4/A
Ültem, és tűnődtem. A régi dolgokon gondolkodtam, azt hiszem, pár ócska könnycsepp is összegyűlt a szememben, ahogy a fiam kéziratát a kezemben tartottam. Balkezemben fogtam a ceruzát, amellyel javíthatnék a kéziraton, Bence is balkezes, az étteremben észrevettem. Ha némi büszkeség töltött is el, az érzések egyre jobban kavarogtak bennem. Igen, föltűnt, fölbukkant az életemben egy srác, egy huszonhárom esztendős fiú, akinek a létezéséről persze mindvégig tudtam, csak éppen tudomást nem vettem róla. Mondhatnám persze, az anyja nem engedte, elzárta előlem, nem hagyta, hogy érintkezzünk egymással, hogy megismerhessük egymást. De hát kerestem-e én velük valaha is igazán a kapcsolatot? Csak hagytam, hogy a múlt egy szelete elsuhanjon mellőlem. Hagytam, mert úgy éreztem, az csupán a tegnaphoz tartozik, hogy van egy gyerekem, az anyjával él, akit valaha bizonyos érzelmi szálak fűzték hozzám, aztán ez a szál elszakadt, miután Margit rá kellett hogy döbbenjen, messze nem az vagyok, akinek ő eredetileg elképzelt.
Ezt a dolgot magamban már lezártam egyszer, hazudnék, ha azt mondanám, nem volt könnyű. Mert könnyű volt, igenis könnyű, sokkal könnyebb, ahogy annak ilyenkor, legalábbis a lelkiismeret diktátuma szerint lennie kellene.
Fiatal voltam, pályája kezdetén álló író, mások által nemzedékének egyik legreményteljesebbnek tartott alakja. Az irodalmi lapok egyre sűrűbben közölték novelláimat, szívesen láttak a szerkesztőségekben, sorra ismerkedtem meg idősebb, befutott, nem egyszer nagy nevű kortársaimmal. Annyi idős lehettem, mint most Bence, és valóban óriási tehetségnek tartottak. Bizarr, rendre groteszk csattanóval végződő írásaimat az egyértelmű olvasói visszajelzések mellett a kritika is elismeréssel fogadta, sokan a magyar széppróza jövendőbeli megújítóját vélték bennem fölfedezni. Mindez persze szinte túlvilági érzéssel töltött el, határtalanul élveztem az íróságot, fürödtem a népszerűségben, örültem, hogy ezzel a könnyed lebegéssel ölelhetem magamhoz az életet. Tizennyolc esztendős koromban, ezerkilencszázhatvanhatban elkezdtem a Műszaki Egyetem gépészmérnöki karát, negyedévben maradtam ki, megbuktam, és többet már nem is kerültem vissza, mert az ismétlő évemben végérvényesen magával sodort az irodalom.
Hihetetlenül mély mocsár ez, szinte lehetetlen neki ellenállni. Különösen huszonhárom éves fejjel nehéz nemet mondani a könnyű ígéreteknek, a csábításoknak, az előtted álló, és számodra jóformán végtelennek tetsző lehetőségeknek. Az Új Dekameron-nemzedék legfiatalabb tagja voltam, zsenge korom ellenére idősebb pályatársaim kértek tőlem tanácsokat bizonyos írástechnikai kérdésekben, kezdőnek számító, már nem is annyira fiatal írók olvastatták velem a novelláikat, hogy véleményezzem őket, és mondjam meg, melyikkel hová, milyen lapokhoz érdemes fordulni. Magam is éreztem, hogy írásaim egyre jobbak és jobbak lesznek, tudatosan létezett bennem az a szándék, hogy lehetőség szerint valamiben elüssek a kortárs irodalom uralkodó vonulatától. Persze, ez nem volt annyira egyszerű, az irodalomnak létezett egy hivatalos iránya, amelyet megszabott a korszak erkölcsi, esztétikai, kritikai értékrendszere, a szocialista berendezkedés eszmei síkja, úgyhogy ügyesen kellett lavíroznom ahhoz, hogy egyszerre tudjak másképp írni, ugyanakkor mégis beférni a központilag elfogadott vonalba. Nem akartam sem tiltott, sem pedig tűrt író lenni, igenis, támogatott író akartam lenni, mert az íróság számomra a létezést jelentette, életem legfontosabb kelléke volt, mitöbb, egész sorsomat már viszonylag korán erre a vonalra tettem föl. Hangsúlyozom: szerencsém volt. Indulásom éveiben még élénken élt hatvannyolc eszmeisége, amolyan reformírónak számítottam, aki hozzátartozik a kor légköréhez.
