2/A
(Mentségemre legyen mondva...
Nem, azt hiszem, inkább nem mentegetőzöm. Mellesleg tudtam, hogy Bence Budapesten van. Hogy öt évvel ezelőtt fölvették a közgazdasági egyetemre. Margit akkor fölhívott, és elmondta, hogy Bence kollégiumban fog lakni, valahol Kőbányán, meg akarja adni neki a címemet és a telefonszámomat, és voltaképp azért keresett meg, hogy még mindig ott lakom-e. Szerencséje volt, mert épp akkoriban költöztem át a Krúdy Gyula utcából a Molnár utca tízbe. Egy másfél szobás lakást vettem ki, a régit eladtam, épp anyagi gondjaim voltak, égetően szükségem volt a pénzre, és a jövedelmemből csak erre a főbérlő nélküli albérletre futotta.
Akkortájt éleződtek ki a gondjaim az írás körül: hirtelen úgy éreztem, hogy megcsömörlöttem ettől az egésztől, belefáradtam abba, hogy loholjak egykori nevem után, és már nem volt kedvem írótársaságba sem járni. Egy darabig még kísérleteztem, megpróbáltam összeütni egy regényt, aztán amikor éreztem, hogy a folyóiratok egyre nagyobb fanyalgással fogadják a novelláimat, és nem egyszer érzékeltették, hogy csak a nevem miatt közlik őket, föladtam a dolgot. Mivel azonban írás nélkül, egész pontosan, valódi civil szakma nélkül nem tudtam pénzt keresni, kénytelen voltam eladni a lakásomat, és átköltözni a Molnár utcai albérletbe. Erről számoltam be Margitnak, aki szenvtelenül végighallgatott, aztán azt mondta, jó, akkor adjam meg az új címemet és a telefonszámomat, majd azt írja föl Bencének, hogy ha szüksége van valamire, ha nagyon elveszettnek érzi magát, föl tudjon keresni. Jó lenne, ha segítenél neki a beilleszkedésben Budapesten, tudod, micsoda város az, tette még hozzá Margit, és én bólintottam, azokban a napokban épp erről beszélgettünk az Írók Boltjában Márton Lacival.
Diósy Jóska segített ki egy ötlettel: azt javasolta, mi lenne, ha megpróbálkoznék a publicisztikával. Ha az író nem tud prózát, szépirodalmat írni, kenyérkereseti lehetőségként még ez is szóba jöhet, magyarázta, és én kedvetlenül, nem kis irigykedéssel hallgattam. Hetvenegyben még együtt indultunk az Új Dekameron antológiában, és tessék, őt ma már Esterházy és Nádas mellett emlegetik, én pedig, miután lényegében kifogytam a mondanivalóból, afféle kényszermunkaként recenzióírásra kényszerülök.
Továbbra is szabadúszó maradtam, a különbség az lett, hogy novellák és regények helyett kritikákat, publicisztikákat, kisesszéket, tárcákat kezdtem írni a napilapokba és az Élet és Irodalomba, azonkívül olykor egy-egy angol vagy amerikai író kisprózáját is lefordítottam, amelyek meg is jelentek a Nappali Házban.
Nem tudtam, hogy Bence ír, mitöbb, egy-két írása már meg is jelent vidéki lapokban, nagyon váratlanul ért, amikor egy nap fölhívott, és mindenféle bevezetés nélkül közölte, hogy egy regényen dolgozik, amelyhez szüksége lenne az én segítségemre is. Elképedtem a dolgon, aztán persze rögtön találkozót javasoltam. Hirtelenjében az is eszembe jutott, hogy voltaképp még nem is láttam Bencét, amióta Margit elköltözött Budapestről, olykor küldött egy-két fényképet, de " élőben" csak olyan három-négy éves korában találkoztam vele utoljára. Margit persze félti tőlem, jó, elismerem, meg van rá minden oka, és az igazat megvallva, az utóbbi tizenöt-húsz évben - most utána kéne pontosan számolnom, Bence huszonhárom éves, szóval, valami ilyesmi lehet ez az időtartam - nem túl sűrűn jutott eszembe egyikük sem. Tudomásul vettem, hogy vidéken élnek, hogy Margit kizárt engem mind az ő, mind a fia életéből. Amikor bejelentette, hogy Bence Pesten fog egyetemre járni, jó darabig vártam a fölbukkanását, de Bence csak nem jött, és szép lassan megint elfeledkeztem róla. Februárban persze majd kiesett a kezemből a kagyló, amikor meghallottam a telefonban a nevet.
