szemöldökét Béné.
  - Szerintem simán el lehet osztani - vélte Dénes.
  - Igen? Akkor most simán menj a helyedre, és gondolkozz el kicsit a példán.
  Azzal a kezébe vette a Parker tollat, és mind Gyulának, mind Dénesnek behúzott egy-egy karót.
  Összehúztam magam a helyemen, amennyire csak tudtam, a füzetembe görnyedtem, és igyekeztem nagyon elmélyült képet vágni. Nehezen ment, mert láttam, hogy az előttem ülő Gyula vállát rázza a hangtalan röhögés.
  - Szegény Bence meg tudja-e mondani Bakonyi Dénesnek, hogy miért nem lehet mindkét oldalt elosztani sinus x-szel?
  Fölpillantottam, és Béné tekintetével találkoztam.
  - Gyere ki, kérlek, Bence - s már nyújtotta is felém a krétát -, lássuk, neked hogy sikerült megoldanod a házi feladatot.
  Föltápászkodtam, kifelé mentemben még összevigyorogtam Gyulával, kapd be, Kovács Gizi, gondoltam magamban.
  Tétován húztam egy vonalat a táblára.
  - Figyelünk - mondta Béné, és járkálni kezdett a padsorok között.
  Megint Gyulára pillantottam, aki már végighasalt a padon, annyira rázta a röhögés. Nem bírtam tovább: a tábla felé fordultam, homlokomat nekinyomtam, és félhangosan én is elkezdtem nevetni.
  Béné rettenetes dühbe gurult.
  - Nna akkor te is üljél csak vissza helyedre! - s én a kezemet a szájam elé tartva futottam a padomhoz, közben még láttam, ahogy Béné az én nevem mellé is behúz egy vonalat.
  - Röhögni meg szórakozni azt tudtok - mondta, és jobb tenyerében dobálgatni kezdte a krétát. - Erre bezzeg megvan az eszetek. Más meg semmi nincs mögötte.
  Dühösen fújtatott. Gyula még hangtalanul röhögött, én már nem. Dénes faarccal ült a helyén.
  - Osztályfőnöki figyelmeztetés mind a háromnak. Óra után kérem az ellenőrzőket.
  Gyula rám nézett, én vállat vontam. Dupla büntetés, előbb egy elégtelen, aztán egy figyelmeztető.
  - Ez a sztálini terror - súgtam oda Gyulának, aki megint vigyorogni kezdett.

  Az ő ötlete volt a plakátgyűjtés. Addigra már tényleg minden tele lett falragaszokkal. A buszmegállóba hatalmas fekete betűkkel ki volt írva, hogy NO KOMMUNIZMUS, és Lenint is elvitték talapzatáról. A levélszekrényekbe szórólapokat dobáltak be, az újságokban politikai hirdetések jelentek meg, reggelente a rádióban a reklámok helyén a pártok ajánlgatták magukat. A tévében is, a Híradó után, főműsoridőben, minden nap más szervezet kínálta szavazásra magát.
  A negyedikesek a gimnáziumfolyosóin Fidesz jelvényekkel mászkáltak, és amikor az iskolarádióban naponta többször is lejátszották a Roxette együttes Hallgass a szívedre című számát, az igazgató berendelte őket elbeszélgetésre.
  - Kicsapással fenyegetőzött - büszkélkedett később Tata, a negyedikesek vezéregyénisége, aki a legnagyobb narancssárga kitűzőt viselte kék iskolaköpenyén. - De csak fenyegetőzzön, márciustól itt már úgyis más szelek fújdogálnak.
  S aznap, a tízórai szünetben, a hangszórókból csak azért is fölhangzott újra a dal:

Hallgass a szívedre,
Szavazz a Fideszre...
