|
|
Körmendi Lajos: |
Verseghy Ferenc
Elektronikus Könyvtár |
<<< 3/3 |
|
|
Történet a nyári szünetről és egy házi teátrumról
A vakáció legelső napján elénk állt IV. Louis.
– Már szünet van, és mi még mindig nem mentünk sehova?
Akkor el lehetett hárítani ezt a bizonyára jogos követelőzést azzal, hogy még évzáró sem volt, legyen némi türelemmel. Az évzáró azonban éppen ma lesz, s e nap végkifejletét jósolgatva nem kétséges, hogy ismét szembekerülünk imént idézett kívánságával. Szó ami szó, sokat kivett ez a tanév a gyerekekből, fáradtak, ráadásul ott van IV. Louis kis barátjának, Zolinak a példája, aki a szüleivel néhány napja Olaszországban van, sütteti a hasát a nappal. Hát hogyne vágyakoznának ők is egy kis utazásra! IV. Louis, főleg estefelé, felsóhajt néha.
– Nem tudom, eszébe jutok-e néha Zolinak?
Egyelőre marad a vágyakozás, s az otthon megszokott zugai. Mostanában egy kínai tárgyú ausztrál filmsorozatot nézve IV. Louis erősen hegyezi a fülét olyankor, amikor a szereplők kínaiul beszélnek. Gondolkodik egy kicsit a gyerek, aztán egy (hála istennek!) meglehetősen ritkán látott ismerősünk nevét említi, mondván, hogy a kínaiak éppen úgy beszélnek, mint ez az ismerős, főleg, ha az iszik egy keveset.
Az idegen nyelv, úgy látszik, izgatja IV. Louist. Ma reggel váratlanul bejelentette, hogy ő most kumuk nyelven fog szavalni, s rögvest bele is vágott a közepébe. Olyan halandzsaverset rögtönzött, hogy bármelyik avantgard költő elsárgult volna az irigységtől. A „kumuk” versnek remek ritmusa volt, leginkább talán Weöres Sándor egyes gyermekverseinek a lüktetésére emlékeztetett. Ennek az alkotó cselekedetnek Mahammat Badritdin kumuk költő áll a hátterében, aki tavasszal a vendégünk volt, s előfordult, hogy az anyanyelvén énekelt a Kaukázus és a Kaspi-tenger vidékéről való népdalokat, máskor a saját verseit szavalta kumukul, s igen látványos produkcióit IV. Louis tátott szájjal figyelte. Egy ilyen cinikus, kiábrándult világban, mint a miénk, ahol már mosoly tárgya a pátosz, talán túlságosan is teátrálisnak tűnik Badritdin beállása, széles gesztusai, holott mindez otthon, az ő hazájában, így természetes. IV. Louis jó érzékkel leste el a kumuk költő mozdulatait, hanghordozását, s most, amikor „kumuk” verset szaval, azaz halandzsaverset költ, a tartása, a mozdulatai Badritdint idézik.
IV. Louis egyébként szívesen nézegeti a térképet V. Juliával együtt, megkeresik a Kaukázust, a Kaspi-tengert, Mahacskala városát, ahol Badritdin lakik, fantáziálgatnak egy kicsit, milyen lehet arra a táj, a város, a házak, az emberek... Később megfuttatják a tekintetüket a mappán alaposan, gondolatban bebarangolják a világot keresztben és hosszában. Ennek szívből örülök. Erre még futja.
(Jegyzém 1994. június havának 16-dik napján)
– Ez még a mi városunk határa?
– Igen.
– Akkor gyönyörű.
Beszély az olvasásról, s a kínos kérdésekről
Dühöng a nyári szünet, de a gyerekeim nem vágtak sutba minden könyvet, hogy ezzel is jelezzék iskolával kapcsolatos csömörüket. Ellenkezőleg! Most tört rájuk az olvasási láz. V. Julia az első két napon két könyvet olvasott el, igaz, ezen könyvek nem voltak túl testesek, csak amolyan szerényebb terjedelmű mesék, amelyek azért még érdekesek lehetnek egy immár negyedik osztályba lépő kisdiák számára is.
Az igazi buzgalom azonban még csak ezután következett, s nem lohadva tart a mai napig is. Kaptak ugyanis egy könyvet, a Cápák és ráják címűt. Eleinte veszekedtek, egymás kezéből tépték ki a fölöttébb érdekes kiadványt, de mára már rájöttek, jobban járnak, ha együtt nézegetik. Azóta egészen profi cápaszakértővé képezték ki magukat, örökké ezt a könyvet bújják, nézegetik a szép színes képeket, elolvassák az érdekesebbnek ítélt szövegeket. Ez a félelmetes tengeri ragadozó, úgy tűnik, egyéb témákban is fölpiszkálta kíváncsiságukat, főleg azután, hogy végigolvasták a könyv hátsó borítóján az ebben a sorozatban megjelent egyéb kötetek címét, s kiderült, mindegyik borzasztóan érdekelte őket, V. Juliát legjobban a Bálnák és delfinek, A népvándorlás, a Felfedezők és utazásaik, IV. Louist pedig A csillagok, a Nap, továbbá Az idő című darabok. A fiam, az első osztályt éppen maga mögött tudó gyereknél talán szokatlan hevülettel, még meg is magyarázta, hogy milyen érdekesek ezek az űrbéli dolgok, a csillagok, a világ, amely keletkezett valamikor és majd elmúlik egyszer, de a legérdekesebb talán az idő, amelyről nem tudja IV. Louis, létezik-e valójában, vagy csak azáltal van, hogy ő megnézi az óráját, s ezáltal érzékeli a múlását. S ha van idő, vajon csak ez az egy idő létezik? De ugyanilyen kíváncsiság hajtja IV. Louist a nyelvvel kapcsolatban is. Minden áldott nap jónéhány szónak megtudakolja a jelentését, s amikor elmagyarázzuk neki, még kiegészítő kérdéseket tesz fel, hogy pontosan értse a dolgot. Most éppen azt firtatja, mit jelent az a szó, hogy makacs. Nem bánnám, ha ez a makacs tudásvágy az életen át kitartana IV. Louisnál és V. Juliánál.