A második, ami meglepett, az volt, hogy Bence dadog. Bizonyos időszakokban alig észrevehetően, máskor viszont elég rendesen, olyankor levegő után kapkodva préseli ki magából a szavakat. Amikor erre figyelek, mindig lelkiismeretfurdalásom támad, és arra gondolok, persze, Margit minden bizonnyal meg van győződve arról, hogy ennek is én vagyok az oka.
Nem akart eljönni a lakásomra, az Akácfa utcai Kispipa vendéglőben találkoztunk pár nappal később, dobogó szívvel vártam rá, és amikor a Blaha Lujza tér felől föltűnt egy ballonkabátos, nálam valamivel magasabb, kissé görnyedt tartású, csoszogó léptű, de határozottan szép arcú fiú, tudtam, hogy Bence az. Elébe siettem, és kezet ráztunk, tétován néztük egymást, majd az én sürgetésemre bementünk a vendéglőbe. Rendeltünk, és ami ott a leginkább meglepett - a sokadik meglepetés, rövid időn belül -, hogy minden bevezetés nélkül, azonnal a tárgyra tért. Mintha idegenek lennénk, kizárólag az írót látta bennem, aki segíthetne neki a regénye megírásában. Szomorúan vettem ezt tudomásul, mert arra gondoltam, igaza van, tulajdonképp nem várhatok tőle semmi egyebet, azonfölül, hogy a vérségi kapcsolat összefűz bennünket, voltaképp semmi nem köt egymáshoz, lényegében nem is ismerjük még egymást, amellett Margit is bizonyára jól fölkészítette Bencét az apjával való találkozásra.)
Főztem egy erős kávét, fölhígítottam hideg tejjel, aztán elhatároztam, hogy fölhívom Rabcsák Gézát. Bence megadta a számát, mondván, ha beszélni akarok vele, keressem meg nyugodtan, a regény megírásához(!) mindenképpen tud majd újabb információkkal szolgálni. Nehezen találtam meg. Kedden este majdnem óránként hívtam, de sosem volt bent, tizenegy után pedig már nem kapcsoltak föl az emeletre. Másnap azt mondta a szobatársa, hogy Géza ma a barátnőjénél alszik. Csütörtökön kilenc után újra megpróbáltam, és akkor végre ő vette föl a kagylót.
- Én vagyok az - mondta, miután közöltem, hogy Rabcsák Gézával szeretnék beszélni. Olyan hangja volt (van), hogyha énekelne, azt mondanák rá, tenor.
- Hello, azt hiszem, még nem ismerjük egymást, Bodrogi Szilárd vagyok, Szegény Bence ismerőse...
- Te kerestél?
- Igen, én. Honnan tudod?
- A többiek mondták, hogy valaki napok óta engem hajkurász... Honnan ismered Bencét? Az évfolyamtársa vagy?
(S még rólunk mondják, hogy irodalmi nemzet vagyunk! Igaz, ismertem egy kolumbiai srácot, a Műszaki Egyetemre járt, és amikor kiejtettem előtte Gabriel Garcia Márquez nevét, értetlenül csóválta a fejét.)
- Nem, nem erről van szó. Együtt dolgozunk valamin, és ehhez a munkához szükségünk lenne a te segítségedre.
- Miért, miféle munka ez? - s valami nevetésszerű hangot hallatott. - Kérdőívezés?
- Kérdőívezés? - csodálkoztam. - Miért pont kérdőívezés?
- A múlt héten találkoztam Bencével a Kálvin téren, éppen kérdőívezni ment különféle megadott címekre.
- Nem kérdőívezés. Más jellegű, de ezt majd részletesen elmondom neked. Mikor érnél rá?
- Hát ma már nem. Holnap meg megyek haza.
- Tudom, holnap péntek. Nna és szombaton, vagy vasárnap?
- Csak hétfőn reggel jövök vissza Budapestre.
- Nekem jó a hétfő este.
Rabcsák Géza pár pillanatig hallgatott, aztán azt mondta:
- Nekem is jó.
- Oké, hát akkor találkozzunk hétfőn este. Mi a tipped, hol?
