8/A
(Ahogy azt egy interjúban elmondta, Gabriel Garcia Márquez munkásruhában, overallban szokott dolgozni, reggeltől kora délutánig, és ez idő alatt javítja meg a házban fellelhető hibás vízcsapokat, cseréli ki a kiégett biztosítékokat, és festi újra a lepergett ajtókat.
A prózaírás olykor különösen sok melléktevékenységgel járhat együtt, mivel a szöveggel való kényszerű birkózás során a hirtelen felgyülemlett és addig javarészt egy pontra koncentrálódó energiákat valahol, egy másfajta cselekvés során lehet levezetni. Az efajta kicsapongások után az ember nyugodtabban ül vissza az írógép mellé, bár az is igaz, hogy ilyenkor különösen erős a kísértés arra, hogy ne folytassa a munkát, hanem maradjon a kerti kút, a virágágyások, a televízió mellett. Azonban ha enged a csábításnak, akkor az általuk nyújtott - mondjuk csak így: pillanatnyi kéj után szenved a legjobban, mert elég, ha csak elhalad a bekapcsolva hagyott számítógép, a félredobált lemezek és papírok mellett, amelyek sürgetően és szemrehányóan kiabálják utána, hogy mikor fogsz már csinálni valamit?
Kínzó kielégületlenség ez, utálod, amit írsz, és amit eddig megírtál, de ha mégse folytatod, önmagaddal szemben érzel keserű megvetést.)
1
A reggeli madárcsicsergésre ébredtem, a függönyön át kipillantva úgy látszott, újra szép napunk lesz. Napfény ragyogta be az udvart, a Váci utca felől érkezett, széles sávot húzott az ablak elé. Szeretem a reggeleket, az ébredés utáni első órát, amikor különösen friss gondolatok és érzések úszkálnak bennem. Egy időben, amikor vagy tizenöt évvel ezelőtt délutáni állást vállaltam a hivatalban, kizárólag ilyenkor írtam. Hétkor ébredtem, menetrendszerű pontossággal zuhanyoztam le, öltöztem föl és készítettem magamnak reggelit, azt követően még elmosogattam, fogat mostam, megborotválkoztam, és a faliórát lesve vártam a fél nyolcat, amikor végre leülök az íróasztalomhoz, és nekilátok dolgozni. Délre jártam a munkahelyemre, tizenegykor indultam el otthonról, úgyhogy három és fél órám maradt az írásra. Ezt az időt persze sosem dolgoztam végig, naponta körülbelül másfél-két órát írtam, a köztes perceket kávéfőzéssel, lemezhallgatással, az újság és a napi posta átnézésével töltöttem.
Megborotválkoztam, a tükör talán egy éve tört el, az egyik sarkából kiugrott a zsineg, levettem, hogy visszaigazítsam a helyére, abban a pillanatban kicsúszott az ujjaim közül és darabokra tört a padlón. Álltam a kád mellett és figyeltem, ahogy remeg a kezem, nem a csörömpöléstől, már előtte is remegett, a tükör is amiatt esett le, azóta törött tükör mellett borotválkozom, le kell hozzá mélyen hajolni, mert a csonkot a mosdókagylóra állítottam. Mikor néha itt alszik Andi, rendszeresen szóvá teszi, hogy vegyek már végre egy tükröt, ő nem tud görnyedten fésülködni. Ha mondom neki, hogy vagy ne fésülködjön sokáig, vagy guggoljon inkább, sötéten villan a szeme, aztán nem szól semmit, és ilyenkor mindkettőnkben rossz érzések vannak, amikor távozik.
Nyolc óra volt, túl korán keltem, a tíz órás vonattal terveztük az utazást. Motozásomra a belső szobában - én ezúttal kint aludtam, a kanapén - Bence is mozgolódni kezdett. Teljesen belém rögződött a korai ébredés, a legutóbb meglepődve vettem észre a tükörben mindkét szemem alatt egy-egy széles, lila foltot, amikor Andit megkérdeztem, hogy ő is látja-e, annyit válaszolt, ugyan már, az hónapok óta ott van. Idegi fáradtság, olvastam utána, kimerültséget jelent, túl sok a belső stressz.
