|| TARTALOM || VISSZA || TOVÁBB ||

Benedek Szabolcs: A nagy degeneráció



5/A

  Vidéki napilap szerkesztője. Az íróasztalánál ül.
  - Nem tetszik.
  Kicsit vár, hátha a fiú mond valamit, de az csak áll némán, nyakig begombolt kabátban, a szekrényajtónak támaszkodva.
  - Meg is mondom, miért - néz rá a fiúra. - Nincs jól megírva. Úgy is mondhatnám, hiányosan van megírva.
  A fiú csak nagy sokára reagál.
  - S mi hiányzik belőle?
  A szerkesztő széles mozdulatokkal kiteregeti, és maga elé helyezi a sűrűn telegépelt lapokat.
  - Te nem érzed?
  - Nem.
  A szerkesztő feláll, járkálni kezd az asztal körül.
  - Ha lerajzolnál engem - áll meg hirtelen a fiú előtt -, mit rajzolnál le belőlem?
  A fiú habozik.
  - Gyorsan mondd, mert mennem kell csinálni a holnapi számot.
  - Hát... szemüveg... szakáll, bajusz... csapzott haj...
  A szerkesztő oldalt félrehúzza a haját.
  - És a fülem? Fülem is van. Sőt - a homlokára mutat - van itt egy dudor. Az is hozzám tartozik. Az is én vagyok... Ha ezeket nem rajzolod le, akkor nem is engem ábrázolna a kép. Az már nem én lennék, hanem valaki más.
  Mutatóujjával a sűrűn telegépelt lapok felé bök.
  - Ugyanez hiányzik az írásaidból. Milyen ágyon feküdt az öregasszony? Milyen volt az a tábori ágy? Piros? Kék?.. Nem tudom elképzelni. Nincs fogalmam róla. Hiányos.
  - Értem - mondja a fiú. Meleg van a szobában, izzad a homloka.
  A szerkesztő odalép az ajtóhoz.
  - Ha megfogom ezt a kilincset, mit írsz le ebből?... Annyi nem elég, hogy megfogtam a kilincset. Mit látsz, mit fogtam meg? Egy szürke alumínium kilincset... Egy fehér ajtó szürke alumínium kilincsét.
  Odamutat a sűrűn telegépelt lapokra.
  - Ezt le kell így írni. Amit pontosan látsz. Hogy én is el tudjam képzelni, milyen...
  A szerkesztő újra a fiú elé lép.
  - Látod, borzasztóan nehéz prózát írni. Pont ez a nehézség benne. Sokat leírni, mindent leírni, és mégis keveset. Pont annyit, amennyi elég.
  "Az előadásmód rejtőzködő homályossága és elharapott jelentéstartalma, máskor tobzódó nyelvi játékossága és a stílus idézőjeles komolytalansága nyitottá teszi a művet. (...) E művek befogadása fokozott aktivitást igényel, azt kívánják, hogy a befogadó olvasás közben legyen tudatában saját észlelési módjának is."
  Sóhajt.
  - Épp ezért kevés a jó prózaíró. Manapság egyre ritkább.
  Visszamegy az íróasztalhoz, egy csomóba rendezi a paksamétát.
  - Sajnos, ez így nem közölhető. Vannak persze jó dolgok is benne. Olyanok, amelyek miatt biztatni tudlak. Fiatal vagy, van még időd! Folytasd az írást, és ha tudok valamiben segíteni, nyugodtan keress máskor is...
  Kezet ráznak.
  - Viszontlátásra.
  A fiú visszafordul a nyitott ajtóból.
  - Becsaptam magát - mondja.
  - Tessék?
  - Ezt a novellát nem én írtam... Ezt a novellát Hajnóczy Péter írta 1980-ban, és a negyedik kötetében jelent meg 1981-ben...
  A szerkesztő nem válaszol.
  - A Jézus menyasszonyában - mondja a fiú, már a folyosón, magának.


  Elnevetem magam, annyira jópofa.
  - Ez megtörtént veled?
  Bence is mosolyog.
  - Lényegében igen... Az Alföldi Krónikához vittem be egy írásomat, és a főszerkesztő így fogadta. Mondjuk a végét már én találtam ki. Tudod, az utolsó poént. Hogy legyen egy csattanó.
  - Nagyon ötletes.
  A fiamra nézek, tekintetünk összekacsint.
  - Te ismerted személyesen is Hajnóczyt? - kérdezi Bence.
