|| TARTALOM || VISSZA || TOVÁBB ||

Benedek Szabolcs: A nagy degeneráció



ÖT
(A pártalapítás)

TISZTELT VÁLASZTÓPOLGÁR
Az Országgyűlés által kitűzött népszavazás szavazólapjának mintáját kérjük szíveskedjen figyelmesen tanulmányozni. Ilyen szavazólappal szavazhat november 26-án.

SZAVAZÓLAP MINTA

1. Csak az országgyűlési választások után kerüljön-e sor a köztársasági elnök megválasztására?
(Amennyiben Ön igennel szavaz, azt támogatja, hogy a köztársaság elnökét ne a lakosság, hanem majd az Országgyűlés válassza meg, ha nemmel szavaz, akkor azt támogatja, hogy a köztársaság elnökét a lakosság válassza meg.)

IGEN [ ] NEM [ ]

2. Kivonuljanak-e a pártszervek a munkahelyekről?
(E kérdésben az Országgyűlés a pártokról szóló törvény elfogadásával úgy döntött, hogy a munkahelyeken nem működjenek pártok. Igen szavazatával az Országgyűlés döntését megerősíti, nem szavazatával a pártok munkahelyi működését támogatja.)

IGEN [ ] NEM [ ]

3. Elszámoljon-e az MSZMP a tulajdonában vagy kezelésében lévő vagyonról?
(Az Országgyűlés októberi ülésszakán a társadalmi szervezetek és az MSZMP vagyonáról szóló tájékoztatót elfogadta. Igen szavazatával megerősíti az elszámoltatást, nem szavazatával elutasítja az elszámoltatást.)

IGEN [ ] NEM [ ]

4. Feloszlassák-e a Munkásőrséget?
(Az Országgyűlés a Munkásőrséget októberben jogutód nélkül feloszlatta, a törvény végrehajtása megkezdődött. Igen szavazatával megerősíti az Országgyűlés döntését, nem szavazatával a Munkásőrség visszaállítása mellett foglal állást.)

IGEN [ ] NEM [ ]

Kivonat az Országgyűlés határozatából

  Először csak betakarták Lenint, bedeszkázták, zöld színű palánkot fontak köréje, hogy ne látszódjék harcos, kemény alakja, a kerítést utána valakik feliratokkal fújták tele, hogy "Ruszkik haza!" és hogy "No kommunizmus".
  Peszekiék a harmadik a-ból napokon át tervezgették, hogy a pártközpont falára egy éjjel fölírják, "Ennyi volt, elég volt", még a festékszórót is beszerezték hozzá, Rabcsák Géza is mindenáron benne akart lenni a buliban, de végül az egészből (gyávaságból, vagy talán azért, mert akkoriban olykor a puszta szavak is tetteket jelentettek), nem lett az égvilágon semmi.
  November elején pedig Gyula a Nagy Októberi Szocialista Forradalom tiszteletére egy fénymásolt Lenin-képet tett ki a kémia szertár melletti faliújságra (másnap már nem volt ott, nem valószínű, hogy ellopták, sokkal inkább, hogy leszedték, vagy még inkább, leszedették), és akkor történt, hogy egyik szünetben jeget tettünk Sáfár Ica feneke alá (a reggeli órákban, amikor még nem tűzött oda a Nap, az ablakpárkányról le lehetett törni egész nagy darabokat), ő azonban nem vette észre, a hetes jelentett, leültünk, és vártuk, hogy majd felpattan, sikít, vagy valami, de semmi ilyesmi nem történt, úgyhogy pár perc elteltével megkérdeztem, hogy Ica, nem érzel valamit, mire gyanakodni kezdett, és kicsit felemelkedett, hogy maga alá nézhessen, ahol akkorra már egy kis tócsa gyűlt össze, s amint azt meglátta, végre bedühödött, és egy füzettel csapkodni kezdte a fejemet, mire én az egészet Gyulára kentem.

