7/A
Bence elmesélte a szerelmeit, szép sorjában, ahogy jöttek egymás után, kicsiket, nagyokat egyaránt, és meggyőződhettem arról, hogy a fiam ilyen tekintetben nem az én génjeimet örökölte: hódításokkal, velem ellentétben, aligha dicsekedhet, a nőkkel - azaz korából fakadóan: a lányokkal - való kapcsolataiból rendre vesztesként távozott, félszegsége és gyávasága megakadályozta abban, hogy olyan fölénnyel, olyan macho-tudattal nézzen a nőkre, ahogyan azt ennyi idős koromban én tettem.
Azokban a hetekben többször is azon tűnődtem, miért van az, hogy Bence ennyire félszeg, majd egyre inkább úgy találtam, hogy ennek minden bizonnyal a dadogása lehet az oka. Ez volt az a téma, amelyről még soha nem váltottunk szót, én nem hoztam szóba, és ő is kerülte a kérdést, pedig tudom, a dadogóknak nagy könnyebbséget jelent, ha valaki beszél minderről velük, mivel olyankor úgy érzik, az illető a beszédzavarukkal együtt elfogadta őket olyannak, amilyenek. Holott ez ilyen formában nem igaz, hiszen természetes, hogy az ember a dadogót a dadogásával együtt fogadja el, ő azonban efelől - ha nem bízik eléggé a dolgokban és önmagában - korántsem biztos, olykor épp azt várja, hogy hozzuk szóba az ügyet, mert akkor ő is őszintébb lesz, jobban meri vállalni önmagát, úgy érzi, nem kell palástolnia beszédhibáját, mert már úgyis észrevettük.
Több dadogó ismerősöm is van, mellesleg írók körében ez gyakorta jelentkező dolog - most majdnem problémát írtam, aztán meggondoltam magam, hiszen tekinthetjük problémának és adottságnak is egyaránt, a különbség, úgy hiszem, abban rejlik, maga a dadogó minek tekinti ezt. A dadogásnak ugyanis pontosan az a veszélye, hogy - nevezzük nyugodtan így: - szenvedő alanya könnyen rémesnek érezheti helyzetét, úgy véli, valami olyan súlyos fogyatékossága van, amely hátrányosan érinti őt sok tekintetben, majd amint mindezt végiggondolja, egyszeriben a rögeszméjévé válik, hogy dadog, és ilyenkor kézzel-lábbal, foggal-körömmel veszi föl a harcot a képzeletbeli rém ellen. Mindennek következménye aztán a logofóbia, azaz amikor - tegyük gyorsan hozzá: az esetek többségében sajnos teljes joggal - félve attól, hogy ha megszólal, dadogni fog - amely viszont ugye megbocsáthatatlan bűn -, inkább nem szólal meg, nem tesz meg, nem intéz el olyan dolgokat, amelyek elengedhetetlenül szükségesek akár az élet egészéhez, akár leghétköznapibb ténykedéseinkhez. A dadogó ekkor válik önmaga áldozatává, kényszerképzetei támadnak, a dadogása szabja meg tevékenységeit, olyan cselekedetekbe például eleve nem is fog, amelyben beszéde meggátolhatja - legjellegzetesebb példája ennek az, hogy esetleg saját érdekében föl kellene ugyan hívnia valakit telefonon, ám a beszédtől való félelmében addig húzza-halogatja a dolgot, hogy mire valóban sor kerül rá, tényleg egy szót sem tud kinyögni -, esetleg kegyes önámításokba ringatja magát, hogy miért nem tette meg ezt és ezt. A dadogás ettől a perctől fogva már igazán gyilkos tud lenni, a dadogó küzd ugyan ellene, de rossz eszközökkel, mert meg akar szabadulni tőle, szembefordul vele, és mivel a küzdelemben állandó félelem györti, heroikus harca majdhogynem kudarcra ítéltetik.