Egyelőre, a szünidő elején, amikor a legfáradtabbak a kölykök a nagy iskolai strapa miatt, lankadatlan a tudásvágyuk. Ebből időnként némi gond is adódik. Néhány nappal ezelőtt például IV. Louis váratlanul furcsát talált kérdezni.
– Anya! Mi az a szex?
A mamája, III. Julia, s az anyja, IV. Julia, rögtön köhögni kezdett, mivel a kérdés ebéd közben hangzott el, azonnal cigányútra térítvén a levest. Nekem kellett válaszolnom. Villámgyorsan átvillant az agyamon, hogy egy még nem éppen másodikos gyereknek talán korai ezt a fogós kérdést taglalni, főleg ebéd közben, tehát jobb, ha elodázom az igazi választ.
– Azt kérdezed, mit jelent a szex?
– Azt.
– Hogy van az angolul, hogy hat?
– Six.
– Na, erről van szó! Csak rosszul ejtik.
A srác gyanakodva nézett rám, de nem szólt. Látszott a szemén, hogy már formálódik benne az újabb kérdés. Csak az a kellemetlen, hogy azokra is nekem kell válaszolni.
(Jegyzém 1994, június havának 21-dik napján)
Képtelen elmefutamok a nyelvtudásról 1994 nyarán
Néha visszaidézzük, hogy az egyik műholdas német csatornán megnéztük a Tarzant. A két gyerek nagyon szereti az efféle filmeket. Az efféle alatt, az ő szavukkal élve, az állatos filmeket értem. Végigizgulták az egészen valószerű őserdei jeleneteket, türelmesen végignézték Tarzan hirtelen európaizálódásának meglehetősen valószínűtlen képsorait, igaz, ez utóbbi, skóciai jelenetek végén IV. Louis rajtaütésszerűen elaludt, hiszen későre járt, tizenegy óra is elmúlt már. Előtte azonban, még a film közben, az őserdei képsorok végefelé megszólalt.
– Ugye, Tarzan tud majomul?
– Igen.
– Párducul is?
– Persze.
– Én meg brekegül tudok – vigyorgott IV. Louis.
Már a film után, amikor elaludtak, s csendes volt a lakás, elgondolkoztam ezen a röpke párbeszéden. Milyen nyelven tudok én? Majomul nem. Párducul nem. És brekegül? Nem. Macskául? Kutyául? Lóul? Farkasul? Medvéül? Mókusul? Akácul? Nyárul? Tölgyül? Tulipánul? Gombául? Vízipókul? Tavirózsául? Sasul? Gazellául? Zuzmóul? Amőbául? Szélül? Esőül? Tavaszul? Őszül? Humuszul? Folyóul? Jégül? Egysejtűül? Tengerül? Vulkánul? Szökőárul? Napul? Jupiterül?... Nem. Nem és nem! Pedig Tarzan ezt mind tudta. Ám én, aki már annyira elszakadtam a természettől, nem. Pedig jó lenne tudni természetül. Fűzül beszélgetni a fűzfákkal, dagályul a tengerárral, rózsául a rózsával, zebrául a zebrával.
Talán majd egyszer. De addig is szeretnék tudni emberül. Ezen belül persze jó lenne ismerni a különféle dialektusokat is. Tudni szeretnék például asszonyul. Meg segédmunkásul is. És munkanélküliül. Mérnökül. Melósul. Földművesül. Amikor magamban az újgazdagokhoz érek, elbizonytalanodok. Újgazdagul? Hm. Akkor már inkább párducul. Valószínűtlenül mély morgás, izzó szempár a torkon...
Beszély egy jókedvű paródiáról, IV. Louis nyelvi ötleteiről és az ólommentes sörről
Előttem a papír, írnom kéne, de mellettem éppen beszédet tart IV. Louis, egy Európa-szerte nagyon ismert politikust parodizál mély beleérzéssel, akit a városunkban hallott beszélni egy ünnepségen, s jól megfigyelhette, mert most, ki tudja, miért, ellenállhatatlan vágyat érez, hogy utánozza.
– Hölgyeim és uvaim! Köszöntöm a polgávmestev ugat!
E mondat után V. Juliából és IV. Louisból sokáig ellenállhatatlanul bugyog a nevetés. A srác egyébként is szeret a képzeletbeli publikumhoz, akarom mondani, kublikumhoz szólni, s eközben szívesen idézi egészen kisgyerekkori önmagát, imígyen: „Mélyen tisztelt kublikum!” Ez a korai, véletlen betűfélrehallás, mint a játékosság egyik forrása, máig megmaradt bennem: szívesen játszik a szavakkal. Amikor először megkóstoltuk a kapucínert, ő rögvest apucínerré facsarta a szót. A napokban, amikor Abádszalókra mentünk, IV. Louis, hivatalos szóhasználattal élve, azonnal némi változtatást eszközölt a település nevében, amely ily módon, persze csak családi használatra, Apádszalók lett. Főleg V. Julia hallgatta kedvtelve ezt a reggeltől estig időről időre felszikrázó szócsavarítási-alakítási hajlandóságot, s miután fölöttébb jó a memóriája, meg is jegyezte IV. Louis nyelvi leleményeit. A kölyök persze kifogyhatatlan a szó-kentaurok gyártásában is. Éppen az imént használt valakivel kapcsolatban egy kifejezést, mely szerint az illető vinyorít. Egy kicsit elgondolkozva a dolgon, minden nehézség nélkül rájöhetünk, hogy olyan valakiről van szó, aki egyszerre vigyorog és hunyorít.
