Verseghy Ferenc Elektronikus Könyvtár

Még élt Ijszataj, farkas-társam,
Tegnap még kishazánkban,
Narinban bátran léptem.
Ma már holt. Szultán, mocskolsz,
Rossznak fested tiszta éltem?
Vagyok balta, hatalmas,

Szultán-dölyföd, óh, nagyúr,
Nagy sátortábort akart
Megölvén hős Ijszatajt.
A hízelkedők előtt
Riszálod, ünnepled magad,
Felfújod képed – hogy dagad!
Napra nap hág, hogy meglássam,
Mikor megöl derék társam,
Fel sem hasít, epét mégis elragad.

Vagyok kemény harcban farkas,
Íjas-lovas, riadalmas,
Ellenségnek hatalmas.
Fakósárga, kényes lovamon
Ülő,
Sörényét jól felkötő,
Kemény, dacos férfi vagyok,
A harcban diadalmas
Fekete felhő vagyok,
Tűz-ostor, hogy ne alhass.

Harci lovat nem nyergelve,
Kopj át soha nem emelve,
Hegy-völgyet nem szenvedve,
Melled szélnek nem vetve,
Szét nem nyűve csabrákokat[1],
Vajként nem olvadva sokat,
Morzsákért sem epedve,
Jelekre sem figyelve,
Lovad kötve nem ügyelve
Asszonyra és gyerekre,
Nem ülve lóhátakat,
Nem szikkasztva szájadat,
Nem járva rögös utakat,
Nem éhezvén húsokat,
Ott nem hagyva ágyadat,
Nagy célt könnyen feledve,
Éji úton nem senyvedve,
Kényelmedet meg nem vetve,
Csillag iránt sem menve,
Romló testedet mentve
Bevégezheted dolgodat?

Apámnak mondjad, üdvözlöm,
Lóra kantárt illesszen,
Tölgyfából dzsidát készítsen,
Barátnak már ne higgyen,
Az Isten tartsa épségben.
Akit láttunk barátnak
Ellenség lehet holnapra.
Harcosként íjat ragadva
Egyik sem kísért utamra.
Űzött vadként futok innen,
Nem nézhetek szállásomra.
Anyámtól és apámtól
Nem volt időm búcsúzni.
A legszebbik leánytól
Messze kellett bujdosni.

Vízerek, nádas, nagy tavak
Kiknek nem jó szállás éjjel?
Mocsárban termő fűzfahad
Síron ha nő, tán nem szép jel?
Ki után nincs gyász-fejékkel
Maradt lány, kit bú emészt el?
Harci ménen jó hadat
Ellenségre hol nem küldtek még el?
Vadlovak sem itta tócsák
Kiknek szomját nem verték el?
Csatamezőn vad legyek hol nem dongták
Porba hullt vitézeknek
Íját, jóllakván vérrel? –
Jót együnk, jót igyunk,
Lóra szálljunk, leszálljunk,
Mulassunk és vigadjunk! –
Mit gondoltok, dzsigitek,
E múlandó világot
Akad ki nem hagyta még el?

Szülő puszta,
sokakban a vér-habot
szította fel szilaj dalod,
nemes dalod.
Ha beszélek –
vagy magas sasülőfám[2]!...
Tisztességem is te vagy már,
Dics-imám!...

Eltelt a nap,
sok nehéz gondolat ad
jó utat, mely célba halad.
Ha kiáltok –
csatakiáltásom vagy!...
Sötét színű bánatom vagy,
s öröm-lak.

Bölcs vagy, puszta,
arcod mint az ősöké,
markáns, akár a hősöké,
költőké.
Ha verselek –
életrajzom is te vagy!...
Család- és keresztnevem vagy
örökké.

Szülő puszta,
én még nem pihenhetek,
nem kerülök
verejtéket és tüzet!...
Hanyatt dőlök fáradván, fejem alá
szénát teszek.

