TIZENEGY
(Zöld szemű szörny)
  A lányokról úgy gondolkodtam, fölöslegesek, kocsmába nem jártam, mert a sör keserű, amikor órák után hazamentem, s az újság végigolvasása után a leckébe mélyedtem, kétségeim sem voltak afelől, hogy ez így jó. Esténként futni indultam, az aszfalttól már sajgó lábfejjel leizzadtam a környező utcákban, majd miután a túl sok rázkódástól szétment a walkman-em, inkább abbahagytam, helyette otthon, vacsora közben hallgattam az Esti Krónikát.

  Nem szeretem a lakásunkat, éjszakánként a rég nem használt teherpályaudvarról hozzánk is behallatszik a hobók vad tivornyája, a szobaajtók üvegesek, és amikor este aludni megyek, még sokáig bevilágít az anyám szobájának fénye. Fejemre teszem olyankor a kispárnát, s hallgatom ereim lüktetését, aztán mély álomba zuhanok, amely eltart egész hajnalig, amikor elhúz az ablak alatt az első egyperá.
  A gáton mentem általában haza, mivel délután csak félóránként járt a busz, és egyszer lemértem, annyi idő alatt pont elérek az iskolakaputól a házunk bejáratáig. A szomszédunktól lestem el ezt az utat, mikor egyszer tanulás közben kinéztem az ablakon, őt láttam a folyó mentén a belváros felé bandukolni. Másnap én is kipróbáltam, és meggyőződtem arról, hogy ez az útvonal sokkal rövidebb, mint amikor gyalogosan is végig a busz vonalát követem.
  Reggelente azonban továbbra is busszal jártam, mert olyankor az tíz percenként jön, és a téli hónapok idején a még sötét gátoldal amúgy sem biztonságos.

  A szőnyegen csókolóztam először, a lány levette a szemüvegemet, majd a sajátját is, odatette mindkettőt az asztal alá, én pedig arra figyeltem, valamiképp nehogy reájuk hemperedjünk. Mese sajt ízű volt a csók, mikor kimentem a fürdőszobába, megmostam a számat, de az ízét csak tovább éreztem.
  Amikor meg újra csókolóztunk, és hempergés közben benyúltam a trikó alá kitapogatni a pattanásos melleket, a lány azt suttogta, hogy hagyjam abba. A bőrének babakenőcs illata volt, csöngött a telefon, felvettem, és miután befejeztem anyámmal a beszélgetést, azt mondtam a lánynak, milyen kár, hogy csókolóztunk.
  Minden pénteken, tanítás után, rám várt a portásfülke előtt, hazakísért, és otthon lemezeket hallgattunk, aztán visszamentünk az iskolába, mert kezdődött a földrajz érettségi előkészítő. A folyosón azt mondtam neki, na helló, majd találkozunk, éreztem a hátamon a tekintetét, miközben bementem a tanterembe.
  Mikor egy órával később kijöttünk onnét, örültem, hogy már elment, mert mindig lecsúszott a bokáján a vastag drapp harisnya, és egyébként mindenki azt mondta rá, tiszta idióta.
  Miután Németh Erikával megbeszéltük, hogy délután fél háromkor a Tisza-parton találkozunk, egész matek órán azon gondolkoztam, nehogy már megint ott várjon lent rám az a kis hülye, mert mi van, ha Németh Erika pont megy ki a kapun, és akkor meglátja és megkérdezi, hát te meg kit vársz, az meg mondja neki, hogy engem, ezen pedig meglepődik Németh Erika, és úgy gondolja, itt valami félreértés van, aztán hazamegy, és nem jön ki a Tisza-partra.
  Odalent ezek után alaposan körülnéztem, de a portásfülke előtt senki nem volt, így kigyalogoltam a folyóhoz, leültem a partra, majd megláttam, hogy néhány lépcsőfokkal lejjebb ott ül Németh Erika, és lementem hozzá.
  A színház elé sétáltunk, s azt mondta Németh Erika, mikor leültünk a lépcsőre, hogy menjünk most be, és a színpadon játsszunk el valamit. Majd egyszer bemegyünk, ígérgettem, és Németh Erika erre azt mondta, jó, hát ha ebben nem vagy benne, akkor legalább rajzoljunk valamit a színház falára, de ne csúnyát, hanem szépet. Miféle szépet, kérdeztem, és ő nevetett, hát engem, mondta gyorsan, és akkor nagy vágyat éreztem, hogy hirtelen szájon csókoljam, de végül nem tettem.
  A buszmegállóig kísértem, felszállt a huszonnégyesre, és az ablakból integetett. Visszaintegettem neki, aztán a gáton indultam el gyalog, habár tudtam, hogy a kora esti óráktól ismét tízpercenként jár az egyperá. Péntek volt, és nem kellett délután tanulnom, az jutott eszembe, lehet, hogy a hétvégén megint unatkozni fogok.

