|| TARTALOM || VISSZA || TOVÁBB ||

Benedek Szabolcs: A nagy degeneráció



6/A

  Hogy leutazzam XXXXX-ra, mitöbb, ott is töltsek akár egy egész hétvégét? Ráadásul - legalábbis Margit szemében - ilyen múlttal a hátam mögött? Amilyen képtelenségnek tartottam eleinte Bence ötletét, később egyre inkább úgy éreztem, mégse lenne haszontalan egy ilyen utazás. "Azt hiszem - gondoltam, miután jó alaposan meghánytorgattam magamban a dogot -, igenis, tudnék Margit szemébe nézni, vagyis, kell hogy tudjak, ha már így elfogadtam Bencét..."
  Igen, szerencsére ez az igazság. Kölcsönös szerelmi vallomásaink után Bence is egyre inkább megnyílt előttem, és bár továbbra is a kőbányai kollégiumban lakott, sűrűn találkoztunk, amelyik napon meg éppen nem láttuk egymást, telefonon tartottuk a kapcsolatot. Igazából nem töltött túl sok időt Budapesten, hétfőn reggel érkezett, és általában csütörtök délután, estefelé indult haza, ötödéves lévén órái nemigen voltak, szakdolgozatán az utolsó simításokat végezte, az államvizsgára készült, és írta a regényét.
  - Csütörtök és péntek délutánonként a hazautazó egyetemistákkal van tele az összes vonat - közölte, mialatt a bal fülemről a jobb fülemre tettem át a telefonkagylót. - Olyankor állóhely is alig van. Úgy képzeld el, annyira tele vannak a vagonok, hogy amikor az állomásokon kinyitják az ajtókat, belülről hárman is kiesnek a peronra.
  A napnak az az időszaka volt, amikor kívülről is jut be fény a lakásba. Eljött a május, ilyenkor a legszívesebben autóba ülök, és vidékre utazom, hogy mélyeket szippantsak az orgonaillatú levegőből.
  Bence még beszélni kezdett egy felolvasóestről is, amelyet az egykori gimnáziumában tarthatnánk meg, mondván, a hetvenes-nyolcvanas években gyakran hívtak meg oda irodalmárokat, kortárs írókat, költőket, olykor egyszerre többet is, akik elbeszélgettek a diákokkal és a magyar szakos tanárokkal, felolvasták a műveiket, elhelyezték kézjegyüket az iskola emlékkönyvében, aztán ha még mindig beszédes kedvükben voltak, nemcsak az iskolai újság izgatott főszerkesztőjének adtak interjút, hanem a városi napilap meghívott munkatársainak is. Föl lehetne eleveníteni ezt a hagyományt, biztatott Bence, ha már tényleg lejössz, gyere pénteken, így csinálhatnánk egy ilyen rendezvényt is. Ezt azonban gondolkodás nélkül visszautasítottam. Úgysem ismerik az én nevemet és a műveimet a középiskolások, hívjanak nálam nagyobbakat, az jobban megérné az iskola számára is, hiszen többen eljönnének, nagyobb lenne a visszhang. Magamban meg úgyis bohóckodásnak éreztem volna az egészet, nekem kínos ez a "beszélgetés Bodrogi Szilárddal, az íróval", mert milyen író az, aki újabban már nem tud írni?
  Végül a következő hétvégére, május első szombatjára tűztük ki az utazást. Fölajánlottam Bencének, menjen csak nyugodtan haza, amikor akar, majd utána utazom, és fölhívom a vasútállomásról, de ő azt válaszolta, hogy nem, jobb, ha együtt megyünk, esetleg hétközben hazaugrik, és amennyire lehet, illetve amennyire kell, fölkészíti az anyját az érkezésünkre. Rendben van, bólintottam rá, és nagyon örültem, hogy együtt utazunk, igazából titokban ezt vártam, hogy Bence is így gondolja majd, s lám, nem kellett csalatkoznom... Szombaton már náluk ebédelünk, délután megmutatja nekem a várost - igaz, korábban jártam már ott, de csak átutazóban, és nem emlékszem belőle semmire -, este pedig vagy visszatérek Budapestre, vagy majd meglátjuk, mi lesz.
