|
|
|
|
Körmendi Lajos: |
Verseghy Ferenc
Elektronikus Könyvtár |
|
3/1 >>> |
|
|
|
|
Történet az
előtörténetről, avagy mit
tanulhatunk gyermekeinktől?
Akkoriban tavasz volt. Így érezte ezt az egész család, s ez az időjáráson kívül főleg V. Juliának volt köszönhető, aki másfél évesen totyogott közöttünk, s irdatlan hosszú verseket megjegyzett négyszeri, ötszöri hallás után. Tavaszt hozott V. Julia az anyjának, aki mintha most találta volna meg igazi hivatását, lankadatlan lelkesedéssel és szeretettel nevelte a leányt, aki órákig aludt a kemény téli fagyban, barnára cserzette bőrét a nyári nap, majd kicsattant az egészségtől és az életkedvtől. Tavaszt hozott V. Julia a papájának is, aki súlyos betegként, sokat kínlódva töltötte otthon a napjait, de ez a kislány mintha őt is feltöltötte volna energiával. Nekem is valóságos újjászületést hozott V. Julia. Korábban mély válságok gyötörtek, nem találtam a helyem az életben. Akárcsak őseim, I. és II. Louis, én is csatornákat, rizstelepeket építettem és terveztem a város irdatlan nagy határát járva, néha még szerettem is ezt a munkát, nem szenvedélyesen ugyan, inkább csak korrektül, ahogy például egy rátukmált feleséget szeretni próbál az ember, ám kezdettől jobban érdekelt a víz útjánál azoknak a kubikosoknak és földműveseknek az életútja, akikkel naponta együtt szalonnáztam az árokparton. Amikor aztán papírra is vetettem a sorsukat, elragadott valami mámorféle, olyasmi, amit egy unalmas feleségtől menekülve egy virtuóz és őrült szeretővel eltöltött pásztorórán érez az ember. Ezzel kezdődött az igazi pokoljárás. A hetvenes évek második felében már a sajtóban veszítettem el maradék illúziómat, s a nyolcvanas évek legelején már ki is penderítettek ama szerkesztőség ajtaján. Zaklatott évek következtek. Amikor végre mégis kaphattam valami munkát, csak amolyan éhbért adtak érte. A nyolcvanas évek közepén megszületett V. Julia, taníthattam gimnáziumban – olyan volt, mint a mennyország. Azon a tavaszon, amelyről most akarok írni, IV. Julia már egyre jobban kerekedett, boldogan várta a család újabb tagját. Árnyékot vetett erre a tavaszias hangulatra az, hogy az egyik éjszaka váratlanul rosszul lett, be kellett vinni a kórházba, mint kiderült, veszélyeztetett volt. Odabent nyugtatókat kapott, lábát felpóckolták, nehogy idő előtt megszüljön. Nekem közben eltört a jobb karom, így dolgoztam tovább, V. Juliára a diákjaim vigyáztak addig, amíg leadtam egy-egy órát, délután pedig a lányom megmutatta, hogyan kell mosni vagy vasalni, majd a kórházba loholtam, s azzal biztatgattam IV. Juliát, de főleg magamat, hogy a szülés után vége lesz ennek a pokoli időszaknak. Tévedtem. Még akkor kezdődött igazán: 1986. május 10-én, amikor IV. Louis világra jött. Fejlődési rendellenességgel született, kórházból kórházba, klinikáról klinikára került, a hasa olyan, akár a pókháló, a sok műtéti hegtől. Néhány év alatt többet szenvedett, mint némely ember egy egész életen át. Erről a szenvedésről szól az én hallgatásom és lélekben való megőszülésem. Múltak az évek, nem írtam semmit. Mély depressziómból IV. Louis kezdett kirángatni. Azon kaptam magam, hogy följegyeztem egy-egy szó-leleményét, később egyre szaporodó cselekedeteit is. Akkor kezdett íródni ez a könyv, talán csak azért, mert meg akartam tőle tanulni az élet szeretetét, s az életörömöt.