  Sáfár Ica Gyula és én mellettem ült harmadikként, mert a biológia teremben nem hagyományos padok voltak, hanem egy összeszerelt padrendszer, olyasformán, hogy egy sorban hatan fértek el, és a sor közepén ott volt egy vízcsap, amely megosztotta azt a hat embert három-háromra.
  Mikor dolgozatot írtunk, folyton suttogott magában, így nekem könnyű dolgom volt, csak ki kellett nyitnom a fülem, és figyelnem, hogy mit mond, mivel biológia fakultációs volt, elég jól értett a tárgyhoz.
  Ott lakott az iskola melletti utcában, s gyakran el is késett, mert mindig az utolsó pillanatban indult el otthonról, hiszen úgyis mindjárt átér.
  Bakonyi Dénessel többször jártunk nála, volt egy egész jó erősítője, mindössze akkora, mint egy táskarádió, és az volt a legjobb benne, hogy halkan szólt, még a bátyjától örökölte, aki addigra már meg is nősült és családot alapított, az erősítő azonban Sáfár Icánál maradt, és amikor mi létrehoztuk a Bakonyi Kanemberek nevű rock and roll zenekarunkat, többször elkértük, mert az otthoni próbákhoz pont jó volt, nem dörömböltek át a szomszédok.
  Sáfár Icát olykor sorstársamnak éreztem, a szülei elváltak, az anyja falun élt, Ica az apjával lakott egy, a miénkhez több tekintetben is hasonló, régi lakóházban, a fater orvos volt, amikor nem ügyelt, akkor is késő estig dolgozott, és Ica egész délután egyedül ült a lakásban, tanult, vacsorát főzött, hétvégeken takarított, és örült, amikor valaki nagy ritkán meglátogatta.
  Elsős koromban, azaz tizenöt évesen, párszor eljátszottam a gondolattal, hogy összehozom anyámat és Ica apját, összeházasodnak, összeköltözünk, komplett lesz a két család, sőt, a hecc kedvéért én majd beleszeretek a mostohatestvérembe, egy délután rajtakapnak bennünket, ahogy a nagyszoba szőnyegén szeretkezünk, és majd nem tudják mire vélni, ez most vérfertőzés, vagy mi a csoda.
  Ica már évek óta karatézott, és az egész iskolában elterjedt a híre, hogy egyik este, edzésről hazafelé menet megtámadta őt egy férfi, aki kést szegezett a nyakához, és arra akarta kényszeríteni, hogy hajtsa föl a szoknyáját, meg húzza le a bugyiját, mire Ica egy jól irányzott mozdulattal olyan erővel rúgta herén, hogy támadója kétrét görnyedt, s ettől a naptól fogva az osztály viszonylag nagyobb tisztelettel nézett Sáfár Icára.
  Még szeptember elején, amikor a legelső órán beültük magunkat a termekbe, jött oda hozzánk, és azt kérdezte, hogy srácok, ide ülhetnék (így mondta, mert mindig így beszélt), én akkor Gyulára néztem, ő meg erre azt dünnyögte, ha nem leszel túl nagy zajjal, ezen Sáfár Ica vihogott, és már be is telepedett a csap mellé.
  A mi iskolánkban ugyanis nem volt előre meghatározott ülésrend, az év elején ki-ki elhelyezkedett oda, ahová akart, és ez az év során csak akkor módosult, ha valamelyik órán a tanár valakit elültetett az eredeti helyéről (ez magyarórán esett meg rendszeresen, ott mindenki a hátsó padokban ült, és Németh Erika a rendetlenkedőket kiültette az első sorokba).
  Biológia volt az egyetlen alkalom, amikor az első sorban ültünk Gyulával, azért, mert a tanári katedra a padsorokhoz képest olyan magasan állt, hogy onnét az első sort pont nem lehetett látni, erre viszont senki nem jött rá, csak mi.
  Első-másodikban még Rabcsák Géza volt az állandó padszomszédom, aztán ahogy eltávolodtunk egymástól, a harmadik év elején mindketten új padtársat választottunk, és onnantól kezdve csak kivételes alkalmakkor ültünk egymás mellett.
  Az ember mellesleg, legalábbis én azt hiszem, ritkán választja a legjobb haverját padtársnak, sokkal inkább olyat, akivel kellemesen el tud az órán szórakozni, anélkül, hogy különösebben megunnák egymást.
  Így ültem én az utolsó két évben szinte minden órán a mindig lusta és mindig jámbor, birkatermészetű Bolla Peti mellett, akivel a harmadik év utáni nyáron együtt dolgoztam a kórházi kertészeten (akkor már sehogy se tudtuk elintézni, hogy Géza megint ott dolgozzon, Bolla Petinek viszont voltak kórházi rokonai, úgyhogy végül is ő jött el a nyári munkára), aztán a fizetésből együtt mentünk Velencébe.
  Akkoriban szervezték meg az olyan utakat, amikor az ember péntek délután beült a buszba, szombat reggel megérkezett Velencébe, kiszállt a parkolóban, begyalogolt a városba, ott mászkált egész nap, aztán este visszament a parkolóba, fölült a buszra, és vasárnap délelőtt már haza is érkezett.
  Nagyon fáradtak voltunk, a buszon alig aludtunk valamit, és a nap végére az álmosságtól összeestünk a tengerparton.
  Velencében láttam azt a macskát, amelyiknek a jobb mellső lába tőből hiányzott, a maradék végtagján ugrált a többiek után, szép kövérre meghízott, az emberek mindig megszánták és degeszre tömték, később írtam egy novellát is erről, A három lábú macska története címmel, Kafka és Camus stílusában (akkoriban ők voltak a kedvenceim), aztán megmutattam az osztálytársaimnak, és mindenkinek nagyon tetszett, mert a macska amolyan egzisztencialista filozófiát vallott.

