TÍZ (Szegény Bence följegyzéseiből)
1990. szeptember 3., hétfő
Ma volt az első tanítási nap. Reggel Anikót vártam a lépcsőházban. Az utolsó pillanatban esett be, közvetlenül a csöngetés előtt, akárcsak akkor, amikor még a Kertvárosban lakott. A családja a nyáron fölhurcolkodott Budapestre, Anikó azonban az utolsó évre már nem akart iskolát váltani, így beköltözött Sáfár Icáékhoz. Sáfár Ica az apjával él, a gimnázium melletti utcában, állandóan késni szokott. Egyszer egy tanár azt mondta, rendszerint azok késnek el, akik az iskola közelében laknak, mivel ők úgy vannak vele, hogy van még bőven idő, úgyis két perc alatt bent vannak az osztályban, míg azok, akik messzebbről járnak be, ha látják, hogy késésben vannak, megszaporázzák lépteiket.
Persze, most mindenki azt kérdezgeti, hogy ez akkor hogy is van, baráti megállapodás, vagy Anikó fizet valamit az albérletért. Erre én is kíváncsi vagyok.
Amikor fölbukkant a lépcsőkanyarban, rámosolyogtam, ő azonban csak annyit mondott, hogy hello, azzal elviharzott mellettem. Utána mentem, a teremben értem utol, és megkérdeztem tőle, hogy megkapta-e a leveleimet. Azt felelte, hogy ja igen, kapott két levelet, elolvasta őket. Erre azt kérdeztem, hogy miért nem válaszolt. Vállat vont, és azt mondta, nem volt kedve.
Akkor átnyújtottam a paksamétát, egy köteg lapot, amelyet még augusztus közepén írtam tele, abból a célból, hogy ha addig nem ír, akkor a tanév kezdetén odaadom ezt neki. A lelkére kötöttem, hogy olvassa el, azt válaszolta, hogy jól van, majd elolvassa, azzal elkezdett kipakolni a táskájából. Egy darabig még tébláboltam körülötte, aztán visszamentem a helyemre, Bolla Peti mellé, mert közben elkezdődött az óra.
Egész nap Anikó járt a fejemben, az órákon mindig őt figyeltem, az első padban ül Sáfár Ica mellett, Ica néha hátrafordult, és rám nézett, aztán súgott valamit Anikónak, de ő csak ült mozdulatlanul. Tanítás után lerohantunk Gyulával ebédelni, fölfaltuk a rántott halat, én majd megfulladtam egy fönnakadt szálkától, de aztán leküzdöttem egy jó adag krumplival. Az ebédet követően a portásfülke előtt vártam Anikóra, láttam, ahogy Icával bemennek az ebédlőbe, körülbelül húsz percig voltak ott, majd fogták a táskájukat, és elindultak a kijárat felé. Odamentem hozzájuk, és megkérdeztem, hogy merre tartanak. Ica azt mondta, hogy előbb hazamennek, leteszik a cuccot, aztán vásárolnak pár dolgot a városban. Megkérdeztem, hogy mehetek-e velük. Ica Anikóra nézett, aki vállat vont, így aztán elindultunk kifelé.
Útközben elmeséltem, hogy Szetti eltörte a lábát. Anikó jobbulást kívánt neki, mire én azt mondtam, hogy már jól van, néha még meg-megbiccen, de egyébként összeforrt a csont. (Ebcsont beforr, ezt így mondtam, de Anikó nem vette a lapot.) Icáéknál megkérdeztem, hogy melyik ágyon alszik, megmutatta, én meg ráültem arra. Ekkor rám szólt, hogy ne üldögéljek az ágyán, és különben is, menjünk, mert nekik dolguk van. Elkísértem őket a Keravillba, ahol T-dugót akartak vásárolni, de nem volt, az eladó mutatott helyette egy kapcsolós hosszabbító-elosztót, de az nagyon sokba került. A boltból kifelé menet fölajánlottam, hogy hozok egy T-dugót otthonról, de Anikó azt mondta, köszöni, nem kell, majd vesznek másutt.
Aztán elköszöntem tőlük, és búcsúzóul még megkérdeztem, hogy elolvasta-e azt, amit reggel adtam. Azt mondta, még nem, de majd elolvassa, ha ráér.
1990. szeptember 5., szerda
Ma a magyar labdarúgó-válogatott impozáns játékkal négy-egyre verte Törökországot. Végre van egy csapatunk. amely képes túllépni a saját árnyékán! Bravo, Mészöly Kálmán!