Margitot akkor ismertem meg, amikor az első kötetemet állítottam össze. Mint mindenki más, én is novellagyűjteménnyel kezdtem. Az Új Dekameron megjelenése után, különösen azt követően, hogy a kritikusok ebből a kötetből elsősorban a Diósy Jóska és az én írásaimat méltatták, szólt Illés Endre, hogy gondolkozhatnék egy önálló könyv megjelenésén. Zöld utat kaptam, és ez óriási dolgot jelentett. Mások éveket várnak arra, hogy a Szépirodalminál, vagy a Magvetőnél egyáltalán foglalkozzanak velük, nekem meg az ölembe hullik a lehetőség. Azonban azt is be kell vallanom, hazudnék, ha azt mondanám, hogy váratlanul ért. Egyáltalán nem ért váratlanul. Fürödtem a népszerűségben, pályám egyenesen ívelt fölfelé, neves, tapasztalt kollégák biztattak, és álltak mellettem.
Akkoriban az egyik kerületi tanács személyzeti osztályán dolgoztam, miután kikerültem az egyetemről, egyik idősebb író ismerősöm felesége protezsált be oda. Könnyű kis munka volt, reggel bementem, délután hazamentem, a köztes idő pedig azzal telt, hogy ültem az asztalomnál néhány akta meg jelenléti ív társaságában, és írtam. Hirtelen temérdek időm lett. Dolgozni, azaz prózát írni a munkahelyemen tudtam, mikor eljöttem onnét délután három felé, előttem állt az egész délután és este. Természetesen még jobban belevetettem magam az irodalom körforgásába. Munka után szerkesztőségekbe mentem, üldögéltem az írók, kritikusok, szerkesztők között, kávéztunk, aztán leugrottunk a sarki presszóba bedobni pár konyakot. Esténként a cimborákkal moziba, vagy színházba jártunk, olykor pedig - és ez is elég gyakori volt - fergeteges házibulikon vettünk részt, fiatal művészek, írók, költők, színészek, rockzenészek társaságában. Ilyenkor másnap reggel be sem mentem a tanácshoz, csak délelőtt telefonáltam be az irodába, és megkértem valamelyik munkatársamat, hogy írja föl a nevemet a jelenléti ívre.
Rengeteg kalandom volt abban az időben. Itt nemcsak a munkahelyi szeretkezésekre gondolok, amelyeket a hosszú combú, miniszoknyás gépírólányokkal a székemen lovagló pózban, vagy őket az íróasztalra végigfektetve folytattam. Könnyű kis esetek voltak ezek, behozták nekem a kávét, a kiflit a büféből, elég volt pár kedves szó, és már föl is ültek az akták tetejére, hogy félrehúzott bugyiszegéllyel, széttárt, nedves combokkal fogadják gyorsan jövő gerjedelmemet. (A büféről jut az eszembe, hogy ott sört is lehetett kapni. Bögrében adták, habos tejként kellett kérni, fölülről valóban csak a fehérsége látszott, ha az ember elszívott utána egy cigit, meg sem érezték a leheletén.) Mivel napközben írtam, délután, a városban csatangolva, bőven akadt lehetőségem az ismerkedésre. S ki is használtam ezeket a lehetőségeket. Ismerkedtem mindenütt: a presszóban, ahová közvetlenül a munkaidő után beugrottam meginni egy felest, a villamoson, a buszon, hazafelé menet, a moziban, ahová este mentem, vagy baráti társaságokban, sörözőkben, a haverok lakásán. Pincérlányokat, kalauznőket, szerkesztőségi kisasszonyokat éppúgy az ágyamba fektethettem, mint a korszak ünnepelt énekesnőit, kezdő színésznőket, nagy költők féltve őrzött múzsáit. Nem, nem vágytam tartós kapcsolatra, a hódítási kényszer mindennél, még a szerelem utáni igénynél is erősebb volt bennem, talán ez is az oka, hogy soha nem nősültem meg, és csak most, őszülő halántékkal, amikor szerelmes lettem egy egyetemista lányba, döbbentem rá, hogy az érzelmek mennyivel többet adhatnak bármely, frissiben megszerzett, harmatos női testnél.
