Körmendi Lajos (ford.):
A puszta fiai

Verseghy Ferenc Elektronikus Könyvtár
Alapítva: 1999

<<< - 2/2


Kalandozás a kazak irodalom történetében

Azt talán tudjuk, hogy a 13. században Magyarországra betelepült kunok török népnek számítanak, s ugyanabba a kipcsak ágba tartoznak, mint a velük édestestvér kazakság. Talán tudjuk, hogy Kazakisztánt valahol Kína és a Kaszpi-tenger között kell keresnünk. De tudjuk-e, hogy ennek a hatalmas országnak az északi részén sztyeppes, déli részén sivatagos területeket találunk, s hogy a Kaszpi-tenger keleti partjánál olyan mélyföldek vannak, melyek 132 méterrel húzódnak a tengerszint alatt? Tudjuk-e, hogy Kazakisztánban folyik az Irtis, az Urál, a Szir-darja, s itt található a 8.200 km2 felületű Balhas-tó? Tudjuk-e, hogy keleten hegyek vannak? Tudunk-e valamit a több mint 2 millió 700 ezer km2 területű ország izzasztó nyarairól és vacogtató teleiről? Hallottunk-e a karagandai szénről, az Emba torkolatánál, a Mangislak-félszigeten és az Aktyubinsz közelében lévő kőolajról? Tudjuk-e, hogy milyen sok vasat, aranyat, krómot, nikkelt, rezet és más ásványi anyagot rejt a kazak föld? Hallottunk-e már a kazak állattenyésztésről, a kazak gyapotról, kukoricáról, dohányról, búzáról és egyéb terményekről? És a kazak iparról?

És a kazak történelemről? Hogy a 15. század végén hozták létre államukat? Hogy a kalmükök támadásaitól féltek 1620 után? Hogy 1731-ben Abul Hair kán hűségesküt tett az orosz Anna cárnőnek? Hogy a vazallus államot 1824-ben beolvasztották Oroszországba? Hogy 1916-ban fellázadtak az oroszok ellen, melynek leverése után csaknem félmillió kazak menekült Kínába? Hogy a nagynak, októberinek, szocialistának és forradalminak nevezett változás után a kollektivizálás a hagyományos kazak életforma pusztulását jelentette? Hogy az éhínség miatt elpusztult a kazak lakosságnak körülbelül a fele? Hogy a második világháborút követően milliószámra telepedtek le Kazakisztánban oroszok és ukránok? Hogy a kazakok 1991. december 16-án kikiáltották függetlenségüket? Mit tudunk róluk?

Mit tudunk a kazak népköltészetről? Hallottuk-e már a Kambar Batir, az Alpamis, a Kiz Zsibek vagy a Közi Körpes című szerelmi és hősi eposzok címét? Mit hallottunk a kazakok Petőfijéről, a költő és hadvezér Ötemiszulu Mahambetről (1803-1846), aki az egyik vezére volt Tajmarulu Ijszataj (1791-1838) mellett az 1836-1837. évi nagy cárellenes felkelésnek Nyugat-Kazakisztánban, a Dzsajik (Urál) folyótól nyugatra lévő Narinban, ezen a homokpusztaságon, mely mindkettejük szülőföldje, s a felkelés központja volt? Tudjuk-e, hogy az első kazak prózaírók a múlt század második felében élt tudósok, gondolkodók, pedagógusok közül kerültek ki? Hallottunk-e már a híres etnográfus, Velihán Singiszuli Sokán (1835-1865); a kazakság első pedagógusa, publicistája, írója, Altinszári Ibiraj (1844-1889) és a kazak költészet atyja, Kunanbajuli Abaj (1845-1904) nevét? Tudjuk-e, milyen nagy újítója volt Abaj a kazak irodalomnak, s hogy ő fordította le először az orosz klasszikus költőket?

Hallottunk-e a népi költőkről és a közülük kiemelkedett Dzsambul Dzsabájevról (1846-1945)? Tudjuk-e, hogy az első kazak színdarabot (Vörös sólymok, 1922), Szejfullauli Szeken (1894-1938) írta, s hogy az ő nevéhez fűződik az első dokumentumregény (Szűk út, síkos átkelő) és az első realista elbeszélés (Akik a földet felásták). Hallottuk-e a novellista Majli Bejimbet (1894-1938), az elbeszélő és regényíró Mukanuli Szebijt (1900-1973), s a drámákat, novellákat, regényeket író Evez Muktár nevét? Tudunk-e valamit a prózai írásaival a húszas években jelentkezett Tilepbergenuli Zsijengali (1895-1933), Müszirepuli Gabijt (1902-), Seripuli Szabir (1880-1942), Bekenuli Elzsasz (1892-1938), Musztafa Gabiden (1902-), Evürbajuli Szattar (1914-1937) írókról, s az ugyanebben az időszakban drámákat író Sana Zsumatról?

