|| TARTALOM || VISSZA || TOVÁBB ||

Benedek Szabolcs: A nagy degeneráció



KILENC
(Sánta kutya)

  (Akkor következzék az a fejezet, amelyet a fiam elmondása alapján én írtam meg. Igazi kétkezi munka volt, kronológikusan ide illeszthető be, stílusában igyekeztem követni a Bencéét, hogy a dolog, amennyire lehetséges, egységes maradjon. - B. Sz.)

  A két ház között, a kertben üldögélt Szegény Bence, egy akkora kövön, amekkorát annak idején Toldi Miklós dobhatott bátyjának katonái felé, combján az elsőosztályos gimnáziumi történelemkönyv nyugodott - címlapján az Akropolisz nőalakjait mintegy tíz hónappal később Bakonyi Dénes Kores javítófestékkel hóemberekké festi majd át -, fejét jobb kézfejére támasztva a kutyát figyelte, ahogy az sántikált a rózsabokrok tövében, és mindeközben Sárdi Anikóra gondolt.
  Több mint egy hónapja nem látta már a lányt, annyit tudott róla, hogy elutazott, előbb Erdélybe, a rokonaihoz, aztán Budapesten fog dolgozni, egy papneveldében lesz takarítónő, és csak az évkezdésre jön majd vissza. "Akkor legalább írjál" - ígértette meg vele, amikor elbúcsúztak, ő még kívülről a kerítés rácsába kapaszkodott, Anikó már indult befelé, és közben nevetve visszaintegetett. Tudta, hogy írni úgysem fog, ettől függetlenül minden nap várta a postást, és amikor úgy látta, hogy valami van a levélszekrényükben, boldog izgalommal szaladt le, hogy aztán szomorúan tudomásul vegye, ma se az jött, amire várt. "Majd holnap" - gondolta ilyenkor, holnap megkapom, csak egy képeslapot, Nagykárolyból, vagy akárhonnét, ki tudja, hogy működik odaát a posta, és mennyi idő alatt ér ide egy levél?...
  Egy napon Anikó nővére írt, voltaképp alig ismerte, tanárképző főiskolára járt, román-magyar szakra, csak a hétvégeken ment haza, néha péntek délután futottak össze, amikor Bence indulni készült, és ő meg épp akkor érkezett. Magas, nyúlánk lány volt, tehát pontosan ellentéte a húgának, az arca és a mozgása azonban megegyezett vele. Anikó helyett egy levelezőlapot küldött, miután Bence már két levelet is föladott Budapestre, a megadott címre, pár sort írt, hogy húga a Székelyföldön nyaral, de amint hazajön, mindenképpen válaszolni fog a leveleire. Bence akkor valamelyest megnyugodott, pár napig türelmesen várt, aztán ismét elkapta a szorongó kétségbeesés, és napról napra egyre idegesebben leste a postást - szeptember másodikán, a tanévnyitón majd első dolga lesz, hogy odamegy Anikóhoz, és megkérdi, miért nem írt.

