3/A
  - Szóval az úgy volt - és Bence a villája hegyére tűzött egy darab sült krumplit -, hogy két nyáron is a kórházban dolgoztunk Gézával. A harmadik nyáron már azért nem, mert addigra szigorították a rendszert, és kizárólag kórházi dolgozók gyerekeit vagy rokonait vették föl. Bolla Peti nagynénje pedig szemész volt, úgyhogy akkor ő jött Géza helyett.
  Majdnem egy órája ültünk az Akácfa utcai vendéglőben. Bence nagyon lassan evett. Minden falatot tucatszor megrágott, amikor meg nem volt a szájában étel, egyfolytában beszélt. Hallgattam, és közben egyik cigarettáról a másikra gyújtottam.
  - Hozhatok egy kávét? - kérdezte a pincér, aki már eltakarította előlem a terítéket.
  Bencére néztem, és úgy éreztem, hogy a pincér azért tette föl a kérdést, mert azt gondolja, unatkozom.
  - Kérnék - mondtam, de közben nem vettem le a szemem Bencéről.
  - Bolla Peti az utolsó két évben a padtársam volt - folytatta. - Szeptember elején valamelyik órán mellé keveredtem, aztán ott is ragadtam, hátul, a középső sor leghátsó padjában. Feleléskor egy csomó órán én súgtam neki. Felírtam ceruzával a padra az évszámokat meg a neveket, Petinek csak oda kellett pillantania, és már mondhatta is.
  - A kínaiak szerint minden falatot harminckétszer kell megrágni - vetettem közbe hirtelen.
  Bence rám meredt, és megmarkolta a bal kezében a villát.
  - Ezt miért mondod? - kérdezte, és a tányérjára pillantott, ahol még megvolt a brassóinak legalább a harmada.
  Elkezdtem nevetni.
  - Egyél csak. Megvárlak, nincs semmi dolgom.
  - Úgy gondolod, hogy lassan eszem? - s már nyúlt a zakója után.
  - Tényleg úgy gondolom, de ezen ne sértődj meg. Fejezd be.
  - Tőlem mehetünk. Nem akarlak feltartani.
  Farkasszemet néztünk, és éreztem, ahogy Bencében hullámzik a keserűség.
  - Mondtam, hogy fejezd be az ebédet. S ne sértődj meg rögtön.
  - Nem sértődtem meg.
  - Dehogyisnem.
  - Nem sértődtem meg, de ha dolgod van, menjünk.
  - Mondtam, hogy nincs dolgom - mondtam türelmetlenül.
  - Egyél.
  Bence a tányérja fölé hajolt, és nagy lendülettel nekilátott az utolsó falatoknak.
  Az ebéd hátralévő részében egy szót sem szólt, akkor is csak a fejét rázta meg, amikor a pincér tőle is megkérdezte, hogy hozhat-e kávét. Aztán intettem, hogy fizetnénk.
  - Merre menjünk? - kérdeztem, amikor kiléptünk az ajtón.
  Vállat vont.
  - Nem tudom. Nincs különösebb dolgom.
  - Gyere velem.
  - Te hová mész?
  - Megyek haza.
  Megtorpant.
  - Menjek el hozzád? - kérdezte, és éreztem a hangjában a gyanakvást.
  - Mondom, hogy gyere.
  Elindultunk a buszmegálló felé.

  (Nem szeretek városban vezetni. Kint, a szabad terepen egész más. Beteszem a sebességváltót ötösbe, aztán csak nyomom a gázt, és onnantól nincs vele különösebb probléma. Az országúti autózás nagy élmény. Érzed, ahogy görbül, kanyarodik alattad az út, ahogy pont a szemeid elé rajzolódik ki a táj. Hegyekben különösen élvezetes, amikor az ember soha nem tudja, hogy ha kiért a szerpentinből, mi várja a túloldalon, völgy, vagy pedig újabb kaptató. Az alföldön meg mintha valami film peregne előtted: kinézel a robogó jármű ablakán, ellátsz egész a távoli messzeségbe...
  Nem régóta van jogosítványom, s azelőtt soha nem is érdekelt az autózás, sőt, egy időben arra gondoltam, hogy a környezetszennyezés, a társadalmi berögződések, és az egyéb ilyen dolgok elleni tiltakozásból nem fogok megtanulni autót vezetni. A barátaim mind kinevettek, hogy ez baromság, az autó nem afféle jelkép, ahogy azt én gondolom, egyáltalán nem a fogyasztói társadalom szimbóluma, hanem praktikus közlekedési eszköz, mert mindig oda visz, ahová én akarom.