A dadogás legnagyobb orvossága ugyanis az a folyamat, amely során az ember elfogadja beszédének eme fogyatékosságát, megtanul élni vele, tudatosítja magában, hogy ez nem betegség, mégcsak nem is szégyellni való dolog, hanem önmagának, egész személyiségének a része. A harmincas évek neves publicistája, Hevesi András írja ezt le a legemlékezetesebben önéletrajzi ihletettségű regényében. Mikor Párizsban tartózkodott, és ott a huzamosabb ideje tartó nőhiánya miatt eufémikus kifejezéssel élve - az utcalányok kegyeire kényszerült, egy este megszólított egy prostituáltat, aki csodálkozva vetette a szemére, hogy de hisz uram, ön dadog... Mire a mi Hevesink a legszívesebben kezet csókolt volna az illető hölgynek, mivel úgy érezte, ezzel a mondatával nemhogy kiismerte őt mindjárt az első pillanatban, hanem rávilágított személyiségének leglényegesebb vonásaira is. Tudom, hogy igazából nehéz, és még inkább hiteltelennek hangzik erről beszélni úgy, hogy az ember nem szenved ebben (Andi mesélte, hogy egyszer zuhanyzás közben eszébe jutott, mi lenne, ha elkezdene dadogni, és ettől aztán rettenetesen megrémült), magam azonban többször is beszélgettem dadogó írókkal, akik vagy valamelyest "átestek már a dolgon", vagy még javában küszködtek beszédzavarukkal, és tőlük hallottam, hogy a dadogás elleni leghatékonyabb küzdelem alapja, hogy az ember nem megijed a ténytől, és nem kezeli azt fogyatékosságnak, hanem tudomásul veszi, hogy ő dadog. Magyarán: nem azzal foglalkozik, hogy mások mit szólnak ehhez, hanem önmaga és mindenki tudtára adja, hogy ő egy olyan valaki, akinek beszédében bizonyos ritmuszavarok vannak, és punktum, semmi több. Egy erdélyi srác mesélte nekem néhány éve Tatán, a JAK-táborban - odaát egyébként az a mondás járja, hogy aki dadog és ír, nagy prózaíró lesz -, hogy ő aztán az égvilágon mindent megpróbált, a gyerekkori logopédiától kezdve, keresztül azokon a fázisokon, amikor az ember igyekszik legalább tompítani a dolgot - ez többnyire abból áll, hogy beszéde során olyan szavakat keres, amelyeket a leginkább ki tud ejteni, ennek előnye az, hogy birtokában lesz egy hatalmas szókincsnek, hátránya, hogy hiába próbálja átszerkeszteni az egyes szinonima kedvéért a mondatot, az esetleg elveszíti szándékolt jelentését -, azon felül jógázott, meditált, egy ideig buddhista volt, igyekezett lassítani életritmusát, mindenféle relaxációs tréningeket, és önfejlesztő gyakorlatokat végzett, mígnem egy szép napon ráébredt arra, hogy a dadogás, ha az azt kiváltó ok már megszűnt, mindössze beszédben jelentkező ritmuszavar, és semmi több, a legokosabb tehát tudomásul venni, hogy így beszélünk, és eme hibánk kedvéért fölösleges aztán átprogramoznunk egész életünket.
Ez az erdélyi fiú - egyébként induló és igazán tehetséges prózaíró - olyan hévvel és lendülettel mesélte el ezt az egészet, hogy csak a nagyon alapos odafigyelő vehette észre, hogy olykor megakad egy-egy szó kiejtése előtt. Saját bevallása szerint korábban ez nem így volt, a logofóbia tipikus megnyilvánulásait szenvedte végig, még baráti társaságokban sem mert megszólalni, a telefonkagylót szinte soha nem vette föl, ennek következtében mások azt gondolták róla, hogy unalmas, zárkózott, magának való alak, és a legszörnyűbb az, hogy erről ő maga is meg volt győződve. Nagy utat tett meg tehát, mégpedig a saját erejéből, és ha erre képes volt, az azt jelenti, hogy még nagyon sok másra is képes lehet. A dadogás hatalmas előnye ugyanis az - amelyet mi joggal irigyelhetünk a dadogóktól -, hogy megacélozza az akaratot, kitartásra és önismeretre nevel. Más út, bízván állíthatjuk, ugyanis tényleg nincs: az ember állandó görcsök és félelmek, kudarcélmények egész sorozata kíséretében vagy belefog egy reménytelennek tűnő sziszüphoszi birkózásba, vagy igyekszik megismerni magát, ahhoz, hogy elfogadhassa és elfogadtathassa egész valóját.