  A kutya boldog viháncolással futott oda hozzá, már amennyire a sérülése engedte, három lábon ugrált, a negyediket Bence anyja fáslival egy sínhez rögzítette. Amikor egy két héttel ezelőtti szombat reggel meghallották Szetti kétségbeesett vinnyogását az udvarról, első gondolatuk az volt, agyonverték a kutyát, valószínűleg egy biciklis, mert Szetti előszeretettel szaladgált ki a nagykapun, és ugrott neki az arra kerékpározóknak. Lementek, Szetti a fűben pihegett, és amint hozzáértek, a kezük után kapott. Bence lehozott a padlásról egy kartondobozt, abba emelték a jajveszékelő állatot, s fölvitték az emeletre. Az anyja belső sérülésekre gyanakodott, mert a kutya egyik oldala be volt dagadva, és nem fogadott el semmilyen enni- és innivalót. Később, amikor már hatott a beerőszakolt Algopyrin, Szetti ivott egy kis tejet, de mozdulni továbbra sem bírt. Néhány órával azután kétszeresére dagadt a jobb mellső lába, akkor Bence anyja azt mondta, eltörött, és rögzítette a sérült végtagot. - A biciklis-teória valószínűleg látszott: a kutyát oldalba rúgták, vagy szándékosan ráhajtottak a kerékpárral, az udvarra még vissza tudott szaladni, aztán a fájdalomtól összeesett.
  Nagyon gyorsan talpra állt, megtanulta, hogy lehet három lábbal is ugrándozni, ölbe vitték le az udvarra, elvégezte a dolgát, és bicegősen körbeviháncolta az egész kertet, sőt, egy napon egy óvatlan pillanatban megint nekiesett egy biciklisnek, szerencsére Bence még idejében közbelépett. Azokban a hetekben egész nap egyedül volt, ült a lakásban, többnyire a tévé előtt, minden reggel kikészítette az írógépet, de soha nem jutott eszébe semmi, úgyhogy unalmában ráfanyalodott a tanulásra. "Ideje készülni a felvételire" - mondogatta, és előkereste régi tankönyveit.
  "Dehát mi mást csinálhatnék?" - tette föl a kérdést előbb magának, később az anyjának is, mikor az a nyári tervei felől faggatózott. Jó lenne átugrania haverokhoz, de ki tudja, ki merre jár. A szünidőre a Bakonyi Kanemberek is fölfüggesztette működését, pedig pont most lenne bőven idő próbálni, meg új dalokat szerezni. Bakonyi Dénes a vakációt vagy a börzsönyi nyaralójukban, vagy a budapesti lakásukban töltötte, Rabcsák Géza falun nyaralt, az unokatestvéreivel naphosszat horgászott, Sziszi és Fedor Tibi ugyancsak elutaztak valahová. A fülledt alföldi betonhőségben osztálytársai közül Gyula volt az egyetlen, aki a nyáron Bencéhez hasonlóan ugyancsak otthon maradt, ő a kertjüket, a háztájit művelte, Bence hetenként egyszer elbiciklizett hozzá, egy idő után azonban már mások társaságára is vágyott.
  A nyár az idén is a kórház kertészetén kezdődött, ezúttal Rabcsák Géza helyett Bolla Petivel, aki az osztály legsármosabb hercege lehetett volna, ha nem lett volna annyira lassú és tunya. Kisportolt, izmos termete és kellemes, jámbor arca könnyen magára vonta a lányok figyelmét, Bolla Peti azonban nem tudta ezt a helyzeti előnyét kihasználni, és a többi fiúhoz hasonlóan ő is csak álmodozott egy barátnőről. "Pedig a gimnazista lányok a harmadikos korukat követő nyáron szokták elveszíteni szüzességüket" - jelentette ki egyszer Bakonyi Dénes, és ahogy azt Szegény Bence később bizalmas beszélgetések során megtudta, az esetek nagy részében ez tényleg így van. Az osztály persze úgy könyvelte el, hogy Bencének van barátnője, ez azonban messze nem volt igaz. Ahogy ült a kövön, és ölében a pun háborúk történetével Szetti sántikálását figyelte, egyfolytában azon tűnődött, vajon merre járhat most Anikó. Többször eljátszott azzal a gondolattal, mi lenne, ha most váratlanul betoppanna a lány, mit mondana neki, hogyan köszöntené - természetesen, csupa figyelmesség, kellem és lovagiasság lenne, mondataiból csak úgy áradna a humor, egész egyszerűen nem lehetne neki ellenállni, ott állna Anikóval szemben, rámosolyogna, majd hirtelen mozdulattal átkarolná, és száját egészen közel nyomná a lány mentolillatú ajkaihoz...

  (De nem, ez egyelőre ábránd csupán, ezt az érzést Bence csak fél évvel később, ezerkilencszázkilencvenegy január harmadikán fogja megismerni, egy olyan lánnyal, akibe a legkevésbé sem szerelmes, sőt, enyhe undor fogja el, amint megérzi bőrének babakenőcs-illatát. Ezerkilencszázkilencven nyara folyamatos álmodozással telt el, a történelem könyvek és a negyedikes kötelező olvasmányok között, amelyeket Bence unalmában ugyancsak végigolvasott. Németh László Iszony című regénye hatott reá a legjobban, az egyes fejezetek után órákon át ült a fotelban, s kizárólag Takaró Sanyira és Kárász Nellire gondolt, később az anyja elmesélte neki, hogy ő is nagyjából ennyi idősen fedezte föl magának a Németh László-regényeket.)