A góljainkat Kovács Kálmán, Kozma és Kiprich (2) szerezték.
Béné ma befeküdt a kórházba. Körülbelül egy hónapig lesz távol, a jövő heti osztálykirándulásra Kovács Gizi jön velünk.
Anikónak még nem volt ideje végigolvasni az irományomat. Kár, mert kíváncsi vagyok, mit szól hozzá.
1990. szeptember 7., péntek
Rolanddal beszélgettünk egész délután. Elmondtam neki, hogy novellákat írok, de nehezen mennek, mert nincs elég témám. Erre azt mondta, hogy ő majd mond nekem témákat, csak írjam meg. Mutatott egy könyvet, egy amerikai szerzőpáros írta, arról szól, hogy tudományosan bebizonyították Isten létezését, mivel olyan emberekkel beszélgettek, akik átélték a klinikai halált, és visszatérve onnan mind ugyanazokat az élményeket mesélték el (alagút, az élet eseményei filmszerűen lepörögve, találkozás rokonok és ismerősök lelkeivel, Fénylény, csodálatosan szép világ, megnyugvás és boldogság érzete, meg ilyenek). Elkértem tőle a könyvet, és most úgy érzem, hogy jó barátok lehetünk Rolanddal. A nyáron nagyon megváltozott, eddig föl sem figyeltem rá, annyira sematikus gyereknek éreztem: heavy metal, rágógumi, bőrkabát stb. Mostanra viszont teljesen kicserélődött, a gondolkodása nem olyan sekélyes, sőt, nagyon is mély. Érdekli a filozófia, folyton ilyeneket olvas. Örülök, hogy van egy ilyen kortársam, akivel szót tudok érteni.
Este a Bibliát olvastam, egész elbűvölt. Az se érdekel, hogy Sárdi Anikó még mindig nem olvasta el azt a hosszú levelemet. Majd elolvassa, ha van kedve.
1990. szeptember 11., hétfő
Csodálkozva tudtam meg Bakonyi Dénestől, hogy a Bakonyi Kanemberek próbát tartott pénteken. Nekem nem szóltak, Fedor Tibi pedig azt mondta, hogy ő edzésre jár, érettségire és felvételire készül, úgyhogy kilép a zenekarból. Magyarán engem meg kirúgtak. Az a legújabb fölállás, hogy Rabcsák Géza énekel, Bakonyi Dénes szólógitározik, Sziszi dobol, és a harmadik cés Kiss Zolit vették be basszusgitárosnak. Mindegy, nem bánom. Novellákat fogok írni, elolvastam a Rolandtól kapott könyvet, azt mondta, hoz még újabb ilyen jellegűeket, meg filozófiai írásokat is, csak olvassam el mindet, hasznos és érdemes.
Délután bent voltam az Alföldi Krónika szerkesztőségében. Azt mondta a szerkesztő, hogy most már jó a leadott novellám, kicsit még ő is módosított rajta, azaz kihúzott pár fölösleges mondatot meg szerkezetet, hamarosan, még nem tudja, mikor, de meg fog jelenni.
Anikó végigolvasta a paksamétát, nagyon dühös volt, azt mondta, hagyjam őt végre békén, semmi közünk nincs egymáshoz, ne szóljak bele az ő életébe.
1990. szeptember 13-15., csütörtök-szombat.
Kismaroson, az Express-táborban voltunk osztálykiránduláson, Gyulával és Rolanddal aludtam egy faházban. Már az első este el lett rontva minden, mert amikor Gyulával körbejártuk a tábort, elhaladtunk a lányok faházai mellett, és mivel égett bent a villany, láttuk Sárdi Anikót, aki a szobában épp a farmerját húzta föl. Gyorsan odament az ablakhoz, és elrántotta a függönyt. Utána tábortűz volt, szalonnát akartunk sütni, de nem volt szalonna, úgyhogy csak körbeültük a tüzet, Dénes gitározott, és Hobo-számokat énekeltünk. Mikor mindenki indult vissza a faházakba, odamentem Anikóhoz, hogy miért kerül engem, mire nekem esett, hogy én meg miért kukkolok. El akartam mondani, hogy nem is kukkoltam, csupán Gyulával éppen arra jártunk, de nem hallgatott végig, hanem elrohant.