IV. Louis egészen kicsi kora óta konokul állítja, hogy ő író lesz , éppen ezért örülök ennek a játékos nyelvújító hajlamnak. Oly magától értetődően ömlik a gyerekből ez a sok nyelvi ötlet, s annyira mentes ez a zsonglőrködés az erőltetéstől, hogy talán nem is annyira elhibázott ez a korai pályaválasztás. Tele van váratlan ötletekkel, s a pillanat tört része alatt reagál egy-egy új helyzetre. Amikor a két gyerekkel én vásároltam a boltban, s megkérdeztem őket, hogy milyen sört szeret az anyjuk, IV. Louis azonnal rávágta.
– Ólommenteset.
A tekintetéből ilyenkor kikönyököl a rosszcsont kölyök. Én szívesen nézem ezt a vásottan csillogó szempárt. Ilyen inspiratív közegben pedig biztosan nem marad üresen az előttem fehérlő papír. Hacsak nem kapok hőgutát, illetve, IV. Louis kifejezésével élve, hőbutát.
(Jegyzém 1994. augusztus havának 5-dik napján)
Beszély arról, hogy IV. Louis közéletet él és néha nosztalgiázik
Nincs mese, be kell vallanom töredelmesen, hogy a fiam keményen politizál. IV. Louisnak, aki az általános iskolában második osztályos, már most markáns véleménye van a világról, a pártokról, a politikusokról, de ezt inkább nem idézem. Nézi a televízió hírműsorát, s látja, sok főfő emberi fő gondban fő, talán éppen a demokrácia miatt. Nézi az egyik pártvezért, amint a riválisáról beszél, s alighanem egy kannibál jár IV. Louis eszében, egy kannibál, amelyik a humanizmusról papol, s közben, ránézvén asszonyára, az motoszkál a fejében, hogy „ez a feleség príma eleség”. Aztán IV. Louis úgy dönt, inkább autózik egyet, körbemássza a szobát, berreg, ám a hírműsor egyik pontján felüti a fejét, figyel, s így szól.
– Meghat, ó, a mindenható hatóság aggodalma!
Majd autózik tovább. Később, mikor lerobbant gyárat lát, egy-két csellengő melóst, IV. Louis elrikkantja magát.
– Húzd a beled és a fémet, ezzel is a békét véded!
Ha már a régi dolgokat hozta szóba, megkérdezi az anyját, IV. Júlia asszonyt, emlékszik-e azokra az időkre, amikor ő, IV. Louis még egész kicsi volt, s kérte, hogy goingki, később pedig hogy bokaki, ami a csoki papírból való kibontásának fontos műveletét volt hívatva jelenteni.
Némi autózás után ismét nosztalgiázik a srác, egyik játszótársát említi, aki régen azt mondta az ipi-apacs helyett, hogy acsa-ipacs. Nevet, majd maga is kedvet kapván a szavakkal való játszadozáshoz, a szitakötőt elnevezi szitaköpőnek, a macskacápát mackacsápának, aztán eltűnik lakásunk legkisebb helyiségében, zeng a ház a kirobbanó életörömtől, amit most egy énekformájában továbbítanak a csövek fel a harmadik emeletig, s le a földszintig. Amikor kijön, IV. Julia ágyba paterolja őt V. Juliával együtt, csak előbb irány a fürdőszoba, fogmosás, fürdés. A csempére reklámmatricát ragasztott IV. Louis, rajta felirat: „Rendszeresen mosom a fogaimat.” Hallom, az ágyban még sokáig kuncognak, azon tanakodnak, vajon a tévében látott sok főfő emberi fő fossa-e a mogát? S amíg ilyen bakugrásokat mívelnek a betűk, addig bizony nehéz elaludni.
(Jegyzém 1994. október havának 13-dik napján)
Történet a fekete kandúr megpróbáltatásairól és IV. Louis kéréséről 1994. december havának legelső napján
Van egy szent állatunk: egy macska. A fekete kandúr neve Gazsi, akit a család minden tagja szeret. Talán hálásak vagyunk neki azért, amiért így összenőtt a gyerekeinkkel. V. Julia a nyaka köré kanyarította, akár egy sálat, s Gazsi úgy maradt, tűrte. Mindent eltűrt, pici kora óta. Imádta a két gyereket és viszont. Úgy követte őket, akár egy kutya, játszott velük, várta őket a kapuban. Nyáron azonban rosszra fordult szegény Gazsi sorsa: az egyik éjszaka elkapta egy kutya és rettenetesen összeharapdálta a torkát. A család persze mit sem tudott erről az éjszakai incidensről, gyanútlanul, később egyre jobban aggódva várta a macskát. Hiába. A gyerekek már elsiratták, amikor egy hónap múlva zörgő csontokkal, furcsán tartott fejjel előtámolygott Gazsi a rejtekhelyéről. Evett egy kicsit, ivott, aztán megint eltűnt. Vagy két hét múlva jött elő fölöttébb rozoga állapotban. Később is kámforrá vált néhány nap erejéig, de lassan összeszedte magát. A nyakán éktelenkedő hatalmas seb, hiába kezelgettük, lassan gyógyult. Így jutott el Gazsi mostanáig, a tél küszöbére. Az egyik reggel a kerítésen lógva találtuk, megcsúszhatott, a hátsó lába beszorult két léc közé. Talán egész éjszaka ott lógott, kegyetlen zúzódásokat szenvedett, csak húzta a lábát. Meleg tejjel itattuk, kapott néhány jobb falatot, de nem evett. IV. Louis kétségbe volt esve, hogy elpusztul. Jött-ment a gyerek, játszott is, de mindig visszatért Gazsi sajnálatához. Egyébként is nagyon jólelkű ez a második osztályos fiú, már egészen kicsi korában is az volt. Az egyik alkalommal például, amikor az alsónadrágra nézve sajnálatos baleset történt vele, s a nagyanyja kimosta őt a baleset látható és érezhető jeleiből, megszólalt.
– Nem baj, mama, ha öreg leszel, majd én is kimosom alólad.
– Mit?
– Hát a szajt.