  Sövényvágás, sepregetés, gyomlálás, kapálás - ebből állt megint a nyári munka a megyei kórház kertészetén, az udvar végében Bolla Petivel cirokseprű-hajító versenyt tartottak, lebuktak, mert nem vették észre, hogy arra biciklizik a főnök, majdnem ki is rúgták mindkettejüket, csak azt tartotta bent őket, hogy Peti nagynénje magas pozíciót töltött be a kórházi hierarchiában. Az utolsó napra meghívták Rabcsák Gézát is, parolázott a főnökkel, aztán fociztak a nővérszálló - amelyet mindenki "Lővér Szálló"-nak nevezett - udvarán, s miután a labdával betörtek egy ablakot, fölvették a fizetésüket, és indultak haza. A pénzből velencei kirándulásra mentek, közösen, Peti és Bence, péntek este indult a vállalati autóbusz, szombat hajnalban értek Velencébe, ahol egész nap idegenvezető, térkép és jóformán pénz nélkül járták a várost. Az éjszakai buszozás során alig aludtak valamit, az Alpokat nézték, a sötétbe burkolózott dél-ausztriai hegyeket, hajnalban pedig arra vártak, mikor látják meg a tengert. Csakugyan olyan valószerűtlenül kék volt, ahogy a színes levelezőlapok és az utazási irodák prospektusai ábrázolják, jó darabig le sem tudták venni a tekintetüket az elébük táruló látványról. (Bolla Peti akkor látott ilyet életében először, Szegény Bence másodjára, úttörő korában csereüdültetéssel egy hétig nyaralt a bolgár tengerparton.) Estére alig álltak a lábukon, a busz kilenc órakor indult vissza, de ők már hat órától a mólónál ültek, és nézték, ahogy az olaszok fölpakolják a családot a motoros gondolákra, behajóznak vagy ötven méterre a parttól, ott ledobják a horgonyt, és nekilátnak a vacsorának. Nekidőltek a korlátnak, aludtak egy fél órát, egy rendőrjárőr rázta föl őket, és a papírjaikat kérte. Átnyújtották a kék útlevelet, a zsaruk belelapoztak, valamit kérdeztek, Bence angolul közölte, hogy nem értik, mit mondanak, erre azok legyintettek, és elmentek. Bence akkor vette észre, hogy Bolla Peti az ő nejlonszatyrán ül, amelyben ott lapul a Beatles Magical Mystery Tour című nagylemeze, az összes kihozott valutáját erre költötte, még a reggeli órákban vásárolta, így aztán éhezett és szomjazott egész nap a tűző melegben, s irigykedve figyelte, ahogy Peti fagylaltozik, péksüteményeket, üdítőket és ásványvizeket vásárol. Arrébb lökte, de olyan hevesen, hogy Bolla Peti a fáradtságtól megbillent, és a nedves kövezeten megcsúszva majdnem belebukfencezett a kikötő vizébe. Utána csak hallgattak, s nézték a tengert, kilenc órakor beültek a panorámabuszba, és mikor kinyitották a szemüket, már újra világos volt, magasba emelt karral köszöntötte őket Osztyapenko kapitány lebontásra ítélt szobra.

  A szomszéd házban lakó lány lépett be a kapun, egy idős lehet Bencével, vagy talán egy-két évvel fiatalabb, száraitól megcsonkított, tenyérnyi farmernadrág és színes trikó volt rajta. Köszönt, egy pillantást vetett a feléje ugráló, fáslizott lábú Szettire, majd elindult a lépcsőház felé, közben a hátán, jobban mondva, a fenekén érezte Szegény Bencének a vastag szemüvegen át is csiklandozó, mohó tekintetét. Az ablakból gyakran látta, ahogy fiúk érkeznek a szomszéd házhoz, és annak a lakásnak a csengőjét nyomják meg, ahol a lány lakik. Ilyenkor izgatottan rohangált a lakásban, figyelte a szembelévő ablakokat, nem látott ugyan semmit, de a lányra gondolt, miközben megmarkolta duzzadó péniszét. Egyszer a buszon a lány egy barátnőjével utazott, és a barátnő elég hangosan tett gúnyos megjegyzést Bence külsejére, ő szomorúan odapillantott, és látta, hogy a szomszéd lány arca teljesen vörös, és miközben barátnője még mindig Bencét nézi, suttogva magyaráz neki valamit.

