|| TARTALOM || VISSZA || TOVÁBB ||

Benedek Szabolcs: A nagy degeneráció



10/A

  Éjjel fél kettő volt, mikorra hazaértünk. Jobb lett volna talán taxival menni, azonban amint kiléptünk a Killer Klubból, és elindultunk a Kossuth Lajos úton lefelé, nem láttunk belőlük egyet sem. Csöndes, csillagfényes májusi éjszaka volt, a főutcán a tizenévesek hazafelé tartottak, a kocsmák nagy része éjfélkor bezár, a drágább szórakozóhelyekre viszont keveseknek van pénzük. Egy ideig némán haladtunk a négysávos út mellett, hátha mégis föltűnik egy taxi, aztán intettem, hogy most már menjünk arra, azzal befordultunk az egyik mellékutcába.

2

  Nem ittam túl sokat, úgy értem, még többet is elbírtam volna, korábban volt egy időszak, mikor is szombat éjjelenként literszámra vedeltem a sört. Ezen az estén azonban tényleg visszafogott voltam, mellesleg szinte kizárólag a sört szeretem, mást nem is szívesen iszom, a bor nekem túl édes, vagy éppen túl savanyú, a tömények az én pénztárcámból meg úgyis megfizethetetlenek, így marad ez az aranybarna, habos, keserű nedű, amelyet magamban nem kevés túlzással - és pátosszal persze - az írók italának tartok, gondolván elsősorban Bohumil Hrabalra, no meg arra a több helyen is megjelent fotóra, ahol Hrabal és Esterházy Péter Prágában, A medvéhez címzett fogadóban egy-egy korsó sör társaságában múlatják az időt.
  Ha az ember megismerkedik valakivel, mondjuk olyannal, aki föltehetőleg hasonló kvalitású, mint ő maga, első alkalommal a legjobb, ha beülnek egy viszonylag olcsó - bár kezdetben még a drága is megfelel - vendéglőbe, rendelnek egy korsó sört, és ahogy fogy az ital, úgy oldódik majd szépen a nyelvük. Anélkül, hogy bármelyikük is lerészegedne, a második majd a harmadik korsó után kerül elő a cigaretta, s mellé maguktól buknak ki az újabb témák, a politika, a könyvek, a világról alkotott kép (melyet életfilozófiának szokás nevezni), a lányok és a szexualitás, talán a legbensőbb gondolatok, olyasmik, amelyekről úgy érezzük, valóban csak sör mellett lehet igazán felhőtlenül beszélgetni.
  Jómagam tizennyolc évesen, Bakonyi Dénessel söröztem először, s azóta többször is megtapasztaltam, milyen az, amikor egy addig jóformán ismeretlen emberrel ülsz be egy korsó italra. Megszerettem a sörözők hangulatát, a ragacsos asztalt, a tenyérnyi helyet, a cigarettafüstöt, a zsivajt, az önmagukból kivetkőző lányokat. Kollégiumi szobatársammal, Atival, olykor a metró végállomásán fölülünk egy ismeretlen számozású buszra, s azzal is egész a végállomásig megyünk, hogy messze, kint a külvárosban, ahol ötvenesért mérik a langyos és pocsék csapolt sört, igyunk meg két-három korsóval. Ati "szockirándulásnak" nevezi ezeket az utakat, először nem értettem, mi az a "szoc", aztán alaposan megmagyarázta: voltaképp minden, ami a társadalom általánosan elfogadott értékszintje