Másnap egész nap föltűnően került, Nagymaroson, Visegrádon és Zebegényben is. A fellegvárból látszott a nagymarosi körgát, mutattam Kovács Gizinek, aki teljesen elszörnyülködött. Azt követően egész délután Sziszivel és Rolanddal csatangoltunk a visegrádi erdőben, Roland filozófiai kérdésekről beszélt, én néha közbeszóltam, és kérdeztem néhány dolgot, Sziszi pedig végig hallgatott. Lent, a faluban találkoztunk Dénessel és Gézával, éppen óvszert vásároltak, azt mondták, hogy ma este érdemes próbálkozni, mert ez az utolsó osztálykirándulás, és ilyenkor engedékenyebbek a lányok. Amikor szálltunk föl a kompra, odamentem Anikóhoz, hogy nem beszélhetnénk azért valamikor, mire azt válaszolta, hogy neki nincs mondanivalója. Ezen végképp elkeseredtem, mikor visszaértünk Kismarosba, órákon át keringtem egyedül, előbb a táborban, aztán a faluban, amikor Gyula és Roland megtaláltak, és azt mondták, szedjem össze magam, nem éri meg.
Este megint tüzet raktunk, de nem sokan voltak most ott, mert buli volt a táborban. Sáfár Ica kagylókonzervet evett, és mindenkit kínálgatott, de senki nem kockáztatta meg, hogy akárcsak belekóstoljon is. Végül elmentünk mi is Rolanddal megnézni a bulit, és találkoztunk Horschnett Gabival a Szomszédokból. Egy széken ült, mellette egy másik lány, egy csomó fiú állta körbe, és mind azt kérdezgették, hogy tényleg játszik-e a Szomszédokban, mire nevetett, és azt felelte, valóban ő a Horschnett Gabi. Akkor odajött Rabcsák Géza, és azt mondta, hogy akkor hadd mutassa be neki Bakonyit, a popsztárt, és Szegényt, az írót. Horschnett Gabi kezet fogott velünk, és visongva kacagott, hogy Bakonyi, a popsztár.
Az egyik teremben volt a diszkó, épp Vona Robi jött ki, mondta, hogy itt van Magenheim Julcsi, most táncolt vele, jó popsija van. Fölvilágosítottam, hogy az más, ez Horschnett Gabi, Magenheim Julcsi egy másik szereplő.
Visszamentünk a szállásunkra, de a faházunkba nem tudtunk bemenni, mert odabent volt Dénes és Vági Ildi, kitettek egy cipőt is sokat mondóan az ajtó elé. Bementünk Rabcsákék faházába, ott volt az egyik ágyon Hangodi Tündi, én melléfeküdtem, mire ő elkezdte simogatni az arcomat. Aztán Roland és Géza azon röhögtek, hogy a farmeron keresztül is látszik, hogy áll a farkam, mire én betakartam Tündit is, és magamat is egy pokróccal. Beszélgettünk, amikor kopogtak, s bejött Nagy Vali, leült közénk, és meglátta a kisasztalon Rabcsák óvszerét. Elkezdte nézegetni, erre Rabcsák azt mondta, hogy nekiadja, de hogyha akarja, most ki is próbálhatják. Vali azt mondta, inkább nem, azzal zsebébe tette az óvszert, és kiment. Géza meg indult utána, hogy megy, és meghúzza, Tündi is biztatta, hogy húzd csak meg a Valit, Géza, aztán gyere vissza. Vissza is jött, de sokkal hamarabb a kelleténél.
Kisvártatva bejött Sáfár Ica, teljesen lesápadva, hogy nincs-e valakinek görcsoldója. A gyomrát fogta, kikísértük a házak elé, ahol már ácsorogtak néhányan, körbeálltuk Icát, aki kétrét görnyedve öklendezett. Sárdi Anikó erre megjegyezte, hogy Ica, ha már ennyien figyelnek, igazán produkálhatnál valamit, és ekkor Sáfár Ica végre kidobta a taccsot.
Valamikor egy óra felé betámolygott Fedor Tibi, boldog húsvétot kívánt, és egy sörösüvegből meg akarta locsolni Hangodi Tündit.
Szombaton Esztergomban voltunk, Rolanddal könyvesboltokban jártunk, ő megvette a Szent Ágoston vallomásait, én is meg akartam, de nem volt már rá pénzem, azt mondta, nem baj, úgyis kölcsönadja. Késő délután érkeztünk Budapestre, Dénest, Gézát, Filát, Beatrixot és engem kiraktak a Nyugati pályaudvarnál, mert mentünk Illés-koncertre. Elsétáltunk a Blaha Lujza térig, onnan metróval tovább a Népstadion felé. Nyolc órakor kezdődött a műsor, előbb eljátszották elejétől végig az István, a királyt, aztán fél tizenegytől következett az Illés.