Úgy gondoltam, meg fogom kérdezni Bencét, mióta dadog, és tudja-e, hogy mitől, egyelőre azonban még nem akartam ezt a kérdést különösebben feszegetni. Igyekeztem minden apró jellel a kifejezésre juttatni, hogy engem ez a tény csöppet sem zavar, és úgy láttam, jóleső megkönnyebbüléssel veszi ezt tudomásul. Bevallom, ilyenkor elfogott az a számomra korántsem üdítő gondolat, hogy talán nekem is lehet vajmi közöm a fiam dadogásához, ha több nem is, annyi mindenképpen, hogy Bence apa nélkül nőtt föl, és ebből kifolyólag ki tudja, milyen megrázkódtatások érték eddigi életében. Ilyenkor csak találgatni tudok, hogy mi minden történhetett, az szent igaz, hogy Bence különösen érzékeny és különösen zárkózott fiú, nem mondanám rá, hogy befelé forduló és magának való, ellenkezőleg, helyenként nagyon is életvidámnak érzem, mégis, erősen befolyásolja minden tettét, minden megnyilvánulását az a különös félszegsége, amelyet én a dadogásából eredeztetek le, bár az is lehet, hogy rossz irányba tapogatózom, és az egész fordítva működik, Bence épp a gyávasága és a félénksége miatt dadog. S ez volt az a pont is, amely miatt egyelőre nem igazán tudtam, hogyan viszonyuljak ehhez a kérdéshez, hiszen bármennyire is megláttam, észrevettem, valamint megéreztem bizonyos dolgokat - azaz inkább úgy mondanám: írói mivoltomból fakadóan egyes, általam észlelt momentumoknak magamban jó alaposan utánagondoltam, illetve amolyan fantáziaszerű következtetéseket vontam le belőlük -, nem tudtam megmondani, milyen szerepet játszik Bence életében dadogásának ténye. (Föltűnt ezzel kapcsolatban még az is, hogy regényében mindössze egyetlen egy helyen említi ezt a dolgot, és akkor is csak futólag elintézi néhány sorban.)
Egy író persze szükségképpen érzékeny mindenre, önmagára, a körülötte lévő emberekre, szerettei megnyilvánulásaira, a világ létező összes dolgára, hiszen a nap minden percében olyan élmények érik, amelyek katarzisként érintik meg egész valóját, és amelyekből kiformázza azt, amelyet írásnak, alkotásnak szokás nevezni. Az érzékenység ebből eredően gyakorta félénkséggel jár együtt, hiszen az író tapogatózik, keresgél, soha nem lehet biztos abban, hogy éppen a jó irányba mozdul el most a keze, hogy most valóban olyan dolgokba kukkanhat bele, amelyek valami újat adnak a számára. Az író akkor is folyamatosan mozgásban van, amikor mások tunyának, lustának, lassúnak érzik, az író állandóan dolgozik, fölveszi a hangokat és a látott képeket, s ezáltal olyan információk birtokába jut, amelyek rátelepednek benső világtükrére, hogy ott átalakulva, vagy tudatosan átalakítva, alkotásaiban jelenjenek újra meg.
(Szép lassan, de egyre határozottabban folytam bele a fiam regényébe, a bukdácsoló, izgága szöveg olvasása közben előbb észrevétlenül, majd annál tudatosabban kezdtem kijavítani a fölösleges, fals és túlfacsart dolgokat, kiegészítettem az egyes fejezeteket, sőt, némelyiket egyes szám harmadik személyben szólva szinte teljes egészében átdolgoztam, amely után Bence az eredeti és az én .szövegem összeollózásából csinált önálló fejezetet. Korábban sose gondoltam arra, hogy amolyan ikerregényt, vagy bármiféle közös munkát írjak, egyszer ugyan egy költő barátomnak fölvetettem az ötletet, hogy írjunk együtt egy novellát, olyanformán, hogy én elkezdeném, ő meg befejezi, volt már erre példa a magyar irodalomban, mire barátom nevetett, és azt mondta, hogy nekem úgyis ez a legnagyobb hibám, nem tudom a novelláimat rendesen, csattanó nélkül befejezni. Tiltakoztam, hogy nem azért hoztam szóba, egyszerűen a lehetőség tűnik érdekesnek, aztán nem lett az egészből semmi, mint ahogy már több olyan elvetélt kétkezesről is hallott az ember, amelyek az első oldalak után eltűntek a papírkosárban.