  A programnak ez utóbbi részét Bence gondolta tovább, mondván, azért ne csak egy ebédről legyen szó, és ne csak amolyan villámlátogatást tegyek, erre el is kapott valami furcsa érzés, mert utoljára majdnem huszonnégy esztendeje töltöttem az éjszakát Margittal egy födél alatt. Aztán Bence még azzal érvelt, hogy szombaton este, ahogy mondani szokás, "benéznénk a városba", magyarán körbejárjuk a szórakozóhelyeket, hátha találkozunk valaki ismerőssel, pláne olyannal, aki szerepel a NAGY DEGENERÁCIÓban is. Ebbe a változatba csak azután mentem véglegesen bele, amikor Andi azt mondta, hétvégére hazautazik Salgótarjánba, úgyhogy nekem immár semmi kitalált vagy valós indokom nem maradt arra, hogy a szombat estét a fővárosban töltsem.

  (Az igazság az, egyszeriben arra eszmélek, hogy egyre jobban belebonyolódom ebbe a furcsa regénybe, úgy érzem, nem csak Bence regényét írjuk, hanem ez idő alatt együtt szerepelünk egy másikban is, amelynek talán, költőien szólva, a sors a szerzője, szoktatom magam a szerephez, de még mindig nem tudok betelni azzal, hogy fiam van, legutóbb meg az Astoriánál azon kaptam magam, hogy azon gondolkodom, milyen újabb történeteket lehetne Rabcsák Géza vagy Bakonyi Dénes alakja köré fabrikálni?)

  Utóbbival az utazás előtti csütörtök este a Közgáz Pinceklubban ismerkedtem meg. Rolling Stones-pólóban és színesre festett gitárral a kezében feszített a színpadon, a közönség között állva az jutott az eszembe, hogy amikor a fiam kéziratát olvastam - Bence többször emlegette, úgy gondolja, életében mindeddig egyetlen igazi barátja akadt, és az Bakonyi Dénes -, magamban ilyennek is képzeltem el, talán a regény cselekménye óta eltelt időben kicsit meghízott, termetes, szépszál legény lett belőle. Színpadi mozgása helyenként esetlennek hatott, hangja, valószínűleg szándékosan, Mick Jaggerre emlékeztetett, a zene, amelyet játszottak, nem volt túl eredeti, mert bár a saját számaikat adták elő, a szövegekben és a dallamvilágban nem volt semmi különös.
  - A nyáron el akarta küldeni a számok szövegét irodalmi lapoknak - próbálta a hangfalakat túlordítani Bence. - Mármint úgy gondolta, hogy versekként majd biztosan leközlik. Megpróbáltam lebeszélni, végül, valószínűleg ugyan nem az én hatásomra, de nem küldte el.
  - S miért beszélted le?
  - Mert szerintem gyenge versek voltak. Dénes mondjuk meg volt győződve annak ellenkezőjéről, és azt hajtogatta, hogy ilyen verseket magyar nyelven még senki nem írt. Mondtam neki, hogy nincs is ritmus bennük, a rímek sem vágnak össze, amit pedig a tartalmukban leírt, az mind közhely, de nem hitte el.
  A doboknál, mutatta Bence, Sziszi ül, ő is egykori osztálytárs, figyeltem, ahogy unott arccal veri a felszerelést, mintha nem is közönség előtt játszanának, csak egy hétköznapi próbán. Nem rendes tagja a zenekarnak, folytatta Bence, csak alkalmanként jön föl Budapestre játszani velük, mivel a Sok Köcsögnek nincs állandó dobosa. Sziszi egyébként amolyan életművész: az érettségi óta eltelt öt esztendő alatt lényegében semmit nem csinált.
  - Szeretnék egyszer majd én is úgy élni, ahogy most ő - nevette a fiam. - Gondold csak el, reggel fölébredsz, megnézed a TV-ben a Napkeltét, vagy beraksz valami filmet a videóba, magnót hallgatsz, olvasol, hangtárba és könyvtárba mászkálsz, hétvégeken együtt iszol a régi haverokkal, időnként vonatra szállsz, és elmész ide vagy oda...