Nem mondhatom,
hogy az messze, ez közel,
hisz költő vagyok,
ha keblem dal tölti el,
pillantásom, mint dübörgő, vad ménes,
úgy vágtat el.

Sok harcát e kornak álltam kitartón!
Te Nyugatod – egyedül,
Keleted – csak az ajtóm!
Teremtett a bölcs, hatalmas természet
Családi Sátramul, örökké tartón.

Szülő puszta,
szerelmesed is vagyok,
egész testem uralja a te hangod.
Levéltárakban kutatva
talált szó,
álmod vagyok.

Szemtükrömben
lobogtatván zászlókat,
el mennyi hágó maradt,
föld maradt...
Vonult a fényes ünnepen,
ott haladt
bizonyságod,én –

Dalba fogva
dicsérendő a világ.
Apa lettem,
vagyok boldog kis pulyád.
A családban élő remény
is vagyok,
végtelen –

Szülő puszta,
véve mély lélegzetet,
kutattam szívemben a bölcsességet...
Nem lehet, hogy hiába töröm magam,
hiszen nagy Abajunkat is te szülted!...

Harcolj, küzdj csak,
rendületlenül higgyed,
becsületért hős kopját törve hal meg.
Nem lehet, hogy
lángra ne gyújtsam magam,
hiszen hős Mahambetot is te szülted.

Nem lépve világ zajába,
pompába,
elmegyek egy szűz, zöldet habzó tájra!..
Nem lehet, hogy
felszínen járjon agyam,
hiszen mély Muktárunkat is te szülted.

Utaktól, előre vivőktől,
tehertől,
ne szabadítsál meg kötelességemtől!
Nem lehet, hogy
én ne küzdjem föl magam,
hisz az óriás Sokant is te szülted!...

Vagyok fiad!
Magasztaltalak én sokat,
mikor ünnepeltem boldogságodat.
Erős nagyapa unokája –
a fiam
nem lehet gyenge, folytatja sorsomat!...

Szülő puszta,
gyávának nem vélnek téged!
Gyáva lennél –
bízva utánad mennének?
Közel-távolt
elhalmozol javakkal,
bőkezű vagy!
Dús értünk vagy!
Gazdag vagy!

Látod mennyire tisztelnek,
becsülnek!
Sugarat a nap is tán csak érted vet!
Meződön naponta vendég,
ünnep van,
rakott abroszodat soha fel nem szeded.

Az egyik határaid irigyli el,
másik ember dalod ércét fejti fel.
Lóra ültetsz,
rám köntöst vetsz,
minden fiadnak egyformán kedvezel.

Kedvessége,
hitványnak ily természete
sohasem lehet.
Jó pusztánk, velünk érd be!
Régi igazság, jól tudom:
ki nem fukar,
lásd, több a barátja, mint ellensége!

Hemperegni szeretnék,
Fickándozni szeretnék,
Minden itthoni dombot
Megigézve ölelnék.

Más vidéken más az ég,
A vizek is másfélék.
Kazak-földi forrásban
Este-reggel mosdanék.

Édes hazám sok fája
Mintha hívna engemet.
Kazakisztán szép tája
Fogva tartja szememet.

Most, bár régen élünk a városban,
Simította fejünket puszta keze.
Földiepret meglátva,

A kazak föld termékeny és dús nagyon.
Mennyországnak tán nincsen szebb szeglete.
Csupa piros arcunk-szánk, mint amikor
Juhkarámtól toportyán már eliszkol.

Szülőföldünk gyümölcse nekünk gyógyszer.
Tedd a szádba leszakítva legjavát!
Tudom, epret gyűjtöttünk mi nem egyszer,
Mindannyian négykézláb, gyors kezekkel.

Munkában az emberek kedvük lelik.
Kazak földünk, Föld-anya, te hatalmas!
Nagy vagy kicsi, senki sem szégyenkezik,
Ha előtted négykézláb ereszkedik.

