|| TARTALOM || VISSZA || TOVÁBB ||

Benedek Szabolcs: A nagy degeneráció



KETTŐ
(Az új lány)

  Hétfőn aztán megláttuk, milyen. A második órára jött be először, és a hátsó padba ült le, Vona Robi mellé. Az első napon még ő kísérgette mindenhová, megmutatta, hol melyik terem van, merre vannak a mosdók, hol lehet ebédelni, és hogy hogyan lehet valakit kihívni a tanáriból.
  A fizikaórát Béné tartotta, és egy szót sem szólt az új lányról, nem mutatta be, nem mondta meg a nevét, és egyáltalán, nem csinált belőle különösebb ügyet. Kinyitottuk a füzetet, Béné kihívta Fedor Tibit a táblához, és elkezdtünk csinálni valami feladatot, közben mindenki hátrafelé sandított, ahol rezzenéstelen arccal, halvány mosollyal a szája szélén ült az új lány, tűrte a kíváncsi pillantásokat, és ezalatt a szemét le se vette a tábláról, csak amikor Vona Robira nézett, aki suttogva magyarázta neki, hogy most mit csináljon, mit írjon, és mit ne, és hol kell kinyitnia a könyvét.
  Arra gondoltam, hogy határozottan szép ez a lány, arca kerek, bőre sima, ránctalan, kreol, vállig érő, gondosan nyírt haja fekete volt, akárcsak a mélyen ülő szemei, amelyek odavonzottak minden tekintetet.
  A szünetben azt mondta Rabcsák Géza:
  - Te, ennek fekete harisnyája van.
  Körbenéztem, de nem láttam az új lányt sehol.
  -A farmerja alatt- magyarázta Rabcsák Géza. - Nézd meg a cipőjénél. Fekete harisnya, rajta fehér pamutzokni. S a farmerja is vadi új.
  - Nna és?
  - Hát nem érted? - Rabcsák Géza a fejét csóválta. - Egy erdélyi menekültnek ne legyen ilyen farmerja... S főleg ne legyen fekete harisnyája!
  - Ez igaz - bólintottam, és csalódottságot éreztem.
  A harmadik órán, történelmen tudtuk meg a nevét.
  Líviusz egyből rátalált. Amint a hetes jelentése után leültünk, kinyitotta a naplót, és körbenézett az osztályon azzal a jelentőségteljes pillantásával, amellyel a felelőket szokta kiszúrni, s már hallottuk is a kérdést, hogy "Mit tudunk Délkelet-Európa történetéről a 14-15. században?", amikor hirtelen azt mondta:
  - Hát téged még nem is láttalak!
  Az új lány, aki most Sáfár Ica mellett ült, félig felemelkedett a székéről, de Líviusz gyorsan intett, hogy maradjon csak ülve.
  - Hogy hívnak? - kérdezte.
  - Sárdi Anikó.
  Most hallottuk először a hangját. Mélyen csengő, dallamos, kicsit búgó hangon beszélt.
  - S honnét jöttél? - folytatta a faggatózást Líviusz.
  - Erdélyből.
  Ezt határozott büszkeséggel mondta, és tekintetét egyenesen Líviuszra szegezte, aki megértően bólogatott.
  - A zöld határon át? - kérdezte aztán.
  - Igen.
  - S mikor?
  - Tegnap volt egy hete. Múlt vasárnap éjjel.
  - S nem féltél?
  Ez hülye kérdés, gondoltam, főleg éppen Líviusz részéről. Az új lány nem is válaszolt rögtön, csak kis idő elteltével:
  - De féltem.
  - Mi lett volna, ha elkapnak? - érdeklődött Líviusz, és erre mi is borzasztóan kíváncsiak voltunk.
  Az új lány alig észrevehetően megrándította a vállát.
  - Akkor megerőszakoltak volna, és kitépték volna az összes hajszálamat. Meg a szőrszálaimat is.
  A fiúk jelentőségteljesen összemosolyodtak, a lányok dermedten hallgattak.
  - S odaát milyen iskolába jártál?
  - Egy magyar líceumba, de ott nem így tanultuk a történelmet.
  - Azt gondoltam - bólintott Líviusz. - Azért remélem - tette hozzá -, majd hamar be tudod hozni a lemaradásodat.