  A vendégeket nem kötötte le a zenekar produkciója. Bő háromnegyed órát töltöttek a színpadon, majd miután a számokat a nézősereg gyér tapssal jutalmazta, lejöttek, és átadták helyüket az utánuk következőknek. Bence odatülekedett a színpad mögé, ahol Dénes épp a gitárját akasztotta le a nyakáról, és közben hangosan veszekedett a zenekar basszusgitárosával .
  - Mert hülye vagy - tette még hozzá a monológjához, amikor megfordult, és észrevett bennünket.
  - Helló, Dénes - köszöntötte Bence széles vigyorral, melyre ő csak egy fejbólintással válaszolt.
  - Jók voltatok - tette hozzá mindjárt Bence, és nyomatékul elismerően bólogatott.
  - Szerintem bénák voltunk - szólalt meg Bakonyi Dénes. - Majdnem az összes számot elszúrtuk. Sziszi nem tud végigdobolni három percet ugyanabban az ütemben.
  - Jól van már, maradjál - morgott Sziszi, aki eddig Dénes mellett álldogált, és szótlanul hallgatta a veszekedést a basszusgitárossal.
  - Ez itt Bodrogi Szilárd - mutatott rám Bence, és közelebb tuszkolt. - Tudod...
  - Helló - mondtam, és kezet nyújtottam. Dénes jelentőségteljesen mosolygott, Sziszi arcáról semmi nem volt leolvasható.
  Rögtön rájöttem, Dénes pontosan tudja, hogy én ki vagyok.
  - Sok Köcsög együttes? - kérdeztem, miközben kezet ráztunk.
  - Most már nem - válaszolta Dénes. - Épp a koncert előtt döntöttük el, hogy más lesz a nevünk.
  - Nna és mi? - kérdezte Bence.
  Bakonyi Dénes egy fintort vágott, és élénk orrcimpa-rángatások közepette beleszagolt a levegőbe.
  Vártunk.
  - Nna? - ismételte Bence.
  Dénes nevetett.
  - Hát ez.
  - Mi ez?
  - Ez a zenekar neve.
  - Ez a... - és Bence megismételte a mutatványt, az ő arckifejezése azonban nem volt annyira meggyőző.
  - Mint amikor valaki... - ingatta a fejét Dénes -, a többiek meg undorodva szaglásszák.
  S ezen megint nevetni kezdett.
  - S hogy írjátok le? - Bence is röhögött. - Mondjuk a plakátokra, az újságba, a Pesti Estbe?...
  - Azt még nem tudom. Majd nem írjuk le.
  A basszusgitáros és a ritmusgitáros közben elpakolták a hangszereket, és közölték, hogy elmennek, megisznak egy sört.
  - Igyunk meg mi is - néztem a társaságra, és indítványomra mindenki egyetértően bólintott.

  Hosszas sorban állás után kaptuk meg a négy korsót, aztán a terem végében, egy oszlop mögött, ahonnét nem lehetett látni a színpadot, találtunk egy üres asztalt.
  - Nna, nyomdában van már a regényed? - kérdezte Bakonyi Dénes, miután leültünk.
  Bence elpirult.
  - Nincsen - vágta rá gyorsan, és rám nézett. - Nincs még kész.
  - Hát mikor lesz már kész?
  - Nem tudom... Sok munka van vele. Ráadásul most elölről újrakezdtem az egészet.
  - Előbb be kellett volna fejezned, nem? - kérdezte Bakonyi Dénes. - A regényírók szerintem úgy szokták - pillantott rám kérdőn. - Megírják a regényt, utána látnak neki átdolgozni. Te is előbb írd már végig, aztán még annyiszor átdolgozhatod, ahányszor akarod.
  - Jól van - bólintott Bence. - Én még nem tudom, hogy kell regényt írni. Ráadásul az se tetszett igazán, amit eddig megírtam.