Ment az ember,
Ment a sztyeppen sokáig.
Hová? Miért?
Erről mi nem tudunk.
Egy bokros völgyben meglátta a farkast,
A nőstényfarkast,
Az anyafarkast.
A jeges víznél bozótosban hevert
Mancsát tárva, fogát vicsorítva,
Sebzett torkából patakokban ömlött
A habos vér,
Sűrű, akár a sár.
Ki tette? Farkas? Vagy tán vadászkutyák?
A vak farkaskölykök ezt nem tudják,
Csak lökdösődve és morogva szopják
A most furcsa és engedetlen anyát.
Az éhes farkaskölykök feledték
A bozótban terjengő kaporszagot,
Olyan mohón itták, sebhez simulva,
A sár-sűrű, lassan kihűlő vért.
Vérrel itták magukba bosszúvágyukat,
Kin álljanak bosszút?
Bárkin, csak meg nem bocsátni!
Bosszút állnak
Majd egyenként, nem együtt.
És egymáson is bosszút állnak majd.
Az ember pedig ment a maga útján.
Hová? Miért?
Erről mi nem tudunk.
Farkasvadász volt,
De a kölyköket nem bántotta –
Nem védte már
Őket az anyjuk.

A másodfű csikómon
Léptetek már hét napja.
Bár ott lennék, ezt mondom,
Úgy vágyom Almatiba.

Sárga csikóm elfáradt,
Hűs verejték verte ki:
Hosszú utak megvárnak,
Lónak lehet legelni.

Sárga színben kél a nap
Sárgás sziklák szirtjein.
Sugarai vágtatnak
Sárgás puszta útjain.

Láthatárnál szeretnék
Földút-végre érkezni,
Szinte szállnék, sietnék,
De szárnyam nincs repülni.

Utazhatnánk napokig,
Tán nem törne meg az út.
Út végén a holnap int,
Bevár engem, el nem fut.

Hóval földet ölelve
Keményen lépked a tél.
Fenyőcsúcson fészkelve
A szép madár hófehér.

Visszaterel felleget
Maga előtt, mint nyájat.
Telekurjant hűs leget,
Kiált párszor, vidámat.

Ráncolja a homlokát,
Haja hó, mint egy vénnek.
Zúzmarával a sok fát
Behintette fehérnek.

Az öreg tél büszkén ült,
Mesét mondva telt a nap.
Tavasz pihen, erőt gyűjt,
Nem láthatón, hó alatt.

Gyermekkorom óta vagy, te hűs forrás,
Szomjas utas reménye e csobogás.
Leánykarcsú hegyet, mint a selyemöv,
Csak te ölelsz csörgedezve, soha más.

Bár ittak, de szomjuk oltván nem tudtak
Rád vigyázni, lásd, mielőtt elhagytak,
Ételüket, edényüket eldobva,
Beszennyeztek, aztán útnak indultak.

Kiveted a mocskot némán, szótlanul,
Jót és rosszat is vendégelsz konokul.
Csobogsz, tisztulsz folytonosan, szelíden,
Teremtettek jótevőnek, holnapul.

Ősi medred nem hagyod, a meglevőt,
Utas révén messzire jut táp-erőd.
Mindenünk vagy. Kiket éltetsz, nem óvnak.
Nem értem a vized mellől felkelőt.

Csörgedeznek hegyekről
Aláfutó patakok.
Hajladoznak a széltől
A fiatal nádasok.

Akár égi gyertya ég
A magasban sok csillag.
Hajnali víz felszínén
Mintha higany, fény csillog.

Kábán állok, figyelem
Neszezését világnak.
Madár-álmú levél sem
Rebben neki az ágnak.

A nesz dallá épül át,
Remegve nyit a virág,
Az egész élővilág
Lüktet, fényre törekszik.