Vannak népek, melyeknél az irodalom története szinte azonos a kivégzések, börtönbüntetések, száműzetések, elhallgatások történetével. A magyar írók sem voltak éppenséggel a sors kegyeltjei, sok tragikus példát hozhatnánk fel Janus Pannonius menekülés közbeni halálától a végváraknál vitézkedő Balassi Bálint ágyúgolyótól esett halálán keresztül Zrínyi Miklós végzetén át Petőfi, József Attila haláláig, ám ami tőlünk keletre megeshetett írókkal, azt el sem tudják képzelni Európa nyugati felének irodalmi szalonjaiban. Említhetjük ebben a sorban az orosz irodalmat éppúgy, mint a mára már elemeire hullott óriásbirodalom megannyi kisebb népének irodalmát a tatártól a kazakig.

Jó néhány halálozási dátum jelzi, hogy sokan a személyi kultusznak nevezett sztálini őrület áldozatai lettek, legtöbbjüket 1938-ig, másokat pedig 1942-ig kivégeztek, néhányan pedig száműzetésben lelték halálukat. Talán sejtjük, hogy ebben a korszakban kevés említésre méltó mű született: ekkoriban főként a kolhozok életéről, az új társadalom építésének mámoráról, a munkások hősies munkájáról írt elbeszéléseket és regényeket például Evez Muktár, Müszirepuli Gabijt vagy Ebisuli Elzsappar (1907-). Legfeljebb egy-egy kazak népköltészeti ihletésű dráma hordoz bizonyos értékeket, mint például Evez Muktár Ajman-Solpan (1934), és Müszirepuli Gabijt Kozi Körpes-Bajan Szuluv (1940) című munkái. A negyvenes években a háború a téma, túl sok említésre méltó mű azonban ekkor sem született. Ezeknél érdekesebb, értékesebb alkotás Bulkusuli Baubek (1916-1944) Szeretnék élni című lírai hangvételű novellája, Evez Muktár Tűzpróba és Huszajinulu Sahmet Amankeldi című színpadi műve, továbbá Musztafa Gabiden Öböl című regénye.

Magyarul is olvasható Momisuli Baurdzsan elbeszélése, amely a szocialistának nevezett realizmus jószándékú vagy jól megfontolt félreértése: a Nyikolaj Regyin szakaszparancsnok-helyettes című munkában puffognak a fegyverek és a frázisok, a felszínesen felvázolt haldokló hősök utolsó szavai mindennek tűnnek, csak heroikusnak nem. Szintén olvasható magyarul Szerszenbaj Ebu elbeszélése (Ki a hibás, kisfiam?): a magyarországi harcokról ír, s a bántó rózsaszínekbe még a sűrűn ismétlődő bombázások sem kevernek sötétebb tónust. A sematizmust nemcsak az esztétikum, a művészi kifejezés minősége sínylette meg, de az ilyen írások elveszítették nemzeti karakterüket is, szinte semmi sem utal kazak írókra. Sőt: írókra sem.

A nagy világégés, a II. világháború, még évtizedekig témát ad a kazak íróknak (Müszirepuli Gabijt: Kazak katona (1949), Nurpejiszuli Ebdizsemil: Kurlandia (1950), Ahtanuli Tahavi: Rettenetes napok (1957), Momisuli Baurdzsán: Harc Moszkváért (1959) stb.). Evez Muktár 1956-ban fejezte be híres négyrészes regényét (Abaj útja) a nagy klasszikus költő életéről, amit aztán Rab Zsuzsa fordított magyarra Egy költő útja címen. A kazak irodalom termésének néhány további darabja: Mukanuli Szebijt: Az élet iskolája (1949-53) és Szirdarja (1947-48), Müszirepuli Gabijt: Felébredt ország (1953), Musztafa Gabiden: Vihar után, és Karaganda (1952), Nurpejiszuli Ebdizsemil: Vér és veríték (trilógia 1959-71), Szilanuli Gabdol: Salkar (1954), Evez Muktár: Felnőtt nemzedék, Elimkululi Tekem: Fehér ló (1962), Elimzsanuli Enuar: A nap felé induló karaván (1963), Eszenberli Ilijasz: Nomádok (1978).