1990. szeptember 16., vasárnap
Hajnalban értünk haza, így akkor nem is jutott eszembe megnézni az Alföldi Krónikát, pedig mindig szombaton van benne irodalmi oldal. Vasárnap délelőtt aztán megnéztem, és nagy örömre fölfedeztem, hogy benne vagyok.
Megjelent nyomtatásban az első novellám!
1990. szeptember 26., szerda
Iskola után gondoltam egyet, és fölmentem Sáfár Icáékhoz. Anikó nagyon kedvesen fogadott. Elmentünk az antikváriumba, el akarta adni néhány régebbi tankönyvét, de nem vették meg egyiket sem. Utána egy darabig mászkáltunk a városban, mert Ica megkért bennünket, hogy ne siessünk haza, ugyanis hamarosan jönni fog a barátja. Mikorra visszamentünk, senki nem volt otthon, Anikó leült, hogy készüljön a holnapi matek dolgozatra, én ott maradtam neki segíteni. Példákat oldottunk meg, elmagyaráztam, minek mi a menete, aztán megkínált csokoládéval. Egész estig ott maradtam vele, és végre boldognak éreztem magam.
1990. október 5., péntek
Újra csak Anikóéknál. Ezúttal sem beszéltünk meg előzőleg semmit, meglepetésszerűen ugrottam föl. Éppen takarított, aztán nekilátott kukoricát főzni. Elmeséltem neki, hogy Gyulával, akárcsak az év elején, újra a pártokat járjuk, mivel hamarosan lesznek az önkormányzati választások, és most annak a plakátjait gyűjtjük. Mikor megfőtt a kukorica, azt mondta, menjek el, vendéget vár, a nyáron Budapesten, amikor a papneveldében dolgozott, megismerkedett egy sráccal, aki véletlenül itt tanul a főiskolán, ma fog eljönni látogatóba.
Rolandtól kaptam egy érdekes könyvet. Hamvas Béla írta, filozófikus esszék vannak benne, de nem olyan jellegűek, mint amilyeneket a filozófia órán tanulunk. Írtam egy novellát is, azt tervezzük, hogy föl kéne olvasni az egyik magyar órán. Beszéltem Németh Erikával is, nem tarthatnánk meg mi egy órát, úgy, hogy én fölolvasnám az egyik írásomat, Rabcsák Géza is fölolvasná valamelyik versét, aztán Roland is mondana valamit, és így az osztályt rábírnánk arra, hogy elbeszélgessünk filozófiai meg művészeti kérdésekről. Hogy megtudják azt, hogy van másmilyen út, hogy nem kell föltétlenül beleesni abba, hogy iskola, munkahely, családalapítás, aztán ennyiből áll az élet.
Büszke vagyok magamra, úgy érzem, valami megindult bennem. Elhatároztam, hogy művész leszek, lehetőleg író, és soha nem fogok megalkudni.
1990. október 9., kedd
Ma van John Lennon születésének ötvenedik évfordulója. Tanítás után fölmentem Anikóhoz, és elmondtam neki, hogy gondoljon majd este Johnra, mert hibái ellenére igazán nagyszerű ember volt. Előtte a Fidesznél jártunk Gyulával, úgyhogy megmutattam Anikónak is a HEJHA-plakátokat. ("Hej, ha nem lenne több tanácselnök, se szolgabíró!...") Aztán hazamentem, tanultam.
Este a tévében Lennon-film volt, egy órás, a címe Grow old without me, azaz Élj tovább nélkülem. Yoko csinálta, John emlékére, nincs benne semmi kommentár, csak klippek, koncertrészletek, interjúk. Nagyon jó.