Az este elkísértem Andit a Népstadionig, mielőtt felült volna a buszra, át akartam még ölelni, ne érj hozzám, mondta ekkor, nem akarom, és én mérhetetlen szomorúságot éreztem, majd mikor megkérdezte, hogy haragszom-e, tagadólag ráztam a fejem, és integettem, amíg a busz el nem tűnt a Hungária körút felé. Levert hangulatban tértem vissza a Váci utcába, a képernyőn a Dallas utolsó percei peregtek, délelőtt már megnéztem, úgyhogy most csak merengve ültem a fotelban, és ötpercenként kimentem a kapuhoz, hogy ha majd érkezik, be tudjam engedni Bencét.
(Ezek azok a rezignált, rossz pillanatok, amelyek ellen küzdenem kell, hónapok óta szoktatom magam a gondolathoz, hogy itt az ideje váltani, hogy valamit mintha újra kellene kezdeni, vagy legalábbis átformálni nagyon sok mindent, ami magamban és körülöttem történik, aztán halogatom tovább, hogy nem is annyira fontos. Ezek a percek a legkétségbeejtőbbek, belülről ráz a sírás, tehetetlennek érzem magam, egy szó, egy mondat is ki tud ütni, órákon át szenvedek tőle. - Önsajnálat - vágom oda flegmán, de tudom, hogy ez nem ennyire egyszerű.)
2
Bence Sport plusz Focit olvasott, én Csáth Gézának a tavaly karácsonykor megjelent esszékötetét, néha váltottunk egy-két szót, aztán hanyatt dőltem, és becsuktam a szemem, Bence pedig áthúzódott a fülke másik végébe, ahol több volt az árnyék. Egyetlen útitársunk, egy fiatal, kicsit kövérkés férfi, szemben ült velem, a Nap éppen az arcára tűzött, de nem ment arrébb, inkább állandóan törölgette izzadságcseppektől gyöngyöző homlokát. Meleg van, szusszantott Budapest után egy hatalmasat, és egyetértően összemosolyogtunk.
A férfi az időjárásról kezdett beszélni, a fejét csóválta, hogy milyen őrült világ ez, egyik percben ezer ágra süt a Nap, aztán, mint ahogy az utóbbi napokban rendszeresen előfordult, hirtelen beborul az ég, jön a jégeső, és ez így megy már hetek óta, sose tudni, mikor milyen ruhát vegyünk föl, hiszen óránként fordul a helyzet. Szótlanul biccentettem, és Bence, aki párbeszédünkre ugyancsak fölpillantott az újságból, akkor elmondta megint azt, amit a négy évszak eltűnéséről hallott, hogy lesz majd egy hosszú, hideg, havas tél és egy hirtelen ránk köszöntő, hosszú, forró nyár, csak így, mindenféle átmenet nélkül. Útitársunk helyeselt, hogy ez tényleg így van, lám, ő sem emlékezik olyanra, amikor májusban, ráadásul szinte minden áldott nap, a délutáni órákban felhőszakadás tör ki.
Mikor némi keserűséggel megjegyeztem, hogy nem tudom, mi lesz ebből, és meddig lehet ezt csinálni, útitársunk úgy vélte, kicsik vagyunk mi ahhoz, hogy bármit is tegyünk, a dolgot jóval fölöttünk döntik el, és ez a folyamat már régóta tart, még a tizennyolcadik században, az ipari forradalommal kezdődött, csak mostanra jött ki a hatása. Bólogattam, hogy ebben a században meg aztán rájött a nuklearitás, és a férfi helyeslően még azt tette hozzá, hogy ne mondja már bárki is azt, hogy az a sok robbantgatás nem kavarja meg a légkört.
Egy kis idő elteltével aztán azt mesélte, hogy a vasútnál dolgozik, tizenhárom éve ingázik Budapest és Nyíregyháza között, ott lakik, emitt meg a munkahelye van. Még soha életemben nem jártam Nyíregyházán, ráztam meg a fejem, a férfi bólintott, ő se járt, mondta némi keserűséggel, aztán tizenhárom éve lement, és ott is ragadt. "Pesti vagyok - folytatta tovább -, a hét jelentős részét apámnál töltöm, hétvégre utazom csak haza, általában péntek délután, tegnap azonban hosszított műszakot csináltunk, ezért jövök most ma, csak egyet alszom otthon, mert hétfő reggel már kezdődik megint a robot. Mozdonyokat javítunk a Magyar Államvasutak nagy szerelőcsarnokában, pusztul le ott is minden, nem is javítás az, csak toldozás meg foldozás."