Egy újabb nemzedék jelentkezett, megújítva a kazak irodalmat: Zsüniszuli Szeken (1934-), Toktoruli Ramazan (1935-), Nursajikuli Ezilhán (1922-), Bajtanauli Amantaj (1922-), Gabdulla Nigmet (1927-), Isztakuli Kalijkán (1935-), Szündetuli Magzum (1936-), Düjszenuli Mirzabek (1928-), Kekilbajuli Ebis (1939-), Szanbajuli Szetimzsan (1939-) és mások.

A kazak írók és költők egyik alapvető élménye a természet. Ebben az országban az emberek még ma is nagyon közel élnek a természethez. Az irodalomban a természet jóval több, mint az emberek mögé rajzolt díszlet (Elimzsanuli Enuar: Rúdaki trónja, Kekilbajuli Ebis: A díjnyertes ló, Dükenbaj Doszzsanov: Kumsz). Ez utóbbi egy archaikus világba vezet, néprajzi csemegékkel szolgál. A kazakok tudják, hogy a természetet nem legyőzni kell, hanem megismerni, tisztelni és együtt élni vele.

Másik fontos jellemzője a kazak irodalomnak az erős erkölcsi érzékenység. Muratbekuli Szajin (A Meleg-forrásnál), Serhán Murtazajev (A kabóca éneke), Szetimzsan Szanbajev (A fehér aruana) írásainak vezérmotívuma a hűség. A hűség a társhoz, a szülőföldhöz, a hagyományokhoz – törvény.

A kazak irodalomból elénk táruló valóság rendkívül izgalmas, hiszen szimbiózisban él itt az ember és a természet, a nomád hagyományokat őrző puszta és a technikai civilizáció, az iszlám és az ateizmus. Ez a bonyolult, ellentmondásoktól feszülő világ adja a kazak alkotások alapszövetét, melyre a szerzők úgy rajzolják fel a figurákat, hogy meg kell szeretnünk a kazakokat, el kell hinnünk, hogy ebben a népben rengeteg jóféle alkotóerő, élniakarás és életerő van. A kazak írók már olyan műveket alkotnak, melyek nem csupán a szociológia és az etnográfia ínyenceinek nyújtanak érdekfeszítő olvasmányt, de esztétikai élményt is adnak. A mai kazak irodalom kiemelkedő tehetségű költője Oldzsasz Szülejmen 1936-), aki képileg gazdag, ősi kazak motívumokat magába olvasztó, az értelmezésnek tág teret kínáló keleti szimbólumrendszert és költészetet alakított ki, melyben a kazaksághoz való tartozást éli meg. Világirodalmi rangú líra az övé.

El kéne gondolkodnunk azon, hogy nekünk, magyaroknak, magyarrá lett besenyőknek, kunoknak, csupán a nyugati kultúra jelenti-e az elsajátítandó műveltséget, avagy a mi műveltségeszményünknek ki kell terjednie finnugor és törökös rokonaink kultúrájára is? Én azt gondolom, igen. Szükségünk van a gyökereinkre, az identitásunkra, ami éppen Oldzsasz Szülejmen költészetének a központi eleme.

Európa utáni nagy vágyakozásunk közepette van-e türelmünk eltöprengeni azon, hogy nekünk tulajdonképpen nem lehet csupán Európában gondolkodnunk? Nekünk Eurázsiában kell gondolkoznunk, hiszen az óriási földrész keleti feléhez köti a magyarságot korai története, ősi kultúrája és a ma is ott élő rokonnépek sokasága.

Én nagyon rokonszenvesnek tartom Henkey Gyula megállapítását, mely szerint a magyarság anyai ágon finnugor, apai ágon török, már csak azért is, mert ez a kijelentés elég tágas ahhoz, hogy ne legyen kirekesztő jellegű. Akár a finnugor rokonokat keressük tehát, akár a törököket, azon a területen találjuk őket, amelyet manapság Európán kívülinek tekintenek. Nem csupán a hantikat és a manysikat nem veszik tudomásul az Ural hegység keleti oldaláról, de mondjuk az udmurtokat, cseremiszeket, sőt még észteket sem, de ugyanúgy nem esik szó például az Uráltól szintén nyugatra élő baskírokról, tatárokról, csuvasokról és más török népekről, még a szomszédos Dobrudzsában élő gagauzokról vagy tatárokról sem. Európa, ahogy e fogalmat túlpolitizált világunkban használják, véget ér Németország és Ausztria keleti határainál. Nekünk, magyaroknak, túlságosan szűk ez az Európa-fogalom, hiszen ezer szállal kötődünk kontinensünk valóban ázsiai, vagy csak annak tekintett feléhez, s az ott élő népekhez. Így például a kazakokhoz is.

Körmendi Lajos

{fel}