|| TARTALOM || VISSZA || TOVÁBB ||

Benedek Szabolcs: A nagy degeneráció



HÁROM
(A temetés)

  Azt, hogy június tizenhatodikára fegyveres felkelést szerveznek, Rabcsák Géza terjesztette el néhány nappal a tanév vége előtt. Azt nem tudta megmondani, hogy kik szervezik és miért, de muszáj volt neki elhinni, mert már az előző évben is jó előre bejelentette egy történelem órán, hogy az Öreget meneszteni fogják, és igaza lett, tényleg menesztették, még ha nem is pontosan úgy, ahogy azt ő megjósolta.
  - Épp ideje volt - jelentette ki másnap az osztályban olyan hangsúllyal, mintha az egészről ő tehetne. - Kellenek már az új arcok a sok öreg tata helyett.

  Mikor Gézának említettem, hogy regényt készülök írni, a vonaton ültünk, útban Budapest felé. Az állomáson találkoztunk, a jegypénztárak előtt. Mindketten vizsgázni indultunk, azt terveztem, hogy útközben még átnézek pár dolgot, aztán egész végig csak Gézával beszélgettem, jobbára a régi dolgokról. Ahogy figyeltem, nem változott semmit. Ugyanaz a görnyedt tartás, a megnyúlt, keskeny arc, a rövidre nyírt haj és az orrba csimpaszkodó fémkeretes szemüveg. Ezúttal szakállt is viselt, hosszúkás kecskeszakállt, és a füle alatt alig észrevehető barkót. Hangja is úgy szólt, ahogy régen, elnyújtottan, kissé affektálva ejtette a szavakat.
  - S miféle regény lesz az? - kérdezte, arcán a megszokott vigyorával.
  - Tulajdonképpen még nem is tudom. Csak leírnék pár dolgot a régi dolgainkról.
  Ezen gúnyosan mosolygott.
  - Miért, gondolod, hogy azok olyan regénybe illőek?
  - Majd igyekszem úgy megírni.
  Nevetni kezdett.
  - Akkor valójában bármiről lehetne regényt írni - mondta csúfondárosan. - Ha úgy írod meg.
  - Igen - ismertem el - , valójában bármiről lehetne regényt írni.
  Egy darabig hallgattunk, aztán megkérdezte:
  - Akkor még nem tettél le az írói álmokról?
  - Még nem volt rá okom, hogy letegyek róluk - mondtam.
  - Emlékszem, mindig felolvasták a magyar dolgozataidat.
  - Igen, Németh mindig felolvasta.
  - Meg jelent meg valami novellád is az Alföldi Krónikában.
  - Negyedikben kétszer is.
  - Hát akkor, öregem - és Géza megint vigyorgott - , akkor tényleg nincs semmi okod arra, hogy ne írjad meg.
  Rabcsák Gézával akkor már lassan egy éve nem láttuk egymást. Érettségi után nem sokkal egyszer elmentem hozzájuk, már nem ugyanott laktak, a Kertvárosban építtettek egy családi házat, és viszonzásul ő is meglátogatott pár héttel utána. Azt követően néha összetalálkoztunk a városban, és kölcsönösen megígértük, hogy majd felhívjuk egymást, egyszer meg a Honvéd egyik BEK-meccsén rohantunk egymásba a Bozsik-stadion bejáratánál, de egyik találkozás nyomán sem tért vissza bármi is az egykori dolgokból. S ahogy ültünk akkor a vonaton, hirtelenjében semmi más nem jutott eszünkbe, csak a régi emlékek.
  - Hogy megy a szociológia? - kérdeztem.
  - S mi újság a Közgázon? - kérdezett vissza.
  - Megvagyok vele.
  - Nna látod - felelte. - Nagyjából én is.
  - S mit csinálsz utána? - faggattam tovább.
  - Miért, te mit? - kérdezett megint csak vissza.
  Így ment ez egy darabig, aztán azt mondtam:
  - S arra emlékszel, amikor volt a temetés?
  - Miféle temetés? - lepődött meg.
  - Tudod, amikor a sövényt nyírtuk, és egyszer csak jött az a fickó, és ott handabandázott összevissza...
  - Aha - mondta. - Emlékszem.
  - Mert az is olyan regénybe való, nem?
  - De - bólintott. - Tényleg olyan regénybe való.