  A negyedikesek jelvényeit irigyeltük a leginkább, és az utcán is csábítóvá vált a sok plakát. Anyám hozott Budapestről egy jelvényt, a koronás kiscímer volt rajta, egy darabig azt tűztem ki a köpenyemre a Beatles együttes mellé, aztán levettem, mert Rabcsák Géza azt mondta, nagyon ügyeljek arra, nehogy bárki is ne tudja, milyen nemzetiségű vagyok... Gyula az egyik villanyoszlopról megpróbált leszedni egy Tovarisi konyec-et, de a fele a kezében maradt. Akkor döntöttük el, hogy bemegyünk a helyi pártszervezethez, és kérünk tőlünk egy föl nem ragasztottat.
  Először azt mondták, nem tudnak plakátot adni, mivel az első készlet már az utcán van, a következő szállítmány meg majd csak ezután érkezik, aztán mégis a kezünkbe nyomtak néhány kisebb, összetekert falragaszt. Amikor jelvényt is kértünk, földúlták az összes fiókot, de nem találtak egyet sem.
  - Menjetek ki a Művelődési Központ elé - mondták végül -, a könyvesbódénkhoz. Ott ül a Sanyi bácsi, mondjátok meg neki, hogy innét, bentről küldtünk benneteket, és azt üzenjük, hogy adjon nektek kitűzőt.
  Sanyi bácsi nemcsak hogy kitűzőt adott, hanem kis papírzászlókat is, zöldet és fehéret, teljesen ingyen, pedig az a könyvesbódé eredetileg nem osztogatta, hanem árulta ezeket.
  Fölbátorodtunk, következő utunk már egy másik párthoz vezetett.
  Újabb jelvényeket és plakátokat kaptunk, sőt, a pártiroda vezetője egy hatalmas narancssárga vászonzászlót is elővett a szekrényből, olyat, amelyet szabadtéri rendezvényeken szoktak botra tűzni.
  - Ketten vagyunk - jelentette ki ekkor Gyula.
  Az iroda vezetője elébb ránk pillantott, aztán szó nélkül a kezünkbe nyomott még egyet.

  A hónunk alatt egy hatalmas tekerccsel, a zsebünkben már kétféle pártjelvényekkel indultunk a következő székház felé. Egy kis földszintes épület volt, családi ház, Bakonyi Dénesék utcájában. A kőkerítésre a párt plakátjai voltak fölragasztva, és amint megnyomtuk a csengőt, a hátunk mögött egyszeriben megjelent Dénes is.
  - Mi lesz itt, pártgyűlés? - kérdezte, de mielőtt válaszolni tudtunk volna, már nyílt is az ajtó, és egy acsarkodó kutya meg egy méretes asszonyság jelent meg a küszöbön.
  - Jó napot kívánok, a négy évtized utáni első szabad országgyűlési választásokon induló pártok plakátjait és jelvényeit gyűjtjük, és szeretnénk az Önök segítségét is kérni...
  Nem tudom, hogy az asszonyság mit értett meg Gyula hadarásából, mindenesetre szélesre tárta előttünk a kaput.
  - Gyertek be, odabent van Endre bácsi.
  Elindultunk a keskeny járdán, Dénes is követett bennünket. A házban megcsapott bennünket a penészes nyárikonyha-illat, sötét volt a szobákban, a redőnyöket leengedték.
  Idős, vékony ember ült az egyik fotelban, a Szabad Európa Rádió híreit hallgatta. Jöttünkre fölemelkedett ültéből, és reszketeg mozdulatokkal kezet nyújtott.
  - Parancsoljatok, fiúk, miben segíthetek?
  Most én hadartam el Gyula mondókáját, Endre bácsi feleletképp bólogatott, aztán az asszonysághoz fordult:
  - Piroskám, adjál már ezeknek a fiúknak pár plakátot...
  - Ha lehetne - szólt közbe udvariasan, de határozottan Gyula -, akkor mindegyikből kettőt kérnénk...
  - Hármat - szólalt meg Dénes.