  S ahogy egyre jobban melegedett a tavasz, már biciklivel mentem mindenhová, reggel a színes napsütésben tekertem az egyperá mögött, attól fogva délutánonként is elkerültem a gátat.

  Figyeltem, ahogy szünetekben a többiek odagyűlnek Németh Erika köré, vele beszélgetnek.
  Mikor hazamentem, mérges voltam, azt követően napokon át nem ácsorogtam a tanári szoba előtt, és nem szóltam egy szót sem magyarórán, addig, amíg Németh Erika egyszer óra végén azt mondta, Bence, várj már egy kicsit, mondani akarok neked valamit. Odajött hozzám, beszélgettünk, mennyire szótlan vagy, mondta, hát nincs valami baj, és én rámosolyogtam.
  Sok időt töltöttünk a magyar szertárban, mikor lyukasórám volt, a tejüvegen át benéztem, és ha megláttam odabent Németh Erika alakját, bekopogtam, hogy rá tetszik most érni. Leültem mellé egy székre, és egész kicsengetésig beszélgettünk.

  Kezelésre szerdánként a szomszéd lépcsőházba jártam, az első alkalom előtt Németh Erika azt mondta, kíváncsi rá, mit mondanak, ha este végzek, ugorjak majd föl.
  Lent a lift előtt hagytam a járgányomat, gyalog mentem föl a harmadikra, becsöngettem. Szép lakása van Németh Erikának, gondoltam, mikor ajtót nyitott, és hiába tiltakozott, levetettem a cipőmet. A polcokon roskadoztak a könyvek, megmutatta a lemezeit, és én megígértem, hogy majd hozok egy párat az enyéim közül. Kimentünk a konyhába, ahol narancslevet kaptam, Németh Erika elárulta, hogy egy ideje már kizárólag gyümölcsleveket iszik.
  A kezelésről azt mondtam, hogy érdekes volt, egyébként pszichiáter, nem pszichológus, amolyan beszélgetés, csináltunk pár rövid gyakorlatot, azt mondta, legközelebbre rajzoljak neki fát. Németh Erika végighallgatott, aztán alaposan kikérdezett, hogy miről beszélgettünk, meg miket mondtam én. Közben többször is rám szólt, mert mindig az órámat néztem, pedig tényleg sietnem kellett, csütörtökre még semmit nem tanultam.
  S hogy Dénes egyszer késve jött órára, Németh Erika mérgesen rákiabált, hogy most már be se gyere, Dénes kifordult az ajtón, óra után láttam, hogy beszélgetnek a tanári előtt.
  Akkor odajött hozzám a lány, akivel a nagyszoba szőnyegpadlóján csókolóztam, azt mondta, nem tud ma megvárni, dolga van, nem is baj, így válaszoltam. Elfutott szótlanul, én meg odamentem Déneshez, mi van, kérdeztem, mit akart, tök ideg, röhögött, biztos most menstruál.
  A következő héten, mikor lyukasórán a szertárban ültünk, Németh Erika egyszer csak azt mondta, hogy amikor szombaton Dénes, és nekem kerekre nyílott a szemem, járt Dénes a tanárnőnél, nyögdöstem. Persze, felelt ő, pénteken megmondtam neki, Dénes, úgy látom, valami baj van, ha úgy gondolod, hogy tudok valamiben, segíteni, gyere el, és eljött. Ezt nekem nem is mesélte, mondtam, hát miért kellett volna neked elmesélnie, csodálkozott Németh Erika, az ő dolga, és én láttam Dénest, ahogy rakosgatja a sarokban a lemezeket, köztük vannak az enyémek is.
  De azon a hétvégén Kisújszálláson történelem versenyen voltam, és amikor hazaértem, felhívott Németh Erika, hogy milyen volt a verseny, én meg azt mondtam, ha gondolni tetszik, elmegyek és elmesélem.
  Narancslevet ittam a konyhában, törökülésben ültem a könyvespolc előtt, Németh Erika megkínált pogácsával, az édesanyja sütötte. Miközben beszélgettünk, feltett egy lemezt, azt mondta, ez a U2, most pont ilyen a hangulata. S utána azt mondta még, ha gondolod, segítek a felvételidben, majd eljössz párszor, és kikérdezlek történelemből, rendben van, örültem nagyon.