  Azon a nyáron négy hetet újra együtt dolgoztunk a kórház kertészetében. Akárcsak az előző évben, a munkát megint anyám szerezte, bár az igazgatói utasítás szerint csak a kórházi dolgozók gyermekeit alkalmazhatták a vakáció idejére, neki mégis sikerült elintéznie, hogy velem együtt Gézát is felvegyék a kertészethez. Az ilyen eseteknél mindig elképedtem azon a tényen, hogy ha anyám igazán akar valamit, akkor azt mennyire el tudja érni. Sajnáltam, hogy olyan keveset akar az élettől, és úgy éreztem, ez nagyfokú önzés az én irányomba. Sokkal több dolgot el tudtunk volna érni, ha azokat anyám is igazán igényelte volna. Ő azonban - és ennek most nem akarom az okát kutatni, de valószínűleg köze lehet az apámhoz is - beérte olykor egész kevéssel.
  A munka, amelyet szerzett, messze nem volt valami döglesztő dolog. Reggel héttől délután fél négyig járkáltunk a kórház hatalmas udvarán egy seprűvel, egy gereblyével, meg egy szemétlapáttal, és lényegében nem csináltunk semmit. A munkát ugyanis rendre elvégezték a hivatásos, állandóan ott dolgozók, a mi feladatunk csupán az volt, hogy megcsináljuk azokat a munkákat, amelyeket valójában nem is, vagy csak nagy ritkán szoktak elintézni, de ha már volt fölös munkaerő, akkor úgy-ahogy elvégeztették velünk.
  Június tizenhatodika péntekre esett, és a főnök utasítására aznap metszőollókkal felpakolva kimentünk az utcára, a kórház hátsó frontja mögé, hogy kívülről nyírjuk a sövényt, amelyen igazából nem volt mit nyírni, hiszen a nyár elején egyszer már megkopasztották. Géza reggel óta lázban égett, azt mondogatta, hogy ma egész biztosan valami történni fog, meg hogy a rádióban bemondták, hogy pontban egy órakor mindenki álljon vigyázzállásba, és egy percen át gondoljon azokra, akiket ma temetnek.
  - Jól van - mondta neki . - Akkor majd gondolunk.
  Figyelmeztetőleg felemelte a mutatóujját.
  - De tényleg akkor! - mondta.
  - Tényleg akkor - feleltem.
  Az egy óra bennünket az étkezdében ért. Nagy, tágas étkezdéje van a megyei kórháznak, elfér benne egyszerre vagy két-háromszáz ember, igaz, amíg oda bejutottunk, előtte hosszú perceken át kellett a folyosón sorbaállni. Soha nem siettünk nagyon az evéssel, a munkaidőnkből kitellett, és a légkondicionált helyiségben a hőség sem gyötört.
  Épp a levest kanalaztuk, amikor egyszer csak Géza az órájára nézett, és azt mondta: most.
  Körbenéztem, a helyiség tele volt orvosokkal és más kórházi dolgozókkal, mindenki evett, és úgy tűnt, senkinek esze ágában nincs felpattanni és vigyázzba állni.
  - Nna, mit csinálunk? - kérdeztem.
  - Mi felállunk - mondta elszántan Géza, azzal fel is állt, és vigyázzba vágta magát a tányér mellett.
  Szótlanul követtem a példáját.
  Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az asztal, amelynél ültünk, a terem egyik sarkában volt, ráadásul egy oszlop félig el is takarta, úgyhogy valószínűleg nem sokan láthattak bennünket, vagy aki látott is, ügyet sem vetett ránk, de mi azért kitartóan végigálltuk az egy percet, aztán Géza intett, hogy elég, és leültünk.
  - Lehet - mondtam vigyorogva - , hogy Pesten már halottak és sebesültek fekszenek az utcákon, miközben mi itt békésen zabálunk.
  - Anyám azt mondta - felelte Géza - , hogy figyeljük a rádiót, és ha elkezdenek benne indulókat játszani, akkor baj van. Ötvenhatban is akkor kezdtek el zenét sugározni, amikor az ellenforradalmárok már az utcán lövöldöztek.
  - Nemzetőrök - javítottam ki, mert egyszer így hallottam a tévében.
  - Akkor nemzetőrök... Mindegy.
  - Szerintem nem lesz balhé - mondtam. - Március tizenötödikén sem volt semmi, pedig előtte hogy dumálták, hogy majd az alternatívok így meg úgy...
  Géza a fejét rázta.
  - Te csak hiszed, hogy nem volt semmi.
  - Miért, mi volt?
  - Peszekiék fölmentek - vonogatta a vállát Géza. - Meséltek pár dolgot...