  - Amúgy is, a lázadásod úgy igazán nem sok eredményre vezet, ha közben megfosztod magad egy csomó dologtól.
  -Mitől fosztanám meg magam? - vetettem oda hetykén. - Éppen az a célom, hogy minél kevesebb dologtól fosszam meg magam. Olyanoktól, amelyeket mások elvesznek tőlem.
  - Ez nem igaz. Senki nem foszt meg téged semmitől, hacsak nem beszéled be ezt magadnak.
  -Ez egyáltalán nem bebeszélés. Igyekszem reálisan látni a dolgokat.
  A vita persze nem is annyira az autózás körül folyt, sokkal inkább az én konokságom megtörése volt a tét. Hogy ez mennyire sikerült, nem tudom, ma már nem is igen foglalkozom vele. Azt hiszem, az embernek nem érdemes állandóan a saját ügyein tépelődnie, mert azok gyakran korántsem annyira érdekesek, mint azok a dolgok, amelyeket önmagunkon túlpillantva lehet észrevenni. Ha úgy vesszük, akkor valóban kompromisszumot kötöttem. Mások talán úgy mondanák, benőtt a fejem lágya. A lényeg mindenesetre az, hogy mostanára megszereztem a jogosítványt, és tényleg sajnálom, hogy ezidáig micsoda élményekből maradtam ki. Vagyis, mondhatni, egyetértek a reklámszlogennel, hogy vezetni mindig jó.)

  A Ferenciek terén szálltunk le a hetvennyolcasról, és éreztem, hogy a kabátom alatt a hátamon ragad az ing.
  - De meleg van!... Egy hete meg még esett a hó.
  Bencének is a homlokára tapadt a haja az izzadságról, és most vettem észre, hogy elöl mennyire kopasz.
  - Azt hallottam - mondta -, hogy ezután már csak két évszak lesz a négy helyett. Lesz egy hosszú, hideg tél, aztán egy-két hét átmenet után hirtelen köszönt majd be a nyár.
  - Ez az idén bejött - bólintottam, és a januártól egész márciusig tartó állandó havazásokra gondoltam.

  (Szomorú dolgok ezek. Nem szeretünk olyan mélyen reájuk gondolni, de a tények előtt mégis fejet kell hajtanunk. Az élet ezen a bolygón az utóbbi évtizedekben visszavonhatatlanul megváltozott.
  Emlékszem, amikor Andival beszélgettünk erről a villamoson. Február vége, vagy talán március eleje lehetett, téli kabát volt rajtunk, és hirtelen akkor is nagyon melegem lett, mert azon a szombaton váratlanul jött meg az olvadás. Vakítóan tűzött a Nap, és úgy gondoltuk, most már valóban vége van a télnek.
  A kőbányai piacra mentünk kínai cipőt venni, és amikor megkérdeztem Andit, hogy ő hogy látja az emberiség jövőjét, mármint olyan tekintetben, hogy környezetszennyezés, üvegház- hatás, ózonlyuk, és a többi dolog, számomra meglepően optimistán válaszolt.
  - A technológiai fejlődés és a tudományos eredmények le fogják küzdeni a problémákat - mondta. - Az emberiség egyre jobban és jobban fog élni.
  Azt mondtam erre, hogy én messze nem osztom ezt a nézetet, mert igaz ugyan, hogy minden kornak megvoltak a maga válságai - és itt nem csak a régi járványokra, betegségekre és egyéb természeti csapásokra gondolok, hanem a társadalmi feszültségekre, az elmúlt évszázadok súlyos igazságtalanságaira is -, mégis, nekem úgy tűnik, mintha a jelenlegi fellegek sötétebbek lennének a régieknél.
  - Badarság - vélte Andi. - Nem is éltél akkor, úgyhogy nem tudhatod, hogy a régiek hogyan élték át az ő problémáikat. Amellett pedig nem így kell ezt nézni. Úgy kell nézni, hogy micsoda lehetőségek állnak előttünk, és hogy mennyi feladat vár az elkövetkező korok embereire. A tennivaló pedig mindig előrébb viszi a dolgokat.
  Úgy tűnik, gondoltam, akkor valóban az én nézőpontomban is lehet hiba, vagy másképp szólva, talán túlzottan pesszimista vagyok. Gyakran vágják a szemem közé, hogy rosszul, indokolatlanul sötéten látom a helyzetet. Remélem, szoktam ilyenkor mondani, hogy nem nekem lesz igazam, de ezt a mondatot magam se gondolom komolyan. Egyszerűen aggódom mostanában, de hogy mi miatt, azt bajosan tudnám megfogalmazni.)