  - Hát persze. Hajnóczyt akkortájt nem lehetett nem ismerni. Iszonyatos nagy tehetség volt. Kár érte.
  - Szeretem Hajnóczyt.
  - Mit olvastál tőle?
  - Mindent. Végigolvastam azt a kétkötetes összegyűjtött műveit, amely pár éve megjelent.
  Nem akarok most Hajnóczyról beszélgetni. Talán féltékenységből. Tartok attól, hogy Bencének egyik ideálféléje lehet.
  - S ez végül nem jelent meg? - rázom meg inkább a kezemben lévő papirosokat.
  Bence vállat von.
  - Nem. Elküldtem pár irodalmi lapnak, de egyik se válaszolt. Az Alföldihez meg csak nem vihettem be... Amikor még gimnáziumban jártam, egy idős pali volt ott a főnök. Az leközölte két novellámat is. De ez a mostani rendre visszaadja őket.
  - Sose bánd - legyintek. - Majd megjelenik másutt. Jó kis tárcanovella. Ha írsz még egy pár ilyet, esetleg bevihetjük az Élet és Irodalomhoz. Ott szeretik ezt a műfajt.
  - Most regényt írok.
  Hallgatunk, mint valami szerelmespár, bámuljuk egymást.
  - Nem akarsz inkább ideköltözni? - kérdezem aztán hirtelen. - Van itt hely bőven. Elférünk mind a ketten. S jobban tudnánk dolgozni. Többet is.
  Látom rajta, ahogy habozik. Várok. Régóta tervezem, hogy megkérdezem tőle, de mindeddig nem adódott rá alkalom. Most, hogy kimondtam, csak a megkönnyebbülést érzem, és annak tudatát, hogy végre teljes nyugodtsággal hallgathatom Bence válaszát.
  Úgy válaszol, ahogy a leginkább vártam:
  - Jól érzem magam Tarkaréten. Ott vannak a haverok. Meg a csajok is. Igaz, messze van, sokat kell addig utazni. De már megszoktam, ötödik éve ott lakom.
  - S tudsz ott írni? - kérdezem, mintha ez lenne a legégetőbb kérdés a kollégiummal kapcsolatban.
  - Reggelente. Fölkelek hétkor, és lemegyek a gépterembe. Általában fél kilencig nem is jön be oda senki. Aztán abba kell hagynom, mert beülnek azok, akik játszani szoktak, és nem szeretem, ha a vállam fölött beleolvasnak abba, hogy mit csinálok.
  - Fárasztó lehet...
  - Az is - bólint Bence. - Egy óra, vagy kettő előtt, ritkán kerülök ágyba, hétkor meg már kelek is, hogy tudjak írni. Nemcsak ezt a regényt, hanem amikor még benne voltam a diplomaírás sűrűjében, akkor is így csináltam. De otthon úgyis kialszom magam.
  - Akkor azok az oldalak, amelyek számítógéppel vannak nyomtatva, íródtak Budapesten?
  - Igen. Otthon csak írógépem van.
  Tovább fürkésszük egymást, és úgy érzem, a sírás fojtogat. (Azelőtt soha nem tapasztaltam ilyesmit. Világéletemben konok, érzéketlen embernek tartottam magam, erre vénségemre előbb beleszeretek egy huszonnégy esztendős, karcsú, kreol bőrű, hosszú, hullámos hajú tündérbe, aztán fölbukkan elveszettnek gondolt gyermekem, hogy írjunk együtt egy regényt. Nem, ezt érzelmek nélkül tényleg nem lehet elviselni.)
  - Tudod, hogy nem az írás miatt kérdeztem.
  Bence a fotel támlájába kapaszkodik.
  - Nézd, én még nem tudtam tudatosítani magamban, hogy te ki is vagy... - suttogja rövid hallgatás után.
  Látom rajta, ahogy a szavak után kapkod.
  - Nem is kell azt tudatosítani - mondom csendesen, és magam is meglepődöm azon, amit mondok. -Egyszerűen fogadd el... Fogadd el, Bence, bármilyen nehéz is...
  Hirtelen fölpattan ültéből.
  - Hogy a fenébe nem kéne tudatosítani?! - üvölti. - Hogy a fenébe nem?!... Hát nem érted?!...
  Visszarogyik a fotelba, a támlájának szorítja tarkóját, mellkasát rázza a hangtalan zokogás, arcán lassan végiggördül két oldalt egy-egy könnycsepp.