alatt van. Szoc az, aki hajléktalan, és napjait az aluljárókban tölti, szoc, aki kora reggeltől már ott áll a kőbánya-kispesti vasútállomás italmérője előtt, és haerjaival egész estig sakkozik, szoc, aki csak két szelet kenyeret és két szelet párizsit kér a Csemege Július Meinl-ben, és így tovább. Mikor azt kérdeztem, miért pont "szoc", Ati azt válaszolta, egyszerűen mert nincs reá jobb kifejezés. A kollégium például igazi szoc környéken fekszik: sehol a közelben egy másik lakóépület, mindenütt kizárólag gyárak, raktárak, kémények és parkolók. Ha busszal utazunk az Örs vezér térre (a busz napközben félóránként jár, reggel és este valamivel sűrűbben), ahogy fölszállunk, csupa szoccal találjuk magunkat szemközt- fáradt, beesett szemű, merev tekintetű emberek, a nők a Kiskegyedet lapozgatják, a férfiak jobb híján csak ülnek és mereven bámulnak maguk elé, az ölükben szorosan markolva világosbarna munkástáskájukat. Maga az Örs vezér tere - magyarázta tovább Ati - ugyancsak tipikus szoc környék, az ember lemegy az aluljáróba, és mindenütt szocok árulnak, akiktől szocok vásárolnak, fölmész az aluljáró másik oldalára, és azt látod, hogy szocok ácsorognak a szoc büfék előtt, szoc sört isznak, olcsó szoc kolbászt, mustárt és frissen szelt szoc kenyeret esznek...
  Úgy vélem, Ati alkalmas lenne az írásra. Egyszer a szekrényemen talált egy könyvet, mai magyar szerző műve, a JAK-füzetek sorozatában jelent meg, ezerkilencszázkilencvenötben. Az író neve nem annyira ismert, (egyelőre) elsőkötetes szerző, a cím azonban fölkeltette Ati érdeklődését, és végigolvasta a könyvet. Ez nagy szó, mivel Ati nem igazán szokott olvasni, őt a nemiség kérdései izgatják, szívesen mesél például a barátnőjével folytatott viharos szeretkezéseiről, és mi a szobában, anélkül, hogy egyszer is láttuk volna meztelenül, pontosan tudjuk a barátnője testének fölépítését, ismerjük minden egyes porcikáját, és azt is, hogy mitől van a leggyorsabban orgazmusa.
  Atival esténként órákon át tudunk beszélni a nőkről. Olykor tanácsokat is ad, a minap, amikor a konditeremben voltunk, elmesélte, hogy kirúgta a barátnőjét (azzal indokolta, azért, mert egy majom), szóval, már negyedik napja nem beszéltek egymással, és ahogy emelgettük a súlyzókat, egyszerre megszólalt a telefon, a barátnője hívta Atit, és fültanúja lehettem, ahogy szinte könyörögve kéri egy újabb randevúra. Látod, mondta utána büszkén Ati, miután visszatette a kagylót a helyére, így kell ezt csinálni. Ez a lányka is észvesztően csinos, buknak utána a fiúk, egyszer kell csak magára hagyni, egyből megijed, és sírva jön utánad...
  Ati végigolvasta a kezdő író elsősorban nyelviségben gazdag könyvét, nagy elismeréssel adta vissza nekem, és azután érdeklődött, hogy honnét lehetne megszerezni. Részletesen elmagyaráztam neki, merre találja meg az Írók Boltját.