Margitot hetvenkettő júniusában ismertem meg. Motorozni indultunk néhány haverral, a többiek már ismerték ezt a motoros kalandot, nemcsak a nyugati filmekből, hanem személyes élményekből is, és akkor engem is rávettek, menjünk le a hirtelen jött melegben két keréken a Velencei-tóra. Nyolc-tíz fős társaság volt, olyanokkal, mint Diósy Jóska, aztán a fiatalon elhunyt, nagy tehetségű költő, Gát Peti, Horváth Laci, aki akkoriban kezdett kritikusként fölnőni, és ha jól emlékszem, még egy-két színész, meg talán valaki az Omegából. Segédmotorra volt jogosítványom, még a technikumban tettem le, és alig hogy elhagytuk Budapestet, a kölcsönrobogó az első kanyarban kiugrott alólam. Szerencsém itt sem hagyott cserben, a csodával határos módon szinte karcolásokkal megúsztam az esést, a mentő azért, biztos, ami biztos, beszállított a kórházba, ott is tartottak megfigyelés céljából pár napig. Margit a baleseti osztályon dolgozott.
Nem volt szép lány, bár csúnya sem, de igazából semmi különleges nem volt benne. Valószínűleg nem hajtottam volna rá, ha nem unatkozom olyan rettenetesen. Az első két napban még feküdnöm kellett, aztán már sétálhattam, nemcsak a folyosón, hanem a kórház egész épületében, sőt, a kertben is. Margit ürítette az ágytálakat, hordta az ebédet, beadta a gyógyszereket, cserélte a kötést - szóval, amolyan mindenes nővérke volt. Csodáltam, hogy a vézna madártestével hogy bírja ezt a rengeteg, cipekedéssel, betegemelgetésekkel járó munkát. S élveztem, hogy tudom őt szórakoztatni, hogy érzékeltetni tudom vele, hogy más vagyok, mint a többi beteg, egész más, mert én Bodrogi Szilárd vagyok, az író, aki első novelláskötetén dolgozik, és aki az összes itt fekvő férfinál sokkal színesebb, sokkal érdekesebb.
Apró élcelődéseim, hosszas történetmondásaim és eszméim részletes kifejtése után egy ügyelet során, a nővérkék éjszakai szállásán lett először az enyém. Nem volt ugyan már szűz, ám a férfiakkal való dolgokban még fölöttébb kevés tapasztalattal bírt. Magam csodálkoztam a legjobban azon, hogy a kórházból való gyors kikerülésem után Margit természetesen igényelte kapcsolatunk folytatását, mitöbb, elmélyítését. Egy Duna-menti kis faluból Pestre fölkerült lány volt, erkölcsrendszeréből hiányzott a futó viszony fogalma. Zárójelentésem kiadása után három nappal hozzám költözött, az albérletbe. Kezdetben még élveztem is a helyzetet. Igaz, hogy csak egy ápolónő, de akkor is, van egy állandó barátnőm, velem él, folyton mellettem alszik, reggel kávét főz, délután kimos, estére vacsorával vár. Még pár idősebb cimborám sem mondhatta el ezt magáról.
A nyarat együtt töltöttük. Szabadságot vettünk ki, és jártuk az országot. Együtt töltöttünk pár napot valamelyik barátomnál, pályatársamnál, aztán tovább álltunk. Margitnak ez persze hatalmas élményt jelentett, hiszen a falubéli parasztlegények és az unott arcú fejkendős lánykák helyett igazi művészekkel, a magyar irodalom élvonalával találkozhatott. Még az öreg Déry nyaralójába is elvittem. Megmutattam neki mindent, és bemutattam neki mindenkit, akit csak ismertem. Augusztusban járt le a szabadságunk, a novelláim már a gépírónőnél voltak, Illés Endre többször is sürgette, hogy adjam le kötetem anyagát, amikor pár nappal azután, hogy újra munkába álltunk, Margit közölte velem, hogy most már egész biztos abban, hogy gyereket vár.
Azonnal az abortuszt javasoltam, sőt, erősködtem, hogy költözzön vissza a nővérszállóba, akkor nagyobb az esélye a bizottság előtt. Margit hallani sem akart erről, azt akarta, hogy vegyem el feleségül, házasodjunk össze, éljünk ezután úgy, mint minden normális pár. A gyereknek is ez lesz a legjobb. Őrjöngtem, amikor ezt így végigmondta. Az asztalt csapkodtam, könyveket sodortam le a szekrényről, és azt hajtogattam, nem engedhetem meg magamnak, hogy családom legyen. Író vagyok, üvöltöztem, most jelenik meg a novelláskötetem, aztán meg regényt akarok írni. Visító gyerek és szaros pelenkák között pedig nem lehet alkotni. Margit zokogott, hogy azt hitte, számomra ő az első. Ezen még jobban bedühödtem, és közöltem vele, ne álltassa ilyenekkel magát. Örülök, hogy főz rám, mos rám, de nem hagyom, hogy bármiben is korlátozza szabadságomat, írói fejlődésemet.