Ha már halott író vagyok, mondogatom magamban, a fiamnak még segíthetek, a regény nem jó, az idő előrehaladtával egyre inkább ez a sejtésem, de a munka tényleg jól esik. Különös: szórakozni járok és órákon át diskurálok nálam majd huszonöt évvel fiatalabbakkal, a nevemet már hallották, némelyik talán a műveimet is olvasta, főként egyetemisták, feszültséggel és lemondással teli nemzedék, ők aztán igazán sejtik, milyen is a NAGY DEGENERÁCIÓ. Nem mondhatnám, hogy én akár egy pillanatra is megfiatalodom közöttük, bágyadt arcok valamennyien, tervek és vágyak nélkül, talán - költőien szólva - Csernobil idején túl korán megtanulták azt a szót, hogy rádióaktivitás. Elátkozott generációnak érzem őket, akiknek majd a kezükbe adják az egész világot, és ők nem tudják, hogy mit kezdjenek vele. - Dehát mi nem vagyunk ugyanolyanok? - kérdezem ilyenkor magamat vádlón. - Nem a kín, a szenvedés, az embertelen gyötrelmek egész áradatáról szól a mi életünk, nem ezekről írunk állandóan könyveket és készítünk filmeket, hogy aztán önmagunk paródiáját is kigúnyolva kacaghassunk ezen a szenvtelen - most éppen orgonaillatú - világon?)
Két éjszakát töltött nálam a fiam: csütörtök este, miután későn értünk haza a Közgáz Pinceklubból, már nem ment vissza a kollégiumba, majd péntek éjjel ismét az albérletemben aludt, hogy szombat reggel együtt indulhassunk a Nyugati pályaudvarra. Mivel nekem munkám is adódott - hétfőn délre várta írásomat az Élet és Irodalom rovatvezetője -, valamint Bence sem fejezte még be szakdolgozatának bibliográfiáját, azt beszéltük meg, ebéd után mindenki megy a maga útjára, s majd este találkozunk újra.
Korán ébredtünk, legalábbis ahhoz viszonyítva, hogy az este későn feküdtünk le. Ez egyike a rossz szokásaimnak, vagy nevezzük akár adottságnak is, hiába fekszem le akár hajnalban, legkésőbb hét-nyolc órakor fölpattan a szemem, és olyankor már csak forgolódni tudok az ágyban. Szeretőim, barátnőim rendre rossz néven vették tőlem, hogy egy-egy viharos éjszaka után én már korán reggel nyitott szemmel fekszem mellettük. Alvásigényem tehát viszonylag alacsony, s bár emiatt gyakorta fáradság kísérget, sok mindenben megkönnyíti a munkavégzésemet. (Örömömre szolgál ugyanakkor, hogy a fiam is szintúgy ezeket a tulajdonságokat vallhatja a magáénak...)
Megreggeliztünk, bőségesen, Bence elmondta, hogy a kollégiumban sosem eszik reggelente, tudja, hogy rossz szokás, de neki olyankor sosincs étvágya. Otthon persze egész más, de a kollégiumban nem érez késztetést a rendes étkezésre, csak úgy, futtában szokott bekapni valamit. Elmondtam, hogy én váltakozva eszem reggelente, néha igen, néha nem, egyébként Andi arra biztat, ébredés után sose egyek semmit, a szervezetnek a korai étkezés elég megterhelő, ő például először valamikor a délelőtti órákban, és olyankor is csak gyümölcsöket eszik.
Bence itt kérdezett rá, hogy ki valójában az az Andi, és hogy honnét is ismertem meg. Korábban emlegettem előtte már egy párszor, de ő nem faggatózott, tudomásul vette, hogy talán életemben először vagyok igazán szerelmes, és pont egy olyan lányba, aki korát tekintve vele járhatna együtt. Elmeséltem, hogy az egyik műcsarnokbeli felolvasóesten találkoztunk, ő ismert fel, és ült le mellém, elkezdett kérdezősködni, hogy ugye jól tudja-e, hogy én vagyok a Bodrogi Szilárd, mert látta az arcképemet különféle könyvborítókon, olvasta is pár regényemet, tetszettek neki, és nagyon örül, hogy személyesen is találkozhatott velem. A felolvasóest után cukrászdába hívtam, majd az elkövetkező napokban és hetekben egyre sűrűbben találkoztunk, aztán egyszer csak rádöbbentem, hogy beleszerettem ebbe a lányba. Érzem a hiányát, amikor nem vagyunk együtt, ha hazautazik, szüntelen vágyom utána, hihetetlen, korábban más nőknél még nem tapasztalt boldogságot érzek, amikor magamhoz ölelem. Az ELTÉ-re jár, folytattam a bemutatást, magyar szakos, negyedéves, azonkívül fekete hajú, kreol bőrű, magas, karcsú lány. Majd hamarosan megismertetlek vele, tettem hozzá, Bence nem válaszolt semmit, csak szótlanul bólintott.