- Hát ezt hadd ne én mondjam már meg... - a hangjából enyhe gúny érződött ki. - Te akarsz velem beszélni.
- Jó - mentegetőztem -, csak azért kérdezem, mert ez a Vezér út elég messze van mindentől.
- Az nem gond, attól ,én be tudok menni a Belvárosba. Az óráim is ott vannak a Kálvin tér környékén.
- Akkor tudod, mondjuk, hogy hol van a Horánszky utca?
- Tudom. A Mikszáth térnél. A Krúdy Gyula utcáról nyílik.
- Nna, hát ott nyílt nemrég egy blues kocsma. Találkozzunk ott.
- Mikor?
- Te mikortól érsz rá?
- Fél hatig órám van az egyetemen.
- Pontosan hol?
- A Pollack Mihály téren, a Rádió mellett.
- Az nincs is onnan messze, ha gondolod, találkozhatnánk esetleg hatkor.
- De miért nem később? - kérdezte rövid hallgatás után. - Hat órakor még világos van.
- Nna és? Te csak sötétben tudsz beszélgetni?
Megint egy kényszeredett kacaj a vonal túlsó végéről, utána azt mondta Rabcsák Géza:
- Jól van. Hatkor azelőtt a kocsma előtt. Hogy hívják?
- Azt nem tudom, de meg fogod találni.
- Ott leszek.
(Másnap délelőtt még egyszer elolvasom Bence kéziratát. Egyelőre most se tudom, hová tegyem. Szégyellem bevallani, de egyes részeinél mintha valami gyilkos marok ragadná meg a torkomat... Mindenesetre amikor Bence telefonon érdeklődik, hogy mi a véleményem az írásáról, óvatosan azt válaszolom, nem rossz, bár van egy pár dolog, amelyen változtatni kéne.
- Az első regényem - mondja erre gyorsan. - Ne várd, hogy mindjárt klasszis legyen.
- Már miért ne lehetne klasszis? - kérdezem - Hány és hány olyan íróról tud az irodalomtörténet, akik épp az első regényükkel robbantak bele az irodalomba!...
- Ezek nagy része aztán később nem is alkotott igazán érdekeset feleli Bence. - volt egy ígéretes indulás, aztán kész, kifújt. A legnagyobbak apránként jutottak föl a csúcsra.
- Jó, de ez még nem zárja ki azt, hogy a kéziratodon nem lehetne már mit csiszolni.
- Ezt nem is mondtam. Világos, hogy lehet.
-Azért mondom, mert most védekeztél pont azzal, hogy ne várjam el tőled, hogy jó legyen.
- Ne is.
- Akkor meg minek írod?
Bence nem válaszol, és közben szinte látom az arcát, ahogy a szemében felvillan az a meggyötört, önsajnáló fény, hogy ne bántsatok. Újra csak lelkiismeret furdalásom támad.
Gyorsan elterelem inkább a témát.
- Megkerestem Rabcsák Gézát. Beszélni akarok vele.
- S miről?
- Hogyhogy miről? A regényedről.
- Ez a kettőnk regénye.
- Az ötlet a tiéd. Én csak a kivitelezésben segítek.
- S miről akarsz beszélni Gézával?
- Pár dologra rá akarok kérdezni.
Bence megint hallgat, aztán hirtelen azt mondja:
- Géza már tud a regényről.
Ezen csodálkozom.
- Nocsak. Ezt nem is említetted.
- Már mások is olvasták.
- Kik?
-Akik érintettek benne. Bakonyi Dénes, Németh Erika...
- Németh Erika? Az ki?
- Nem árulom el - nevet Bence. - Majd ki fog úgyis derülni.
- Gondolod, hogy jó az, hogy ha ennyi mindenki tud arról, hogy regényt írsz?
Bence hallgat.
- Jó - mondom. - Szóval akkor úgy beszélhetek Gézával, hogy már tud róla.
- Tud.)
Tényleg tudott. Beültünk a blues kocsmába, rendeltünk két korsó Arany Ászokat, és amikor pár szóban elmondtam, hogy miről van szó, nevetni kezdett.
- Hallottam már erről a regényről. Egyszer, talán a múlt nyáron Bence is mondott valamit, amikor együtt utaztunk Pestre, meg a múltkor a Kék Angyalban Sziszi is emlegette.
- Ő is olvasott belőle?