Bence erre azt mondta, hogy amikor ő öt éve elkezdett egyetemre járni, még sokkal gyorsabban közlekedtek a vonatok, az ember azt várná, hogy ahogy történik a fejlődés, gyorsabb lesz a vasút is, erre tessék, a sebesség helyett a menetidő növekedett. Ismerősünk bólogatott, hogy ki tudja, mikori sínek már ezek, javításra nincs pénz, arra meg, hogy az egészet felújítsák meg kicseréljék, igazán semmi remény nincsen. "Pusztul itt minden" - legyintett, alaposan megnéztem a kézfejét, hatalmas lapáttenyere volt, kidagadtak rajta az erek.
"De ugye ti értelmiségiek vagytok?" - folytatta a faggatózást, miután elárultuk úti célunkat, és Bence elmondta, hogy egyetemista, most végez, és közgazdász lesz. Jó szakma az, bólintott útitársunk, meg lehet abból élni, meg hát a közgazdászok dolga lesz, hogy kihúzzák az országot abból, amibe került: "Nem kellettek nagyon ide a ruszkik, nem volt az túl jó, hogy csak azt csináltuk, amit ők akartak, mert gyártottuk a selejtet, nekik az kellett, mindegy, micsoda, mindegy milyen, csak sok legyen belőle. Hát tessék, itt az eredménye, rohad szét teljesen ez az ország, esnek szét a gépek, ami érték meg csak van, azt meg ellopja, ki-ki tudja." Lassan, gyötrődően beszélt, azt vártam, hogy széles arcán mikor gördül le egy hatalmas könnycsepp. Kinyitotta a Blikkjét, s megpróbált elmélyedni benne.
Ezt hívják kapun belüli munkanélküliségnek, magyarázta nekem Bence, a szaki reggel bement a gyárba, leült ott nyolc órát, sörözgetett, kártyázott, itta a kávét meg szívta számlálatlanul a cigarettát, és ezért még fizetést is kapott. Ma persze ennek a nyomait nyögjük, mert jött a sok államadósság, kívül-belül, a gazdaság működése teljességgel ellehetetlenült, a szerkezetátalakítással késtek és így tovább.
Útitársunk lehajtotta az újságot az ölébe, nézte Bencét, és bólogatott, hogy igen, ki tudja, mi lesz majd még ebből?
3
Aztán találkoztam Margittal, Isten tudja, hány év után. Csak így mondom, mindenféle felhang nélkül, nem volt az történelmi, vagy efféle találkozás, Bence fölcsöngetett, hogy megérkeztünk, aztán kinyitotta a kaput, és fölgyalogoltunk az első emeletre. A ház ugyanolyan, ahogy azt A NAGY DEGENERÁCIÓ első fejezetét olvasva elképzeltem, hatalmas gesztenyefák övezik, és ottjártunkkor az udvar pompázott a sok nyíló, színes virágtól. "Valaha kutyánk is volt - magyarázta útközben Bence, és megmutatta, a sok egyforma épület közül melyikben laktak egykor Rabcsák Gézáék -, Szettinek hívták, aztán anyám elajándékozta, mondván, túl sok vele a baj." Gyalog mentünk az állomástól, az úton, amely mellett haladtunk, alig volt forgalom, csöndes, békés város, gondoltam, nyugodt szombat délelőtt, és ahogy a közelgő találkozás jutott az eszembe, én is ezt a nyugalmat éreztem.