  (Hetekkel ezelőtt látta újra azt a lányt, azután, hogy azok a következő nyáron elköltöztek abból a házból. Bence az anyjával öltönyt vásárolt, diplomavédésre, álláskeresésre és felvételi interjúkra egyaránt, amúgy sem volt előtte öltönye, a ballagásra varrattak egyet, amolyan ócska egyenöltönyt, az összes fiú olyat viselt, egyszerű, szürke anyag, sematikus szabás, egy év alatt kihízta, az egyetem befejezésére spórolták ki a következőt. Ez már igazi márka volt, kékesszürke árnyalatú, drága darab, az eladók nem győzték dicsérni. Miközben próbálta, valaki megkötötte a hozzá tartozó nyakkendőt - Bence mind a mai napig nem tud nyakkendőt kötni -, s akkor vette észre, hogy ez a lány az egykori szomszédjuk. Tekintetük egy pillanatra összevillant, a lány is fölismerte, hiszen annak idején bizonyára észrevette Bence feléje irányuló titkos vágyait. Akkoriban még Bence tényleg olyan rossz nőnek gondolta, akihez nyári délelőttönként, amikor a szülök nincsenek odahaza, mindenfajta fiúk járnak föl, azt is megfigyelte, miközben a konyhában törött lábú kutyájának tejet melegített, hogy ezek a látogatók összesen hárman vannak, három különféle fiú, természetesen soha sem együtt érkeznek, egyik nap ez, a másik nap az, mind hosszú hajú, a nyári hőségben is bőrnadrágot és farmerdzsekit viselő srác, egyszer az egyik a hóna alatt gitárt cipelt. Amikor az udvarban, az utcán, vagy a buszmegállóban összetalálkozlak, Szegény Bence kitartóan bámulta szomszédjukat, miközben semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy ez a lány olyan, s ettől leleplezhetetlen izgalomba jött. - Évekkel később, a divatáru üzletben ez már nem jutott az eszébe, azt figyelte, hogy a lány külsőre semmit nem változott, azonban most valahogy sokkal barátságosabban mosolyog, miközben egyenesen Bence szemébe néz, és kedves mozdulatokkal igazítja a fiú gallérja alá a frissen megkötött nyakkendőt.)