- Gondolom, mert ott mesélt pár részletet. Amikor megalapítottuk a Bakonyi Kanembereket, meg ilyesmi.
Hirtelen nagyon mérges lettem.
-Akkor most már áruld el - faggattam Gézát -, hogy ki olvasta még?
- Azt igazából nem tudom - mondta, és leitta a sörről a habot -, de az biztos, hogy Sziszi Bolla Petinek is mesélt részleteket, mert ő is odajár a Kék Angyalba, az meg el kezdte mondogatni, hogy elmegy Bencéékhez, és megnézi azt a regényt.
- Mert mindenkit az érdekel, hogy mit szerepel benne, ugye?
Egy darabig hallgattunk, míg én tűnődtem, és közben Géza a kocsma berendezését figyelte.
- Jó barátok voltatok Bencével? - törtem meg végül a csöndet, mert mindig kínosnak érzem a hosszú hallgatást, azonkívül haladni is akartam a beszélgetésben.
- Nem tudom, mit jelent az, hogy jó barát - mondta Géza, és megint elhúzta a száját.
- Hogyhogy nem tudod? Jóban voltál Bencével, vagy nem?
- Jóban voltam. De ez már régen volt.
- Nem olyan régen. Tudtommal öt éve érettségiztetek.
- Öt év az nagy idő.
- Tévedés, egyáltalán nem olyan nagy idő... De ez most lényegtelen. Szóval, akkor ugye azt akarod mondani, hogy egész jó barátok voltatok, de már nem vagytok egymással olyan viszonyban, mint egykor?
Géza vállat vont.
- Hát mondhatjuk így is. De ez tényleg régi dolog, és engem igazából nem is érdekel.
- A te gyerekkorod.
Megint nevetett, és már egyre komolyabban idegesített ezzel a nevetéssel.
- Mondjuk inkább úgy, hogy ifjú éveim...
- Jó - hagytam rá. (Úgy éreztem magam, mint az újságíró, aki épp a híres sztárt készül meginterjúvolni, közben a sztár persze magasról ejti az egészet.)
- Szóval, ott tartottunk, hogy a gimnáziumban jóban voltatok.
- Az első két évben igen. Úgy gondoltam, hogy ő a legértelmesebb az egész osztályban.
- Régebbről nem ismerted?
- Nem.
- Pedig közel laktatok egymáshoz.
- Az nem jelent semmit. Egy lakótelepen eszméletlen sok ember lakik.
- S milyen gyereknek ismerted meg Bencét? Túl azon, hogy őt tartottad a legértelmesebbnek.
Rám nézett, és gúnyosan vigyorgott, pillantása tele volt megvetéssel.
- Most te mit csinálsz voltaképpen? - kérdezte. - Megírod Szegény Bence életrajzát? Dokumentumregény, monográfia, vagy mi az isten? Bence ilyen nagy ember, hogy könyvet írnak róla?
- Bence regényt ír - válaszoltam, és igyekeztem nem fölemelni a hangomat. - Egész jó kis regény lehet belőle, ha sikerül. Én pedig ebben vagyok a segítségére. Csiszolgatom a kéziratát, kiegészítem ezzel-azzal.
- Ilf-Petrov - röhögött Rabcsák Géza, de nem válaszoltam.
- Bence tehetséges - mondtam aztán. - Megérdemli, hogy foglalkozzanak vele.
- Bence már a gimnáziumban is írt.
- Igen? S te olvastad őket?
Vállat vont.
- Némelyiket igen. De hát annyi idős korban szerintem mindenki ír. Én is írtam verseket.
- Ma már nem írsz?
Újra a nevetés, közben egész mélyen a söre fölé hajolt.
- Dalszövegeket írok - jelentette ki aztán.
- Kinek?
- Magamnak. Van egy zenekarom. Én vagyok az énekes.
- Bakonyi Kanemberek? - kérdeztem, mire Rabcsák Géza éles hangon fölkacagott.
- Ugyan már! Hol van az már? Vagy öt-hat éve megszűnt. Most a B. N. V. nevű együttesben játszom.
Aztán valamivel halkabban kérdezte:
- Erről is írt már Bence?
- Nem tudom - válaszoltam. - Lehet, hogy írt, de nekem még nem mutatta meg.
- Egyáltalán, minek írja azt a regényt?
- Mert érdekesnek találja azt az időszakot.