Oly sokat vizsgáztatott engem a kor,
Teherrel vagy golyóval a harcokkor,
Így kórnak én nem tartom fel két kezem,
Nem bajban, a hős vérben hal mindenkor.

E régi törvényt tudta sok nyavalya,
Mert egynek sem sikerült uralnia.
A költő, ha meghal is, harcosként hal –
Vagy ahogy természete halni hagyja.

A vers szavak királya, szavak java,
Helyére kerül mindegyik darabja.
Könnyed nyelvezetű, szívmelengető,
Egyformán csiszolt mindegyik oldala.

Ha mocsok akad bizonyos szavakban,
Az a költő szánalmas és tudatlan.
Sok versmondó és hallgató nem érti
A szót, a verset, hisz pallérozatlan.

Szép verseket mindenki tud vitatni,
Ha remek is, és sokat képes adni.
Belül arany, kívül ezüst szavak javát
Melyik kazakfi képes összerakni?

Ne mondd, költő vagy, ha szakadatlan nem áradsz,
Ha megdöngetni az ég kapuját nem fáradsz!
Föld lakói közt, ha másokat is ügyelsz, óvsz,
Emberként akkor magad elé tán kiállhatsz.

Másnak nem ártasz, sok lesz majd a te barátod,
„Ha magad után az ajtókat be nem vágod”.
Tán nem hiába éltél, ha mások arcán a
Vers-gyújtotta öröm tüzét lobogni látod.

Nyele nyírfa, ám a penge
Kék acélból van verve.
Ez a kasza békés apám
Egyetlenegy fegyvere.
Júliusi nap tüzében
A rét füve jól megnőtt,
A kasza apám kezében
Füvek tövén tündökölt.
Lám a kasza markos kézben
Széles rendet fogva jár,
Suhint a kéz, tenger fűben
Hullám omlik földre már.
Hej, a penge csendül-bondul,
Táncol a rét, elforog,
Lepke feje, szárnya elhull,
Fű-torzsa közt felragyog.
Ez a kasza siet, fordul,
Szorgalmas, mint jó apám,
Télen várja, hogy elindul
Új tavasznak hajnalán.
Én is, mikor szavak rétjén
Versnyi rendet levágok,
Dolgos kaszánk pengefényén
Múltat-jövőt belátok.

Szőlőnek a véréből készült a bor,
Nevettetett, ríkatott is mindenkor.
Iszom, mondván, egyesek öregedtek,
De ifjodtak mások az izzó bortól.

Századokig a kánok itala volt,
Bor tüzétől jellemük, eszük bomolt.
A bűntelen költőknek inni kell, mert
Lányvér-izzás, bor mindig verset koholt.

Nyeljük hát a legjavát, ha inni kell,
Szőlő vére, dal tüze – testvér, iker.
Nyer az ember a bortól kedvet, vágyat,
Méla ökör bőg csak a port verve fel.

Emelkedett kedvvel néha dalolok,
Napos tájként, mit felhő nem borított,
Egy platánfa zöld-hab-ága fölöttem,
Hűvös árnyán most enyhülést találok.

Néha apró és vetetlen mag vagyok,
Lány hajába nem font virág is vagyok,
Zablarágó, makrancosán ugráló
Táltos vagyok, betöretlen vágtatok.
És kert vagyok, árva, gyümölcs-otthagyott,
Leány ajkát nem ért édes lé vagyok.
Vidám vagyok, mint ki rosszat nem ismert,
Kinek arcán ezüst könny nem ragyogott,
Ítélni is jöttem én a világot,
Tenyeremben izzad a föld harmatot...
Ilyen a meg nem vénült, nem szín-hagyott,
Hároméves csikókedv, a fő dal-ok.

A szememre ne irigykedj,
Sok szép dolgot hadd lássak.
A versemre díszeket szedj,
Vagy segíts, hogy én találjak.

Nézek piros virágokat,
Beszívom az illatot.
Élvezem a napsugarat,
Figyelve kelő napot.