  A lány eltűnt a házuk bejárójában, Szetti még kicsit ugrándozott az ajtó előtt, aztán visszabicegett Szegény Bencéhez, aki dühös volt, és magában kurvának nevezte a kutyát is, mivel mindenkihez odamegy, mindenkinek örül, jöjjön be akár a legismeretlenebb autó is az udvarba, ő az első, aki farkat csóválva az érkezők üdvözlésére siet. Egyedül a biciklisekkel van haragban, a nyári munka idején kerékpárral jártak a kórházba, Bolla Peti reggelente az udvarban várt Bencére, mialatt Szetti néhány méterrel arrébb ült a fűben, és bőszen ugatta. Egy másik alkalommal, amikor a dohánygyárnak a legnagyobb lakásban lakó igazgatója munkába indult, Szetti a kapuig kísérte, és ahogy a kanyarban feltűnt egy kerékpáros, dühös acsarkodások közepette nekirohant, kishíján földöntötte. A biciklis leszállt járgányáról, s éktelen káromkodások közepette kérdezte az igazgatót, nem tudja-e, kié ez a kutya, mert minden reggel meggyűlik vele a baja, de Isten bizony, bemegy már a tanácshoz, és följelenti a gazdáját, de a lakókat is, hogy ennyire felelőtlenek, nem kötik meg ezt a vadállatot, és a tetejébe nyitva hagyják a nagykaput. Az igazgató letagadta, hogy ismerné a gazdit, este azonban szörnyen mérges volt, kijelentette, hogy Szettit vagy meg kell kötni, vagy csinálni kell vele valamit, mert ez így tovább már nem mehet. A kaput hiába csukják be reggel, a következő munkába siető úgyis kinyitja, aztán nem húzza be maga után. Bence és az anyja védték a kutyát, hogy nem szabad megkötni, egy ebnek az szörnyű lelki teher, mire az igazgató azt mondta, neki meg az a szörnyű lelki teher, hogy az utcán följelentéssel fenyegetőznek, és a füle hallatára szidják a lakók édesanyját. Az azt követő vasárnap Bence és az anyja elkerítettek az udvarban egy részt, köréje tákoltak zöld dróthálóból egy amolyan kerítésfélét, és oda tették be Szettit, aki a lakótelepen élő gyerekek hangos biztatása mellett többszöri nekifutás után átugrotta a hálót. (Ezután tört el a lába, így csak felügyelet mellett tartózkodott az udvaron, a további sorsáról a későbbiekben született döntés - majd szeptember elején fogják neki ajándékozni egy ismerősüknek, így Szetti családi házba költözik, biztonságos léckerítés mögé, azóta is ott él.)
  Unatkozott Bence, és unalmában már a történelemkönyvre sem tudott figyelni. "Scipio győzelmei után méltán kapta meg az Africanus melléknevet, dehát ez kit érdekel, jobb lenne valahová menni, valakit meglátogatni, vagy elhívni őt látogatóba." Gyulát ugyan hetente látja, de más is kell, mert így Bence a nap minden percében Sárdi Anikóra gondolt, már szinte őrületben figyelte a naptárt, számolta, mennyit kell még aludni ahhoz, hogy végre szeptember másodika legyen. A Tisza-hídon olykor lépésben haladtak az autók, és ahogy Bence útban Gyuláékhoz tolta mellettük a biciklit, nézte, hogy minden harmadik jármű román rendszámot visel. SM - ezek a szatmári autók, és Nagykároly is Szatmár megyében van, talán éppen olyanok ülnek ebben is, akik ismerik Sárdiékat...
  Persze, el lehetne menni Bakonyi Déneshez is, vagy legalább fölhívni valamikor telefonon, csak nincsenek egész nyáron távol, egy köpésre laknak, föl kell menni a gátra, haladni kicsit rajta, aztán lejönni róla, és már ott is a Május 1. utca, amelyet azon a nyáron Máriára kereszteltek át, így akkoriban, akárcsak a város több utcájának és terének, ennek is két névtáblája volt, egy frissen mázolt és egy vörös festékkel áthúzott régi. A gáton azonban március tizenötödike óta Bence nem szívesen járkált, azon a napon egy általános iskolás kori haverjával tartottak a belvárosból a házuk felé, és akkor hirtelen körbevette őket egy tizenévesekből álló banda, fiúk és lányok vegyesen. Bence ösztönösen eltakarta mellényén a hatalmas kokárdát, ez még a választások előtt volt, az anyja gyakran mondogatta, ebben a feszült belpolitikai helyzetben, mikor ki tudja, tíz nap múlva itt mi lesz, nem szerencsés tenyérnyi kokárdával mászkálni az utcán. Bence nem értette, mert nem érezte egyáltalán azt a bizonyos feszült belpolitikai helyzetet, mégis, amikor támadás érte őket, első mozdulatával a kokárdát takarta el, holott a banda tagjai mindössze pénzt kértek, előbb még udvariasan, hogy fiúk, dobjatok már össze egy százast... Bencéék azonban, mintha meg sem hallották volna, haladtak tovább, és abban a pillanatban már lendültek is az öklök, a másik fiút egy rúgással az ártérre küldték, onnét kapaszkodott vissza, mikor az események véget értek. Alig tartott tovább fél percnél, a gáton álló Bencére záporoztak az ütések, ököllel verték a fejét és a gyomrát, a szemüvege lerepült az orráról, s ekkor ő megadta magát, várjatok, adok inkább, mondta, a zsebébe nyúlt, és remegő kézzel vett ki a pénztárcájából egy százast, átadta a hozzá legközelebb állónak, majd azt is megmutatta, hogy nincs több nála. Tűnjetek el, mondta a gyerek, mikor átvette a pénzt, és már iszkoltak is a belváros felé, Bence a szemüvegét kereste, a barátja fölmászott az ártérről, ő találta meg, a fűben hevert, a nyergénél kettétörött.
  Rendőrségi, bírósági ügy lett belőle, Bence anyja kihívta az URH-t, azon nyomban a banda keresésére indultak. Az éjszaka folyamán fölvették a jegyzőkönyvet, néhány órával később az egyik diszkóban tartóztatták le a banda tagjait. Kihallgatások és szembesítések után június végén tartották meg a tárgyalást, négy vádlott állt a bíróság előtt, valamennyien fiatalabbak voltak Bencééknél, s mivel már volt felfüggesztett ügyük, csoportosan elkövetett rablás vétsége miatt börtönbüntetésre ítélték őket. Az esetet az Alföldi Krónika is megírta "Vagányságból elrontott életek" címmel, az ítélethirdetés után, miközben vezették el, az elsőrendű vádlott még odakiáltott Bencének és barátjának, hogy ha kiszabadul, ki fogja őket csinálni.