  Fölkelek, leülök mellé a karfára, felé nyúlok, aztán visszahúzom a karom. Érzem, hogy valahol, mélyen belül fölszakadt valami, és most követeli, hogy engedjek neki szabad utat.
  - Bence.
  Nem néz rám, hüppög tovább. Engem is fojtogatnak hullámzó érzéseim, de nem akarom, hogy lássa a könnyeim, holott talán neki is az lenne a legjobb.
  - Bence, ti mindketten nagyon haragudhattok rám, és meg van rá minden okotok.
  Fölnéz végre. Letörli kézfejével a könnyeit, feje meg-megrándul, tikkel, miközben beszél:
  - Nem, nem haragszik rád senki... Se anya, se én... S egyébként pont anya javasolta, hogy keresselek meg. Látta, hogy kínlódom az írással, és erre azt mondta, ott az apád Budapesten, menj el végre hozzá, ő a híres író, valószínűleg az ő génjeit örökölted te is, menj el, hátha segít neked...
  (FIAM VAN, dübörög a vénámban, ez itt a fiam...)
  - Megvan minden könyved. Én is végigolvastam őket, de még eddig nem volt elég lelkierőm ahhoz, hogy megkeresselek... S anya is tudta ezt, és tudtuk mindketten, hogy a regény is csak ürügy lesz...
  Megragadom Bence kezét, és amennyire lehet, egy ostobán szentimentális mozdulattal a mellkasomhoz szorítom. Az asztali lámpa fényénél látom, ahogy az arca hirtelen vörössé változik.

  (Négy hónapos voltál, amikor először láttalak. Anyád addig nem engedett a közeledbe. A tiltása ellenére már a születésed utáni reggelen elmentem a klinikához, de csak a küszöbig jutottam. Gyáva voltam, rettenetesen gyáva, és ezt anyád is jól tudta. Bár soha nem említettem neki, valószínűleg sejtette, érezte, hogy ott jártam a kórháznál, és ismert legalább annyira, hogy biztos lehetett abban, fölmenni úgyse fogok... Igaza volt. Nem kerestem azt követően se, nem mertem, vagy talán, nem is akartam a fiamat megismerni. Elbújtam előletek. Nem akartam rátok gondolni, elhatároztam, hogy ezt az ügyet minél előbb lezárom, és úgy tekintek majd Margitra, vagyis az anyádra, mint egyre a sok közül... Ő pontosan tudta mindezt, s ha nem is bosszúból tette, de azért minden bizonnyal megvolt benne az a szándék, hogy fölpiszkálja a lelkiismeretemet, amikor egy júliusi hétvégén fölhívott, és elmondta, hogy szombat délután hol fog tologatni téged, majd azt is hozzáfűzte, jó lenne, ha én is odamennék.
  Nagyon földúlt a hívása, ennek ellenére, ma sem tudom, milyen indíttatásból vezetve, elmentem a randevúra. A Népligetben találkoztunk, Margitot, mint utólag hallottam, megviselte a szülés. Gátrepedés, még hetekkel a világra jöveteled után is többször fölszakadtak a varratok. Az arca, a tekintete hihetetlen elszántságot tükrözött. Hűvösen fogadott, mikor megkérdeztem, hogy van, kitérő választ adott, és azt mondta, inkább nézzem meg a kicsit.
  Kölcsönbabakocsid volt, a nagyanyád szerezte valamelyik szomszédjától, nyikorgó, rozsdás, ósdi tákolmány. Álltam melletted, és komolyan mondom, bárhogy erőltettem a dolgot, nem éreztem semmit, úgy értem, semmiféle meghatottságot, apai érzést, elfogódottságot, vagy ilyesmit. Margit látta rajtam, valószínűleg sejtette is, hogy ez fog történni, mert alig hogy megnéztelek, rám szólt, hogy ennyi, és most menjek el. Igyekeztem lovagias, nagyvonalú lenni, és megkérdeztem, szükségetek van-e valamire, pénzre, vagy akármire. A fejét rázta, aztán csak néztük egymást, és nem tudtunk mit mondani. Végül Margit még az után faggatózott, mi újság a kötetemmel. Már a nyomdában van, feleltem, és meggondolatlanul az is kicsúszott a számon, hogy mostanában a regényemen dolgozom. Anyád arca azonban nem árult el semmit, bólintott, és kezet nyújtott, mint ahogy az ismerősöknél, futó barátságoknál szokás. Akkor úgy éreztem, ez az a mozdulat, amellyel végérvényesen lezárja, befejezi a közöttünk lévő dolgot.