(Jegyzém 1990. január 1-jén)
Bömbölnek vad szelek, hú!
Örvénylik, zuhog a hó.
Bent jó meleg ágyad hí.
Míg tombol a tél odakint
Édesanyád odaint:
Eldi-eldi-eldi-áj,
Kicsi bocsom, aludjál!
E beszélyben érintjük a politika és a gyerekszoba kapcsolatát egy fontos pillanatban, pontosan 1990. áprilisának 27-dik napján
A helyszín a gyerekszoba, ami elég szűköske, a bútorok sem túl szépek, persze nem is nagyon rondák, a játékok egyszerűek, hiányoznak közülük a sokat reklámozott flancos és drága babák, a rajongó áhítattal kísért transzformerek, a számítógépes játékok és egyéb kívánatos holmik. IV. Louis és V. Julia elmerülten játszanak. A srác, ahogy szokta, egy kisautót tologat ide-oda a padlón hasalva, közben ihletetten berreg. V. Julia egy könyvet nézeget, kíváncsian tanulmányozza a brontoszauruszt, a tirannoszauruszt és más őslényeket.
Egyszer, egészen váratlanul abbamarad a berregés, IV. Louis felkászálódik a földről, odaáll a nővére elé és keményen a szemébe nézve kijelenti.
– Nem!
V. Julia meglepődik, aztán félreteszi a könyvet.
– De!
És elkezdődik az egyre hevesebb vita.
– Nem!
– De!
– Nem!
– De!
– Nem!
– De!
A végén már tépik, csépelik egymást, sírósan zakatol a nemdenemde, s mire elfáradnak és felhagynak a civakodással, a szoba már romokban hever. De még ekkor sem világos, hogy mi a nem, mi a de.
– Anya, a lovaknak korcsolyája van?
Tiráda a gödörről és a gondtalan gyermekkorról ugyanazon év augusztus havának legutolsó napján
Milyen savanyú ez az ország! Ha erre gondolok, rögvest a fiamra, IV. Louisra pillantok, akiből árad az életöröm. jól érzi magát a világban. Reggeltől késő estig hangos a lakás e túláradó kedélytől, boldogan kiáltja világgá percenként e sokak által siralomvölgynek tartott földi élet nagyszerűségét. Mindig mindenből kér enni, mindig mindenben részt vesz, aktivitása egyszerűen bámulatos.
Persze, néha dögöjben van, ahogy ő mondj a, azaz gödörben, s nem kevés teátrális öngúnnyal fűzi hozzá, hogy nekem már annyi. E mélabúra hajló kijelentésével ellentétben a következő percben már a bordásfal tetején babrálja a mennyezetet, s elmélyülten énekelget egy saját költésű dalocskát. Később kifejezi afeletti sajnálatát, hogy már nincs a lakásban lekvárium, azaz akvárium, ám ő komoly kreativitásról téve tanúbizonyságot átalakította e szót, melynek eredeti alakjában nyilván nem volt értelme IV. Louis számára, viszont így, átformálva, annak a számára, aki úgy szereti a lekvárt, mint ő, sokat mond. Ebéd után élvetegen habzsolja a dörögdinnyét, s e mérhetetlenül sok energiából még estére is bőven marad, hol a kisautóját tolja berregve, hol szaladgál körbe-körbe a lakásban, s ebben társa a hatéves nővére, V. Julia. IV. Louis később komoly képpel figyeli a televízióban a népszerű betegtív lázas nyomozását, s alig lehet ágyba parancsolni.
IV. Louist látva az ember töpreng. Ha nem is ilyen felhőtlenül, ilyen féktelenül, de legalább egy kicsikét nekünk felnőtteknek is kéne örülnünk. Az életnek. Néha. Éppen most, amikor állítólag magunk alakíthatjuk a sorsunkat. Ez a savanyú ország, amelyik, úgy tűnik, dögöjben van, talán tanulhatna valamit IV. Louistól. Hogy könnyű neki? Hogy gondtalan gyermekkor? Lehet. Amennyiben négy műtét után, egy ötödik előtt gondtalannak lehet nevezni.