  - Hát, tessék, tessék, fiúk - mondta Endre bácsi, miután Piroska néni kisuhant a szobából -, foglaljatok csak nyugodtan helyet - s a székekre mutatott.
  - Elnézést - mondtam -, de sietnénk. Még fölkeresnénk más pártokat is.
  Endre bácsi arcára csalódás ült ki, aztán mindenesetre ő visszaült a fotelba. A rádió tetejéről levett egy köteg szórólapot, és felénk nyújtotta.
  - Arra kérnélek benneteket, fiúk - és a hangja hirtelen remegni kezdett -, hogy hazafelé menet dobáljátok már be ezeket a postaládákba.
  Megígértük neki.
  Kicsit vártunk még, a kopott bútorokat és a falon függő Nagy Magyarország-térképet nézegettük, aztán visszajött Piroska néni, három gondosan elkészített, összegöngyölített csomaggal, amelyeket átnyújtott nekünk.
  - Köszönjük szépen - mondta Gyula.
  - Ha lehetne - kérdeztem -, akkor kérhetnénk jelvényeket is?
  Endre bácsi a zakójának belső zsebébe nyúlt, és nagy csörgések közepette három aranyosan fénylő kitűzőt vett elő.
  Hálálkodások közepette indultunk ki az ajtón. Piroska néni és az acsarkodó kutya a kapuig kísértek bennünket. Odakint összevigyorogtunk.
  - Endre bácsi a piacon szokott hagymát árulni - mondta Dénes. - Nem láttátok még?
  - Nem - mondtam, és olvasni kezdtem a szórólapot. - Viszont itt azt mondja magáról, hogy régebben újságíró volt, aztán az ötvenes években megjárta Recsket.
  - Oké - mondta Dénes. - Majd mindenkinek mondjuk, hogy szavazzon Endre bácsira.
  - Megyünk még valahová? - kérdezte Gyula.
  - Ma már ne - feleltem. - Majd holnap délután.
  - Megyek majd én is veletek - mondta Dénes.
  A szórólapokat Gyula az utcájukban egyetlen egy levélszekrénybe dobta bele, Dénes az egészet a kukába szórta, én másnap otthagytam a köteget a padban a kémiateremben.

  A következő pártnál, amint elhadartuk a szövegünket, gyanakodva méregetni kezdtek bennünket, majd az első kérdés az volt:
  - S mire kellenek nektek azok a plakátok?
  - Csak úgy, magunknak - mondta Gyula. - Elrakjuk emlékbe őket.
  - Végül is - magyaráztam -, az első szabad választások lesznek, és később érdekesek lehetnek majd ennek a dokumentumai...
  - Nem a ti dolgotok a dokumentumok megőrzése - szólalt meg egy szúrós tekintetű, középkorú férfi. Az arcát már ismertük, vele is teleplakátolták a várost, ő a párt országgyűlési képviselő jelöltje az egyik kerületben.
  - Jelvény az van - mondta egy bagószagtól bűzlő nő, és kotorászni kezdett a szekrényben. - A nagy harminc forint, a kicsi tizenöt - azzal elővett egy csörgő nejlonzacskót.
  Gyulával összenéztünk.
  - Nekem nincs pénzem - súgtam oda, mire Gyula a zsebébe nyúlt, és tízesekből meg húszasokból kiszámolta a kilencven forintot.
  A nő elvette, ő is megszámolta, aztán azt kérdezte:
  - Vagy ez volt az uzsonnapénzetek?
  A lábamat nézte, amelyen nem volt zokni. Testnevelés órán a gáton futottunk, csupa sár és víz lett a lábam, váltózoknit viszont nem tettem reggel, úgyhogy a meztelen lábfejemre húztam föl a cipőt.
  - Nem, nem az volt...
  Aztán a nő kérdően Dénesre nézett, de ő a fejét rázta, hogy neki nem kell jelvény.