Most, Gazsi balesete kapcsán is munkált benne a részvét. Játszott ugyan, emlegette a géppuskaszórót, s tüzelt is vele a képzeletbeli ellenségre, de valahogy nem találta a helyét. Az utcán menve, kicsit távolabb, megpillantott egy embert, aki gödörben állt.
– Ott egy törpe! – kiáltotta.
De aztán ismét a Gazsi volt a téma. Elvonult a gyerek, később hozott egy papírlapot, melyen ez állt: „Kedves Jézuska, inkább nem kérek semmit karácsonyra, csak gyógyuljon meg a Gazsi!” Megkért, küldjem el a címzettnek. Telefaxon.
Családi körben, avagy a szóról és a tettről
Negyedikes lányom, V. Julia már karácsony szép ünnepére készül. Énekelget a szőnyegen ülve, hogy Jingle Bells, közben egy könyvet lapozgat. Ez a kedvenc helye, itt szokott tanulni is, lehasal, megírja a matek, a környezet és egyéb leckéket, olvasgatja az iskolai tananyagot, aztán fúr, farag, varr, ragaszt, hol egy tutajt csinál, hol ejtőernyőt, amit rászerel egy pingponglabda fejű, egyébként szintén általa készített babára, s a bordásfal tetejéről kipróbálja, le tud-e ereszkedni a baba a mélybe. Elmélyülten, nagy élvezettel dolgozik, imádja az efféle tevékenységet. Naponta elámulok az ügyességén, ez azonban nem akadályoz meg abban, hogy megkérdezzem a házi feladatok állása felől, de ő megnyugtat, mindent megtanult, elkészített minden írásbelit. Kevesellem ugyan az erre fordított időt, de hinnem kell neki, mert az osztályzatok őt igazolják. Tehát farag, szab, varr, ügyeskedik a szőnyegen ücsörögve, máskor egy könyvet lapozgat, esetleg énekelget, mint most, kissé hamis hangján felcsendül a Jingle Bells, aztán a kiskarácsony, nagykarácsony, kisült-e már a kalácsom...
Közben IV. Louis körbeautózza a lakást, kúszik a parkettán, a szőnyegen, berreg, s amikor a nővéréhez ér, úgy intézi, hogy „véletlenül” felborítsa valamijét, de legalább meglökje őt, amit V. Julia szándékos támadásnak tekint, ő is lök egyet a kölykön, az vissza, aztán már halljuk is a hangját, mely drámaian kiáltja világgá, hogy őt bántják. A következő körben is megáll, mintha az imént mi sem történt volna, magyarázza V. Juliának, hogy mondjuk, ez egy hangyaboly, ez is egy hangyaboly, meg az is, ki kell kerülni őket.
– Mik ezek? – ocsúdik a könyvéből feltekintve V. Julia.
– Hangyaboy’s – válaszolja az angolul tanuló másodikos.
Nevetnek, aztán persze megint összevesznek, s jön az atyai szózat a viselkedésről, a jóságról. V. Julia közben ismét beletemetkezik a könyvébe, énekli a mennyből az angyalt. IV. Louis töpreng.
– Mi van? – kérdezem.
– Lehet, hogy minden jó szóban Jézus ölt testet?
Most én töprengek, aztán rábólintok.
– És a jó cselekedetekben is?
– Igen.
Megnyugszik, berreg tovább, de hogy hogynem, a következő körben „véletlenül” rálép a nővére lábára. Összevesznek, számlálni sem győzzük a jó szavakat, jó cselekedeteket.
(Jegyzém 1994. december havának 16-dik napján)
Beszély arról, hogyan szembesülünk a rólunk alkotott képpel, s a fenyegető kinti világgal
A gyerekek még kegyetlenül őszinték. IV. Louis például egy iskolai feladatra kínosan őszintén válaszolt – rajzban. Le kellett rajzolnia a család tagjait, hogy ki mit csinál szabad idejében. Ő a família apraját és nagyját valamilyen lázas tevékenység közben örökítette meg, kivéve engem. Én fekszem a heverőn és a semmibe révedek. A remekművet látva természetesen roppant jókat kacarászott az összes Julia és Louis, remekül szórakoztak – az én rovásomra.
– Legalább egy könyvet rajzolhattál volna a kezembe! – mondtam tettetett haraggal IV. Louisnak.
– Haragszik a nagy medve! – súgta a gyerek az anyjának.
Ezután ezen nevettek. Később IV. Louis autózni kezdett, én pedig, iménti zavaromat leplezendő, bekapcsoltam a televíziót, s belekukkantottam néhány csatorna műsorába. Az örökké csak sportot közvetítő csatornán éppen erőemelésről adtak közvetítést. Egy fekete fiú hevert a fekpadon, leemelte a súlyt, kettőszázkilencvenöt kilót, ki volt írva a képernyőre, aztán kinyomta. Felállt, s ekkor megdöbbentően széles háta betöltötte az egész képernyőt. Önkéntelenül kicsusszant a számon.
– Odanézz, mekkora nagy állat!
IV. Louis felpillantott a képernyőre, kikerekedett a szeme, s őszinte ámulattal kiáltotta.
– Hű, ez még nálad is nagyobb!
A vígság elültével IV. Louis még autózott egy kicsit, azután szokatlanul sokáig ült egy helyben, úgy tűnt, erősen töri a fejét valamin. Később előkeresett egy réz- és egy alumíniumgyűrűt, az asztalon pörgette őket, majd szertartásosan megszólalt.
– Két feleségem van.
Felvette az asztalról a rézgyűrűt.
– Ez az aranygyűrű a tűz asszonyáé.
Felhúzta az egyik ujjára, aztán felemelte az alumíniumot is.
– Ez az ezüstgyűrű a víz asszonyáé.
Ezt a gyűrűt is felhúzta. A család csak nézte a rítust.
– Mióta a víz asszonya az enyém, nem égek a vágytól – mondta.
Sóhajtott egyet, mint aki belenyugszik, hogy ilyen az élet, majd, hogy már úgysem ég a vágytól, elindult a kisautóhoz.