  Ebéd után újra kimentünk az utcára, hogy tovább nyírjuk a sövényt.
  Borzasztó meleg volt, ráadásul a Nap pont odatűzött, úgyhogy nem haladtunk valami őrült nagy tempóban. Vágtuk a sövényt vagy tíz percig, aztán leültünk a kerítés tövében pihenni.
  Akkor vettük észre, hogy valaki mászkál a kórházudvaron.
  Kinézetre olyan ötvenes férfi volt, ott hajlongott a fenyők alatt. Az udvar hátsó részén akkor még hatalmas fák álltak, azon a területen korábban dolgoztunk már, piszkos munka volt, az utasítás szerint a szemetet kellett összeszednünk, de ez a szemét az volt, amelyet a különféle osztályokból oda kiöntöttek, úgyhogy használt injekciós tűk, véres vatták és tamponok között bóklásztunk állandóan. Azt a területet kívülről lezárták, csak úgy lehetett bejutni, hogy ha az ember előzőleg átgyalogol az egész kórházon, ez viszont nem egyszerű, mert minden egyes épület előtt portások faggatóznak az úti cél felől. Nyilvánvaló volt tehát, hogy az a férfi kívülről jutott be, valószínűleg a kerítésen mászhatott át.
  Azon tanakodtunk, hogy mit csináljunk, amikor a férfi egyszer csak átvetette magát a sövényen, és kezében a nejlonzacskónyi tobozzal ott állt előttünk.
  Én ijedten hátráltam néhány lépést, aztán tisztes távolból figyeltem, ahogy a fickó leáll Gézával beszélgetni.
  Viszonylag jól öltözött fazon volt, a meleg ellenére khaki színű munkásnadrágot és felöltőt viselt, vonásai és fizikuma kétkezi munkával eltöltött évekről árulkodtak. Egy percet ha beszélhetett Gázával, azután kiöntötte a járdára a tobozokat és elkezdte őket számolni.
  Ez idő alatt Géza odajött hozzám.
  - Te - vigyorgott messziről. - Ez egy nemzetőr...
  - Hogy kicsoda?
  - Egy nemzetőr. Gyere, hallgasd meg!
  Némileg felbátorodva odamentem a férfihoz, és kezet ráztam vele.
  - A tévében épp most ötvenhatról adnak filmet - vágott egyből a közepébe. - Egész nap ez megy. A temetés, meg a dokumentumfilmek.
  Lerakta a kezéből a tobozokat és a csípőjéhez szorította a tenyerét, mintha egy géppisztolyt szorongatna, aztán elkezdett forogni, közben a hatás kedvéért kicsit ratatatázott is.
  - Ötvenhatban így irtottam én is az oroszokat - mondta a mutatvány végén. - Irtanám még most is, ha nem büntetnének meg érte.
  Gézával hallgattunk, aztán kis idő elteltével a fickó összepakolta a tobozokat, kezet fogott, és elment.
  - Nna látod - néztem utána. - Hát így néz ki egy nemzetőr. Ma is irtaná az oroszokat.
  - Ez egy komplett idióta - felelte Géza. - Nem tudja, mit beszél. Szerintem hazudik.
  Aztán véget ért az a nap is, örültünk, hogy péntek van, és most két nap pihenő következik. Felültünk a biciklire, és az első utunk Gézáékhoz vezetett. Ezúttal szó se lehetett semmiféle pornófilmről, vagy ilyesmiről, mert az anyja otthon volt, és nézte a tévét.
  A ceremónia már a vége felé közeledett, épp valami kegyetlen hosszú névsort olvastak fel.
  - Nna, mi újság? - kérdezte Géza és felbontott egy dobozos kólát.
  - Szép volt a temetés - mondta az anyja. -Nagy felhajtás, és jó sokan voltak...
  - Botrány, balhé, rendőrök?...
  - Ugyan már! Szó se volt ilyesmiről.
  Aztán kicsivel később még azt mondta:
  - Egy fiatal, szakállas gyerek olyan beszédet zagyvált össze, amelynek se füle, se farka nem volt, ráadásul nyugodtan lehetne szabályos felforgatásnak is minősíteni.
  - Miért, mi volt benne? - kérdeztem.
  Az anyja legyintett.
  - Dilettáns ostobaságok. Éretlen gyerek. Fogalma sincs arról, mi a realitás.
  - S ki volt az egyébként? - faggatózott tovább Géza, de az anyja nem tudta a nevét.
  - Nna látod - mondtam, amikor már meguntuk a kivégzettek névsorát, és bekapcsoltuk inkább a Commodore-t. - Szó se volt fegyveres felkelésről.
  Géza vigyorgott.
  - Még lehet - válaszolta.

  - S hány oldal lesz? - kérdezte Géza.
  - Micsoda?
  - Hát amit írni fogsz.
  Eltűnődtem.
  - Nem tudom még. Azt hiszem, nem lesz nagyon hosszú.
  - Miért? - nevetett Géza. - Nem történt mégsem olyan sok érdekes dolog, amiből egy hosszabb regényt össze lehetne eszkábálni?
  - Hát - feleltem - , először még számba kell venni, mit is írok majd meg. Még csak ott tartok.
  - S mikor kezdenéd?
  - Mostanában.
  - Azért - mondta nagyon lassan Géza - , ha pár oldallal már elkészültél, megnézném.
  - Miért, érdekel?
  - Igen. Érdekel.
  - Majd ha kész lesz, felhívlak.
  - Oké - mondta Géza.
 

[Tovább]