  Mindegyik ezt mondta. A következő napokban még jópárszor elhangzott ez a párbeszéd, szinte ugyanilyen formában, és Sárdi Anikó továbbra is rezzenéstelen arccal felelgetett ugyanazokra a kérdésekre, mi pedig egyre növekvő tisztelettel hallgattuk válaszait.
  Csütörtök lehetett, amikor uzsonnaszünetben Gyula a lányok biztatása közepette fellépett a katedrára.
  A nagy nyelviben voltunk, ahol a padokba magnó volt beépítve, amelyet persze soha nem használtunk, viszont egész órán nyitogattuk a kazettakiadó gombját, rettenetesen bosszantva ezzel a tanárokat. A fülhallgatókat már régebben leszerelték, mert azok már amúgy is használhatatlanok voltak.
  Szóval Gyula ott állt a katedrán, és monoton, színtelen hangján azt mondta:
  - Kedves elvtársak...

  Mindig ilyen. Látszólag csendes, visszahúzódó, ugyanakkor észre sem veszed, és ő csinálja a legnagyobb poénokat. Egy napon krétával telefirkálta az iskola összes faliújságját, mindegyikre ráírta azt, hogy MSZMP. Egyszer meg majdnem megvertek bennünket miatta az oroszok, mert ahogy torna óráról mentünk visszafelé az iskolába, az útkereszteződésnél a lámpánál megállt egy szovjet csapatszállító teherautó, és Gyula erre elkezdte rázni feléjük az öklét, közben meg azt kiabálta, hogy "Ruszkik, haza!" Azok meg már kezdtek volna leugrálni a teherautóról, de szerencsére épp akkor váltott zöldre a lámpa.
  ... Nyár van, vakító forróság, délután már az aszfalt is olvadozik. Csöng a telefon, fölveszem, Gyula az.
  - Bence, nem akarsz békát boncolni?
  Régi tervünk. Gyula már a bonckészletet is megvette hozzá a lengyel piacon. Takaros fadobozban kiskések, olló, szike, Petri-csészék. Eddig csak a béka hiányzott.
  - Van béka? - kérdezem most.
  - Van.
  Biciklire pattanok, pumpálni kéne, de nincs kedvem, félóra hajtás után az őrült melegben kint vagyok Gyuláénál, a Kertvárosban.
  Miután majd kiiszom a kerti csapot, Gyula megmutatja a békát: egy befőttes üvegbe tette, az üveg nyakára pedig zöld szúnyogháló-darabot tekert, nehogy megfulladjon.
  - Reggel fogtam - mondja, miközben egy benzinnel átitatott rongyot dob az állat mellé, majd rácsavarja az üvegre a fedőt.
  Várunk vagy húsz percet, aztán Gyula kinyi ja az üveget, és kiveszi belőle a békát. Már nem mozog.
  A garázsban fogunk boncolni, ha netalán hazajönnének váratlanul a szülők, ott egy szempillantás alatt el lehet takarítani a nyomokat.
  Gyula egy zsíros, foltos vágódeszkán fekteti hanyatt a békát, széttárja a lábait, aztán a szikével vonalat karcol a bőrére.
  - Akarod csinálni?
  A fejemet rázom.
  - Inkább nézem.
  Bólint, aztán határozott mozdulattal belevág. Könnyedén szalad a penge, a vonal mentén kettényílik a vékony békabőr.
  Enyhe undor fog el, leküzdöm, és a vágódeszka fölé hajolok. Gyula széthúzza a bőr alatt feszülő izmokat, és láthatóvá válnak a belső szervek.
  Kíváncsian méregetjük a látványt, de nem ismerünk föl egyetlen szervet sem, pedig biológiából azt tanultuk, hogy a béka és az ember belső felépítése...
  - Az mi? - mutatok hirtelen egy kis barna foltra, amely alatt ütemesen pumpál valami folyadék.
  Gyula kényszeredetten mosolyog.
  - Azt hiszem, az a szíve.
  - Fúj! - kiáltom - Hát még él?!...
  Gyula a csipesszel kiemeli a barna foltot a test síkja fölé, aztán alányúl a kisollóval. A vágás helyén egy pillanatra barna lé spriccel ki, aztán néma csönd.
  - Most már nem - mondja Gyula.
  Aztán megfordítja a békát, és a hátán nyitja szét a bőrt. A gerince olyan, mint valami halszálka.
  Nem tudom, mennyi idő telik el, Gyula már a végtagokat boncolja, a vágódeszkán szaporodnak a foltok, engem meg minden addiginál erősebben kap el a hányinger.