– Ennyire értesz a nőkhöz? – kérdeztem.
IV. Louis bólintott.
– Tudod, mit akarok majd tanulni az egyetemen?
– Mit?
– Tyúkológiát.
Derültünk egy sort a kis másodikoson. IV. Louis az eredményes pályaválasztást követően elégedetten nézte a hírműsorban felbukkanó politikusokat, majd hozzám fordult.
– Ha én elkezdek politizálni, ennek a miniszterelnöknek annyi!
A fürdés után IV. Louis elégedetten üldögélt az ágyon, aztán megvillant a tekintete, fájdalmas képpel tapogatta a hasát.
– Jaj, de beepéztem! – utánozta a család felnőtt tagjainak epés panaszát. Kárörvendően kaccantott egyet – rajtunk. Befészkelte magát a takaróba, ásított egyet, s így szólt.
– Gyere, anya, bújj ide, hadd öleljem át a kis balerinaderekadat!
És IV. Julia ment. Ilyen hívásnak nehéz ellenállni. Sötét lett a lakásban és csönd. Csak kintről, a téli utcáról hallatszott fel egy csapat részeg féktelen ordítozása, összetört üvegek csörömpölése, s a vad ütlegek nyomán felhangzó jajgatásuk. Hallgattam ezeket a szörnyű hangokat, s féltem, hiszen ebbe a brutális világba egyszer majd IV. Louisnak is ki kell lépnie.
(Jegyzém 1995. január elejének egyik sötét éjszakáján)
Történet a jó időről, a zord hivatalról és a hőstenor Flamingóról
Január másodikán sütött a nap, úgy érezte az ember, tavasz van. Nem lepődtem volna meg, ha e verőfényben kirügyeznek a fák, szerelmesek lesznek a kutyák, vidámabbak az emberek.
– Hogy vagy, komám? – hallom az utcán.
– Vergődök, mint pányvás malac a herében!
Egy másik helyen, egy kocsmai célokat szolgáló műintézmény előtt, miután már megegyeztek a betérést illetően, fontos részleteket tisztáznak.
– Mit iszol? Pálinkát?
– Pálinkát mindenki után, bort egymás után, vizet senki után.
IV. Louisnak is roppant emelkedett a hangulata ebben a fényözönben. Úgy érzi, döntött. Tudja, mi lesz belőle.
– Tudod, mi akarok lenni?
– Mi?
– Betörő.
– Miért?
– Mert annak olyan jó farsangi szemüvege van.
– Betörő? Egy álarc miatt?
Rám is átragad a derű. Mintha ez a tavasz valódi lenne. Sőt: valódisszimo! Szinte látom, ahogy röpköd körülöttem Ámor nyila. Még némi játszadozásra is ragadtatom magam: nem is nyámnyila nyila! Ügyet intézni mentem, s akkor hirtelen megláttam Őt, magát Vénuszt, aki egy kedélybeteg hivatali ajtó mögött trónolt, igaz, nem invitált mézes szóval kopogtatásom nyomán, én mégis benyitottam, csordultig voltam tavaszi bizakodással.
Miért ne lettem volna, hiszen a Magyar Hivatal ablakán is beözönlött a tavaszias fény, s rávetődött a Magyar Íróasztalra, mely mögött Ő ült szoborszerű méltósággal, szép, ám zordon arcával, kimérten, elérhetetlenül.
Megéreztem, egy porszem vagyok, aki kellemetlen ügyekkel nem rest zavarni Őmagasságát. Zavaromban szétnéztem, s rájöttem, még csak az előszobában vagyok, s aki most fagyos sietséggel kirúg, az nem Ő, csupán ő.
Akkor, ott, a fellegekben trónoló titkárnő magas színe előtt megéreztem, kint hiába süt a nap, itt bent még tél van.
Amikor hazaérek, IV. Louis drámai bejelentéssel fogad.
– Nincs egy hepidéjem!
– Nincs egy boldog napod?
– Nincs.
– Miért?
– Azt mondta anya, hogy koszos a talpam.
– És nem az?
– Szerintem csak leégett.
– Januárban?
– Ja! Akkor megmosom.
És megmosta. Aztán lefeküdt. A szomszéd lakásból fülbemászó ária hallatszott át.
– Tudod, ki énekel? – kérdezte IV. Louis.
– Flamingó.
– Nem Domingo?
– Az is lehet.
Szerette az operát. Figyelte a szomszédból átbugyogó muzsikát, és szép lassan álomba hallgatta magát. Talán a holnapi már hepidéj lesz.
(Jegyzém 1995. január havának 9-dik napján)
Történet a műélvezésről, az ajándékokról, a kóláról és az elragadtatásról 1995 első havának végén
Hangversenyre mentünk. V. Juliát és IV. Louist egészen kicsi koruk óta visszük magunkkal a kiállításokra, az irodalmi estekre, a hangversenyekre, hadd legyen természetes a számukra ez a közeg. Eleinte ugyan még csak jókat csúszkáltak a parkettán, szép tisztára suvickolták a nadrágjuk térdével és fenekével, de ahogy nőttek, egyre kevesebbet törődtek a játékkal, s egyre többet a kiállított képekkel és szobrokkal. IV. Louis ma már képes végighallgatni egy kiállítás megnyitóját is: lekucorodik, ráül a cipőmre és türelmesen vár. Egy hangversenyt is kibír többé-kevésbé nyugodtan. Igaz, ha kedvenc zenekara rázendít egy polkára, rögtön táncolni kezd a székén, csak úgy, ülve, de a keringőknél már ritkábban érez ilyen késztetést, ám a fülbemászó operettek néha elragadják, s ilyenkor operai pózt öltve magára, széles mozdulatokkal kiénekel magából egy-egy kikívánkozó vallomást, persze, csak halkan, de mély átéléssel, egészen addig, amíg IV. Julia óvatosan meg nem legyinti. Ezen a mostani hangversenyen éppen egy villámos, égzengéses darabot hallgattunk, s a vonósok fortisszimója után IV. Louis a szívéhez kapott és megszólalt.