Hadd csodáljak víg arcokat,
Féltékeny ne légy szememre.
Úszót nézve, hullámokat,
Ne mondd, vész majd a vízbe.

Ne irigykedj a szememre,
Hadd lássam a világot.
Öröm jön majd az örömre,
Ha szép dolgot hallok-látok.

Sötét égbe felrepülve
Földre zuhan a sasmadár.
Ne irigykedj a szememre,
Becsukódik lassan már.

Fehér felhő, mondd meg nekem,
Áruld már el: honnan jöttél?
Mikor a nap megcsókolta,
Alatau csúcsán lettél?

Hattyúfehér selyemsálként
Lebbensz le a sziklás csúcsról.
Leánykendő volnál talán,
Szél cibált el messzi útról?

Tán az Arka szép leánya
Fehér selymét ragadta meg,
Kapta-vitte tova a szél,
Ahogy ült és éppen hímzett?

Alatau lábától jött,
Repítette kis kendőjét,
Sarkaiba a kedvesem
Kötötte be a levelét?

Fehér felhő a szívemet
Próbálgatja egy énekkel.
Hogyha szél fúj, ringatózik,
Mint otthon a gyapottenger.

Ne nyargalj, szél, fehér felhőm
Fejem fölül el ne fújjad!
Mintha vízen úszó hattyú,
Társa legyen sziklás csúcsnak.

Fehér felhő, mondd meg nekem,
honnan jöttél eme tájra?
Hogyha látlak, eszembe jut
Szép kedvesem fehér fátyla.

Alig tudta útját járni, fáradt volt.
Ott lebegtél való-álom közt te is,
Ahogy felhő ég-föld között bandukolt.
Tested fehér, színe rózsás hajnalé,
Hajadon még az éjszaka színe volt.

Gondolkozván elhevertem melletted,
Ragyogott a hold sugara feletted.
Úgy feküdtél, mintha a holdsugárból
Ittál volna aranyszín bort. Élvezted.
Az élet szép, akárcsak te, olyan szép,
Becsülni kell az elfutó éveket.

Jön sebesen, vágtatva a bíbor nap,
Kengyele és szerszámai csattognak.
Fölötte a végtelen ég kék sátor,
A patáit tükrözi a friss patak.
Maréknyi tűz, fellobbanva hulltam rád,
Féktelen ló, ágaskodva ragadlak.

mint a Tobol, mely az Isimbe ömlik.
Fákról vörös harmatcseppek hullnak,
a fű, mint bíborvörös,

A mi erdőnkben nincsen más, csak béke,
fénypatakok áradnak a fűben,
és karod mentén, mint egy ösvényen,
mászott egy hangya,
fürgén ment,
majd eltűnt.

Minden madár egy dicsőítő dalt fújt,
juharfák mögött folyt a néma Tobol.
Mi lenne, mondd, ha nem lenne?

a fehér fákat én őrizni fogom,
akárhányszor megpillantalak téged,
újra a legjobb emberré változom.
Mi lenne, ha nem lenne a szemed
fénnyel, fájdalommal, megbocsátással tele...
Minden alkalommal szeress

Bánata a katonáknak
Felkavarna minden lelket.
Árva lelkek panaszait
Bánatomban hallgatom meg.

Nem értem a lány énekét,
De értem, mit a ritmus ad.
Dalolj, lányka, dalolj, kérlek,
Dalodtól a lelkem zsibbad.

Elhallgatott a lány-ének,
Folytatta a fülemüle.
Az énekes lány szeméből
Kövér könnycsepp legördüle.

Újra dalolt, belekezdett.
Könnyét törli bánatosan,
Hangja rögtön megremegett.

Értem, leány, vágyakozol,
Te is várod kedvesedet.
Lövészárok mélyén hallja
Katonád az énekedet.

Forró vérrel mind lemosta.
Várjad, leány, tiszta lélek,
Öleld végleg a karodba.