  - Hagyd abba! - kiáltok Gyulára.
  Rám néz, csodálkozik.
  - Dehát most jön a legérdekesebb...
  - Hagyd abba! - ismétlem türelmetlenül.
  - Nem akarod megnézni a fejét?
  - Nem! - rázom a fejem. - Nem akarom! Hagyd abba!


  Gyula ott állt a katedrán, félszegen, a tanári asztalnak támaszkodva, és azt mondta:
  - Kedves elvtársak...
  A lányok pisszegtek, hogy maradjunk csöndben, és minden szempár Gyulára szegeződött.
  - Halljuk, Gyula! - mondta valaki az első sorban. Talán Vági Ildi volt.
  - Kedves elvtársak - ismételte Gyula, minden hangsúly nélkül -, arra gondoltunk itt néhányan, hogy lehetne csinálni egy osztálybulit, merthogy van egy új osztálytársunk, aki még nem ismer minket, és mindannyian bemutatkozhatnánk neki, szóval ha gondoljátok, akkor gyertek el hozzánk szombat délután mondjuk háromkor, Vörösmarty út tizenhét, és ott találkozunk...
  Kis csönd volt, amíg fölfogtuk Gyula hadarását, aztán tapsviharban törtünk ki.
  - Otthon lesznek a szülők? - kérdezte harsányan Rabcsák Géza.
  - Ez miért fontos? - fordultak hátra a lányok.
  - Miért fontos, miért fontos?... - tárta szét a kezét Géza. - Egyszerűen tudni akarom, hogy most buli lesz, vagy pedig babazsúr?...

  Babazsúr lett. Szombaton délután találkoztunk Gyuláéknál, beültünk a nagyszobába, ropit ettünk, és üdítőt ittunk. Nem volt ott mindenki, de ahogy később mondták, mindenki ott volt, aki csak számított. Sárdi Anikó a dohányzóasztal egyik végén ült, vagyis ha dohányzóasztal esetében van ilyen, akkor az asztalfőn, mi pedig körbeültük az asztalt, és mindenki szép sorjában megmondta a nevét. Anikó mosolygott, először láttuk mosolyogni, és azt mondta, hogy köszöni szépen a bemutatkozást, de úgyse tudja most megjegyezni az összes nevet, mert mire a sor végére értünk, már elfelejtette, hogy kit hogy hívtak a sor elején. Erre mi azt mondtuk, hogy nem baj, majd lesz valahogy, és hogy meséljen valamit, hogy mi van odaát. Hát mit meséljek, kérdezte Anikó, mi meg biztattuk, hogy bármit, ami az eszébe jut, és én akkor azt kérdeztem, hogy igaz-e, hogy rombolják a falvakat, meg ilyesmi. Anikó azt mondta, hogy még nem rombolják, de majd rombolni fogják, mire folytattam, hogy tényleg olyan rossz-e ott a magyaroknak. Eléggé, válaszolta Anikó, és elpirult, a keresztlevelet például nem lehet magyarul kitölteni, ezért a szülők direkt olyan neveket adnak az újszülötteknek, amelyeket nem lehet lefordítani, Miklósnak viszont egy kisbabát sem szoktak elkeresztelni. Miért nem, kérdezte Rabcsák Géza, és én Anikó helyett válaszoltam, hogy hogyhogy miért, hát mert azt odaát úgy mondják, hogy Nicolae, és ezen mindenki nevetett. Azért itt sokkal jobb, mondta Vági Ildi, aki egy darabig a KISZ-titkárunk volt, aztán megszűnt a KISZ, mert itt minden másképp van, mint nálatok, például tök jó ez a gimnázium, majd meglátod. S Anikó erre azt mondta, hogy ő világ életében tanár akart lenni, de ez náluk nem lehetett, mert az egész környéken csak egyetlen egy magyar nyelvű középiskola volt, és minden magyarnak oda kellett járni, egyébként meg az egy líceum volt, ahol kohászokat képeztek. Kohászokat, csodálkozott Vona Robi, hát lányokból is lehetnek kohászok, és Sárdi Anikó bólintott, hogy igen, ha odaát marad, akkor ő is kohász lett volna, de így reméli, hogy majd tanár lehet. S azt is elmesélte, hogy van már egy kis házuk, itt, a Kertvárosban, majdnem a szomszéd utcában, az édesapja és a nővére már egy éve itt élnek, ők még a rendes határon, útlevéllel jöttek át, és hétvégeken gyakran hazajártak, vittek nekik kaját, aztán