Arról, hogy meddig beszélünk macskáról, s mettől emberről?
Gyerekeim kedvence egy iromba kismacska. Gyönyörű, kedves, játékos kölyökállat.
– Anya! Miből van az iromba cica? – kérdezi a macska kicsike gazdája, IV. Louis.
– Hm. Szerinted miből?
– Iromból.
Ez eléggé logikus annak a számára, aki legalább csekélyke képzelőerővel bír. Ez az iromból készült iromba cica egy kisvárosi kertes házban éldegél gondtalanul, néha elalszik a locsolókannában, néha játszik a lurkókkal, netán szöcskékkel, sőt még darazsakkal is. Ez utóbbi, s fölöttébb veszélyesnek tartott lények miatt IV. Louis attól fél, hogy a macskának egyszer nagy bumzli orra lesz, ha megcsípik a darazsak. De ilyesféle baj nem történt. Még az is csak halovány árnyékot vetett erre a boldog időszakra, hogy a kismacska ikertestvérét, aki egyébként szintén iromból készült, s akivel együtt éldegéltek az említett portán, az egyik, szépnek egyáltalán nem nevezhető napon, valaki elcsalta, elvitte, ellopta...
És most a másik macskát is. IV. Louis és V. Julia szomorkodik és azon tanakodik, hová lett a kedvencük. Biztosan kóborol valahol az utcákon, itt egy ember, ott egy kutya űzi odébb, egyre távolabb kerül a lakóhelyétől, ismeretlen, fenyegető környezet veszi körül, nincs aki megetesse, megsimogassa, aki megvédené a gyenge kis állatot. És jön az ősz, a tél, a goromba idő. Mi lesz vele?
Mostanában egyre sűrűbben gondolok erre a kismacskára, talán azért is, mert egyre több kivert kutyát, kóbor macskát, otthontalan embert látok. Ez utóbbiak közül jó néhány talán nem saját hibájából lett kivetett. Talán valamikor őket is szerette egy-két kisgyerek, de a sors úgy hozta, hogy utcára kerültek, család, fedél nélkül. És jön az ősz, a tél, a goromba idő. S itt egy ember, ott egy kutya űzi őket egykori szeretteiktől egyre távolabb.
(Jegyzém 1990. szeptember havának 11-dik napján)
Beszély a félelemről és a simogatásról, avagy miféle verést kért IV. Louis 1990. november havának 27-dik napján
Egyszer volt, hol nem volt, de még időcsábítás előtt, volt egyszer egy nap. A mai. Ezen a szeretem, másoknak talán nemszeretem napon a négyesztendős IV. Louis éppen olyan volt, mint más szeretem és nemszeretem napokon szokott lenni. Tehát kíváncsi.
– Neked miért van szakállad? – fordul III. Louishoz, azaz hozzám.
– Mert kinőtt.
– Nekem is lesz?
– Igen.
– És most hol van az én szakállam?
– Mit gondolsz?
– Benne.
– Miben?
– Ebben – mutatja IV. Louis az állát.
Ha már ilyen szőrözősen kezdődött a nap, úgy is folytatódik. Belépünk a figaróhoz, ahol a fodrásznő éppen egy férfi haját fújatja egy hatalmas hajszárítóval. IV. Louis, aki idegenkedik minden gyanús szerkentyűtől, elpityeredik.
– Ugye, nekem nem porszívózzák ki a hajamat?
Hazafelé menet egy kisteherautó mellett haladunk el, melyről hiányzott a ponyva.
– Ennek a roncsderbinek nincs pongyolája? – mutatja az ütött-kopott járművet.
Estefelé már a Mikulás lett a téma, s mindaz, amit majd hoz.
– Anya, te verjél meg majd a virgáccsal, mert a Mikulástól én betojok! – rebegi a máskor nagyszájú kis fickó.