– Rámhúzták a szívbajt.
Talán a hangversenyen hallott melódiák ringatták a gyereket egy amolyan nosztalgiázóa hangulatba. Ült otthon a fürdővízben és így szólt.
– Emlékszel még, hogy vártuk a Mikulást?
Emlékszem. Már délután várták a jó öreget, ennek tulajdonítható, hogy a két gyerek szokatlanul jól megértette egymást, hirtelen megjavultak. Meglátogatták az unokatestvérüket, s hazafelé jövet két Mikulást is láttak, egyikük éppen egy autóba szállt be. Ez a modern télapó megigézte IV. Louist: ha ez hozná az ajándékot, igazi autóval! Otthon kitették a csizmákat az ablakba, hátha. IV. Louis még sietősen írt egy-két sort az ajándék ügyében, mintegy utóiratként az eddig elküldött levelekhez. V. Julia viszont az ablakban állt és a lakás előtti teret figyelte, hátha erre téved a Mikulás. Erre tévedt, de csak később, s akkor sem jött be, csak az erkély felé eső ablak csizmáiba tett csomagokat. IV. Louis váltig törte a fejét, hogyan jutott fel oda a Mikulás.
– Létrán? – kérdezte.
– Lehet – mondtam.
– Az a vén csont? – kiáltotta.
És tovább morfondírozott. De a kapott csomag feldobta.
IV. Louis a nagy törülközőbe burkolva didergett az ágya szélén, úgy nézett ki, mint egy kis arab. IV. Julia alaposan megtörölte, ráhúzta a pizsamát. A srác még mindig nosztalgiázott.
– Emlékeztek, amikor kólát ittam Zsófi néninél?
Zsófi néni hatvan-hetven év közötti távoli rokon, házsártos, savanyú asszony, akit egyetlen napi házasság után otthagyott a férje. Szokásos húsvéti locsolkodós vizitünk során, úgy három éve, Zsófi néni kólával kínálta IV. Louist. A kölyök villanásnyi idő alatt legurította kedvenc italát, majd megtörölte a száját és hihetetlen élvezettel kivágta.
– Ez fasza!
Zsófi néni lefagyott, de úgy tett, mintha az égvilágon semmit sem hallottunk volna. IV. Louis leste a hatást, de hiába, ezért nyilván úgy gondolta, a tiszteletre méltó koros hölgy talán nem hallotta iménti elragadtatott megjegyzését, a dicséret felsőfokát, ezért ismét megszólalt, jó hangosan.
– Ez fasza!
A gyerek elnyúlik az ágyban, de közli, hogy nem tud elaludni. Ennyi nosztalgiázás után nem is csoda. Azt ajánlom neki, mondja el a hét vezér nevét tízszer egymás után. Elkezdi.
– Álmos, Előd, Ond, Kond, Tas húga, Töhötöm. Álmos, Előd, Ond, Kond, Tas húga...
Már alszik. Talán Tas húgával álmodik.
A renoválásról és arról, hogy hol vagyunk otthon
Tavasz van, ragyogóan süt a nap már korán reggel. A házunk előtti fákon madarak koncerteznek önfeledten. IV. Julia hosszas rábeszélése után kikászálódik az ágyból IV. Louis is. Még nagyon álmos, félig lehunyt szemmel támolyog a konyha felé. Az anyja reggelit firtató kérdésére sékpüteményt kér. Ezen már ő is nevet. Most ébred fel.
Kimegyek az erkélyre, levegőzni. Leülök, nem látom, csak hallom a lenti életet. IV. Louis a fürdőszobából előbotorkálva csatlakozik hozzám. Odalent erős hang harsan.
– Rudi, te olyan büdös vagy, hogy a pap is csak telefonon át keresztelne meg!
Mentegetőző hang hallatszik fel. Aztán IV. Louis egy röpke, tényszerű megjegyzést tesz, amely arra utal, máris elég sokat tud az őt körülvevő valóságról.
– Ez biztosan a Putrinka utcából való!
Felállunk, kinézünk, így ellenőrizve az iménti megállapítás helyességét. Egy cigány férfi magyarázkodik odalent.
– Én mondtam – tárja szét a karját a srác.
Nézelődünk. Egy húsz év körüli leány áll az alattunk lévő pénzintézet előtt, kezében kis tükör, rúzs, púder, elmélyülten renoválja az arcát. IV. Louis elszólja magát, jó hangosan.
– De profi a pofi!
Lebukunk, visszaülünk a helyünkre, ám a gyereknek, sajna, mennie kell, várja a sékpütemény, utána pedig az iskola. Hamarosan elcsöndesedik a lakás. Egy ideig még az erkélyen üldögélek, hallgatom az odalentről felszűrődő hangokat. Az elhangzottakból és az egyes megszólalók hangszínéből, beszédmódjából igyekszem kitalálni, kik trécselnek az utcán. Elém idéződik az arcuk. Felállok, kikandikálok az erkélyről, s nyugtázom, ők azok, nem tévedtem. Aztán megint, megint... Hát igen. Itt vagyok otthon. Ez az a város, ahol ismerem a séket csakúgy, mint a püteményt.
(Jegyzém 1995 márciusában)
Történet a rímekről, a hegyes fenékről és a triatloni békéről
IV. Louis mellém kuporodik, ráncolja a homlokát.
– Apa, milyen az a rémes rím?
– Például: rémlik – rímlik. Vagy: ginzeng – ég zeng.
– Aha.
Játszani kezdünk a rímekkel. Így kerül párba a Berettyó és a merettyű, a kócsag és a kacsót, a nyűgözi és a gözü nyí, a túzok és a túlzok, a rét és a kétrét, az evés és az éves, a lompos és a kolompos.