1990. október 17., szerda
Megtartottuk a magyarórát. Felemásra sikerült, nehezen indult, aztán egész jó dolog kerekedett ki belőle. A Fejetlenül című novellámat vittem be, az óra elején Németh Erika mindjárt azt mondta, hogy akkor át is adja a szót nekünk. Én ekkor fogtam magam, és kimentem a teremből, mivel előzőleg Vági Ildivel már megbeszéltük, hogy ő fogja fölolvasni az elbeszélésemet. Amíg a fölolvasás tartott, föl és alá mászkáltam a folyosón, míg Rabcsák Géza ki nem jött, hogy Bence, gyere már be, mert senki sem tudja, hogy most mi van. Visszamentem, leültem Géza mellé, és elkezdtem arról beszélni, hogy azért csináljuk most ezt a performance-ot, vagy nevezzük akárminek, hogy rádöbbentsünk mindenkit arra, hogy van másik út, amelyen az ember boldog lehet anélkül, hogy megszakadna a mindennapi robotolásban. Igazából csak makogtam össze-vissza, nem tudtam, hogy pontosan mit kéne mondani, érzések kavarogtak bennem, és ezeket nem tudtam elég hűen visszaadni. Így aztán inkább bejelentettem, hogy akkor Géza is fölolvassa néhány költeményét. Úgy is lett, utána Géza is mondott pár gondolatot, nagyjából olyasmit, amilyeneket én, majd átadtuk a szót Rolandnak, bízván abba, hogy az ő filozófikus beszédmódja majd pontosítani tudja az elképzeléseinket. Ezután Roland beszélt, hosszú perceken keresztül, és a beszélgetésbe Németh Erika is bekapcsolódott, aztán Vági Ildi is közbeszólt, és végezetül egész sokan elmondták bizonyos gondolataikat meg érzéseiket.
A beszélgetés legizgalmasabb részén már nem lehettem jelen, mivel közben kicsöngettek, és bár Németh Erika mondta, hogy ő ráér, aki maradni akar, az maradjon, néhányunknak azonban matek faktunk volt, úgyhogy nekem mennem kellett. Géza és Roland mesélték utána az ebédlőben, hogy volt, aki elsírta magát, merthogy eddig őt annyira félreismertük.
Vettem egy könyvet: Franz Kafka: Az éhezőművész, az Olcsó Könyvtár-sorozatból. Nagyon klassz novellák vannak benne, én is megpróbálok olyanokat írni, mint amilyeneket Kafka írt.
EB-selejtezőn egy-egyet játszottunk az olaszokkal, úgy, hogy Disztl László fejesgóljával sokáig vezettünk, és Baggio csak tizenegyesből tudott egyenlíteni.
1990. október 18., csütörtök
Tegnapi akciónk sikerén fölbuzdulva mentem föl Sáfár Icáékhoz, hogy Anikót megkérdezzem, hogy tetszett neki művészi megnyilatkozásunk. Mikor megérkeztem, nem voltak otthon, úgyhogy a lépcsőházban ülve vártam rájuk, és közben Kafka elbeszéléseit olvastam. Egy félóra elteltével érkeztek meg, köszöntek, és elindultak a lakás ajtaja felé, én meg utánuk. Odafönt Ica bement a konyhába, Anikó meg a szobába, hallottam, hogy elhúzza a függönyt, sercent a slicc, levette a farmerjét, és lefeküdt az ágyra. Én ott álldogáltam tanácstalanul az előszobában, amikor Ica kijött a konyhából, bement Anikóhoz, és tisztán hallottam, ahogy azt mondja neki, hogy ne csinálja már ezt velem. Mire Anikó azt válaszolta, hogy el is felejtette, hogy én itt vagyok. Fölvette a farmerjét, elhúzta a függönyt, Ica kijött, hogy menjek be Anikóhoz. Bementem, és leültem a szőnyegre, szemben Anikóval, aki a heverőn ült. Hallgattunk, aztán azt mondtam, hogy azért jöttem, mert érdekel a véleménye, hogy milyen volt a tegnapi magyar óránk. Ebben a pillanatban csöngettek, és megérkezett Ica barátja, Sanyi, meg annak egy Béci nevű haverja, legalábbis Ica ezen a néven mutatta be nekem. Bejöttek mind a négyen a szobába, én továbbra is a szőnyegen ültem, és hallgattam, hogy mit beszélnek. Arról volt szó, hogy Anikóék szeretnének mindenképpen táncolni a februári tablóbálon, és erősködtek, hogy Sanyi és Béci legyenek a partnereik, mivel, ahogy Anikó fogalmazott, ők az osztály fiútagjaival nem hajlandóak parkettra lépni. Erre Béci azt mondta, hogy majd átgondolja a dolgot, de egyébként nagyon szívesen, meg egyébként is, ő nagyon jó táncos, ha kicsit gyakorol, akkor meg pláne. Ennél a pontnál fölkeltem, és otthagytam őket, könnyes volt a szemem, miközben mentem le a lépcsőn.