3

  Úgy vélem, az ember legfontosabb tulajdonsága, értéke, vagy fogalmazzunk úgy, képessége az empátia. Soha nem tudtam elfogadni az önző, vagy a kizárólag önzőségből lázadó (jobban mondva, magukat lázadónak mondó) embereket. Egy lánnyal beszélgettem erről majd egy évvel ezelőtt, a Szarka utcai pizzériában ültünk - friss ismeretség volt, arra számítottam, akár szerelem is lehet belőle -, azt kérdezte, mennyire érzem magamat férfinak, meg hogy én mit gondolok, ki az igazi férfi. Azt válaszoltam, hogy egyfelől ezt neki, a nőnek kell a leginkább tudnia, másfelől, engem soha nem foglalkoztatott igazából ez a kérdés, úgy értem, nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget annak, hogy viselkedésemben mennyi a férfias és mennyi a nőies vonás, úgyhogy igazából nem is tudok a feltett kérdésre válaszolni. A lány azonban nem érte be ennyivel, és belekezdett egy hosszas és részletes fejtegetésbe arról, számára kicsoda az igazi férfi. Engem valamiért irritált a téma, inkább a pizzával foglalkoztam volna, úgyhogy szavaiból mindössze annyit hámoztam ki, hogy a férfiasság lényege az állandó tettrekészség, az irányítás, a hajtás, hogy gyerünk, és csináljuk akkor a dolgokat...
  Bólogattam, a lány kérdően a szemembe nézett, és mivel valóban illett már nekem is valamit mondanom, elkezdtem arról beszélni, hogy a lázadást bizonyos esetekben öncélúnak tartom, mert elsősorban kétségbeesett tiltakozást jelent, amely persze nem baj, csupán, úgy vélem, meg kell találnunk hozzá azt a módot, amellyel lázadásunkat építő célra használhatjuk föl. Ezért jelenti számomra a legnagyobb emberi értéket a tolerancia és az empátia, másképp szólva, az a képesség, hogy figyelni tudunk a másikra, elfogadjuk a másikat, meghallgatjuk őt. S ha már így rákérdeztél, nyomatékosítottam meg a lányhoz intézett szavaimat, számomra az igazi férfi nem abban mutatja meg férfiasságát, hogy macsó módjára lázad, tiltakozik és rombol, hanem ellenkezőleg, épp abban, hogy odafigyel a másikra, a partnerére, és amit ezáltal létrehoz, az új, építő jellegű, örömmel és alkotással teli.
  A lány egyetértően ingatta a fejét, s azt válaszolta, igen, ezt nagyjából ő is így gondolja, majd hozzátette, úgy szeretne élni, hogy az embereknek minél többet adjon, úgy érzi, nagyon sok minden lakozik benne, amelyet ki tud és ki akar hozni magából. Arról beszélt, hogy jelenleg egy olyan szemináriumra jár, melyet egy francia nő tart, egy alapítvány szervezésében félévente kerül megrendezésre, alkalmanként tízezer forint, s ezért cserébe négy napon át tanítja őket a francia hölgy mindenféle csodálatos dologra. Elmesélte, hogy legutóbb például gondolatátvitellel foglalkoztak, a csoport egyik fele gondolt valamire, a többiek pedig megpróbálták a belőlük jövő sugárzást minél pontosabban érzékelni, majd lerajzolni, mire gondolt az a társaság. Egyébként minden nap többször meditáltak, a meditációk között tanulnak, összesen napi nyolc órán keresztül, a csakrákról, a különféle embertípusokról, a sugarakról, a világ nagy korszakairól, és minden egyébről, amelynek rejtelmeit még föl sem tárta a hivatalos tudomány.
  Most éppen a Vízöntő korszakába lépünk be, magyarázta tovább a lány - egyébként végzős egyetemista Budapest egyik elit egyetemén -, vagyis, tette hozzá, nem is tudom, lehet, hogy már bele is léptünk. ("Mint aki halkan belelépett" - jutott nekem erről eszembe meglehetősen cinikusan és modortalanul.) A Vízöntő kora abból áll, hogy újra fölbukkannak régi korok emberei, reinkarnálódnak az atlantiszi lelkek, és mivel Atlantisz világa csodálatosan szervezett világ volt, napjainkban a szerveződés, a mindent átfogó rendszerek létrehozása az elsőrangú feladat. Lásd, indokolta a lány, hogy manapság minden ország földrészünkön az egységes Európába törekszik, hogy a világ szervezetei nagy, globális szervezeteket alkotnak meg, és így tovább.
  A cél pedig, folytatta, egy nemek nélküli világ, ahol végre véget ér a férfiuralom, ahol a nők teljesen egyenlők a férfiakkal, ahol a társadalom többé nem alkot és nem vár el nemi szerepeket, ahol mind a nők, mind a férfiak természetes módon viselkednek, egyszerűen nem játszanak tovább, hanem önmagukat adják. Ezen ügy érdekében viszont elsősorban a férfiaknak kell megváltozniuk, nézett a szemembe hölgyismerősöm, és nagyot harapott a rántott sajtból (vegetáriánus, ezt már a rendelés előtt közölte velem), mert a férfiak gonoszak és nagyravágyóak, épp ideje, hogy valaki letörje a szarvukat.