IV. Louis egyre jobban élvezi a dolgot, újabbnál újabb ötletek szikráznak fel, már sorokat is összehozunk.
„Patikusnak kedve szottyan:
orvosságnak ott a szettyin.”
Megint rímpórok után kutatunk: csicsog – vicsog, ölű – ölyü, fűz – főz, üröm – öröm, tekints – tőkincs, fattyú – szattyú, Katák – kotúk, érc – nyérc. Ezen a délutánon a szobánkban szárcsák szárnyasodnak, darvak darvadoznak, elborzad a borz, s folynak olyan szó-tivornyák, hogy összefut a szánkban a nyák. Végül csak kikerekedik valami versféle is.
„Didereg az öreg harcsa,
csúzos testét hová tartsa?
Folyó tükrén nem heverhet,
azon köd-csorda legelget.
Megtanulta saját kárán,
részt vegyen egy gyógyvíz kúrán.
Felsóhajt a hájas potyka:
Ó, ha sütne a napotyka!
Hideg már a Berettyó,
a hévízű Berek jó.”
Miután ilyen rémesen kirímeltük magunkat, a család ebédelni megy a mamához. Ebéd után IV. Louis befészkeli magát a nagyanyja ölébe. III. Julia felszisszen.
– Jaj, de hegyes feneked van, kisfiam!
IV. Louis arrébb moccan, hátha akkor maradhat. Kérdez.
– Mama, nekem mikor lesz sógorom?
A meghökkentő kérdést követő derültség után el kellett magyarázni neki a rokonsági viszonyokat, persze, beszédes példákkal illusztrálva. Aztán elvonult a srác, nyilván megemészteni a hallottakat. Úgy húsz perc múlva visszakuporodott a mamája ölébe, de előtte figyelmeztette.
– Mama, most megint hegyes leszek!
Amint elhelyezkedett, közölte, döntött, ő lesz ennek a városnak a királya. Kellő hódolattal fogadtuk a hírt, a trón várományosát hagytuk nyugodtan játszani, csak két cévitamin tabletta bevételével zavarta őt IV. Julia. Este rákérdeztem.
– Bevetted a cét?
Be. De annyit ért, mintha két gatyagombot vettem volna be.
Később a fürdés következett. V. Julia áztatta magát a kádban, IV. Louis pedig odaült a kád szélére.
– Vigyázz, mert beleesel! – mondta V. Julia.
– Nem baj, tudok úszni! – vigyorgott a kölyök.
Amikor már ő is túl volt a fürdésen, rohangált egy kicsit pizsamában a lakásban, majd kikukkantott az ablakon, s jelentette, hogy esik a hó. Valóban esett. IV. Louis, bár nem jelezte, hogy hegyes lesz, odakuporodott az ölembe, és kérdezett.
– Apa, mit jelentett nekünk a triatloni béke?
– Milyen béke?
– A triatloni.
– Trianoni.
– Akkor az.
Próbáltam elmagyarázni.
– Azóta nincs egy hepidéjünk? – kérdezte.
– Hát... Nem sok.
Mikor elaludt, félrehúztam a függönyt, néztem a lassan pilinkéző hópelyheket, aztán leírtam egy papírra négy sort.
„Fényes az arcod:
hópihe.
Nem cserélem el
semmire.”
Néztem a jövendő királyát, s odacsúsztattam a papírt a feje mellé, a párnára.
(Jegyzém 1995. április havának elején)
– Ugye, a mama utcáját nem viszi el a triatloni béke?
Történet az állatokról és egy újabb pályaválasztásról
IV. Louis éhes, korog a gyomra. Megvillan a szeme, vigyorog.
– Gyomrott a korgom.
Enni kér III. Juliától, aki nehezményezi, hogy délben nem evett a gyerek, de most, alig valamivel később, a mosogatás kellős közepén hirtelen megéhezett. Pedig a mamája éppen az ő kedvéért készített sültkrumplit, ami akkor, alig félórája, friss volt és finom, mostanra azonban megmeredt.
– Haragszom rád, kisfiam! – mondja a nagyanyja.
IV. Louis szenvedélyesen átöleli a derekát.
– Mama, én nem haragszom rád!
Ettől a mamája megenyhül, félbehagyja a mosogatást, s mindent megtesz, hogy ismét jó legyen a kölyök kedvence, a sültkrumpli. IV. Louis elégedetten eszik, s még elégedettebb, amikor III. Julia kihoz neki a kamrából egy kis dugi kólát. Néhány falat után természetesen máris innia kell, s ezt követően üdvözült arccal büfög az üdítőtől.
– Hagyd abba! – csattan fel IV. Julia.
– Jó. Csak egy utóirat! – nevet IV. Louis és ismét büfög egyet.
Aztán kimegy az udvarra, macskázik, az V. Juliától kölcsönbe kapott iromba Cilikét simogatja. Az ő macskái ugyanis elpusztultak. Sűrűn emlegeti őket. Az egész macskafamíliát Kormi alapította, egy fekete nőstény, akit még kiskorában valaki feldobott III. Julia házának tetejére. Három napig keservesen nyávogott szegény a palatetőn. Próbáltuk leszedni, de nem sikerült. Végül IV. Julia az ereszhez támasztott egy hosszú rudat, rákötött egy kis darab kolbászt, hátha az lecsalogatja a cicát. Az elképzelés bevált, a macska, aki csak később lett Kormi, lemászott a földre. Úgy döntött, itt rendesek voltak hozzá, tehát marad. Felnőtt, s világra hozta az iromba-fehér Cilikét és a fekete Gazsit. A következő évben megszületett Nyifi, Nyafi, Frici és Fercsi. Kormi mindkét csapatot akkor hozta elő, amikor már elég nagyok voltak. Fricit és Fercsit elajándékoztuk, de a többi cirmos a nyakunkon maradt. IV. Louis macskája Gazsi és Nyifi volt. Előbb Nyifi pusztult el, elütötték, utána pedig Gazsi. Úgyhogy a srác most kénytelen kölcsönmacskát simogatni.