Ragyogó napsütés volt, az égen egy szál felhő sem úszott, azonban az előző napok is így kezdődtek, és rendre hatalmas zivatarokkal végződtek. Elhatároztuk, hogy kihasználjuk a napos időt, és sétálunk egyet a Belvárosban. Bence itt mesélt a szerelmeiről, s én szótlanul hallgattam hosszú előadását. Furcsán beszél a fiam, dadogásnak neveztem az előbb, mert így a legegyszerűbb, de talán nem is igazán az, nehezen ejti ki a szavakat, és közben látványos fejrázások kíséretében tikkel, mire kipréseli magában a várva várt hangot. Lányokról mesélt tehát, előbb Viktóriáról, akivel tizenkét évesen ismerkedett meg, igazi gyerekszerelem volt, kamaszok tapogatózó kapcsolata, ritkán találkoztak, annál sűrűbben leveleztek, és minden egyes randevút ideges kapkodás, szívdobogás, órákig tartó fésülködés előzött meg. Aztán az évek elteltével más irányba fordult a sorsuk, és a gimnáziumban a fiam Sárdi Anikóba szeretett bele. Szó volt még Dalmáról, aki azóta Németországba ment férjhez, és természetesen Orsolyáról is, az abádszalóki lányról, aki bő két évig volt Bence kedvese, aztán Kecskeméten, a tanítóképző főiskolán megismerkedett egy Szegfű nevű fiúval, és ennek örömére faképnél hagyta a fiamat.
(Fölszarvazott, motyogta Bence, a szó szoros értelmében fölszarvazott, és én közben halvány mosoly kíséretében arra gondoltam, vajon én hány nőt szarvaztam már föl az életemben.)
Háromnegyed tizenkettőkor a Szarka utcai pizzériában ebédeltünk, olcsó és kellemes hely, francia hagymalevest rendeltünk, valamint ásványvizet és erős paprikával sütött Margarita pizzát. Bence a régvolt dolgokról próbált faggatózni, arról az időkről, amikor, úgy mondják, a NAGY DEGENERACIÓ helyett még a Nagy Generáció létezett, említettem pár dolgot, hogy Álmodozások kora, meg hogy hatvanhétben, a kollégiumi szobában hallgattuk a Bors őrmestert, és amikor az NDK-ban voltunk építőtáborban, az amerikaiaknak mindig megvolt a legújabb Beatles-lemez. Igazából nem szeretek ezekről mesélni. Azt gondolom, a dolog már elmúlt, és most ugyan keserű szívvel nosztalgiázhatnék azon, hogy a mai nemzedéknek már nincsenek eszméi és nincsenek ideái, hogy fogyasztói társadalom, meg ahogy mondani szokás, Coca-Cola-nemzedék így meg úgy, dehát mi értelme lenne ennek? Csak megkeseríteném a szám ízét, és ez semmit nem lendítene előre. Válságos, komor, vészterhes időket élünk, és ebben a helyzetben jobb, ha az ember e]őre tekint, és azt próbálja kitudakolni, hogyan képes a saját boldogságát ebben, a mostani környezetben megteremteni?