- Amikor mi gimnáziumban jártunk? - és a hangjába csodálkozással kevert hitetlenség vegyült.
- Igen, azt. Te nem találod érdekesnek?
Vállat vont.
- Az az időszak semmi nem volt. Nekem erről ez a véleményem. Nem érdemes róla regényt írni.
- Miért érzed így?
- Csak. Egyszerűen így érzem.
- Rosszul érezted magad akkoriban?
Nevetett, ezúttal talán valamelyest őszintébben.
- Most sem érzem magam valami pompásan.
- S miért nem?
- Miért? - kérdezett vissza. - Te talán jól érzed most magad?
- Ez nem ide tartozik.
- Dehogyisnem - csapott vissza egész indulatosan. - Te jól érzed magad ebben a világban?
- Igyekszem magam j ól érezni - feleltem hűvösen. - De ismétlem, hogy ez nem ide tartozik. Szegény Bencéről akarok veled beszélgetni, meg arról, hogy milyen volt a kapcsolatod vele. Vagyis milyen volt a barátságotok.
Rabcsák Géza hallgatott, és a sörben fölfelé szálló buborékokat figyelte:
- Nna? - sürgettem.
- Jó - mondta hirtelen -, tényleg barátok voltunk. Olyan tizenöt-tizenhat éves korunk körül. Csomószor átmentünk egymáshoz, játszottunk a számítógéppel, nyaranta együtt dolgoztunk a kórházban. Ennyi.
- Nocsak - lepődtem meg. - Erről a kórház-dologról nem is hallottam.
- Bence anyja szerezte a munkát. A kórház kertészetében dolgoztunk két nyáron.
- S jó volt?
Vállat vont.
- Kaptunk érte pénzt, és nem is kellett valami sokat dolgozni - azzal megint nevetni kezdett: - Tudod, az még a másik világ volt...
- S mi volt a munka?
- Egy seprűvel, egy lapáttal, meg egy gereblyével jártuk az udvart, és közben bámultuk, hogy melyik ápolónő köpenyén rajzolódik ki hátul a bugyi vonala.
- Meccsekre is jártatok, föl, Pestre...
- Igen, jártunk, de elég ritkán. Évente maximum három-négy alkalommal jöhettünk föl.
- Bence ennél jóval többet említett. Úgy írta le, hogy ez egy rendszeres hétvégi program.
- Ez baromság - és Géza nagyot húzott a már csak félig teli korsóból. - Ennyiszer nem jártunk. Egy szezonban három-négy meccset néztünk meg csak. Elsősorban a legjobbakat.
- Honvéd-meccsek?...
- Honvéd- és válogatott meccsek.
- Bence azt írja, hogy soha nem szerette a kemény magot.
Géza a fejét rázta.
- Akkoriban még nem volt kemény mag. Illetve volt egy csoport, amolyan B-közép, velünk egyidősekből állt, énekeltünk, rigmusokat mondogattunk, lobogtattuk a zászlókat meg a sálakat. Olykor volt egy-két balhé is, de ezekben Bence nem vett részt.
- S miért nem?
Vállat vont.
- Egyszerűen nem akart. Vagy nem tudom... Bence nem olyan gyerek, aki ilyeneket csinál. Soha nem járt kocsmába se velünk, akkor sem, amikor Dénes meg én már rendszeresen leugrottunk a lyukasórákban meginni egy-két sört.
- Gyáva?
- Nem tudom. Lehet. Vagy csak egyszerűen ilyen. Olyan csendes, magának való gyerek.
- Mikor szakadt meg a barátságotok?
Ezen elgondolkozott.
- Azt hiszem - mondta rövid ideig tartó hallgatás után -, hogy harmadikban már nem voltunk nagyon jóban. Felmentünk néha akkor is meccsekre, de igazából már nem voltunk haverok. Nem is jártunk már át egymáshoz. Meg akkor jött Dénes.
- Bakonyi Dénes?
- Igen, Bakonyi Dénes. Előbb nekem volt haverom, aztán Bencének, aztán megint nekem, és érettségi után megint Bencének. Azt hiszem, most is jóban vannak.
- Igen - bólintottam, mert az utolsó mondat amolyan kérdésnek hangzott.
- Dehát erről úgyis fogsz olvasni - tette hozzá Géza, és sokatmondó pillantást vetett rám.