egyszercsak nem jöhettek többé, mert félő volt, hogy visszafelé lefogják őket, s akkor azt mondta az édesanyja, hogy rendben van, lányom, majd megyünk mi. S egyik éjjel egy barátjuk elvitte őket autóval a határsávig, amely nem volt messze, mert egyébként egy határközeli kisvárosban laktak, aztán bementek az erdőbe, a földre vetették magukat, és elkezdtek kúszni Nyugat felé, és kúsztak, és csak kúsztak órákon át, közben mindenfelé villództak a reflektorok az éjszakában, és hallották, ahogy a határőrök dzsipjei dübörögnek az erdei ösvényeken, és nagyon féltek, de csak mentek, mentek előre, egészen addig, amíg egyszerre csak egy csizma elé nem értek, és akkor fölnéztek, és a sötétben egy katona állt ott, rájuk szegezte a géppisztolyát, mire mindketten elkezdtek sikítozni, hogy ne lőjjön, könyörgöm, ne lőjjön, és addig sikítoztak, amíg a katona azt nem mondta, hogy hagyják már abba a jajveszékelést, és egyszeriben észbe kaptak, hogy a katona magyarul beszél, és nagyon megörültek, mert tudták, hogy akkor már átjutottak. A katona pedig elvezette őket a határőrségre, ott fölírták az adataikat, megkérdezték, van-e hová menniük, azt mondták, hogy van, mire kaptak ötszáz forintot, fölültek a vonatra, és eljöttek ide. Délelőtt volt, mikorra a megadott címre, ahhoz a kis házhoz érkeztek, be volt zárva, ültek a kerítés előtt, és néztek befelé, nézték az ablakokat meg a kertet a gyümölcsfákkal, és arra gondoltak, hogy ezentúl majd itt fognak lakni. S délután megérkezett a munkából az apa meg az idősebb nővér, és nagyon csodálkoztak, és nagyon megörültek, hogy ők is átjöttek, és ezután megint mindnyájan együtt lesznek. Aztán amikor ezt Sárdi Anikó elmondta, Tóth Betti megkérdezte, hogy hol laktak eddig, és Anikó azt válaszolta, hogy Nagykárolyban, azt románul úgy mondják, Carei, ott van Szatmár megyében, és a közelében van Érmindszent, ahol Ady Endre született, és azt a falut egy ideig Ady Endrének hívták, de most román neve van, és hamarosan azt is le fogják rombolni, azonkívül Nagykároly még arról is nevezetes, hogy ott ismerte meg Petőfi Sándor Szendrey Júliát, verset is írt a városról, az a címe, hogy Nagykárolyban. Erre Gyula mindjárt hozott egy Petőfi-kötetet, kikereste, és Vági Ildi fölolvasta a verset, mert ő tudott a legszebben verset olvasni az osztályban:

Isten, küldd e helóta népre
Földed legszörnyűbb zsarnokát,
Hadd kapjon érdeme díjába'
Kezére bilincset, nyakába
Jármot, hátára kancsukát!
  Utána Fila azt kérdezte Anikótól, hogy járt-e már Magyarországon, és Anikó azt felelte, hogy kétszer, egyszer járt Budapesten, egyszer meg kiskorában a Balatonnál nyaralt, de egyébként odaát rendszeresen nézték a magyar tévét, hiszen nagyon közel van a határ. Bár azért nem lehetett mindig nézni, mert például amikor Panoráma volt, akkor mindig elment azokban az utcákban, ahol a magyarok laktak, az áram, ezért az apukája, amikor már ideát dolgozott, kölcsönkért a munkahelyéről egy videót, és itt fölvette a Panoráma egyes adásait, aztán amikor hazalátogatott, vitte magával a kazettát, és az egész környék a videón Chrudinák Alajost nézte. Majd megyünk úgyis osztálykirándulásokra, mondta utána Vági Ildi, és majd egy csomó helyet megismersz Magyarországon, és amúgy is, majd segítünk mindenben, a tanulásban, meg mindenben, amiben csak akarod, és Sárdi Anikó elpirult, és azt mondta, köszönöm szépen, nagyon köszönöm. Utána szép lassan este lett, mindenki elindult a buszmegálló felé, aki meg a Kertvárosban lakott, még kicsivel tovább maradt, ott beszélgettek Gyuláéknál.