(A vendéglőzés, mostanra már meggyőződtem erről, egy életorma kelléke, és most elsősorban nem arra gondolok, hogy milyen ennek, úgymond, az anyagi vonzata. Az étteremben étkezés finom és előkelő szertartás, azonfölül egyeseknek fontos is lehet, mivel az ember élvezi, hogy kiszolgálják, és hogy tudja, most odabent a konyhában neki készül, melegszik az étel. Pincérek sürögnek-forognak körülötted, és ilyenkor jó érzés vendégnek lenni, szembeülni a hölggyel a megterített asztalnál, és mindenféle fontos, érdekes témát megvitatni vele. A vendéglő már önmagában megszabja a beszélgetés ívét, az ember öntudatlanul is alkalmazkodik a hely légköréhez, ilyenkor emelkedettebb és fontosabb dolgokról beszél. Étteremben például nem lehet megvitatni a legutóbbi bajnoki forduló eseményeit, nem lehet politikáról és háborúkról beszélni, éttermekben életfilozófiai, esztétikai, ideológiai kérdésekről folyik a diskurzus. Klasszikus példája ennek az, amikor egy klubest után az egyetemisták elmennek együtt vacsorázni a híres filozófussal, és a vendéglő asztala mellett folytatják tovább az előbbi vitát. Az étvágygerjesztően tálalt rántott szelet, a saláták, a paradicsommal díszített hasábburgonya és a kis üveges Theodore Quelle ásványvíz mellett olyan kontaktus jön létre a beszélgetőpartnerek között, amely egyébként korábban, a klubest folyamán nem volt lehetséges. A gyomor követeli, aztán megkapja a magáét, és helyet ad az entellektüelnek, melyet a gasztronómiai kielégülés lökdös tovább, a szellemi csúcsok felé. Nem véletlen, hogy a politikai eszmecseréknél, államfői találkozásoknál kötelező a fehér, terített asztal melletti együttétkezés, ez ugyanis olyan atmoszférát teremt a partnerek között, amely semmi mással nem pótolható a tárgyalások alatt.
Az írók vendéglőkbe hívják külföldi fordítóikat, egy ízben magam is együtt vacsoráztam a Kispipában egy norvég műfordítónővel, ő hideg libamájat evett, én pedig Esterházy-rostélyost, és amikor vegyes csalamádét rendeltem, a pincér fanyalogni kezdett, hogy nem tudja, mennyire illik az hozzá. Az teljesen mindegy, nevetett a műfordítónő, és én fölbuzdulva bátorításán, megerősítettem rendelésemet. Kis adagot kaptunk, így az étkezést hosszasan elnyújtottuk, hogy minél hosszabb ideig tudjunk beszélgetni egyik kötetem oslói megjelenéséről. Ugyanis ha anélkül állunk föl az asztaltól, hogy ezt a kérdést lezártuk volna, más lett volna diskurzusunk végeredménye, így azonban a közös élvezet meghozta egyúttal annak érdemi gyümölcsét is: megállapodtunk, hogy a műfordítónő a nyár elején befejezi regényem fordítását, és mire én októberben Norvégiába utazom fölolvasóestre, ott már kapható lesz a kötet.
Éttermekbe hosszú időn át csak alkalmanként jártam, amennyiben azt a kötelesség, az illem megkívánta. A rendszeres vendéglői étkezésre Andi szoktatott rá. Mikor első ízben ebédeltünk együtt a városligeti kínai étteremben, meglepődve vettem tudomásul, micsoda ünnepélyességet jelent két ember kapcsolatában egy-egy ilyen alkalom. Előző szerelmeimmel sose jártam étterembe, igaz, egyszer, közvetlen szakításunk előtt egy hölgyet elvittem egy vendéglőbe, az est azonban rosszul sikeredett, már nem tudtuk megállítani a lejtőn azt, ami mindkettőnk számára kényszerű volt, ráadásul a tetejébe meglehetősen ostobán viselkedtem, nem tudtam a fizetés ottani pontos rendjét, és azt sem, hogyan s miképp kell ezen a helyen borravalót adni. Tétovaságom eredménye az lett, hogy a pincér csak a fogyasztott étel és ital árát számolta föl, valamint ő segítette föl a hölgyre is a kabátot, mialatt én álltam bénán és tehetetlenül egy olyan világban, amely számomra csupa idegenséget jelentett.)
Ebéd után elköszöntünk, a pizzéria ajtajában megszorítottam a fiam kezét, és mélyen egymás szemébe néztünk. Szevasz, Bence, mondtam, akkor találkozunk este, oké, felelte, és biccentett, majd figyeltem, ahogy halad a Veres Pálné utca felé, és eltűnik a sarkon.
[Tovább]
|