Karakalpak büszkeség a „Negyven lány”.[4]
Egy nap mentünk, vígságban nem volt hiány,
Századokig gazdátlan és elhagyott
Várba tértünk, hol lakott rég sok szép lány.

Leültünk és egy dinnyét ott felszeltünk,
Jó barátok, daloltunk és nevettünk,
Századoknak emlékeit csodáltuk,
Sok vadon nőtt szép virágot leszedtünk.

Eme várban, hol égre néz ó-orom,
Talán miránk is gondoltak egykoron.
A szép leány kicsalta az énekem,
Hamvait már nem lelitek a földben.

Tudatlanul ne kérkedj,
Ne hidd nagynak személyed,
Ne örülj szenvedélynek.
Oktalanul ne nevess,
Öt dologtól óvakodj,
Öt dologra törekedj.
Ha méltón akarsz élni,
Vágyaid, életed előtted,
S ha már nem tudsz remélni,
Pletyka, hazugság, nagyzolás,
Tunyaság, léha prédálás. –
Ez öt rossztól kell félni.
Cél, kitartás, eszme egy,
Mérték, irgalom – gondold meg,
Öt vezérelv segít élni.

Embereknek ne higyj, bárhogy dicsérnek,
Képmutatásukkal csak megtévesztenek.
Magadban bízz, magadat húzd a bajból,
Segítőd a munkád, használd eszedet.

Hiszékeny ne légy, mért áltatnád magad,
Baj, ha dicséret, hízelgés elragad.
Másokkal együtt csak becsapjátok egymást,
Hát kell neked kergetni délibábokat?

Ha bánat emészt, magadat ne add meg,
Rádtörő szenvedélynek soha ne engedj.
Szállj magadba, szíved mélyéig merülj,
Mit ott találsz, az a kincs, csak az tartsd meg.

Jó a tél, bár pustol a hó időnkint.
Rokonoddal összeveszel tán néha,
Lehet, hogy az ellenséged kibékít.

Ostobát az okos várja panasszal.
Adakozó váratlanul nem segít,
Fösvény ember kezét nyújtja, vígasztal.

Néha egy csepp eső sem hull magágyba,
Máskor homok fullad a bő ég-árba.
Mulya játék-bokacsontja is nyerhet,
Ügyesnek meg a vesztes oldalt szánja.

Ha tűz vagy, lángolva égj, lobogj,
Csak füst száll, nincs meleg, ha kojtolsz.
Hamutól, szeméttől távolodj,
Világíts, lássák, hogy nem kormolsz.

Ha lángod hunyna is hirtelen,
Sokakat melegítne addig.
Bár a füst magasba szállva leng,
Láng-nyarunk, tűz légy lent, ki hevít.

Hajlonganak virágok,
Sugarakat szór a Nap.
Csúcsról csúcsra felhágok,
Magasságok vonzanak.

Magasságnak titka mély,
Látom én, ha feljutok.
Csúcsok után meredély,
Örök vándor így vagyok.

Nehéz utak megtörnek
Csúcsok fele míg mászok.
Ám ha csúcsok nem jönnek,
Csak a mélyben tanyázok.

Az életnek nevezett nagy térségben –
Madár vagyok, égen dallal repülő.
Madár nyoma meglátszik-e az égen,
Dalát hallja csodás kert, a lent ülő.
Az életnek nevezett nagy mélységben –
Hullámokkal fröcskölődő csepp vagyok.
Hullám nyoma meglátszik-e fövényen,
Víz ezüstje part magasán nem ragyog.
Az életnek nevezett nagy hegységben –
Ott vagyok én egy szurdokban, fák alatt.
Platán csúcsa ezüstlik már a dérben,
Ó, barátom, hó lepi a kő-falat.
Az életnek nevezett nagy szín-térben –
Szereplő vagy, néznek sikert és bukást.
Barátom, míg jön végső szín, függöny-éj,
Szerepeid váltják, rosszak, jók egymást...