  - Itt halt meg Ady - mutattam az egyik házra a Veres Pálné utcában. - Élete utolsó pár hónapját itt töltötte Csinszkával.
  Bence az emléktáblát tanulmányozta, és arca némi megilletődöttséget tükrözött.
  - Voltál már bent? - kérdezte.
  - Voltam - feleltem, és nevetni kezdtem. - Még évekkel ezelőtt. Egy öreg néni a múzeum felügyelője, ő aztán lelkesen magyarázott Adyról mindent, hogy milyen volt, amikor még itt lakott, kik jártak ide, hogy halt meg satöbbi, satöbbi. Erre én azt találtam mondani, hogy ebben a lakásban én is meghaltam volna, ugyanis az egész annyira sivár és lepusztult. Mire a néni röviden kipaterolt az épületből.
  Tovább indultunk, és útközben Bence elmesélte, hogy a minap az egyetemen forgatták az Evitát. Az aulában vettek föl egy jelenetet, az épületnek az a része le is volt zárva, felülről, az első emeleti folyosóról, egy keskeny ablakon át lehetett nézni a forgatást addig, amíg oda nem jöttek a smasszerok, akik elhajtottak mindenkit.
  - Azért voltak, akiknek sikerült lefényképezni Madonnát.
  - Ő is ott volt?
  - Hát persze. Ő lesz a főszereplő. Nem tudtad?
  - De tudtam.
  - Akkor meg miért csodálkozol?... A stáb ott várakozott türelmesen, megcsinálták a beállításokat, megkeresték a kamerák és a világítás legjobb pozícióját, aztán megérkezett Madonna, de csak többszöri nekifutásra sikerült fölvenni a dolgot.
  Az járt az eszemben, hogy le kéne menni a Duna-partra, az Erzsébet-híd tövébe, ott leülni, és nézni a vizet. Koszos, de nézni jó, és közben hallgatnám a rakpartról a kettes villamos csörömpölését. Már az előbb, az étteremben is megcsapott ez az érzés, ahogy - számomra tényleg megmagyarázhatatlan okból - egyszeriben belefáradtam Bence lassúságába.
  - Molnár utca tíz - mondtam, és kinyitottam a kaput.
  Nincs kaputelefonom. A tulajdonos nem volt hajlandó fizetni érte, amikor néhány éve bekötötték a rendszert, én meg úgy gondoltam, egyfelől nem is az enyém a lakás, másfelől meg úgy is hamarosan odébb állok, tehát nem az én dolgom törődni vele. Aztán itt ragadtam, kaputelefonom viszont továbbra se lett, úgyhogy aki hozzám jön, az várakozhat a bejárat előtt addig, amíg valaki ki nem nyitja kaput. Az viszont még korántsem biztos, hogy be is fogják engedni, az emberek nagyon bizalmatlanok, és hiába magyarázza bárki is, hogy Bodrogi Szilárdhoz jött, aki a földszinten lakik, és nincs kaputelefonja, ezt senki nem fogja elhinni.
  A múltkor egy ismerősömnek dobtam be egy levelet a Reviczky utcában, ő is albérletes, nem a saját neve alatt lakik, aztán ahogy nézegettem ott a levélszekrényeket, egyből megszólított az udvaron várakozó öreg ember meg a két idős hölgy, hogy kit keresek itt, és mit akarok a postaládákkal. Mondtam, hogy csak szeretnék megkeresni valakit, mire nekem estek, hogy akkor mondjam meg, pontosan kicsodát. Majdnem fölfortyantam, hogy mi közük van hozzá, de inkább csak annyit mondtam, hogy egy ismerősöm itt van albérletben, a neve nincs kiírva, és ugyanebben a pillanatban meg is találtam a keresett levélszekrényt, legalábbis a temperával odafestett emelet- és lakásszám az ismerősömé volt, úgyhogy becsúsztattam a vastag borítékot, aztán sarkon fordultam, és elindultam a kapu felé. Az öregember meg utánam kiabált, hogy rohadt csirkefogó vagyok, huligán, és takarodjak a házukból, majd megmondják a levélszekrény tulajdonosának, hogy vigyázzon, ki tudja, mit tettem be oda neki.