  S miután Sáfár Ica a füzettel jól kiütlegelte magát, határoztuk el Gyulával, hogy épp itt az ideje nekünk is pártot alapítani, mielőtt még bármiről is lemaradnánk, és rögtön az első, amin tanakodni kezdtünk, az volt, hogy mi legyen a neve.
  Gyulával akkortájt elég sokat beszélgettünk az ilyenekről, úgy vettem észre, hogy érdeklik őt az események, és magam is szívesen elbeszélgettem vele mindarról, amit előző este kocogás közben az Esti Krónikában hallottam.
  Magas, átlagos testalkatú, fekete hajú fiú volt, a lányok, azt hiszem, kifejezetten csúnyának tartották, csoszogó léptekkel mászkált az iskola folyosóin, és a tanárok bosszantására szívesen csúszott le a lépcsőkorláton, amikor szóba került a politika, mindig azt mondta, ami körülöttünk zajlik, az csupán színjáték, vagy másképp nevezve, marakodás a koncon, mindegy ugyanis, hogy ki van a hatalmon, a rendszer úgyis az marad.
  Mikor később irodalomból Camus-t tanultuk, úgy gondoltam, hogy Gyula az igazi abszurd ember, a megtestesült Meurseault, akit semmi nem érdekel, ami körötte a világban zajlik, a húgának például, amikor délután találkoztak a buszmegállóban, soha nem köszönt, sőt, néhány lépéssel arrébb állt meg tőle, holott ugyanazzal a járattal mentek haza, a Kertvárosba.
  S az egész osztályból Gyula volt az egyetlen, aki magázta a szüleit, amikor először jártam náluk (egy hófehérre meszelt, gyönyörű családi házban laktak, gyümölcsössel és veteményessel a környező udvarban), ezen nagyon csodálkoztam.
  Egyszer magyar órán gyertyát gyújtott, ez akkor volt, amikor takarékossági okokból nem engedték, hogy az ablak melletti padsorok fölött is égessük a villanyt, és Gyula azt mondta, hogy ő így nem lát írni, azzal benyúlt a táskájába, és gyertyafénynél jegyzetelt tovább.
  Amikor meg rajzból dolgozatot írtunk, Gyula hozott otthonról egy hajlított acéldrótot, a közepét egy fanyéllel leszigetelte, aztán bedugta a szerkezetet a konnektorba, és ki is ment a biztosíték, nem lehetett használnia diavetítőt.
  S Gyula volt az iskola utolsó köpenyes embere is, mert azután is hordta a köpenyét, miután harmadikban az igazgató kihirdette, hogy fölfüggeszti a köpenyviselést (világosbarna köpenye volt, olyan, amilyet a műhelyekben viselnek a munkások, azt használta egész érettségiig).
  A pártalapításkor úgy gondoltuk, hogy kommunista szervezet leszünk, csak azért, mert mindenki a demokratákhoz húzott, és mi az underground eszmékhez hűen kerülni akartunk mindenféle popularitást, nem tudván akkor még, hogy egy pártnak pedig ez a legfontosabb.
  Hosszas szócsatározást követően abban állapodtunk meg, hogy legyen a pártunk neve Nyikita Hruscsov Társaság, és kitéptünk egy lapot az egyik füzetből, amelyre Gyula nagy ákombákom betűkkel ráírta, hogy Nyikita Hruscsov Társaság, alá meg azt, hogy ALAPÍTÓLEVÉL.
  Mikor megkérdeztem, hogy akkor hogyan tovább, Gyula azt válaszolta, most megírjuk a programunkat.
  S el is kezdtünk volna programot írni, de csak rágtuk a ceruza végét, és nem jutott az eszünkbe semmi, pedig igyekeztünk nagyon erősen gondolkodni, ilyeneken tűnődtünk, hogy haza, nemzet, Európa, haladás (mindenki ezeket mondogatta a rádióban és a tévés vitaműsorokban), aztán ötletek híján elhatároztuk, hogy most inkább mégsem írunk programot, majd legközelebb, előbb kerítsünk a pártnak tagságot.
  Azokban a hetekben volt visszhangos az ország attól a botránytól, hogy két alak pártot alapított, és amikor pártgyűléseket meg egyéb rendezvényeket tartottak, kihívták a sajtót, és a sajtó azt látta, hogy zsúfolásig tele van minden helyiség, pedig azok csak lefizetett emberek voltak, akikkel eljátszatták a tagság szerepét, és az egész akkor derült csak ki, amikor a két figurának nyoma veszett, úgy, hogy előtte fölmarkolták a pártnak járó támogatásokat.
  Mi a biológiaóra utáni szünetben rögvest megkezdtük a tagtoborzást, én egyből Gézának szóltam, mert úgy gondoltam, ő is amolyan öreg bolsevik, vagy ilyesmi, egyszer egy beszélgetés során például véletlenül kiderült, hogy egy időben voltunk általános iskolás korunkban Zánkán, és egyébként is, mindig elismerően nyilatkozott a szocialista hazánkról, meg talán éreztem még valami lelkiismeretfurdallás-félét is afelől, hogy nem vele alapítottam meg az első pártomat.
  Gézának tetszett az ötlet, azt mondta, hogy ez egy baromi jó dolog, egyből be is lépett, ami abból állt, hogy kezet szorítottunk vele, és azt mondtuk, hogy Géza, most már te is tagja vagy a Nyikita Hruscsov Társaságnak.
  Ott helyben megtartottuk az első pártbéli választásokat is, Gyula azt javasolta, hogy állítsunk köztársasági elnök jelöltet is, mert minden magára valamit is adó pártnak van már olyan, ezt a javaslatot Géza és én egyöntetűen támogattuk, azzal behúzódtunk három különböző sarokba, egy papírfecnire felírt mindenki egy-egy nevet, utána a fecniket összegyűjtöttük, összekevertük és felolvastuk őket.
  Mind a három cetlin Rabcsák Géza neve állt, és ezzel ő lett a párt köztársasági elnök-jelöltje.
  Aztán már szavazás nélkül ugyan, de elhatároztuk, hogy Gyula lesz a párt elnöke, én pedig a párt főtitkára.