Már csaknem eltelt ez a szeretem, nemszeretem nap, de IV. Louis még elnevezett egy Kinga nevű lányt Bekakingának, megnézett a televízióban néhány pucérkodó leányt, harsányan hívott engem is, hogy nézzem meg a tyúkicákat, majd cinkosan megkérdezte.
– Te is megtyúkicáznád őket?
Aztán lefeküdt. Odabújt az anyjához, IV. Juliához, és az iránt érdeklődött, hogy az embernek miért éppen két keze van, az a kettő miért éppen a vállából nő ki, s vajon azért lett az embernek keze, hogy legyen mit zsebre dugni, s egyáltalán, mire való a kéz?... Végül elaludt, utoljára még azt suttogta.
– Anya, sigomassál!
Én pedig egészen addig töprengtem azon, hogy mire való az ember keze (munkára, simogatásra...), míg egy új szeretem, nemszeretem nap kezdődött.
Louisos játékok kisautókkal, szavakkal, miközben dúl az Öböl-háború
Megnyit a második front, már Törökország felől is támadják Irakot a szövetségesek. Isztambuli barátomat és a szüleit kérdezem, nem nyugtalanok-e a hadi események miatt? Esetleg éppen azoktól félve látogattak éppen most Magyarországon tanuló fiukhoz? Meg sem rezdült a kezükben a teáscsésze. Nem nyugtalanok. Nem lesz semmi baj, legyőzik a diktátort. Biztonságban érzik magukat.
Irigylem a nyugalmukat. Nagycsoportos lányomat figyelem, aki karácsony óta csak babázik, pedig eddig fiúsabb játékai voltak. V. Julia öltözteti a babáját, rakosgatja az aprócska bútorokat, rendezkedik, közben énekelget. IV. Louis, kiscsoportos fiam elszántan autózik, szinte megszállottan, mint akit a világ dolgai hidegen hagynak. Néha eszébe villan egy-egy fontos kérdés; ilyenkor abbahagyja a berregést.
– Anya, mikor jön már a... a...
– Micsoda?
– A taxifüles.
Alig múlt el karácsony, s ő már a tapsifülest várja, a húsvéti ünnepet, de annyira szereti az autókat, hogy önkéntelenül szójátékká szövődik tudatában a két fogalom, nyelvileg keresztezi egymással a bérkocsit és a nyulat, jóllehet a taxisblokád idején ellenpropagandát fejtettem ki a családon belül e foglalkozási ág képviselőivel szemben, de íme, úgy tűnik, hiába. Minden fenntartásom ellenére együtt kell élnem a taxifülessel. A srác pedig berreg tovább, aztán abbahagyja, mond valamit, játszik, a szavakkal is. Nála a kacsintott úgy hangzik, hogy csiklantott, a hintőpor, amit Pintyőtől vettünk a vásárcsarnokban, pintyőpor... És így tovább.
Mire nőnek? Az Öböl tulajdonképpen nagyon közel van.
ha hópillék hahotáznak
friss szelek a jégre szállnak
bukfenceznek nagyokat
korcsolyázni nem tudnak
__________________________________
korcsolyázni nem tudnak
bukfenceznek nagyokat
friss szelek ha jégre szállnak
a hópillék hahotáznak
Szerzőnk kívülről szemléli önmagát, 1991 márciusában úgy mászkál a világban, mint egy idegen beszély szereplője, de aztán hazatér
Amikor III. Louis elindult otthonról, az óvodás IV. Louis izgatottan rohant utána a kapuhoz.
– A Gazsi fecskét fogott!
III. Louis visszalépett, megnézte a koromfekete kandúrmacskát, amint büszkén sétálgatott föl-alá szájában a fecskével.
– Na, ennek annyi! – mondta és elindult.
A vonaton egy idősebb férfi volt III. Louis útitársa. Az ősei falusi református papok voltak, s az ötvenes évek elején ez nem számított valami jó ajánlólevélnek az egyetemi felvételnél, mesélte a másik.