  A tavasz pedig, úgy éreztem, igazán gyönyörű, boldog voltam, hogy iskolába járok, a lánynak azt mondtam, ne hívjál föl többet, a szeme telefutott könnyel, elszaladt.
  S akkor már minden olyan ünnepi volt, a tanárok folyton mondogatták, gyerekek, közel a búcsú.

  A bankettre aztán felöltöztünk szép ruhába, a lányok új frizurát és testhez tapadó kosztümöt viseltek, minden volt csupa fény, csupa csillogás. Az ebédlőben rendezték, kistányérokkal és üdítőkkel a kézben állta körbe a svédasztalt az egész évfolyam, zene szólt, a tanárok a sarokban a nagyasztalnál nevetgéltek, utána meg együtt mókáztak velünk.
  Felkértem Németh Erikát, keringtünk a teremben, hangosan, csilingelőn nevetett, nem is tudok táncolni, mondta, visszakacagtam, nem baj, legalább a szándék megvan, tetszik tudni. Van nekem rendes nevem is, mondta Németh Erika, elpirultam, és azt mondtam, hát akkor szia.
  S odajött hozzám Dénes, mikor az asztalnál ültem, rúzsos lenyomat volt a bal oldali arcán, leült mellém, és azt kérdezte, figyelj, nem kérjük fel. Már felkértem, válaszoltam, jól van, azzal Dénes elment, és figyeltem, ahogy táncol Németh Erikával.
  A ballagás napján nagy eső esett, mikor reggel mentem a gáton, még sütött a Nap, de ahogy elértem az iskola kapujához, már apró vízcseppek gyöngyöztek a zakómon. Mire az épületet körbevették a szülők, már szakadt, az udvaron az osztályfőnökünk elcsúszott, és az ünneplő ruhájában belezuhant egy tócsába.
  Rakosgattuk egymás karjaiba a mázsányi csokrokat, arra jött Németh Erika, virágos kosztümöt viselt, és a haj át teljesen leengedte, egészen a derekáig ért. Köszöntem neki, szia, miközben a többiek azt mondták, hogy csókolom, kivéve Dénest, ő sehogy nem köszönt.
  Elindult a főutcán a menet, de a ceremónia nem tartott sokáig, eláztunk, a járdán patakokban folyt a víz, és mennydörgés nyomta el az énekünket.
  Másnap fölhívtam Németh Erikát, azt mondtam neki, hogy ideges vagyok, mert holnap lesz a magyar írásbeli, s bementünk a városba, hogy találkozzunk a Tisza-parton, a fagyizó előtt.
  Könnyed volt és vidám, napsütés és csevegés, csokoládé, málna, eper ízű fagylalt, most feszes farmerszoknyát viselt, rózsaszín pólót. Ragyogó vasárnap délután kis utcákban kóvályogtunk, aztán átmentünk a sínek túloldalára is. Látod, mutattam, az ott a házunk, az ott az én szobám, és ott az ablaka. Majd eljövök egyszer, mondta Németh Erika, megnézem, mert kíváncsi vagyok rá. Utána azt kérdezte, akkor hát mikor kérdezhetlek ki történelemből, és hogy a jobb, úgy, hogy együtt jöttök Dénessel, vagy inkább külön-külön. Nem tudom, válaszoltam, ezt még Dénessel is meg kell beszélni, s Németh Erika erre azt mondta, oké, ha hazaértem, majd felhívom Dénest.

  Ébredés után a tankönyvekhez ültem, ahogy azt kell, atlaszokat néztem, füzetet lapoztam, ebédelni az iskolába jártam. Három hét és érettségi, mondogatták, de nem ijedtem meg, csak a napok sorjáztak egymás után ugyanúgy.