  - Nekem tetszett - szögezte le Dénes. - De végül te tudod, te vagy az író - s nevetett. - Amúgy meg mi újság?
  Bence vállat vont.
  - Semmi, mi? - faggatózott Dénes. - Szokás szerint...
  - Tulajdonképpen valóban semmi érdekes - bólintott Bence.
  - Csak az, ami eddig is szokott.
  - A diplomádat megírtad már?
  - Lényegében meg.
  - Leadtad már?
  - Még nem, de már csak pár apró dolog van hátra.
  - Jó neked. Akkor lényegében semmi dolgod, mi?
  Bence csak bólogatott rendületlenül.
  - Akkor már csak munka kell - folytatta Dénes. - Valami zsíros állás, aztán halálra fogod keresni magad. Nem így van?
  - Remélem.
  - Azon röhögök, hogy ma még nagyjából megegyezik az anyagi helyzetünk, aztán szeptembertől már gyökeresen más lesz... Én megmaradok a nyamvadt ösztöndíjnál, neked meg dőlni fog a pénz.
  - Igen - Bence mosolyt erőltetett az arcára.
  - Majd állok a buszmegállóban, te meg eltepersz mellettem valami nyitott sportkocsiban, integetsz, kezedben a mobiltelefonnal, én meg aztán csak nézhetek utánad. A nőkkel pedig - és Bakonyi Dénes széles vigyorral elhúzta a száját - igazán nem kell törődni. Azok majd úgyis jönnek, amikor már híres menedzser vagy vállalatigazgató leszel.
  Bence mosolygott, és szorgalmasan bólogatott.
  - Te hol laksz? - szóltam közbe hirtelen.
  - Mármint itt, Pesten? - kérdezett vissza Dénes. - A Szondi utcában van egy lakásunk. A Szépművészeti Múzeum mellett.
  - Szerintem tök olyan, mint a tiéd - sóhajtott Bence, és felém biccentett. - Ilyen régi, udvarra nyíló sötét polgári lakás. Még a szaga is ugyanolyan.
  - Miért? - csodálkozott Dénes. - Milyen szaga van egy ilyen lakásnak?
  - Majdnem olyan, mint nálunk, otthon - mondta Bence. - Gázszag van mindig a konyhában, tudod, a vízmelegítő lángjától, aztán olyan poshadt, penészes szaga van a bútoroknak is... Ilyen régiház-szag ez. Meg az is ugyanolyan, hogy a fürdőszoba mosdókagylójánál egyik lakásban sincsen melegvíz.
  - Miért, Ön hol lakik? - kérdezte tőlem Bakonyi Dénes.
  - Tegezhetsz - biccentettem feléje. - A Molnár utcában lakom.
  - A Molnár utcában?... Ismerős, de hol is van?
  - A proletár Váci utcával párhuzamos. Az Erzsébet-híd és a Szabadság-híd közötti részével, amelyik nem sétálóutca.
  - Az is Váci utca?
  - Az is. De mondom, az nem sétálóutca. Állítólag egyszer majd az is az lesz.
  Elhallgattunk.
  A színpadon már a másik zenekar játszott, ugyanannyi figyelem övezte őket, mint amennyi az előbb a Sok Köcsögnek jutott. A vendégek az éjfél után kezdődő karaoke-show-ra vártak.
  Belenyúltam a zakóm zsebébe, kivettem a cigarettát, holnap kritikát kell írnom, jutott eszembe, egész oldalas Ex libris-t, az Élet és Irodalomba. Körülbelül nyolc-tíz flekk.
  Körbekínáltam a cigarettát, de csak Bence fogadta el.
  - S jókat ír Bence? - kérdezte Dénes, mintha megérezte volna, hogy mire gondolok.
  - Jókat - mondtam, és rágyújtottam.
  - A regényéből olvastál részleteket?
  - Együtt írjuk - kotorászott a zsebében Bence. -A fater besegít - és cinkosan rám kacsintott.
  Még soha nem mondta nekem azt, hogy apa.
  - Bence írja - vágtam rá gyorsan, és átnyújtottam neki az öngyújtót. - Én csak amolyan ujjgyakorlatokat végzek. Kijavítom a hibákat.