– Kihagyta az önéletrajzból?
– Nem. Beleírtam.
– Mégis felvették?
– Fel. Mert azt írtam, hogy az őseim szegény falusi pásztorok voltak. Véletlenül lemaradt az, hogy lelki.
III. Louis Pesten megkereste a rokonait. Beszélgettek, eszegettek, iszogattak. Aztán elmentek a templomba. Együtt. Gyönyörűen szólt az orgona. Az egyik rokon kérdezett tőle valamit. Nem értette. A rokon megismételte. Nem értette.
– Nem értem, mert hangos az orgona – mondta emelt hangon.
– Te megittad a borodat? – kérdezte újra a rokon jó hangosan.
Mindenki őket nézte, ugyanis a rokon nem vette észre, hogy időközben elhallgatott az orgona, s kérdése visszhangzott az ódon falak között.
III. Louis vásárolt még ezt-azt, aztán felült a vonatra. Nem beszélgetett senkivel, merengett, csak úgy. Még világosban hazaért. IV. Louis izgatottan fogadta a kapuban, húzta a kertbe, ahol a fekete kandúr éppen férfiúi erejét próbálgatta a szomszéd nőstény tetején. A gyerek mutatta őket.
– A Gazsi macskát fogott!
Történet arról, hogy IV. Louis fellázad és szerepet cserél
IV. Louis, aki már csaknem ötesztendős, tegnap megunta, hogy ő mindig csak az események szenvedő alanya legyen. Nagyon utál például nyiratkozni, a csattogó ollótól is szinte úgy fél, mintha az egy orvosi műszer lenne, amely a tarkója mögött ki tudja, milyen merényletre készül szegény kiszolgáltatott gyerek rovására. A nyiratkozás bejelentése mindig komoly érzelmi vihart váltott ki IV. Louisban. Nem is csoda: öt műtét, sokszori kórházi tartózkodás után még a fehér köpenyes fodrász nénivel szemben is bizalmatlan volt. Megunta azt a szereposztást, hogy mindig ő ül a figaró székében, s nem a fodrász az ő ollója alatt. Úgy érezte, eddig mindig ő volt a kiszolgáltatott, az áldozat. Áldozatnak pedig köztudottan nem jó lenni, nem valami hálás szerepe ez az emberiség története névvel illetett melodrámának(?), tragikomédiának(?)... Egy szép napon tehát megunta IV. Louis ezt az egyáltalán nem kedvére való szereposztást, s úgy döntött, kipróbálja, milyen az, ha az embert nem nyírják, hanem ő nyír. Keresett egy megbízható ollót, aztán áldozat után nézett. Elővett egy ecsetet, megállapította, hogy tűrhetetlenül nagy a haja, és megnyírta. Közben biztatgatta a torzonborz ecsetet, hogy ne sírjon, nem kell félni. Visszamondta tehát azokat a szavakat, amelyekkel őt nyugtatgatják abban a szerencsétlen helyzetben, amikor ő az ecset. Nem tudom, az ecset sírt-e nyiratkozás közben, mert bár megkérdeztem IV. Louist, érdeklődésemre csupán egy sejtelmes mosoly volt a válasz. Ő azonban láthatóan jól érezte magát mint fodrász, azaz mint nem-áldozat, s hatalmától megittasodva arra ragadtatta magát, hogy kopaszra nyírta az ecsetet. Kipróbált valamit, amit korábban soha, s ez az élmény fölöttébb nagy örömmel töltötte el: ő eddig mindig csak ecset volt, s most először olló. Most megízlelte, micsoda különbség van az olló-lét és az ecset-lét között.
(Jegyzém 1991. április havának 17-dik napján)
Arról, hogy szerzőnk mindenféle régi dolgot előkotor-kitalál 1992 májusában IV. Louis elaltatása céljából
Meg nem döccenne a pákászok esze!
Süt a nap, a fiatal özvegy tanyája felől fúdogáló szellő malac dolgokról sutyorog, a rét vize meg éppenséggel olyan sima, mint egy kocsmai asztal lapja...