- Gondolom - vágtam rá gyorsan.
- Mit akarsz még tudni?
- Nem is tudom - válaszoltam, mert valóban úgy éreztem, igazából nem sok értelme van ennek a beszélgetésnek. - Neked mi jut még az eszedbe?
- Bencéről?
- Bencéről is, vagy arról az időszakról, amikor a gimnáziumba jártatok.
- Mondtam, az egy unalmas időszak volt. Egyáltalán nem éri meg ezt az egész szájtépést. Fölösleges ezt az egészet ennyire túltárgyalni.
- S a rendszerváltás?
Megrökönyödve nézett rám.
- Miféle rendszerváltás?
- Ez a kulcsfogalom Szegény Bence regényében.
- A rendszerváltás? - csodálkozott. - Miért pont az?
- Mert amikor ti gimnáziumba jártatok, ebben az országban lezajlott egy rendszerváltás.
Elhúzta a száját.
- Mindig is utáltam a politikát.
- Ez nem csak politika.
- Akkor sem érdekel.
- S akkor sem érdekelt?
- Nem, akkor sem.
- Nem is beszéltetek róla?
- Nem - aztán elbizonytalanodott: - Nem tudom. Néha azért szóba került. Bencét érdekelte a politika. Olvasta az újságokat, meg osztálykirándulásokon reggel-este meghallgatta a híreket. Dénest is érdekelte. Meg talán Gyulát is. Lehet, hogy párszor szóba került.
Hirtelen mozdulattal fogta a korsót, és fölhajtotta a benne lévő összes sört, aztán kérdően rám nézett.
- Menni akarsz? - nekem még majdnem tele volt a korsóm.
Az órájára pillantott.
- Dolgom lenne...
- Hát akkor menjél. Nem tartalak föl.
Fölemelkedett a székről, és a fejébe csapta a baseball-sapkáját. Kopott farmert, zöld pulóvert, és kínai baseball-dzsekit viselt, a lábán hatalmas bakanccsal.
- Akkor megyek - mondta, és vézna kecskeszakállát simogatta.
Kezet nyújtottam.
- Köszönöm a segítségedet.
Vállat vont.
- Nem tudom, hogy miben tudtam segíteni...
- Nagyon sok dologban. Komolyan mondom.
- Akkor jó - és nevetett. - Én meg örülök, hogy együtt sörözhettem egy igazi íróval.
- Szevasz - mondtam, mert nem tudtam, hogy ez gúny volt, vagy sem. Rabcsák Géza intett a kezével, és elindult fölfelé a kijárathoz vezető lépcsőkön.
(Másnap fölhívom Bencét, és röviden beszámolok neki esti beszélgetésünkről.
- Igazából nem sokra mentem vele - teszem hozzá. - Nem volt hajlandó voltaképp semmiről sem beszélni.
- Géza ilyen - mondja Bence. - Lehet, hogy elsőre nem őt kellett volna megkeresned. Keresd meg inkább Bakonyi Dénest, ő sokkal több mindent mesélne. S sokkal szívesebben is.
Egy pillanatra elhallgat, aztán hozzáteszi:
- De ne most keresd, mert azoknál a fejezeteknél, amelyeket most olvasol, ő még nem volt az osztálytársunk. Csak harmadik év elején jött át a cébe, addig a bébe járt. Majd amikor ott tartunk, akkor keresd meg. Vagy inkább én összehozlak majd vele. Nem túl soká.
- Jó - válaszolom. - Mikor találkozunk?
- Én is ezt akartam kérdezni - nevet Bence -, mert odaadnám az újabb fejezeteket.
- Mi következik most?
- Megírtam, hogy milyen is volt az az új lány, meg írtam egy rövid jellemzést az osztályfőnökünkről, amelyet majd valahol elhelyezek a regényben. Ma este nem jó neked?
- Ma este moziba megyek Andival. Holnap viszont együtt ebédelhetünk.
- Nincs pénzem - vágja rá gyorsan Bence.
- Ugyan már. Természetesen megint meghívlak.
- Jó - válaszolja rövid habozás után. - Mondjuk egykor?
- Egykor. A Kispipa előtt, az Akácfa utcában. Visszaviszem a kéziratodat is.
- Ott leszek - mondja Szegény Bence. - S viszem én is az újabb olvasnivalót.)
[Tovább]
|