  Talán hibát követtem el, hogy a későbbiekben nem kerestem a veletek való kapcsolatot. Talán anyád pont azt várta, arra készült, hogy ha annak szükségét érzem, tegyem meg én a következő lépéseket felétek. Talán ha elfogadom azt, hogy a fiam vagy akkor ő is hajlandó lett volna a megbocsátásra. Nem ezt tettem, mert azt mondtam magamban, Margit a saját elhatározásából döntötte el, hogy kihord, megszül, majd fölnevel téged, nekem ehhez semmi közöm, én nem vállaltam se a gyereket, se egy esetleges házasságot. Fölmentettem magam minden alól, úgy gondoltam, én nem vagyok bűnös semmiben, sőt, ha néha eszembe jutott Margit, őt hibáztattam, hogy mennyire önző, mennyire csökönyös volt, mert ha nem akarja ennyire ezt a gyereket, talán minden másképp alakul... Szóval, amennyire lehetséges volt, visszatértem a régi kerékvágásba.
  A kötetem, ha nem is lett kirobbanó siker, ahogy én azt titokban reméltem, nagyon jó kritikákat kapott, és a boltokban is szépen fogyott. Szóltam Illés Endrének, hogy dolgozom a regényemen, azt mondta, természetesen ha elkészült, várja a kéziratot. A munkahelyemre egyre kevesebbet jártam be, és amikor bent is voltam, igyekeztem minél gyorsabban elszabadulni onnét. Aztán valamikor hetvennégy elején végleg eljöttem, és attól fogva, ahogy azt a lexikonokban megfogalmazni szokták, az írásaimból éltem. Nagyon élveztem, hogy író vagyok, bár az is igaz, időközben megváltozott körülöttem a világ. Új szelek fújtak az ideológiában, a reformok megtorpantak, a pártvezetésben erősödött az ortodox vonal, mindaz, ami pár évvel korábban még lelkesen fogadott, támogatott dolog volt, hirtelen falakba ütközött. Én továbbra is igyekeztem fönntartani azt a kettőséget, amellyel egyszerre akartam másképp írni, mint a többiek, és emellett továbbra is megmaradni a hivatalosan elfogadott irodalom kategóriájában. Ez azonban egyre nehezebben ment. A siker tényén egyelőre még nem változtatott semmit, novelláimat rendre közölték, továbbra is nagy elismeréssel fogadtak mindenütt, amikor hetvennégy karácsony megjelent a
Szűz hó alatt, mindenünnen csak a dicséret zúdult reám. Azonban észre kellett vennem, hogy már nem vagyok egyedül. Már nem csak Bodrogi Szilárd lavírozik az irodalom szüntelen mozgó tengerén, mint nemzedékének széles körben elismert kormányosa, hanem föltűntek mellettem mások is. Diósy Jóska viharos gyorsasággal jelentetett meg egymás után két kisregényt, a Marcangolókat mind a mai napig a hetvenes évek első felének egyik meghatározó epikai műveként tartják számon. Aztán jöttek sorban a többiek: Hajnóczy, előbb A fűtővel, majd az azt követő köteteivel, utána hetvenhatban megjelent Esterházy Fancsikó és Pintája is. A magyar irodalomban gyökeres fordulat következett be, megjelent egy új vonal, egy új nyelv, egy új prózai retorika, amely ugyan nem volt teljesen idegen tőlem, azonban az évek teltével hozzájuk képest már magam is konzervatívnak számítottam.