  Néhány évvel ezelőtt az otthonommal szemben lévő lakást kibérelte egy orosz üzletember, ott rendezett be magának irodát, és amikor kilencvenhárom őszén Moszkvában volt a rebellió Jelcin ellen, a szomszéd néni, özvegy Magomé, azt panaszolta, hogy az oroszok reggel óta a tévét nézik, és biztos, hogy innen irányítják a moszkvai eseményeket.
  Magosné most is lakásának ajtaja előtt álldogált, és figyelte, hogy kivel érkeztem.
  - Hát kerülj beljebb - mondtam Bencének, azzal tágra nyitottam az ajtót. - A cipőt nem kell levenni.
  Való igaz, sötét kis lyuk. Az a baja, hogy földszinti, és alig jut be valami kevés fény. A déli, meg a kora délutáni órákban még egész világos van, de egyébként állandóan égetni kell a villanyt. A tulajdonos egyszer azt mondta, hogy majd ha eladja a lakást, este fogja az érdeklődőknek megmutatni, hogy ne lássák, mennyire sötét. Engem voltaképp leginkább abban zavar, hogy amikor dolgozom, föl kell kapcsolni az asztali lámpát.
  Amikor öt esztendeje ideköltöztem, azelőtt vagy húsz éven át senki nem lakott itt, csak alkalmanként ugrott be a tulaj szétnézni, elsősorban azért, hogy a szomszédok lássák, hogy használja ezt a lakást. Két évtized mocskától takarítottam és lomtalanítottam ki öt napon át, és még utána jöttek az egyéb apró dolgok: nem működött a villanybojler, a nagyszobai konvektorból szivárgott a gáz, a másikat nem lehetett begyújtani, a vécétartály pedig állandóan a leszakadás rémével kísértett. Beletelt egy jó hónapba, mire elértem a kellő összkomfortot, utána meg majd egy évbe, amikortól fogva már úgy éreztem, hogy ez az otthonom.
  - Másfél szoba - mutattam Bencének. - A benti szobában szoktam aludni, a kintiben dolgozom, és tévét nézek.
  - Nem rossz ez - mondta ő, és letelepedett az egyik fotelba. - Itt legalább jó hűvös van.
  - Túlságosan is - nevettem. - Télen meg lehet fagyni. Csak a két szobát lehet fűteni, ráadásul azt se gazdaságosan, mert a konyha és a fürdőszoba állandóan hideg.
  A szekrényhez léptem, és poharakat vettem ki.
  - Mi kérsz inni?
  - Mit lehet? - tudakozódott Bence.
  - Hát nem túl nagy a választék - mondtam. - A hűtőben van egy üveg soproni, aztán ott egy skót whisky - és felmutattam a szekrény tetejére. Az az üveg még bontatlan volt, s egyelőre nem is állt szándékomban kinyitni. Évekkel ezelőtt egy barátom hozta, egyenesen Edinbourgh-ból.
  Bence bort kért, úgyhogy kimentem a konyhába az üvegért. Amikor visszamentem, az íróasztalomon lévő papírokat nézegette.
  - Ezek mik?
  - Kritikák. Mostanában kritikákat írok az Élet és Irodalomba.
  - Ilyenekkel is foglalkozol?
  - Mostanában csak ilyenekkel foglalkozom. Mást most nem tudok írni.
  - Hogyhogy nem?
  - Mert nem. Nem megy.
  Kitöltöttem a bort a két pohárba, és az egyiket odaadtam Bencének.
  - Egészségedre - koccintottunk.
  Épp hogy a nyelvét dughatta be a pohárba, máris azt kérdezte:
  - De hogy lehet az, hogy nem megy az írás?

  (Most mit lehet erre válaszolni? Ezt már annyian leírták, már annyian elemezték, már annyi esszé, novella meg könyv született róla. "Az írás szenvedés..." - Jól ismert tételmondat, és akárhányszor is mondom ezt valakinek, az illető mindig meghökkenve néz vissza: "Hogyhogy szenvedés? Miért lenne szenvedés? Akkor meg minek csinálod?" "Mert ez a munkám" - szoktam ilyenkor válaszolni, és ez amolyan eufémikus, önámító hazugság, mert nemcsak munka, hanem beteges menekülés is egyben. Menekülés a papír és a toll - mostanában a képernyő és a klaviatúra - megnyugtató birodalmába, ahol valamiféle védelmet remélünk. S újabban épp amiatt fog el a hányinger, az undor amikor leülök a gép elé, hogy már megint írok, már megint írnom kell, s bebeszélem magamnak, hogy ez a szakmám, a hivatásom, a célom - nem, ez a menedékem, amolyan szerelmi fészek, tele gyűlölettel, kétségbeeséssel, gyanakvással és kételyekkel...