Az évek pedig sok mindent megváltoztatnak, az ember megbocsát, elfelejt, másnak gondol bizonyos dolgokat, mint akkor, azokban a régvolt pillanatokban. Amikor odafönt kinyitotta Margit előttünk a bejárati ajtót, egymásra mosolyogtunk, kölcsönös gyanakvás, rosszallás, vagy kényszercselekedet nélkül. Átnyújtottam neki a vasútállomáson vásárolt virágot, úgy éreztem, az egész sokkal egyszerűbb, mint ahogy azt előre remélni mertem. Szervusz, mondtuk egymásnak, tanakodtam, kezet fogjunk, vagy megcsókoljam az arcát, de ő csak ellépett a küszöbről, hogy jöjjünk be, és vegyük le a cipőinket. Az évek, természetesen, nem szálltak el fölötte nyomtalanul, kutattam az emlékezetemben, pontosan milyen is volt valaha ez a nő, törékeny, filigrán teremtés, karjaiban mégis nagy erő lakozott, ahogy cipelte az ágytálakat, az ebédet, öltöztetéshez mozgatta a fekvőbetegeket. Haja még mindig szénfekete, egyetlen egy ősz szál sem vegyül közé, arcvonásai megkeményedtek, talán más szemében ridegnek is hatnak, ráncai mélyek, elszántak, tekintete kitartásról és lemondásról egyszerre árulkodik.
Kicsi az a lakás, másfél szoba és a mellékhelyiségek, keleti és déli fekvésű ablakokkal, így a nap minden szakában beragyogja a fény. Régi, olcsó bútorok, némelyik valószínűleg a nagymamáék házából való, akárcsak a szőnyegek, amelyeken leginkább meglátszik a kopás. Tisztaság fogadott, tudtam, hogy nem kizárólag az én tiszteletemre, Margit ebben a tekintetben, akárcsak sok másban is, hihetetlenül pedáns, mikor együtt laktunk, az én albérletem is állandóan ragyogott.
Nem kevés elfogódottsággal ültünk le a terített asztal mellé. Brassói volt az ebéd, csirkemellből, a malachúsnál ugyan könnyebb, de ugyanolyan laktató. Halkan, udvariasan beszélgettünk, Margit afelől faggatózott, hogy megy a munka, régóta nem látott már a könyvesboltokban. Valóban szomorúan vette tudomásul, hogy pillanatnyilag csak tengődni tudok az irodalommal, megnyugtattam, hogy Bence regényén ellenben dolgozunk keményen, az egyik következő fejezetet, ha minden jól megy, például én fogom megírni, azért is jöttem el, hogy lássam, miről is lesz majd szó. "Meg - tettem hozzá -, természetesen kíváncsi voltam arra, hogyan is éltek, ha már így lett közben tényleg egy fiam..." Erre a mondatra egy pillanatra csend lett, de senki nem érzékenyült el, és ahogy végignéztünk egymáson, úgy éreztük, az évek ugyan nagyon elszaladtak, de azért van olyan, ami újrajátszható.
Ebéd után Bence megmutatta a könyveit, aztán kinyitotta az egyik asztalfiókot, és elővett egy halom papírt: "Negyedikes gimnazista korom óta küldözgetem mindenfelé az írásaimat" - s a kezembe adta a válaszborítékokat: Holmi, Élet és Irodalom, Alföld, Magyar Napló, Mozgó Világ... Csupa ismerős név, csupa ismerős kézírás.
"Az anyag felfogása és kezelése, úgy éreztük, írói szemléletre való képességekről tanúskodik, a megformálás és a kifejezés azonban ehhez képest éretlenebb." "A prózaírói tehetség érési folyamatai lassúbbak és hosszadalmasabbak." "Bizonyos reményeket fűzünk a fejlődéséhez, azok között tartjuk számon, akiknek érdemes az írással megpróbálkozni, mert megtalálhatja saját összetéveszthetetlen elbeszélői hangját." "Az érési idő a prózaírás jellegénél fogva is hosszabb." "Kiagyalt parabolák helyett talán érdemesebb lenne saját élményekről írni." "Főként az önálló nyelvi világ hiányzik, pedig a párbeszédek és a szerkezet mutat írói kvalitásokat."
"Nem szabad föladnod. Én a magam részéről azt hiszem, hogy ahogy mondani szokás, lesz még ebből énekes halott... Hidd el, nem udvariasságból mondom ezt! S tényleg, tényleg szigorúan kísérletezned kell, egyre többet és többet kell írnod ahhoz, hogy valóban megtaláld azt a keresett hangot. Ha minden nap megírsz egy oldalt, az már jó, abból majd egyszer lehet valami."
4
Első gondolatom az volt: olyan csúnya ez a város, hogy már egyenesen szép. Bence nevetett, hogy mások is ugyanezt mondták, s ezzel egyébként ő is egyetért.