Az utcán egy kutya kocog, beles a kerítésen, ugatja a macskát.
– Akkora az a kutya, mint egy díszzsebkendő – mondja IV. Louis s nem törődik vele.
Simogatja a Cilike orrát, közben magyaráz a macskának.
– Tudod, én vagyok a kis nózi, apa a nagy nózi, V. Julia a kis dűzni, anya a nagy dűzni.
Az anyja hallja ezt a nyitott konyhaablakon át, kiszalad, megseprűzi a kölyköt, aki kacagva szalad előle. Aztán elmegyünk Nagyikához, IV. Louis másik nagymamájához. A két gyerek ott is játszik egy sort az unokatestvérekkel, Zsoltival és Attilával, macskáznak, fogdossák a papagájokat, a számítógépen valami lövöldözős programot nyűnek, Nagyikának elmesélik, hogy szerepeltek mostanában az iskolában és az úszóversenyen. Elbúcsúzunk. Az utcán egy puli szalad.
– Apa, aki pulikutyákkal foglalkozik, az pulitikus?
– Miért kérdezed?
– Mert lehet, hogy mégsem politikus leszek, hanem pulitikus.
Ebben maradunk. Otthon még tanul a két gyerek egy kicsit, majd fürdenek, pizsamát húznak, odakuporodnak a televízió elé. IV. Louis figyelme lankad, a gondolatai elkalandoznak. Egy darab papírt húz elő, felír valamit s a kezembe nyomja: „Birdmandi Louis”.
– Ez mi?
– Így hívnak.
– Hogy?
– Bördmendi. Angolul.
– Érdekes. Madár, ember és di.
– Ühüm.
És kiegészíti a már leírtakat: „Birdmandi Louis pulitikus”. Alighanem jól választott. A pulitikusé mégiscsak emberibb foglalkozás, mint a politikusé.
(Jegyzém 1995 áprilisának egyik hétvégéjén)
Történet a szülésről, a mozdonyról és a sebességváltóról
IV. Louis az erkélyünkről szemléli a járókelőket. Beszalad, titokzatos arccal hív, húzza a kezemet.
– Gyere gyorsan!
– Miért?
– Itt jön.
– Ki?
– Egy cunci mókus.
Lenézek. Egy feltűnően csinos nő billeg odalent. Beküldöm a gyereket, foglalkozzon mással. Egyedül gyönyörködök tovább a hullámzó iromokban. Amikor belépek a szobába, IV. Louis éppen egy labdát dug a pulóvere alá. V. Julia piszkálja a labdát, huzakodnak.
– Apa, V. Julia bántja a fiamat!
– Kit?
– A fiamat. Most szülöm meg.
Lefekszik, nyög, vajúdik. Kiveszi a labdát. Cirógatja.
– Olyan kis gömbölyded, ugye?
– Igen.
– Legyen a neve Géza!
Elvonul a másik szobába Gézával együtt. Vagy tíz perc múlva átkiált V. Juliának.
– Gyerek játszani, mert Géza unatkozik!
Az anyja leszidja IV. Louist, miért beszél marhaságot, hiszen tudja, hogy a fiúk nem szülnek.
– Miért? – csattan fel a srác. – Láttam a tévében, hogy Schwarzenegger is szült!
Végül megérti, hogy az csak film, a valóság más. Új elfoglaltság után néz. Elcseni az írógépemet és szép csendben pötyögtet. Talán a közelmúltban oly sokat emlegetett vasutassztrájk hatására a mozdonyról ír: „A mozdony rettentő erős. Nyolc kereke van. Általában húsz vagont szokott szállítani. Van olyan mozdony is, amelyik zöld, fekete, piros és arany színű. Volt olyan ember, akinek levágta a kezét és a lábát. Vajon miért? Biztos nem hallották, hogy jön a vonat. Ezek legtöbbje meghal. Körülbelül százhússzal megy a mozdony.”
Csöngetnek. IV. Louis kiszalad ajtót nyitni, aztán bejön, hogy keresnek.
– Kicsoda?
– Egy ember.
– Milyen ember?
– Olyan nagy böhöme.
Beinvitálom a vendéget. A nagy böhöme egy vasutas, akit az utóbbi hetek eseményei miatt kétségek gyötörnek a jövőt illetően. Panaszkodik. Azon tépelődik, kirúgják-e a cégtől annak ellenére, hogy nem sztrájkolt. Közben IV. Louis megéhezett. Bejön, az asztalra csap.
– Puliszkát és fuszulykát.
– A nagy böhöme felsóhajt.
– Így kellett volna nekünk is. Ilyen keményen.
Csakhogy féltette az állását, mondja. Most már mégis attól fél, hogy az utcára teszik, mert ő egy senki a vasútnál, egyszerű melós, aki nélkülözhető. Egyre többet beszélget erről az ismerőseivel. Sokat töpreng. Nem tudja, mikor dönt jól. Nem tudja, hogyan lehetne megúszni ezt az embereket ledaráló korszakot.
– Mit gondolsz? – kérdezi. – Meg lehet úszni?
– Tele gatyával nem.
A nagy böhöme sóhajt, IV. Louist nézi, aki egy aprócska mozdonyt tologat a parkettán. Rettentő erővel. A nagy böhöme elmegy.
Este van. Végigdobom magam a heverőn, töröm a fejem a megúszásról. IV. Louis a lábamhoz kuporodik, megmarkolja a nagyujjamat, megrántja, berregni kezd, aztán ismét megrántja, de most ellenkező irányban. Felkiáltok a fájdalomtól.
– Mit csinálsz?
– Sebességet váltok.
– Akkor jó. Majdnem azt hittem, hogy a lábam ujját rángatod.
– Nem. Ez a sebváltóm.
– Rendben. De ne hajts gyorsan.
Bólint, túráztatja a motort, feljebb kapcsol, s elszáguld. Vajon milyen jövő felé?
(Jegyzém 1995. május havának 8-dik napján)