  Azt hiszem, voltaképp még nem találkoztam olyan valakivel, aki ezt meg is értené, leszámítva persze a - mondjuk így - pályatársakat. Nem is szeretek az irodalomról beszélni, és amikor egyszer egy lány egy étteremben a fejemhez vágta, hogy sznob vagyok, mert úgy beszélek az olvasmányaimról, hogy neki ettől magától az olvasástól is elmegy a kedve, elhatároztam, hogy többé senkit nem avatok be ebbe. Maradjon csak az én csatám mindörökre, és nem lehet senki más a részese ennek a játéknak. Nem is szabad, hogy bárki is beavatódjék, mert amikor leülök az asztal mellé, csak én vagyok ott, meg egy üres, koszos képernyő, amint arra vár, hogy megtöltsem fekete betűkkel, és akkor érzem, hogy ez rettenetes magányt, súlyokkal megrakott csöndet jelent.
  "Íme, a rettenetes üres fehér papír, amire írnom kell" - A halál kilovagolt Perzsiából című kisregényének elején Hajnóczy Péter írta le ezt a mondatot, korábban gyakran idéztem, hogy megigézzem vele újdonsült hölgyismerőseim. Ma akkor jut az eszembe, amikor bekapcsolom a számítógépet, aztán betöltöm a Windows-t.)

  - Nem tudok a kérdésedre válaszolni. Egyelőre kritikákat írok, és az leköti minden energiámat. Nem akarok most máson dolgozni, ezek recenziók arra pedig jók, hogy általuk folyamatosan jelen legyek az úgynevezett irodalmi életben.
  Bence arcára csalódás ült ki, úgyhogy még gyorsan hozzátettem:
  - De ha most a regényedre gondolsz, afelől ne legyen kétséged. Befejezzük, megígértem.
  - Nem gondoltam arra - tiltakozott Bence. - Egyszerűen sajnálom, hogy nem írsz.
  - Ne sajnáld. Épp elég, hogy én sajnálom.
  Levetettem magam a másik fotelba, és arra gondoltam, hogy ha belefeszülnék se tudnék most a gondolataim kusza összevisszaságából akár egy mondatot is kihámozni.
  "Aki ott, a szembelévő fotelban terpeszkedik, az a fiam!"
  - Ez a te regényed, Bence. Én csak kijavítok benne pár dolgot.
  - Arra gondoltam, írhatnánk közösen is.
  - Mit írhatnék én hozzá? Ezek a te élményeid... Amikor először hívtál fel telefonon, azt mondtam, hogy ez egy remek ötlet, csak csináld végig. Most is ezt mondom. Elolvasom a kézirataidat, megjegyzéseket fűzök hozzá, ha úgy akarod, beszélek a szereplőkkel is. A többi már igazán a te dolgod.
  - Azt mondtad, hogy van rajta mit csiszolni...
  - Ez így igaz. Sok mindent.
  - Viszont végig akarom csinálni. Már sok regényt elkezdtem, de egyiket se tudtam befejezni. Kamaszkoromban gyártottam a történelmi regényeket meg a színdarabokat.
  - Ezeket őrizd csak meg - bólintottam. - Majd ha évek, évtizedek múltán egyszer előveszed, a hasznodra is válhat. Jó dolog olyankor ezeket újraolvasni.
  Bence fészkelődött, mondani akart még valamit, aztán mintha meggondolta volna magát. Nem kérdeztem rá, a saját gondolataimmal voltam elfoglalva. Igazából szörnyen önző vagyok.
  - Azt hiszem - kezdett bele végül -, csak egy szöveghalmaz lesz ez az egész... Szóval, amolyan dokumentumok, kis történetek laza halmaza. Ahogy éppen eszembe jutottak a dolgok, és ahogy éppen abban a pillanatban megírtam őket. Az első fejezet írásakor például Hrabal-t olvastam...
  - A Bénéről szóló leírásod idején pedig, gondolom, Esterházy Pétert.
  Kinyitottam a szemem, újra a fiamat néztem.
  - Összefűzhetnéd őket közös láncra - mondta élénken. - Igazából regényt szeretnék írni, hogy a szövegek összecsengjenek, folytonosak legyenek, és egy egésznek legyenek a szerves részei.
  - Azon vagyok, Bence - nyugtattam meg, és cigarettára gyújtottam.
  Azon vagyok, ismételtem magamban, és nagyon akartam hinni a folytatásban.