  Nem megy a dualizmus kora, mondtam, nem értem a pártokat, nem értem a kormányokat, nem értem Tisza Kálmánt. Jó, akkor elmondom, mosolygott Németh Erika, egyébként ezt nem jól taníthatták meg nektek, mert Dénes sem érti.
  A magyar szertárban ültünk, tejüveg az ajtaja, máskor ebéd után a folyosón sétáltam, láttam az üvegen át Németh Erika és Dénes alakját.
  Dénessel voltam először a borozóban, a szomszéd asztaloknál ismerősök, gimnazisták hada ült. Mondtam, Dénes, hogy csak ketten jöjjünk, ne hívjál senki mást, nem hívott ő senkit, magyarázta, ezek minden nap idejárnak, mert itt olcsó a sör, közel az iskola, fiatal csaj a csapos, ő is itt végzett két évvel ezelőtt. Ez a kocsma, mutatott körbe, az iskolából él, ki sincs téve az a tábla, hogy tizennyolc éven aluliakat nem szolgálunk ki.
  Húztam egy keserűt a korsóból, ujjaim ragadtak a habtól, még jobban kiszáradt a szám, hosszan, elnyújtottan, komlószagút böfögtem. Dohányfüst vöröslött a szememben, ötpercenként mentem ki vizelni.
  Beszélgettünk, hogy ha nem vesznek fel, tudod már, mit csinálsz.
  Azután bejött Németh Erika, leült mellénk, nevetett, hogy ti már jól föltankoltatok, pedig addigra már el is múlt a fejfájásom, azt próbálgattam, mennyire büdös a leheletem. Martinit kért, miután megitta, a cukor ott maradt körben a pohár peremén, Dénes leszedegette, majd végignyalta mind a tíz ujját. S odajöttek a többiek, körbeállták az asztalunkat, beszélgettek Németh Erikával, akkor Dénes azt mondta, inkább gyerünk.
  Németh Erika nem akarta, hogy hazakísérjük, Dénes annyira támolygott, azt mondtam, majd én hazaviszem. Visszafelé a szomszéd utcában becsöngettünk egy ismeretlen házba, a néni gyanakodott, aztán beengedett, és a rózsaszín csempés fürdőszobában ugyanabba a klozetba egyszerre vizeltünk.

  Az érettségi napján este mentünk újra a borozóba Dénes meg én, ültünk a szürke öltönyben a ragacsos faasztal mellett, mi újság, mindenkinek sikerült, kérdezte a csapos lány, aztán sört hozott. Ittunk, Dénes felém tolta a cigarettás dobozt, remegő kezekkel rágyújtottam, levettem és a zakóm belső zsebébe csúsztattam a szemüvegem, mert a magnóból üvöltött a Rolling Stones.
  Hazamentünk átöltözni.
  Mikor ugyanoda visszatértünk, már tele volt a helyiség, a többiek mind az asztaloknál meg a bárszékeken ültek, a fiúk sört ittak, a lányok kólás-boros pancsot. Öreg, én már berúgtam, röhögtem bele az első szembejövő képébe, Dénessel rögtön a bizonyítványosztás után kicsit bemelegítettünk. Gyere, Bence, mondták a srácok, azért talán befér még pár korsóval, ott tanultam azt, hogy sörre bor bármikor, borra sör meggyötör.
  Németh Erikát állták néhányan körbe, kezében a martinis pohár, időnként felkacagott.
  Valójában csak miattad jöttünk vissza, mondta Dénes, mikor nagy nehezen Németh Erika mellé sodródtunk. Mindenki elindult, hogy keressünk egy másik helyet, Németh Erika kettőnk között lépdelt, átkarolta a vállunkat, lépjünk le a bandától, mondta, gyerünk el hárman külön valahová. Csillagfényes, langyos volt az éjszaka, vízparti kerthelyiségben ültünk, amíg a többiek valahol biliárdoztak. Sört ittunk, Németh Erika száraz vörös bort, utána Dénes énekelt, Németh Erika csatlakozott, én nem, nekem fahangom van.
  Kimentem, a járdára okádtam, majd jobban lettem.
  Hazakísérünk, mondta Németh Erika, és fölhúztak a földről, már minden oké, tiltakoztam, csak kicsit üldögélek még itt a friss levegőn. Jobb, ha hazamész, magyarázta Dénes, menj haza, és igyál tejet, aztán aludd ki szépen magad.
  Mikorra értetek haza, kérdeztem másnap a telefonban, elég soká, válaszolta Németh Erika, a vasútállomáson vettünk kakaót, és egy padon még beszélgettünk, de te, te már jobban vagy, jobban, mondtam sértődötten.