1990. október 26., péntek
Csütörtök este a Híradóban még mutatták, hogy a benzináremelésről szóló kormánydöntés után Budapesten taxisok nyomulnak a hidak felé. Másnap reggel pedig, miközben készülődtem iskolába, a rádióban bemondták, hogy az ország hídjait és fő közlekedési csomópontjait elzárták a taxisok.
Miután leszálltam a buszról, gyalog mentem tovább, a főutca teljesen csendes volt, nem jártak rajta az autók, én is lementem a járdáról, és a kihalt négyesen igyekeztem az iskola felé. A gimnázium ajtajánál aztán már látszott, hogy a híd lábánál ott állnak a taxisok, teljesen elzárják az utat, és persze megbénítják ezzel a normális forgalmat is. Az iskolában nagy izgalom volt, az órákat nem tudták rendesen megtartani, mindenki állandóan az ablakoknál álldogált, és figyelte, hogy mi folyik odalent. Voltaképp nem történt semmi rendkívüli, az úton keresztbeálltak a taxik, a sofőrök az autóik mellett beszélgettek, és egy nagy csomó ember vette őket körbe. Ott álldogált néhány rendőrautó, de a rendőrök is az emberekkel beszélgettek. Időnként szirénázva föltűnt egy-egy rohamkocsi, akkor pár taxis elállt az útból, és útjára engedték. Egyszer megjelent egy forgatócsoport is, és interjúkat csináltak a lent ácsorgókkal.
Mivel mindenki az ablakokban lógott, a szünetekben többször is bemondták a hangosbemondóban, hogy aki az ablakok közelébe megy, igazgatói figyelmeztetést fog kapni. Végül az egész iskolából Bakonyi Dénes kapott ilyet, mert balszerencséjére észrevették, amint a történelem terem ablakán kihajolva ordibált lefelé olyanokat, hogy kitartás, le a kormánnyal, éljenek a taxisok satöbbi. Dél felé a folyosón azt mondta Németh Erika, hogy a rádióban bemondták, a rendőrség hamarosan nekilát az útvonalak megtisztításának, úgyhogy nagy ramazuri lesz.
Gyalog mentem haza, az anyám is otthon volt már, valahonnét szerzett egy nagy csomó kenyeret, a lelkemre kötötte, hogy ne menjek az ablakok közelébe, mert rám lőhetnek. Addigra már összeszaladt az egész ház, az egyik szomszédunk azt mondta, hogy tisztára ötvenhatos hangulat van. A híd felől állandóan szirénázás hallatszott, furcsa volt, hogy ennyi mentőautó jár épp most, mire valaki megjegyezte, hogy ötvenhatban is szirénázó rohamkocsikban csempészték az ávósokat, és ugyanez volt tavaly télen, a román forradalom idején is. Anyám hót ideg volt, amikor visszament a munkahelyére, és még egyszer a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak magamra, senkit ne engedjek be, és ne menjek az ablakok közelébe.
1990. október 28., vasárnap
Nekem már nagyon elegem lett a taxisokból, a feszültség érezhetően nőtt, a tévé mindvégig egyenes adásban közvetítette az eseményeket, úgyhogy el tudom képzelni, mi történt ma Budapesten. Bementem délelőtt a városba újságot venni, üresen kongtak az utak, egyszer csak föltűnt mellettem egy taxis, dühösen ráztam feléje az öklömet, hogy ez már tényleg terror, amit csinálnak, igazuk van a kormánypárti tüntetőknek.
Este fölhívott Rabcsák Géza, arról beszélgettünk, hogy lehet, hogy reggel nem kell iskolába menni, mert addigra megkezdődnek az utcai harcok, vagy az is lehet, hogy megyünk iskolába, de a portás belépés után mindenkinek géppisztolyt nyom a kezébe. Ezen röhögtünk, és közben a tévében elkezdődött az élő közvetítés az Érdekegyeztető Tanács üléséről, hamarosan bemondták, hogy megszületett a megállapodás, a feleknek csak alá kell írnia.
1990. október 29., hétfő
Reggel a táskáinkkal elbarikádoztuk az egyik átjárót. A tanárok nevetve átlépték az akadályokat, és azt kérdezgették, mi van itt, megint blokád, nem, mondtuk, újjáépült a berlini fal.
[Tovább]
|