  - Behúzod a vesszőket, meg ilyenek?
  - Annál azért több. Mondjuk úgy, hogy kijavítom stilárisan.
  Bence kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, aztán rám nézett, és gyorsan becsukta.
  - Én is olvastam részleteket a regényéből - mondta Dénes. - Szerepelek benne én is.
  - Tudom.
  - Bence, adtál már neki címet?
  - Adtam.
  - Tavaly nyáron még nem volt - magyarázta Dénes. - Vagy csak valami olyasmi volt, hogy "Szegény Bence regényt ír". Nem így van?.
  Bence bólintott.
  - Nna és most mi a címe?
  - Nem mondom meg. Majd meglátod.
  Dénes grimaszt vágott.
  - Jól van - mondta aztán. - Akkor ne mondd meg.
  S Sziszihez fordult:
  - Sziszi, te is ismered Bence regényét, nem?
  - De igen, ismerem.
  - Olvastad az egészet, ami elkészült?
  - Részleteket.
  - Azokat olvasta - szólt körbe Bence -, amelyekben ő is szerepel.
  - Miért, te melyikben szerepelsz?
  Sziszi helyett megint Bence válaszolt:
  - Amikor megalakult a Bakonyi Kanemberek.
  - Az jó rész - nevetett Dénes, és a kezével úgy csinált, mintha gitározna. - Tam-taram-tadam-tadam...
  - Az a rész jó - szólt közbe Sziszi -, hogy bejött a bések punkbandája. Az baromi jó.
  - Punkbanda! - kacagott hangosan Dénes. - Punkbanda! Óriási!
  A gurgulázó nevetéstől jobbra-balra dülöngélt a széken.
  - Azt a részt még nem is olvastam - mondtam Bencének.
  - Tudom - válaszolta. - Már kész van tavaly augusztus óta, csak még nem mutattam meg neked. Tényleg, Dénes, hozzájárulsz ahhoz, hogy néhány Bakonyi Kanemberek-szöveget leközöljünk?
  - Melyiket?
  - Mondjuk a "Nagy generáció"-t.
  - Azt nem te írtad?
  - Én csak kijavítottam. Te írtad Rabcsákkal.
  - S még melyiket?
  - Nem is tudom - tűnődött Bence. - Majd kiválasztom.
  - Jól van - bólintott rá Dénes. - De csak akkor, hogy ha fel lesz tüntetve a könyvben az is, hogy melyik számot ki írta.
  - Fel lesz.
  - Miért hívták azt a zenekart Bakonyi Kanembereknek? - kérdeztem. - Olyan idétlen név... Miattad?
  - Részben - felelte Dénes, és megint nevetett. - Tudod: Bakonyi-Bakonyi, Illés-Illés...
  - Egyszer voltunk az ABC-ben - magyarázta Bence -, és venni akartunk Bakonyi Camembert sajtot. Dénes meg azt mondta, hogy ez egy kanember-sajt. Aztán kitaláltuk, hogy legyen Bakonyi Kanemberek a zenekar neve.
  - Ettél már Bakonyi Camembert sajtot? - kérdezte Dénes.
  A fejemet ráztam.
  - Egyszer megszagoltam, de büdös volt.
  - Nem szagolni kell. Enni. Nagyon finom. Gombás sajt.
  - Szerintem - folytatta Dénes pár másodperc szünet után -, úgy kellene megírnod azt a regényt, hogy legyen valami mondanivalója. Mármint hogy szóljon valamiről.
  - Miért, hát így is szól valamiről... - vonogatta a vállát Bence.
  - Jól van, de hogy legyen valami konkrét elgondolás, ami miatt meg akarod írni. Érted.
  - Hát az az elgondolás - magyarázott Bence -, hogy amikor mi a gimnáziumba jártunk, az duplán fontos időszak volt, mivel számunkra azok az ifjúvá érésnek, vagy micsodának az évei, másrészt meg Magyarországon abban az időszakban zajlott le a rendszerváltás... S azt akarom megírni, hogy ezek az ifjúvá érő emberek onnan vidékről hogyan látták a rendszerváltás egész folyamatát.