  Szóbeli felvételi vizsga előtti délután a Tisza-parton találkoztunk, leizzadtam, mire odaértem, olyan meleg volt. A városban megült a levegő, a június hirtelen hozta meg a nyarat.
  Az utcán csak kevesen jártak, a hónom alját szagolgattam, hogy mennyire büdös, mikor jött Németh Erika, bocs, mondta, kicsit elkéstem. Fagylaltot nyaltunk lefelé a sétányon, aztán a parkban leültünk egy padra. A kavicsokat öntögettem egyik tenyeremből a másikba, Németh Erika hátradőlt a támlán, most nincs kedvem kikérdezni, mondta, nem is azért hívtalak, válaszoltam.
  A lila póló szorításából majd kipattantak a keblek, nem mertem odanézni.
  Ültünk a padon, és reánk telepedett a hőség, mozdulni se tudtam, egyből folyt rólam a víz. Az öledbe fekhetek, kérdezte hirtelen, én meg azt feleltem, ne feküdj, mert erre jöhet valaki ismerős.

  Másnap fölvettek az egyetemre, az aulából rögtön Németh Erikát hívtam, sokáig kicsöngött, de nem vette fel, akárhányszor próbálkoztam.
  Mikor este elmentem hozzá, az ajtóban két puszit nyomott az arcomra, te már bent vagy, mondta, Dénes elmesélte.
  Helló, köszöntem Dénesnek, törökülésben ült a könyvespolc előtt, blueslemezt hallgatott. Leültem mellé, csendben voltunk, Németh Erika narancslevet hozott, azt ittuk, amíg a lemez véget nem ért. Legalább Bencének sikerült, mondta Németh Erika, annak azért örülhetünk. Kicsit mosolyogtam, dehát Dénes, kezdtem bele, jól van, kiabált Dénes, majd csinálok valamit.
  Van borom, mondta később Németh Erika, igyuk meg, mert most egyszerre ünnepelünk és szomorkodunk. Vékony üvegpoharakat hozott be tálcán, a dugót Dénes húzta ki az üvegből. Ittam, a poharat letettem magam mellé, aztán a lábammal meglöktem, és a vörös lé ráömlött a fehér térdnadrágomra. Vesd le gyorsan, sürgetett Németh Erika, azonnal kimosom. A kanapén ülve egész a combomig húztam a pólóm, nevették, milyen szégyellős vagyok.
  Legalább én itthon leszek, és majd bármikor eljöhetek ide, mondta Dénes, az órámra pillantottam, hogy indulni kéne haza, de a nadrágom még vizes volt.
  Már megint az órádat nézed, szólt rám Németh Erika, mondtam már párszor, hogy énmellettem ne nézd az órádat, mert iszonyúan idegesít, különben is, ha dolgod van, mondjad, hogy menned kell, ha pedig én unlak meg benneteket, akkor majd úgyis szólni fogok, hogy indulás haza.
  Már leérettségiztünk, mondta Dénes, nem járunk már iskolába, nem lehet csak úgy kidobni innét.
  Vasalóval szárítgattam fel a vizet a nadrágomról, a folt már nem látszott, Németh Erika lekísért a biciklimhez, azt mondta, vigyázzak hazafelé, és a bejárattól még sokáig integetett.

  A nyár lassan telt, naphosszat a szobámban fuldokoltam, néha unalmamban kimerészkedtem az utcára, de a hőséget ott sokáig sose bírtam. Reggelenként tévét néztem, majd azon tűnődtem, mit csinálok egész nap. S egy alkalommal fölhívott Németh Erika, és azt kérdezte, van-e most otthon valaki, mondtam, hogy csak én.
  A belvárosból gyalog jött, követte az egyperá vonalát, a kapuban vártam, nehogy eltévedjen. Mikor megérkezett, inni kért, a hóna alatt tenyérnyi foltban átütött az izzadtság.
  A szőnyegen ült a szobámban a könyvespolc előtt, és ahogy felhúzta a lábát, tisztán láttam a bugyiját.
  Miközben odakint a konyhában vajaskenyeret készítettem neki, a lemezeimet nézegette, mondtam, vigye el, ami kell, azt felelte, köszöni, majd talán máskor. Aztán én is leültem vele szemben, néztem, ahogy eszik, a morzsák bepotyogtak a szőnyeg rojtjai közé.
  Majd gyere föl ősszel párszor Pestre, mondtam, lehet ott is sok mindent csinálni.
  De hétvégeken úgyis itthon leszel, kérdezte, bólintottam, hogy igen.
  Oké, biccentett, akkor majd megbeszéljük.
  A kapuig kísértem, a gáton menj, magyaráztam, ott sokkal gyorsabban visszaérsz. Vagy ha nincs kedved gyalogolni, akkor a megállóban várd meg a buszt.
  Semmi kedvem sincs a melegben az emberek között préselődni, válaszolta, és elindult a sínek felé.

VÉGE