  Akkoriban költöztetek ti le XXXXXX- ra. Anyád olykor fölhívott, és beszámolt, hogy mi újság van veled, és az is előfordult, például valamelyik karácsonykor, hogy én kerestem meg telefonon. Te akkor a nagyszüleidnél éltél, falun, anyád meg továbbra is Pesten dolgozott. Hetvenhárom és hetvenhat között talán három-négyszer láttalak, mindannyiszor a Népligetben, ahová anyád sétálni, játszani vitt. Aztán hetvenhat őszén fölhívott, hogy állást kapott vidéken, és téged is magával visz. Egyáltalán nem rázott meg a hír Az időnkénti hívásai, meg hogy néha megmulatott azért téged, mondhatni, számomra már rutinná váltak. Néha még bosszankodtam is magamban, mit akar már tőlem ez a nő a kölkével? Párszor összebújtunk, aztán már nyomta is ki a hasát, hogy tessék, gyerekem lesz, házasodjunk össze. .Semmi közöm nincs már hozzá, tűnődtem, miért avatkozik még mindig az életembe? Amikor anyád megint javasolta, hogy nézzem meg a fiamat, mielőtt elköltöznek, határozottan nemet mondtam. Arra gondoltam, fejeződjék már be végre ez a dolog, ez az állóháború, amelyet Margit folytat ellenem, a frontok, úgy tűnik, visszavonhatatlanul megmerevedtek, semmi értelme nincs, hogy ezt így tovább folytassuk. Anyád nem szólt erre semmit, újra megkérdeztem, szüksége van-e pénzre, vagy akármire, megint nemet mondott, majd abban még megegyeztünk, hogy bármelyikünk is elköltözik az éppen aktuális lakhelyéről, új címét tudatja a másikkal, hogy bármikor el tudjuk egymást érni.
  Így ért véget, azaz, így szakadt meg az anyáddal és a veled való kapcsolatom. Életem az elkövetkező időben nem hozott különösebb érdekes, újszerű dolgot. Jelentek meg köteteim, regények, elbeszélések, egyszer színdarabot is megpróbáltam írni. Magánéletem is úgy alakult, ahogy eddig, vettem egy lakást, és alkalmi szeretőket tartottam. Olykor egy-két hónapra hozzám költözött valaki, aztán szépen elment, és jött helyette egy másik. A nyolcvanas évek elején anyagi helyzetem abba az irányba fordult, hogy nem tudtam csupán a honoráriumokból a megszokott életvitelemet tovább folytatni, újra állást vállaltam, igaz, csak amolyan délutáni műszakot, az egyik, korábbi munkahelyem, a kerületi tanács alá rendelt hivatalnál. Délre jártam dolgozni, így délelőtt írtam, este pedig jöttek a haverok és a nők. Majdnem eltelt tíz év, mikorra kénytelen voltam belátni, elszaladt fölöttem az idő. Nem a korom miatt, hiszen azok, akik nagyjából egyidősek voltak velem, éppen akkoriban lettek a magyar irodalom meghatározó alakjai. A kánon azonban gyökeresen megváltozott, idősebb pályatársaim, akik korábban támogattak, és teljes szívvel kiálltak mellettem, meghaltak, vagy visszavonultak, letették a tollat. Ezt a posztmodernnek nevezett irányt már nem tudtam követni, írásaim kezdtek föltűnően modorosnak, konzervatívnak hatni, az időközben induló fiatalok Esterházyt, Nádast, Diósyt vallották tudatosan vagy tudattalanul is példaképüknek, nem pedig engem. Ezerkilencszáznyolcvankilencben látott napvilágot a
Sóhajok hídja, gyönyörök kertje, azóta nem jelent meg kötetem.
  Ide költöztem, albérletbe. Napilapokba, hetilapokba, olykor folyóiratokba publikálok különféle dolgokat. Szépprózát legalább öt éve nem írtam. Kilencvenegy nyarán fölhívott anyád, hogy Pestre jössz. Nem éreztem különösebb meglepetést, érzelmi katarzist, amikor meghallottam a hangját a telefonban, mert akkoriban kezdtek lefoglalni azok a problémáim, amelyek nyomán ma is ott vagyok, ahol. Tudomásul vettem, vártalak, nem jöttél. A múlt ősszel szerelmes lettem egy bölcsész lányba. Aztán végre fölbukkantál te is.)


  - Akkor megyek - mondj a Bence, és fölemelkedik a fotelból. - Még elérem az utolsó metrót és az utolsó buszt. Utána már csak az éjszakai járatok járnak.
  Én is fölállok, kikísérem az előszobába, szótlanul figyelem, ahogy fölhúzza a cipőjét, magára teríti a kabát. Esténként azért még elég hűvös van.
  - Akkor keressük egymást néz a szemembe. Úgy találom, újra mosolyog. Én is így teszek.
  - S dolgozunk terv szerint az ötödik fejezeten - nevetek.
  - Hát persze - bólint a fiam.
  - Kitalálok magam is - mondja aztán, és kezet rázunk a lakás ajtajában. Átölelném, aztán mégse.
  - Szevasz - mondom, és becsukom az ajtót.
 

[Tovább]