"A legújabb építkezések nyomán a városkép határozottan eklektikus jelleget ölt. A főutcán és az abból nyíló mellékutcákban mindenféle rendezettség nélkül sorjáznak egymás mellett a százévesnél is idősebb bérházak, valamint az üvegből s betonból emelt banképületek és bevásárlóközpontok."
A folyóparton sétáltunk, a koradélutáni eső nyomai már majdnem fölszáradtak, a kavicson állt még helyenként tócsában a víz. Ingujjra vetkőztünk, a vállunkra dobtuk a tavaszi kabátot, de még így is homlokunkon gyöngyözött a veríték. Ahogy mondani szokás, a Nap ezer ágra sütött, bár az ég aljában újabb viharfelhők tornyosultak. Bence megnyugtatott, hogy azokból valószínűleg nem fog esni, a nyugat felől érkező zivatarok rendszerint elkerülik a várost.
A sétányon többnyire fiatalok voltak, párosával vagy kisebb csoportokban korzóztak föl és alá, vagy üldögéltek a folyó menti korláton, és vizslatták a járókelőket, megeresztve olykor egy-egy hangos megjegyzést. Észvesztően csinosak a lányok, gondoltam magamban, ahogy végigmértem a sok miniszoknyás, napszemüveg mögé rejtőzködő tinit. Bencének is hasonló juthatott az eszébe, mert odavonszolt a korlát mellé, és lemutatott az ártérre, ahol a fűre fektetett pokrócokon pólóra és bugyira vetkőzött lányok hasaltak a hirtelen jött májusi nyárban.
"Eszünk fagyit?" - kérdezte Bence, de nemet mondtam, mikor megláttam a fagylaltozó előtt kígyózó sort. Pár perc az egész, erősködött tovább, azonban hajthatatlan maradtam, és kijelentettem, hogy nem kívánom most a fagylaltot.
"Akkor igyunk meg egy sört."
Az égre pillantottam, kusza bárányfelhők úsztak lomha méltósággal, a feketeség pedig úgy tűnt, valóban csak tekereg, innen jó messzire, kevéssel a horizont fölött, nem veszélyeztetve a délutáni ragyogást.
"Ott a vízparton van egy söröző, kiülhetünk a kerthelyiségébe. Nem túl drága."
Biccentettem, és elindultunk a gesztenyés árnyékában, lépteink nyomában csikorgott a kavics.
A szálloda mögött elénk táruló park látványáról Versailles jutott az eszembe. Bence elmagyarázta, hogy ez is a neve, és nem is véletlen a hasonlatosság, francia mintára épült, ugyanúgy helyezték el benne a pázsitot és a virágágyásokat, mint Versailles-ban, csak persze sokkalta kisebb.
Megdörzsöltem a szemem, erősen viszketett, marta a szálldosó fehér nyárfavirág.
"Ilyenkor csak úgy rajzanak ide a szerelmes párok. Esténként a város egész fiatalsága itt gyülekezik, innét indulnak a diszkóba meg a kocsmákba."
Rövidnadrágos lányok ültek a korláton, nyalták a fagylaltot, lábukat a versenykerékpárok csomagtartóján nyugtatták.
"Manapság elsősorban kocsmákba járnak. Ha ilyenkor, hétvégén este elmész valahová, azt látod, hogy a sörözőkben szinte kizárólag középiskolások ülnek. Van egyébként csapos ismerősöm is. Tavaly tavasszal ismertem meg, amikor kirúgott a barátnőm, tudod, az Orsolya, és akkor hónapokig minden pénteken meg szombaton kocsmába jártam. Ugyanabban a gimiben tanult, ahol én is. A város, sőt, a megye elitiskolája."
Ahol a NAGY DEGENERÁCIÓ is játszódik, szóltam közbe, és Bence bólintott.
"Igen, az. Itt van, a híd lábánál, majd visszafelé megmutatom."
A cipőmet bámultam, rúgtam a kavicsokat, majd fölnéztem, hogy merre mutat Bence.