  - Oké - gesztikulált a kezével Dénes -, de érted, azért legyen valamilyen célod is, hogy miért pont így írod meg. A múltkor épp ezt beszéltük Erikával, hogy ez hiányzik belőle.
  - Ki az az Erika? - kérdeztem.
  - A magyar tanárunk volt - mondta Bence. - Ha gondolod, szombaton vele is találkozhatsz.
  - Miért, mit csináltok szombaton? - kérdezte Dénes.
  - Megyünk hozzánk - és Bence hangjából érezhető büszkeség csengett. - Megmutatom a várost. A regényem színterét.
  - Szerintem ez nem is regény lesz - vélte Dénes. - Mert az egész nem fikció. Bence csak leírja, hogy mi volt öt-hat évvel ezelőtt. Szóval ilyen krónika, vagy osztálynapló inkább.
  - Dokumentumregény - tiltakozott Bence. -Nem hallottál még a dokumentumregényről? Truman Capote: Hidegvérrel... Tényszerűen leírta, hogy egy gyilkosság hogyan zajlott le valójában. Utána ment mindennek, aztán egyszerűen leírt mindent, úgy, hogy egy sort, egy gondolatot sem tett hozzá a valóban megtörtént eseményekhez.
  - Én nem adnék neki nevet - mondtam. - Fölöslegesnek érzem a műfaji besorolást. Csak írja meg Bence, és fejezze be, ahogy tudja. Lehet, hogy másra nem lesz jó, mint hogy most megtanul rendszeresen dolgozni egy állandó munkán, és később esetleg majd valamit kamatoztatni tud belőle. Ez is nagyon sokat jelent. Ha meg valóban lesz belőle valami, az akkor külön jó. Ugyanakkor nem találom jónak, hogy ha ennyit beszélünk erről. Babonából sem, és azért sem, mert a regény a megírása idején még csupán a szerzőjének belső ügye, és nem tartozik senki másra. Amikor már elkészült, amikor már megjelenik, és mások is elolvassák, akkor lesz mások tulajdona. Addig a szerzőn kívül senkinek semmi köze nincs hozzá.
  - Azért van - nevetett Dénes. - Nekem például van. Már csak azért, mert én is szerepelek benne.
  - S én is - szólalt meg Sziszi.
  Ezen magam is elmosolyodtam, aztán elnyomtam a csikket a hamutartóban.
  - Isztok még valamit? - kérdeztem, mert közben mindenkinek kiürült a korsója.
  - Már nem - felelt Dénes, és Sziszire nézett. - Gyerünk inkább, mert én rohadt álmos vagyok.
  - Sziszi nálad alszik? - kérdezte Bence, és valamennyien felálltunk a székekről.
  -Amint látod - mondta Dénes. - Te még mindig Kőbányán laksz?
  - Igen.
  - Nna és milyen a kollégium?
  - Béna - biggyesztette le az ajkát Bence.
  - Miért béna?
  - Mert egyszerűen az. Olyan kisstílű emberek laknak benne.
  Mikor elindultunk a bejárat felé, Dénes megkérdezte:
  - Holnap utaztok?
  - Csak szombat reggel - mondtam. - Holnap még dolgozom.
  - Jól van - bólintott Dénes. - Mi holnap megyünk haza. Valamikor délután.
  - Gyertek el szombat este a Kék Angyalba - mondta Sziszi Bencének. - Ott lesz Rabcsák is. Aztán meg lesz B. N. V. - koncert.
  - Egyébként meg - közölte Dénes - Erika a hétvégén nem lesz otthon. Elutazik a nővéréékhez.
  A negyvenhetes megállójában váltunk el egymástól. Tanakodtak, vajon jár-e még ilyenkor a villamos, mi pedig elköszöntünk, és indultunk a Molnár utca felé.
  - Soká lenne, mire kiérnék Kőbányára - magyarázta Bence.
  - Tudom - mondtam, és regénybe illően mosolyogtam a sötétben.
 

[Tovább]