  A következő tanóra azzal telt el, hogy plakátot terveztem, egy írólapra megpróbáltam felrajzolni Géza fejét (nagyjából sikerült is, bár annyira azért nem volt élethű), aztán legfölülre azt írtam, hogy RABCSÁK, alá, az arcmás mellé kisebb betűkkel, hogy NYUGALOM. BIZTONSÁG. KOMMUNIZMUS. és végül a plakát aljára odapingáltam azt is, hogy NYIKITA HRUSCSOV TÁRSASÁG.
  Utána szünetben megmutattam Gézának, aki azt mondta, hogy ez tényleg haláli jó, és rajzoljak még több ilyet, én meg azt feleltem, oké, rajzolok, és a következő órán elkezdtem lemásolni a plakátot.
  Miközben másoltam, nem vettem észre, ahogy a tanár odajön hozzám (Bolla Peti sem figyelmeztetett, mert ő időközben meg elaludt), és egyszerűen elveszi a kész és a még készülő plakátokat, sőt, velük együtt a pártunk összes dokumentumát.
  Az óra után a szünetben Gyulának elpanaszoltam, hogy oda a pártunk minden irata, mi legyen most, készítsünk újakat.
  Nem tudom, mondta Gyula, és azt kérdezte, meg tudtam-e csinálni a száztizenegyes feladatot.
  Az a csillagos volt, kérdeztem vissza, és Gyula bólintott, hogy igen.
  Nem, válaszoltam, az nem ment nekem se, rohadt egy példa, a jó édesanyját annak, aki megírta.
  Meg annak is, aki föladta, hümmögött Gyula, és ezen röhögtünk, amikor beléptünk a matek terembe.
 

[Tovább]