4

  Később átmentünk a Kecskeméti utcába, és beültünk a Diáktanyába, ahol rendeltem egy korsó sört, a lány pedig ásványvizet kért. Elmesélte nekem előző napi kalandját egy férfival. Épp az ezoterikus kurzusról tartott hazafelé, a metrón az embereket bámulta, úgy érezte, valakivel most föltétlenül meg kell ismerkednie, s ki is szúrt egy harminc év körüli, tetőtől talpig farmerba öltözött fickót, vele szemezett egész a Kálvin térig, ahol a lány leszállt, és egyáltalán nem lepődött meg azon, hogy a férfi követi. A mozgólépcső tetején meg is várta, beszélgetésbe elegyedtek, a lány fölajánlotta, menjenek el együtt sétálni, és nekivágtak a Kiskörúton az Astoria, majd a Rákóczi úton az Emke felé.
  A férfi végig önmagáról szónokolt. Elmondta, hogy zenész, többnyire gitározik, de zongorázni is tud, bárokban, éjszakai klubokban szokott rendszeresen föllépni. Élete nagy álma és egyben célja is a zene, szeret ülni a bárzongoránál, és örömmel tölti el az a gondolat, hogy az embereknek most valamit ad a játékával. Szeretné továbbra is ezt a tevékenységet folytatni, mivel egyéb irányban már számtalanszor pofon vágta őt az élet, csalódott a világban, csalódott mindenkiben, számára már csak az maradt, hogy esténként odaüljön a billentyűk mellé, vagy hogy megragadja a gitár nyakát. Boldogtalanságában már sok mindent kipróbált, egyszer megkísérelte az öngyilkosságot is, ám zenész társai kihánytatták vele az összes bevett gyógyszert.
  Sötétedésig sétáltak, mialatt a lány arról beszélt, hogy mindenki a maga szerencséjének a kovácsa, és mindenki maga felel a saját sorsáért, tehát mindenkinek a kezében van, hogy mi történik vele, és hogyan zajlik tovább az élete. Aztán búcsúzóul szelíden végigsimította a férfi haját, és azt mondta neki, érezze jól magát a budapesti éjszakában. Mikor elindult a kollégium felé, észrevette, hogy a férfi megint követi őt, erre megállt, bevárta, és megkérdezte, mit akar még. Szeretnék veled szeretkezni, mondta világosan a férfi, mire a lány azt válaszolta, te semmit nem értettél meg abból, amit mondtam neked, és nem fogtad föl azt se, hogy találkozásunknak nem ez volt a lényege, úgyhogy légy szíves, menj most el azonnal, és ne gyere megint utánam.
  Az igazi szerelmet keresed, kérdezte erre lemondóan a férfi, igen, felelte a lány, bízom abban, hogy egyszer megtalálom ezt az őszinte érzést. Én is kerestem sokáig, mondta erre a fickó, de látod, semerre nem leltem, így maradtam a gitár és a bárzongora mellett.
  Az egész nagyon nyomasztó volt, fejezte be újdonsült hölgyismerősöm a történetét, mert úgy éreztem, én ezt a dolgot azelőtt már többször is átéltem, úgy értem, ebben az emberben az én régi életem támadt föl újra, az az idő, amikor még nem voltam annyira tudatos, még nem ismertem föl sok dolgot és nem mélyedtem el annyira bennük, mint mostanában.

5

  Azután többször csókolóztunk, meztelenül is, a kollégiumban, mikor a szobatársa moziba ment. Miközben felém meredő mellbimbóját csókoltam, hirtelen lehúzta rólam az alsónadrágot (meglepődtem, mert úgy találtam, a mozdulatban fölöttébb nagy gyakorlata van), rám feküdt, én félig letoltam a bugyiját, és a csupasz fenekét simogattam. Az ágy bosszantóan recsegett, és kis idő után a lány lefordult rólam, azt mondta, inkább öltözzünk föl. Ziháltam, nyöszörögtem, mert sehogy sem akart csillapodni ágaskodó gerjedelmem, kopogtattak, a lány a fejemre húzta a takarót, ő maga a válláig bújt alá, csak azután szólt ki, hogy szabad.
  Mikor néhány héttel később első ízben hatoltam belé, nagyokat szisszent, majd néhány rántás után följajdult, és messze kilökött magából. Vissza akartam térni, de tenyerét az ölére borította, és azt se engedte, hogy legalább az ajkam nyomjam oda. Hanyatt feküdtem, és nagy sóhajtások közepette húztam le az ostobán fityegő óvszert, a lány a mellemre hajtotta fejét, s miközben a haját simogattam, azt suttogta, Bence, ez nagyon rossz volt, Bence, én nem tudom elviselni, hogy egy idegen test hatoljon belém...