  (Bence mellékelt kéziratához egy pár gépelt oldalnyi, amolyan "irodalmi" jellemzést osztályfőnökükről. Az egyes fejezetek összeállítása során ezt nem tudtam szervesen sehol sem elhelyezni, így jobb híján maradt itt, ahová egyébként Bence is szánta: - B. Sz.)
(Béné)

  Béné. Az osztályfőnökünk. Csuda egy pofa. Olyan, amilyennek egy osztályfőnöknek lennie kell. Kistermetű, molett, szemüveges, őszes, göndör hajú, hóna alatt táblai favonalzókat és osztálynaplót cipel. Szigorú, de következetes, fegyelmet tart, és néha cikizik. Vannak kedvencei, és gyakran kivételez. Az osztálykirándulásokon igyekszünk mindent a háta mögött intézni. Sok dologról nem tud, aztán kiderül, hogy mégis. Gyanakszik, néha okkal, haragszik, nem érdemtelenül. Kicsúfoljuk, tartunk tőle, leosztályoz, figyelmeztetéseket ad.
  Béné. Az osztályfőnökünk. Csuda egy pofa. Matekot és fizikát tanít. Mindkét tárgyat utáljuk. Már reggel hétkor matek órán ülünk abban a porta melletti ablaktalan helyiségben, amelyet aztán lebontanak. Az iskola mellett álló régi, öreg földszintes családi házakat lerombolják, oda emelik az új szárnyat, tágas tantermekkel, vadonatúj berendezéssel. Megindul az építkezés, kopácsolnak, fúrnak, faragnak, a munkások benéznek az állványokról tanórákon a terembe, füttyögnek a lányok után, az épület bűzlik a kátrányszagtól, sorban, egymás után tűnnek el azok a termek, amelyek helyére az átjárók kerülnek. Fent, a másodikon, az öltözőszekrények előtt üljük körbe a zsibongó nagy asztalát, Béné ránk csukja az ajtót, és körmöljük a matekpéldákat, közben kívülről dörömbölnek azok, akik szeretnének bemenni a kabátjukért, de mi hősiesen álljuk a rohamot, még véletlenül se engedünk be senkit addig, amíg a harmadikos Jakupcsek, aki színésznek készül, és nagy feltűnést keltett a november hetedikei ünnepi műsoron a Lenin-alakításával, ki nem nyitja valahogy az ajtón az évek óta beragadtnak hitt ablakot, és hangosan anyázni nem kezd. Akkor Béné meghátrál, dühöngések és kölcsönös szitkozódások közepette beengedi az ajtó előtt várakozó, már-már a lincshangulatig eljutott tömeget, hogy fogják, és vigyék a kabátjaikat, aztán tűnjenek innét a francba.
  Béné. Az osztályfőnökünk. Csuda egy pofa. KISZ-agitátor. Meggyőz, nem nehéz, belépünk, még elsőben. Mert kell. Kell politizálnunk, közéletben részt vennünk, jó, ha megvan az a bordó könyvecske. (Gyulával később átalakítjuk FBI-igazolvánnyá.) Működik az alapszervezet, aztán hirtelen megszűnik. Bejelentik, hogy új diákszervezet alakul, csak a mi iskolánkban, csak nekünk. Jó dolog. Érdekvédelem, közösségi munka. Kell. A mai zűrzavaros világban nem árt belépni. (Pártok itt meg ott, mindenhol.) Nem kötelező, ránk bízzák. A lányok belépnek, a fiúk indulnak kifelé. Béné az ajtóból parancsol bennünket vissza. Hová somfordálunk, azonnal tessék visszajönni, aláírni ezt a papírt. Ellenszegülünk, nem írjuk alá. (Az első nyílt lázadás.)
  Béné. Az osztályfőnökünk. Csuda egy pofa. Az óra elején be kell számolni a házi feladatból, szúrópróbaszerűen invitálja az első felelőt, rajta áll, vagy bukik minden, ha nem tudja, akkor névsor szerint következik mindenki, egész addig, amíg valaki el nem tudja mondani a megoldást. Mindenki más könyörtelenül elégtelent kap. A legügyesebben Takács Edina csinálja. Amikor őt kihívják, soha nem mondja, hogy nem tudta megcsinálni a házit. Kimegy a táblához, felírja azt a néhány sort, ameddig mindenki eljutott, aztán még hozzáteszi, hogy ezután már hiába próbálta, soha nem jött ki semmi. Innentől Béné megfogja a kezét és vezetgeti, egész addig, amíg együttes erővel el nem jutnak a helyes megoldáshoz. Mi pedig irigykedve figyeljük, ahogy Takács Edina elégedett arccal visszaül a helyére.