  Azonban nem csak a gát volt az oka, hogy azon a nyáron Bence nem kereste Bakonyi Dénest. Az Ignatyenko-dolog miatt is kerülte a társaságát. Együtt vették meg a belépőt az ukrán parafenomén estjére, aztán Dénes húzódozni kezdett, mondván, az egész csak átverés, becsapás, és őt nem is érdekli. A belépők Bencénél voltak, az egyiket így eladta egy másik haverjának, és amikor az előadás napjának délutánján Dénes átjött, hogy mikor indulnak az Ignatyenko-műsorra, Bence csak annyit tudott kinyögni, hogy bocs, de már eladtam a jegyedet, azt hittem, tényleg nem érdekel. Bakonyi Dénes fintorgott, aztán azt mondta, jól van, akkor hello, és hazament, egész a tanév kezdetéig nem is látta őt Bence, az évnyitón ott állt a pódiumon az igazgató mellett, a Hobo Blues Band Országút Blues című számát játszotta. Az esetet egy darabig nem is emlegette, úgy tűnt, már ki is ment a fejéből, egész addig, amíg egy októberi vasárnap Budapestre utaztak, hogy megnézzék a Bűn és bűnhődés színpadi változatát. Fedor Tibi, Bence és Bakonyi Dénes ültek egymás mellett, a szünetben, amíg a büfében volt, Dénes helyére leült egy nő, Bence mondani akarta, hogy ez a szék már foglalt, Tibi azonban lebeszélte, hogy inkább várják meg, mit szól majd Dénes, mert azt érdemes lesz meghallgatni... Amikor aztán Dénes meglátta, hogy valaki ül a székén, éktelen haragra gerjedt, és onnantól fogva fölváltva emlegette a két eseményt, amikor Bence eladta a belépőjét, a színházban meg hagyta, hogy mások elcsaklizzák a helyét.
  Az Ignatyenko-műsor akkor vált még inkább érdekessé, amikor Bence a kötelező olvasmányok listájáról már a Mario és a varázslót olvasta, és Cippolában az ukrán parafenoménre ismert. Rabcsák Géza is ott ült a nézőtéren, egyike volt azoknak, akik a varázsló hívására fölmentek a színpadra, sőt, túl is jutott a selejtezőkön, azaz bekerült a közé az öt ember közé, akiken Ignatyenko mágikus képességeit bemutatta. Becsukott szemmel ültek a színpadon, és a mágus biztatására hangos berregések közepette tekerték a kormányt, nyomták a gázpedált, a jobb kezükkel olykor sebességet váltottak, miközben a közönség dőlt a röhögéstől. Mikor Bence megkérdezte, hogy mégis, mit érzett akkor, abban a másfél órában Ignatyenko mellett a színpadon, Rabcsák Géza nevetett, és legyintgetett, hogy ugyan már, nehogy bedőljön neki, az egész csak átverés volt, hagyta magát, mert nem akarta a műsort elrontani. Később azt állította, hogy nem emlékszik semmire, és amikor Bence erre elmesélte, hogy mi mindent csinált vele a parafenomén, hitetlenkedve rázta a fejét, hogy ez nem lehetséges. Thomas Mann olvasása közben Bence többször is elképzelte, mi lett volna, ha valaki ott a színpadon megunja a mókát, és lelövi Ignatyenkot, ahogy azt Mario is tette Cipollával, az ukrán addigra már országosan ismert sztár volt, szerepelt a tévé Nulladik típusú találkozások című műsorában is, és bármerre járt, hatalmas érdeklődés kísérte ténykedéseit.

  Szegény Bence a kövön ült, lábai előtt Szetti aludt a bal oldalán feküdve, jobb mellső lába még minden érintésre pokolian fájt. A postás érkezett, Bence letette az elsőosztályos gimnáziumi történelemkönyvet, és kinyitotta a közepes méretű borítékot. A Halhatatlan Beatles Baráti Kör negyedévenként megjelenő híradója volt, belelapozott, és elolvasta a vezércikket, amely az Eleanor Rigby című dal nyomán a magányról mint fölemelő érzésről szólt. Letette az újságot, belemeredt a semmibe, jó lenne valamit csinálni, gondolta, szeptember másodikáig.
 

[Tovább]