6

  Az érzésem mostanában az írásról az, hogy valóban menekülést jelent. Mikor a kollégiumban reggelente leülök a számítógép elé és faragom gyönge szövegeimet, úgy érzem, ezáltal lehetek más, mint a többiek. Vannak olyanok, akik eleve nem akarnak kilógni a sorból, egyesek ellenben a hétköznapokat kimondva is nyűgnek érzik, türelmetlenül toporzékolnak olyan dolgok után, amelyek színt visznek a mindennapok sodrába. Bakonyi Dénes például elmerült a Rolling Stones-ba, ritka és kevésbé ritka Stones-dalokat gyűjt kazettán, hagyományos bakelit lemezen és kompakt diszken, az Interneten külföldi Stones-rajongókkal levelez, újságokat, kottákat, könyveket vásárol, tavaly nyáron Németh Erikával együtt utaztak ki Londonba, hogy a Wembley-ben is megnézhessék Mick Jagger-éket. Bakonyi Dénes azáltal teszi mássá az életét, hogy miközben az íróasztala mellett valami feladatot rajzol, föltesz egy Rolling Stones-lemezt, és a bandára gondol.
  Mások a sportra koncentrálnak, nap mint nap edzik a testüket, úgy vélik, ezáltal lesznek többek. Ezért vannak tele a body building-klubok, a fitness szalonok, az edzőtermek. Az emberek nagy része nem a mozgás örömét keresi, hanem azt a hangulatot, amellyel kielégítheti bizonyos vágyait, nevezetesen azokat, amelyek a kitörést célozzák meg. Éjszakánként unatkozó, magukat művészeknek valló gimnazisták és egyetemisták lepik el a Belváros, a Ráday utca, az Andrássy út kávéházait, fekete kabátokban és extravagáns hajviselettel ülnek az asztalok körül, lábukat keresztbe teszik, irodalomról, Nietzsché-ről, Hamvasról, Woody Allenről, és a szexről beszélgetnek, miközben hallgatják a hangszóróból áradó Doors-zenét. Hát nem arra vágynak ők is, hogy megszabaduljanak a mindennapi élet elképesztő tengerétől, a folytonos, egyazon pontba ható nyomástól?
  Az író részben ezt keresi, ezt az utat választja, hogy ne kelljen reggelente hivatalba menni, hogy ne kelljen tíz órakor együtt kávéznia vállalati kisasszonyokkal, és hogy ne kelljen gyorsebédet fogyasztania a sarki Burger Kingben. Az idegrendszerét adja oda azért, hogy megmeneküljön. Valójában kegyetlen munkát végez, reggeltől kora délutánig birkózik önmagával-, de amikor délutánra végez az aznapra kitűzött adaggal, hálásan gondol arra, hogy még mindig nincs ott, ahol nem is szeretne lenni.

7

  Ahogy a kinti levegő megcsapta, apám hirtelen rosszul lett. Belekapaszkodott az egyik lámpaoszlopba, kétrét görnyedt, és öklendezni kezdett. Elfordultam, úgy hallgatóztam, mi történik, de végül nem hányt, leguggolt, és hatalmas sóhajtásokkal szívta magába a levegőt. Mikor megfordultam, rám nézett, és azt mondta, ezt a légzéstechnikát Anditól tanulta, olyan ez, amikor az ember próbál megszabadulni egy reá rakódó tehertől, és ennek csak ez az egyetlen lehetséges módja.
  Aztán fölemelkedett, az oszlop tövébe vizelt, szólni akartam, vigyázzon, nehogy megrázza az áram, de mire kinyitottam volna a számat, már végzett is, és fölhúzta a sliccet. Az ajtónál álló jegyszedőre nézett, összevigyorogtak, a pincéből továbbra is áradt kifelé a B. N. V. együttes kakofóniája.
  Ahogy elindultunk, útközben egészen magához tért. Éjjel fél kettő volt, mikorra hazaértünk. Jobb lett volna talán taxival menni, azonban amint kiléptünk a Killer Klubból, és elindultunk a Kossuth Lajos úton lefelé, nem láttunk belőlük egyet sem. Csöndes, csillagfényes májusi éjszaka volt, a főutcán a tizenévesek hazafelé tartottak, a kocsmák nagy része éjfélkor bezár, a drágább szórakozóhelyekre viszont keveseknek van pénzük. Egy ideig némán haladtunk a négysávos út mellett, hátha mégis föltűnik egy taxi, aztán intettem, hogy most már menjünk arra, azzal befordultunk az egyik mellékutcába. Én többnyire az orromat fújtam, borzasztóan irritál a májusi nyárfavirágzás, apám nagyokat hörgött, majd egy-egy hegyeset köpött az út szélére. Gondolom, reggel fejfájással ébred, és az egész délelőttöt az ágyban tölti, mozdulni is alig tud, majd bekapcsoljuk neki a tévét, hadd nézze Endrei Juditékat a Leporellóban. Anyám majd csodálkozni fog, hallgathatom, hogy az írók nemcsak életképtelenek, de alkoholisták is, hát csak így készüljek erre a pályára.
  Ettem egy kis darab kolbászt, egy szelet kenyeret és egy zöldhagymát még a konyhában. Fogat mostam, lezuhanyoztam. Mire végeztem, a lakás már elcsöndesült. Apám alig hogy lekapta a ruháit, egyből bele is zuhant az ágyba. (Egyébként az előszobai sezlonon aludt.)
 

[Tovább]