  Béné. Az osztályfőnökünk. Csuda egy pofa. Ott van mindenütt. Felbukkan, ha a legkevésbé számítasz rá. Tartani lehet tőle, bárhol megjelenhet. Sürög, forog, szervez, intéz. Az ő vezetésével mindenhová benevezünk, mindent megnyerünk. Megnyerjük a népdalversenyt. Megnyerjük az elsős osztályok egymás közötti vetélkedőjét. Sportversenyek, váltók. Anyák napja, versekkel és dalokkal, minden évben. Testvérosztályt választunk, közös buli, vetélkedő. Osztálykirándulásra megyünk, elsőben egy napra, másodikban két napra, harmadikban már háromra. Negyedikben nem tud velünk jönni, mert pont akkor műtik. Küldünk neki egy képeslapot, rendszeresen, csoportokban látogatjuk. Aztán visszajön, és dühöng, hogy mennyire lemaradtunk a tananyagban. Igaz, nem a mi hibánk, a helyettesítő kolléga műve. Hajtunk, mint az eszeveszett.
  Béné. Az osztályfőnökünk. Csuda egy pofa. Következetes. Minden fiú osztályfőnöki figyelmeztetést kap. Az is, aki testnevelés órán nem tudott át menni az uszodába, mert nem volt itt az úszógatyája. S az is, aki matek óráról elkésik, mert előtte testnevelés órán az uszodában volt, és az öltözködés, hajszárítás miatt nem ér át időben. Nincs kecmec. Kérem a ti ellenőrzőtöket is. Majd én megmutatom nektek. Igazolatlan óra, figyelmeztető. A lányok az első sorokban mélyen hallgatnak.
  Béné. Az osztályfőnökünk. Csuda egy pofa. Aranyos, jópofa. A tűzbe teszi értünk a kezét. A téli és a tavaszi szünetben matekból próbafelvételiket tart, kötelező megjelenéssel. Szidjuk, mint a bokrot. A matekórák délután vannak, kettőtől majdnem ötig. Olyankor már nincs csengő, Bénét nem zavarja, mikor megyünk haza. Szidjuk, mint a bokrot. Hajtunk, mint az eszeveszett. Példák példák után, nincs kegyelem. Osztályfőnöki órák, szónoklatok, vezércikkek. A pontok nagyon fontosak. Hozott és szerzett pontok, ponthatárok, a jövőnk múlik rajta. Az istenért, legalább ezt a két esztendőt tanuljátok végig, hogy bejussatok valahová. A rossz gazdasági és társadalmi helyzet, ugye, érettségivel, semmit nem lehet kezdeni. Csináljuk, csináljuk, gyerekeim.
  Béné. Az osztályfőnökünk. Csuda egy pofa. Fáradhatatlan. Elballagunk, és a szokásos egy év pihenő helyett szeptembertől már új osztálya van. Az évnyitón ott nosztalgiázunk. Figyeljük a kicsiket. Csókolom, tanárnő. Matekból mindenkit felvettek. Látjátok, gyerekeim, csak érdemes volt. Bizonytalanul hümmögünk. Jól van, jól van, csak így tovább. Csókolom, tanárnő, csókolom, Béné. Majd néha azért visszanézünk.
  Béné. Az osztályfőnökünk. Csuda egy pofa. Olyan, amilyennek egy osztályfőnöknek lennie kell. Kistermetű, molett, szemüveges, őszes, göndör hajú, hóna alatt táblai favonalzókat és osztálynaplót cipel. Szigorú, de következetes, fegyelmet tart, és néha cikizik. Vannak kedvencei, és gyakran kivételez. Az osztálykirándulásokon igyekszünk mindent a háta mögött intézni. Sok dologról nem tud, aztán kiderül, hogy mégis. Gyanakszik, néha okkal, haragszik, nem érdemtelenül. Kicsúfoljuk, tartunk tőle, leosztályoz, figyelmeztetéseket ad.
 

[Tovább]