  Gyulával kaptunk egy-egy nagy, és egy-egy kis jelvényt. Mindkettőn ugyanaz volt.
  - Plakátot is vihettek - szólalt meg a képviselő-jelölt -, de csak akkor, ha ragasztotok is nekünk.
  - Nem - mondtam -, úgy akkor nem kérünk - s jó erősen megnyomtam az úgy szót.
  Elindultunk kifelé, de a nő utánunk szólt:
  - Várjatok csak - és megint pakolászni kezdett a szekrényben.
  Elővett egy halom plakátot, gyorsan összetekerte őket, és átnyújtotta Gyulának.
  Eszembe jutott, hogy szólni kéne, úgy adjanak, hogy hárman vagyunk, aztán inkább becsuktam a számat.
  A képviselő jelölt tovább kötötte az ebet a karóhoz.
  - Jól van - jelentette ki -, vigyetek plakátokat, de ezt akkor írjátok alá.
  S az orrunk elé nyomott egy aláíró-ívet.
  - Mi ez? - kérdezte Dénes.
  - Független helyi napilapot akarunk, az Alföldi Krónika helyett.
  - Ti is azt akarjátok, nem? - tette hozzá a nő.
  Nem válaszoltunk.
  - Az a baj - mondtam, miután végigolvastam a kérdőív fölé gépelt pár mondatos ultimátumot -, hogy nem vagyunk tizennyolc évesek.
  A férfi és a nő összenéztek.
  - Egyikőtök sem?
  A fejünket ráztuk.
  - Mikor lesztek?
  - Én augusztusban - mondta Dénes. Ő volt a legidősebb az osztályban.
  A képviselő-jelölt legyintett.
  - Az elég. Ez a petíció úgyis valamikor akkor kerül majd ellenőrzésre. Írd csak alá - azzal odaadta Dénesnek a kérdőívet, és átnyújtott hozzá egy tollat is.
  Dénes némi tanakodás után a következő üres rublikába odaírta, hogy Tőzsér László. A címre pedig azt, hogy Vörös Hadsereg út 1.
  - Köszönjük - mondta a nő, és az ajtóig kísért bennünket.
  - Mi is köszönjük - mondta Gyula. - Köszönjük a plakátokat.

  Voltak, akik agyba-főbe dicsértek bennünket, micsoda derék munka ez, milyen komoly fiatalemberek vagyunk, hogy ilyenekkel foglalkozunk, mások a vállukat vonogatták, hogy ilyenekkel foglalkozunk, mások a vállukat vonogatták, hogy ha kell, vigyük csak, mert ők úgyse tudják mindet kiragasztani, nincs elég ember, nincs elég ragasztó, ráadásul az utca is úgy néz már ki, hogy mindenfelé képviselő jelöltek meg emblémák sorjáznak.
  Olyan párt is volt, hogy csak szélesre nyitották előttünk az egyik helyiség ajtaját, hogy tessék, szedjük össze, amennyi csak kell, aztán magunkra hagytak bennünket.
  A jelvény már nehezebben ment, nem szívesen adtak, mert nekik is kevés volt, azonkívül azokat elsősorban a tagok viselték, az egyik pártnál a titkárnő hosszasan tanakodott magával, adjon-e nekünk kitűzőt, aztán azt mondta, jöjjünk vissza pár nap múlva, addigra megkérdezi a városi elnököt.
  Mire visszamentünk, ott várt egy fejléccel ellátott, aláirt, legépelt elnöki rendelet, hogy a jelvények ára egyenként száznegyven forint, lemondtunk róla, pedig igazán szép volt.
  Teleaggattam a szobámat választási plakáttal, és minden nap más jelvénnyel mentünk az iskolába, a negyedikesek sehogy sem tudták mire vélni a dolgot: most akkor ellenzékiek vagyunk, vagy a kommunistákkal tartunk?...
 

[Tovább]