– Hopp! – kiáltja a pákász.
Láss csudát: egy nagy, tokás potyka feldobja magát a levegőbe és úgy marad. A pákász megrebbenti a szemét, de csak az egyiket, épp csak résnyire nyitva, megnézi magának a halat. Legyint. A potyka engedelmesen pottyan a vízbe.
– Dagadt dög! – morog a pákász.
Délig szunyókál a nagy csalódás miatt. Déltől meg alkonyatig. Akkor a sasokhoz indul. A láboknál fogva megcölöpöli a sas fiakat, a fészekhez kötözi őket, el ne repülhessenek. Tudja, az anyjok majd nappal vad madarakat, éjjel pedig halakat annyit hord tápláltatásokra, hogy emészteni sem győzik fiai, de reggelre már ott lesz ő, a pákászok legelsőbbike, és a szép harcsákat vagy csukákat elragadozza a sasfiúk elől. A fiak sipítanak, az anyjok pedig még inkább hordja nekik az ennivalókat, de mindazokat ő és a lesi pákászok emésztik meg.
Addig?
Addig csak fekszik a pákász a tsónakjában. Már azt sem mondja, hopp! Szunyókál csendesen, s egymásnak pisszeg a sok vadkácsa, hogy ne oly hangosan, meg ne riadjon a pákász, s el ne illanjon mosolygós álma!
Süt a nap, a fiatal özvegy tanyája felől fúdogáló szellő csiklandós dolgokról sutyorog, a rét vize meg éppenséggel olyan sima, mint egy kocsmai asztal lapja...
Felneszel a pákász.
– Mit motyorászik az a szellő? – kérdi unottan.
Ásít, s mint akit hajtanak, elindul a nádason túlra, a fiatal özvegy bóbiskoló tanyája felé.
IV. Louis szeme cinkosan megvillan, mintegy jelzi, hogy érti a mese üzenetét.
– Mesélj még! – kérlel, ám rajtaütésszerűen elalszik.
avagy gyermekeit hazát szeretni tanítja
kardos karom hagyom Kardszagon
türürü
türürü
egy
lejtek begyesen Kunhegyesen
türürü
türürü
kettő
Kis új szállásom megkeresem
türürü
türürü
három
ott szép Kun madaram fogadom
türürü
türürü
négy
meglelem kedvét Túrkeviben
türürü
türürü
öt
házam kishazám melyik legyen
türürü
türürü
mind
Egyetlen foszlány IV. Louis mámoros vallomásaiból
– Végre megláttuk a mi gyönyörű városunkat!
Történet arról, hogy meddig tartott IV. Louis szülinapja
IV. Louis nagyon készült a születésnapjára. Néhány hete naponta téma volt a szülinapja, rendszeresen megkérdezte, hányat kell még aludni? Nyilván a televízióban látottak hatására, de az volt a nagy álma, hogy ő most kap egy csokornyakkendőt és egy igazi férfiinget, azaz olyan gyermekméretű inget, melynek a szabása hasonló a felnőtt ingekéhez. Többször biztosított minket a fiú, hogy ha ezeket megkapja, akkor karácsonyig nem kér semmit. Ezt azonban mindig elfelejtette, amint egy bolt közelébe került, vagy a piacon meglátott valami fölöttébb vonzó játékautót. Ha netán megkapta, elégedetten közölte, hogy karácsonyig nem kér semmit. Csak a csokornyakkendőt és a férfiinget. Szülinapjára. Az ötödikre.
Elérkezett a nagy nap. Szerényen fogadta a gratulációkat, ám tele volt várakozással, ahogy egy rendkívülinek számító napon az ember lenni szokott. Nagyon boldog volt, hogy megkapta a kért ajándékokat, felöltötte a férfiinget, feltetette a csokornyakkendőt, s büszkén feszített az új holmikban. Mondhatom, nagyon elegáns volt, s ezt nemcsak én láttam így, gyanítom, a lányom. V. