HÉT
(Szerenád)
  "Alig egy órával ezelőtt a Kolozsvártól 30 kilométerre lévő Tordán a nyugati kalandfilmek lélegzetelállító produkcióiból ismert 100 kilométer fölötti tempóban száguldottak át a golyózápor közepette a főterén. A géppisztolyropogás, az aszfalton szikracsóvát húzó golyósorozatok közül három lövedék a riporterek Ladáján ütött sebet. Csak az isteni szerencsének köszönhető, hogy sem a motornak nem esett baja, sem a csomagtartóban hurcolt 45 liter benzin nem kapott szikrát. Az már csak a véletlen különös játéka, hogy az autóban ülők sem sebesültek meg. Ám addig, amíg a lövedékek záporában csikorgó kerekekkel a szerencsés megmenekülésbe száguldottak az Önök leghitelesebb tájékoztatására vállalkozó újságírók, sok minden más is történt velük."

  Amikor odaát kitört a forradalom, s itt egy ország figyelte lélegzetét visszafojtva az eseményeket, Szegény Bence arra gondolt, hogy a dolgok menete, úgy tűnik, egy irányba tart, és a folyamatokat már sehol senki nem tudja feltartóztatni.
  Péntek délben bekapcsolta a rádiót, ahol éppen abban a pillanatban közölték, hogy a szomszédban megbukott a diktátor. Az általános örömmámor után azonban az esti órákban már harcokról érkeztek hírek, a helyzet az elkövetkező pár napban pedig csak tovább bizonytalanodott, a karácsony szinte teljes egészében a rendkívüli tévéadások és a vérengzésekről szóló hírek közepette telt el.
  Aztán mégis csak lecsillapodtak odaát az események, és amikor az új esztendőben a téli szünet után először merlek iskolába, már mindenütt teljes nyugalom honolt.
  "Ide nézz" mondta Rabcsák Géza az első óra előtt, azzal benyúlt a táskájába, és elővett egy lyukas kivágott közepű román nemzeti lobogót. "Nna milyen?"
  "Honnan szerezted?" tapogatta irigykedve a selymet Szegény Bence.
  "Haveromtól" felelte Géza. "Kultúrcikk osztályon dolgozik, ott pedig oltári sok zászlót lehet kapni. Ezt meg itt leselejtezték. Tudod, már úgyse érvényes."
  "Tudom" mondta Bence, és arra gondolt, ő is elfogadna egy ilyen lobogót.
  Nem volt az egyébként aznap sokáig Gézánál, magyarórán kiterítette az asztal közepére és azon írt, egész addig, amíg oda nem lépett hozzá a tanár, és el nem vette. Nem is adta vissza óra után sem, azt mondta, keresse meg a tanítás végeztével, akkor majd haza viheti.
  Géza duzzogott.
  "Rohadt kommunista ez a Németh Erika."
  A szomszédban történt események legközelebb kémiaórán jöttek elő, akkor derült ki, hogy a hiányzók között ott van Sárdi Anikó is.
  Azonnal megindultak a találgatások, vajon hol lehet.
  Az első ötlet az volt, hogy lehet, hogy visszament Erdélybe, ezt azonban Anikó barátnői gyorsan megcáfolták.
  "Honnan tudjátok ezt?" kérdezte Vági Ildi. "Szünet előtt még szó se volt semmiféle, forradalomról."
  "Ellenforradalomról" hallatszott Gyula hangja. Ezen mindenki röhögött.
  Aztán másnap kiderült, arról van szó, hogy Anikó egy kis láz miatt még egy nappal meghosszabbította a szünetet és otthon maradt. Nem megy ő már vissza, mondta, minek is menne. Már teljesen átköltözött az egész család, itt élnek, itt laknak, ide járnak dolgozni iskolába. Az ottani változások persze hogy nagy boldogságot jelentenek, és majd ha a dolgok úgy adódnak akkor hazalátogatnak, de visszaköltözésről szó sincs.
  Szegény Bence megnyugodott.
  Amikor az őszi népdalversenyen egy párba osztották be Sárdi Anikóval dobbant meg először a szíve.
  Lakodalmat játszott el az osztály, menyasszonnyal, vőlegénnyel, meg vőféllyel, örömszülőkkel, násznéppel és eskető pappal. Látványos műsor volt, meg is nyerték vele az iskolai fordulót, mehettek a városi versenyre.
  Bence és Anikó volt a szerep szerint a menyasszony apja és anyja. Már az október hatodikai ünnepi műsor egyik betétjében is szerepeltek együtt, az egyik zenés pantominban egy parasztpárt alakítottak.
  Ahogy a népdalversenyre próbálták a csárdást, Anikó egyszer csak annyira közel simult Bencéhez, hogy már-már a mellkasára hajtotta a fejét.
  Ebbe ő maga is belepirult.
  "Bocs" mondta hirtelen, és vöröslő arccal lépett hátra.
  A helyzetet Bakonyi Dénes oldotta fel, aki odalépett hozzájuk, és azt mondta, igazán tiltakozhatnának az ellen, hogy nekik állandóan parasztot, meg ilyeneket kell alakítaniuk.
  "Soha egy királylány, egy hős katona, vagy egy igazságos király" mondta Dénes. "Azért ez mégiscsak disznóság."
  Ezen Anikó és Bence is nevetett.
  Aztán Bence meghívta Anikót, jöjjön el a Bakonyi Kanemberek következő péntek délutáni próbájára.
  "Tényleg olyan zenét játszotok, mint a Beatles és a Rolling Stones?" kérdezte a lány.
  "Valami olyasmit" felelte Szegény Bence.

  Az Imagine- t néztük, telt ház előtt játszották, ott volt a város szinte minden gimnazistája, mert akkortájt vált fogalommá John Lennon neve, és hirtelen mindenki Beatles-lemezekkel kezdett el járkálni az iskola folyosóin, engem pedig állandóan nyaggattak, hogy adjak kölcsön ilyen meg olyan kazettákat, amire én mindig azt válaszoltam, hogy nem, inkább hozzanak üres kazettát, és én majd felveszem azt, ami kell.
  Mindig utáltam kölcsönadni kazettákat vagy lemezeket, mert féltem, hogy tönkre teszik, kinyújtják a szalagot, összetörik, elhajtódik stb., aztán először akkor tettem ebben is kivételt, mikor Anikó azt mondta a film után, hogy nem adnék-e neki kölcsön valami másik Beatles-filmet, hiszen azt mondtam, nekem megvan mind, a klubban lemásoltattam az összeset, csodálkoztam, mert nem tudtam, hogy van videójuk, erre Anikó azt mondta, hogy valójában nem is az ő videójuk, csak most éppen náluk van, az apja arra veszi rá állandóan a Panoráma műsorait.
  A következő hétfőn már ott vártam Anikót az iskola bejáratánál, és odaadtam neki a Sárga tengeralattjáró videókazettáját, és azt mondtam, hogy ezt most érezd egyfajta megtiszteltetésnek, mert az első ilyen eset, amikor kölcsön adok valamit a Beatles-gyűjteményemből.
  Onnantól kezdve már az osztály elkönyvelte, hogy Anikó és Bence egy szerelmes pár, együtt járnak, és ilyesmi, egyszer oda is jött hozzám a szünetben Vona Robi, és azt kérdezte, hogy nna, öreg, betetted-e már neki, hátulról tedd be, úgy, hogy visítson az istenadta.
  Aztán elkezdtünk egy tánciskolát, amelyet pár foglalkozás után ott is hagytunk, mert Anikónak azt mondták otthon, hogy nem kell annyit csavarogni, így aztán nem tanultunk meg se tangózni, se szambázni, néha moziba mentünk, vagy csak csavarogtunk egész délután a városban, és közben beszélgettünk mindenféle dologról, utána meg kimentünk Anikóék házába a Kertvárosba, és zenét hallgattunk, közben pedig lapozgattam Anikó könyveit.
  Egy kis házban laktak, két fenyőfa árnyékában, és a házhoz hatalmas udvar tartozott, a végében kiszáradóban lévő barackfákkal, soha nem jutottam el a ház másik részébe, mivel amikor megérkeztünk, Anikó beküldött a saját szobájába, utána becsukdosta a többi ajtót.
  Hozzánk sosem jött el, párszor megkérdeztem, nem kíváncsi-e lakásunkra, de csak a fejét rázta, utána én sem erőltettem a dolgot, úgy gondoltam, még ráér megismerkedni az anyámmal.
  Egy reggel meg azt mondta Anikó, ez a hűvösen bájos lány, hogy másnap utaznak haza, Erdélybe, látogatóba, és nagyon várja az utazást, mert már másfél esztendeje nem járt otthon, csak három-négy nap lesz az egész, jó, mondtam, vigyázz nagyon magadra, és ha tudsz, hozz nekem egy olyan lyukas, kivágott címerű lobogót.
  De amikor visszajött, lobogót nem hozott, azt mondta, úgyse tudott volna hozni, egyébként meg eszébe sem jutott, és amikor ezen én lelombozódtam, azt mondta még, hogy végtére is mi jó barátok vagyunk, azzal sarkon fordult, és elment.
  Utána meg írtam egy számot, hogy Transylvannian Girl, angolul, mivel úgy hangzott a legjobban, és Dénes megzenésítette, olyan spanyolos gitár volt alatta, a Bakonyi Kanemberek is felvette repertoárjára, elpróbáltuk, és eljátszottuk az első nyilvános fellépésünkön is.
  Lázasan zajlottak az előkészületek az első nyilvános fellépésünkre, az osztályunk és a testvérosztály elsősök előtt, egy péntek délután tartottuk a bulit, s miközben az aulában mentek a vetélkedők, mi az énekteremben öltöztünk, és hangoltuk a hangszereket, meg összeírtuk, hogy milyen számokat játszunk, valójában kevés saját számunk volt, és amink volt is, azokat egy negyedóra alatt le lehetett nyomni, ezért teletűzdeltük a műsort más számokkal is.
  Nekem is ott volt az akusztikus gitárom, meg Dénesnek is ott volt az akusztikus gitárja, úgyhogy azt mondtam Dénesnek, hogy figyelj csak, a buli után ki kellene menni Anikóékhoz a Kertvárosba énekelni, úgy értem, az ablaka alatt, mit szólsz hozzá, és ezen Dénes egyáltalán nem röhögött, azt mondta, oké, rendben, kimegyünk, és visszük a gitárokat, csak figyeld, mikor megy haza Anikó.
  Azzal megkezdődött a koncert, de kiderült, hogy nem jó a mikrofon, így Dénes, Géza és Sziszi játszottak, mi meg Tibivel ültünk az asztal mellett, ahová felállították a mikrofont, és üvöltöttünk teli tüdőből, de hiába, csak azok értették a szöveget, akik odajöttek egész közel hozzánk, és ott figyelték, mit énekelünk.
  Az elsős lányok táncra perdültek a parkettán, és riszálták a feneküket, úgy, hogy fel-fel libbent a térdig érő szoknyájuk, a mi lányaink meg odagyűltek körénk, és elolvasták az összes számunk szövegét, és azt kérdezgették, hogy ezt meg ezt például ki írta, és mit jelent ez és ez, meg azt mondták, hogy ez egy jó-kis rock and roll banda, csináljátok tovább, és azt kérdezték, hogy mikor lépünk már fel valami komolyabb helyen, komolyabb közönség előtt, az lenne csak az igazi megmérettetés, amire azt feleltük, hogy még nincs is normális szerkónk, az iskola erősítőjét használjuk, a múltkor is lecsesztek bennünket, mert kiment az egyik hangfal, és meg kellett javítatni, pedig lehet, hogy nem is mi rontottuk el, hanem a bések punkbandája, azonkívül dobunk is csak ilyen van, és Dénesnek van egy elektromos gitárja, de a Géza basszusgitára csak kölcsönben van nálunk, és a mikrofon sem szól rendesen, szóval, szar az egész, de nem baj, az a fő, hogy nektek tetszik, azért zenélünk, hogy mások is meghallgassák.
  S ahogy véget ért a koncert, és megkezdődött a romok eltakarítása, azt figyeltük Dénessel, hogy mikor lép majd ki az iskola kapuján Anikó, aztán amikor elment, fogtuk a gitárjainkat, s mi is kisomfordáltunk.
  Kint az utcán egy sarokról figyeltük, mikor megy el a busszal, s csak utána mentünk ki a megállóba, negyedórával később érkezett a következő, és felszálltunk rá.

  Csípősen hűvös februári este volt, amikor Szegény Bence és Bakonyi Dénes a középkori trubadúrokat példaképül véve szerenádra indultak a Kertvárosba.
  Mindketten enyhén lámpalázasak voltak, Szegény Bence azon tűnődött vajon hogyan fogadja majd ezt az egészet Sárdi Anikó, Bakonyi Dénes pedig még mindig a koncert hatása alatt állt, és most egy újabb kihívásnak tekintette ezt a kis kalandot. Egy darabig csak hallgattak és figyelték a busz ablakából a mellettük elsuhanó tájat, jó sokáig mentek, a városközponttól messze van a Kertváros, aztán Dénes törte meg a csendet.
  "S kitaláltad már; hogy miket fogunk majd játszani?" kérdezte.
  Szegény Bence tanácstalan volt.
  "Hát... nem is tudom mit kéne..."
  "Bakonyi Kanemberek?"
  "Az nem jó. Azt most hallotta."
  "Mindet?"
  "Mindet. Végig ott volt."
  "A Transylvannian Girl-t is?"
  Szegény Bence arcán halovány mosoly suhant át.
  "Azt is."
  Egy pillanatra megint elhallgattak, aztán Szegény Bence még hozzátette:
  "Csak azt hiszem, nem értette meg a szövegét. Annyira azért nem jó angolból."
  "Hát írd le neki. Angolul is, meg magyarul is."
  "Jó, majd leírom."
  Bakonyi Dénes az ölébe vette a gitárját és megpendített néhány húrt. Az utasok közül néhányan odanéztek.
  "Tudod az Angie-t?"
  "Csak a szövegét."
  "Az akkordjait nem?"
  "Azt nem."
  "Jól van. Akkor azt fogjuk játszani."
  Szegény Bence a fejét rázta.
  "Most mondom, hogy nem tudom eljátszani."
  "Nem is kell eljátszanod Én gitározni fogok, te meg majd énekelsz."
  Szegény Bence meglepődött.
  "S az úgy hogy néz ki?"
  "Hogyhogy hogy néz ki? Jávor Pál is mindig úgy adott szerenádot, hogy ő csak énekelt, és a háta mögött, a sötétben valahol, ott hegedült egy cigánybanda. Nézd meg akármelyik filmben."
  Szegény Bence eltűnődött. Végtére is nem rossz ötlet. Az Angie meg pont ilyen alkalomra való, azzal együtt, hogy Rolling Stones. Legfeljebb majd azért ő is kézbe veszi a gitárt, és kicsit imitálja rajta a játékot.
  "Olyan lesz, mintha playbacket játszanék."
  Amikor megérkeztek a Krúdy utcába, azt látták, hogy csak az egyik ablakból szűrődik világosság.
  "Pont jó" mondta Szegény Bence. "Az ott az Anikó ablaka. Ezek szerint más nincs is itthon."
  Bakonyi Dénes a házat nézte, az előtte álló hatalmas fenyőfákat, és a sötétségbe burkolódzó udvart. Milyen kicsi, gondolta magában, milyen kicsi ház.
  Hirtelen szél kerekedett. Beleborzongtak, összegombolták magukon a kabátot. Bakonyi Dénes hátrébb lépett, megkereste azt a helyet, ahol már nem áll az utcai lámpa fénykörében, Bencét meg előreküldte egész a kerítésig.
  "Mehet?" kérdezte aztán.
  "Mehet" felelte Szegény Bence.
  "Oké. Akkor jó hangosan énekelj."
  Megpendültek a húrok, majd a bevezető akkordok után Szegény Bence el-elcsukló hangon rázendített:

Ancsa oh Ancsa
when will those dark clouds disappear...

  "Nem megy" mondta hirtelen. "Nem tudok énekelni."
  "Mi az, hogy nem tudsz?" kérdezte dühösen Bakonyi Dénes.
  "Azért" felelte Bence "mert fahangom van."
  "Akkor én majd énekelek, te meg csak tátogjál."
  Elnyomták az Angie-t Bence ott állt a kerítés tövében és igyekezett felvenni valamiféle énekesi pózt, a háttérben meg Dénes gitározott és énekelt, de az ablakon kiszűrődő fényen keresztül csak annyit láttak, hogy Anikó fel-alá járkál a szobájában, közben leveti az ingét és a szoknyáját, és otthoni ruhába öltözik.
  "Ezért legalább érdemes volt eljönni" dünnyögte magában Dénes, Anikó elfelejtette befüggönyözni az ablakot.
  Éppen belekezdtek a Let It Be-be, amikor felpattant az ajtó, és egyszerre fény borította el az egész utcát.
  Bakonyi Dénes abban a pillanatban a hóna alá vágta a gitárt, és mint a nyúl, futni kezdett az utca másik vége felé.
  "Hát ti vagytok?" nevetett a lány. "Hallottam, hogy valami zene szól valahol, de azt hittem, hogy a rádió... Hová rohan úgy Dénes?..."
  "Nnnem... nem tudom..." dadogta Szegény Bence. "Itt állt, aztán elkezdett rohanni..."
  "Ez érdekes" mondta Anikó. "Azért visszajöhetne."
  Szegény Bence letette a gitárját, és Dénes nevét torkaszakadtából ordítva eliramodott ő is az utca másik vége felé.
  Nagy nehezen utolérte, mert Dénes megállt egy lámpaoszlopnál vizelni.
  "Hová mész?"
  "A francba" mondta Bakonyi Dénes. "Miért nem mentél be?"
  "De te hová rohantál?"
  "Hogyhogy hová?... Hát én itt se voltam... Te adtál szerenádot nem?"
  Amikor visszabaktattak, Anikó ott állt a kapuban, és mosolygott.
  "Hát akkor, ha már itt vagytok, akkor gyertek be. A késői vendég is nagy öröm..."