"Szóval, ott tartottam, hogy ez a csapos a hetvenes években járt abba a gimnáziumba. Németh Erika, tudod, a magyar tanárnőm, nemrég, amikor említettem neki, azt mondta, hogy annak idején ő volt az iskola Cassanovája, az összes csaj belé volt bolondulva. Aztán fölvették Egerbe, a Ho-Shi Minh Tanárképzőbe, el is végezte nagy nehezen, utána népművelő lett, a Művelődési Központban dolgozott, és innét került el Ózdra, ahol, ahogy ő előadta, politikai okok miatt megfosztották a könyvtárosi állásától, és a bányába küldték dolgozni. Most költözött csak vissza, haza, és a Fürtös nevű borozóban kapott állást. Ott ismertem meg, egyik éjjel ültünk a haverommal, persze félig részegen, már majdnem záróra volt, és én valamit John Lennonról magyaráztam, mert akkoriban jelent meg itt nálunk az elbeszéléskötete."
Tudom, mondtam, én írtam róla az Élet és Irodalomban recenziót.
"Nna, hát akkor ismered is... Szóval, arról a könyvről dumáltam, és odajött ez a csapos, aki addig az asztalokat törölgette, meg az összetört üvegek maradványait söpörte össze, azzal, hogy John Lennonnak az elbeszéléseit annak idején megpróbálták ők is, meg az angol tanáraik is a gimnáziumban lefordítani, de nem sikerült nekik. Hát így kezdtünk el aztán beszélgetni, és azt követően pár hétig egész jó viszonyban voltunk.- Érdekes egy fickó... Tudod, diplomája van, meg ilyesmi, aztán egy városszéli kocsmában sört csapol... Esténként állandó társaság gyűl köréje, miközben tölti az italt, mesél a magyar történelemből, politizál, a vendégek kikérik a véleményét satöbbi. Mikor egyszer ott voltam, jött egy tangóharmónikás, és együtt énekelték el a Székely himnuszt, meg a Krasznahorka büszke várát."
Szeptemberben lehet itt a legszebb, gondoltam, amikor a fákról potyognak a gesztenyék, és a kavicsok helyett azokat rugdalja az ember. Olyankor valószínűleg óvodások lepik el a parkot, akik összeszedik a termést, és gyufa segítségével a foglalkozásokon különféle figurákat készítenek belőle.
"Minden esetre durva dolgokat láttam akkor. Rá is untam kegyetlenül a kocsmázásra. Egy haverommal jártunk állandóan, már el se tudtam képzelni anélkül a szombat estéket... A gyerek egyébként festett egy ideig, volt két kiállítása is itt, az egyik kisebb művelődési házban, aztán abbahagyta, mert azt mondta, hogy a városnak nincs szüksége a művészetére."
5
A híd alatt álltunk, fölöttünk dübörögtek az autók, előttünk a söröző kerthelyisége, majdnem teljesen tele vendéggel. A sarokban épp távoztak, odaültünk a műanyag székekre a kisasztal mellé, erősen billegett és ragadt a sörfoltoktól.
"Mit kérsz? - kérdezte Bence, és belepillantott a pénztárcájába. - Meghívlak, most te vagy a vendégem."
Sört kértem, ha lehet, minél jobbat, és persze legyen hideg. No és, csapoltat, az üvegeset az ember megveheti az abc-ben is.
Bence bólintott, és bement az épületbe.
Fülledt, párás volt a levegő, a júliust idézte, a rádió ma délutánra harminc fokot ígért, pedig még csak most volt a ballagás. Kíváncsi lennék, mit mond erről Aigner Szilárd, de a meteorológust mostanában nem lehet látnia Napkelte műsorában, helyette a hírolvasók ismertetik a várható időjárást.
"Dreher - mondta Bence, amikor letette a két teli korsót. - Iszonyú lassan csapolta le, csak öntögette állandóan a habot egyik pohárból a másikba, aztán ideadta így, hogy a teteje szerintem nem is sör."
Abból is sör lesz, jegyeztem meg, egyszer valahol ugyancsak sört kértem, és amikor reklamáltam, hogy túl sok rajta a hab, a csapos ezzel vigasztalt. Bence nevetett, és leült a szomszédos székre, figyelmeztettem, ne ülj ön a sarokra, mert nem fog megházasodni, mire kicsivel arrébb húzódott.
A híd kezdete felé mutatott, ahol egy rozzant sárga épület állt.
"Az volt az iskolánk. A gimnázium, ahol A NAGY DEGENERÁCIÓ játszódik. Kíváncsi vagy rá közelebbről?"
Talán a sör után, mondtam, és izzadtam a párolgó forróságban.
[Tovább]
|