A szél-gyalu jár, repül a tengeri forgács – a sirály,
Mi védi őt, ha végtelen, tajtékos vizek fölé száll?

Zajong sok sirály odafent, kering, nem fárad e szép had,
Antennájaként tengernek körben tág eget borítnak.

Mikor hullámból kis halat emel a tenger üstöke,
Csapkod szárnyuk, mint angyalok pajkos és fürge szemöldöke.

Nem érted ezt meg, barátom, ha nem áll eszed rejtekén:
Ily sirály-röpte rebben és ível a pucér nő kebelén.

Elkeseredtem, pedig szép ez a tág világ, a sirály,
Benne láttam a lelkemet, mely egy szép napon majd elszáll.

A költő szép legyen, mint az Isten.
Ki látta az Istent? Az, ki látta Puskint.
Az Isten tömzsi, mint a csizma,
és vaskos szerecsen[5]-ajkai vannak.
Dantes[6] viszont ördögien magas,
és fehér arcú, sápadt, mint az emlék.
Puskin felesége – a szép Natalja.
Senki sem nevezte őt Natasának[7].
A pompában oly büszke volt nevére,
mint ahogy állt a terem parkettáján,
körötte könnyedén sikló lovagok,
a költő pedig, mint rab, függöny mögött
markolta izzadva kése nyelét.
„Mondd meg, Istenem,

Nem hiszed, hogy őt annyira szeretem!...
Mindőnket csak elkábít ez a nő!...”
Óh, ez a fehér nyak és márvány vállak,
vérpadhoz hasonló hatalmas keblek!
Kiment a rab havas január-esten,
s meghalt az Isten

Bosszút állt, ahogy bosszulni nem tudott
párbajozó, se cár, se bandita,
Istenhez méltó bosszút állt:

és ez minden.
Az a golyó pedig repül.
A tehetetlen és gonosz erőnek
mit sem számít Puskin, eltalálta...
Sok céltábla volt már Oroszországban,
mit nem találtak el, de ez a golyó...
Ott, a Konnyusennaján, állt a tömeg,
sárga ablakok fénye a hóban,
s évszázad múlva álltak utódaik
másféle ablakok alatt a hóban,
hogy nagy szavakat mondjanak róla,
szeretetre méltónak nevezzék,
s a tömeg őrzi a szép szavakat,
miket kimondanak a sír fölött.
Ő pedig ott áll zordan és görnyedten,
cilinderét levéve, minket néz.

A Louvre-ban láttam egy vakot.
Egyedül állt, senkit sem kérdezve,
hang nélkül
bámulta
mély, üres szemgödreivel a Vénuszt.
Feketére négerek
néznek így.
Nyikorgott! Nyikorgott a vén parketta.
A vak állt a nagy rámák előtt.
Mintha látott volna,
sebeivel? Arcával?
Talán inkább könnyeivel.
Haladt egyik képtől a másikig,
lassan, mintha lapozna csendesen,
ment, állt,
és tűnődve időzött
egy üres falmélyedés előtt.

[1] Csabrák: nyeregtakaró

[2] Sasülőfa: egy faágas, a vadászmadárral vadászó lovas evvel tartja sasát, sólymát, ölyvét...

[3] A Balatoni dalok című ciklusból

[4] Kirik kiz (Negyven lány): karakalpak népi eposz

[5] Utalás Puskin származására: anyai dédnagyapja I. Péter cár szerecsene volt.

[6] Puskin ellenfele a párbajban Edmond Dantes volt.

[7] Utalás arra, hogy Natasának csak kedves, egyszerű lányokat szoktak becézni, a nagyvilági, hideg, büszke hölgyeket nem.


Körmendi Lajos (ford.): A puszta fiai	Verseghy Ferenc Elektronikus Könyvtár Alapítva: 1999
(címlap) - 2/1 >>>