Másnap reggel visszaköltözött a nővérszállóba. Néhány nappal utána kerestem, de azt mondták, hazament betegszabadságra. Ősszel kezdett el csak újra dolgozni, már ameddig tudott. Többször is fölhívtam, szinte könyörögtem neki, vetesse el azt a gyereket, és folytassuk ott, ahol abbahagytuk. Hallani sem akart róla. Ne döntsd el, hogy mit csinálok a gyerekemmel, mondogatta dacosan a telefonba. Személyesen nem volt hajlandó találkozni velem, pedig reménykedtem, élő szóval jobban meg tudom győzni.
Egy márciusi vasárnap este kerestek telefonon az Üllői úti női klinikáról. Egy női hang közölte, hogy Szegény Margit üzeni, fiút szült, Bence névre fogják keresztelni, és a gyermek anyja nevét viseli majd. Azt is üzente, nehogy meglátogassam a szülészeten, és ne is keressem meg. Majd ő értesít, hogy esetleg mikor láthatom a fiamat.
2
Hátradőltem a karosszékben, a cigaretta után nyúltam, majd meggondoltam magam, és visszatettem a dobozt zakóm belső zsebébe.
Odafönt, az első emeleti lakásban az előbb valaki lehúzta a vécét, és a víz most zubogva tör a pincében lévő aknák felé, hogy aztán a ház és a kerület többi szennyével egyesülve folyjon tovább a tisztító telepig.
A fürdőszobában bekapcsolt a bojler, az előszobában érces nyekergéssel forgott körbe-körbe a hozzá tartozó villanyóra fogaskereke.
A lépcsőházból a szokott esti zajok szűrődtek be, felálltam, kinéztem, majd elhúztam a függönyt, mert sötétedés után kívülről már be lehet látni.
Fájt a fejem, égetett a torkom, szomjas voltam.
Nem szeretem a pesti vizet, akármennyit iszom belőle, nem oltja a szomjam, ahogy leteszem a poharat, már kívánom a következőt.
Sűrűn apránként, a csapból szoktam inni nagy kortyokat.
A bort nem kívánom, voltaképp nem is szeretem, a barátaim kedvéért tartom a hűtőszekrényben.
Ha lenne itthon sör, vagy nem is, ha beülnék valami olcsó ivóba, lehúznék két korsót, aztán hazajönnék, ágyba bújnék, és aludnék reggelig.
3
Teát főztem, rádiót hallgattam a konyhában, a ma rám váró feladatokra gondoltam, amikor csörögni kezdett a telefon.
Talán Andi az, reméltem, már két napja várom a hívását.
Majd kereslek, mondta hétfőn a Szabó Ervin Könyvtár előtt, csak legyél elérhető.
Meg akartam kérdezni, hogy ezt hogy gondolja, üljek otthon, és várjak rá, de aztán csak bólintottam, mert valami határtalan szomorúság és levertség volt a tekintetében.
Ez az a pillanat, amikor magam is visszakozok, bátorító szavak helyett csak bólintani tudok, és azt mondom, oké, Andi, várom a hívásodat.
Aztán amikor elindulok hazafelé, érzem, hogy valami rettenetesen hiányzik, de inkább elhessegetem a gondolatot, és a másnapra gondolok.
Borús ma az idő, a telefon felé menet kinéztem az ablakon.
Szomorú, melankólikus, bánatos kinti reggel.
Ilyenkor esernyőt teszek a táskámba.
Fölvettem a kagylót, halló, szuszogtam, és Szegény Bence kívánt jó reggelt.
- Jó reggelt, Bence.
- Dolgozol?
- Majd fogok.
- Arra gondoltam, jó lenne, ha te is írnál mégis valamit ebből a regényből...
Vártam, a tegnap estére gondoltam.
- Pár oldalt, pár fejezetet - Bence reménykedve hallgatott.
- S hogyan gondolod?
- Ha elmondanék, vagy megírnék valamit, te is dolgozhatnál rajta. Mondjuk, elmesélek neked valamit, és te átdolgozod, ahogy azt jónak látod. Hogy közös munka legyen, vagy micsoda. Én nem egyszer elakadok...
Sóhajtottam, szájam szélére kiült egy könnyed mosoly.
- Bence, hová lett Sárdi Anikó?
Csodálkozott.
- Ezt meg hogy érted?
- A regényed első két fejezete őróla szól, aztán a harmadikban egyszer csak nyoma vész, meg sem említed.
- Majd később fölbukkan újra, ne aggódj!
- Nem aggódom, Bence, de ne engedd, hogy az olvasó szem elől veszítse a szereplőket...
Újra hallgattunk, majd még hozzátettem:
- Ha van valamid, hozd el, megnézem.
Letettem a kagylót.
Melegítőt és tornacipőt húztam, futni fogok a Margitszigeten.
[Tovább]
|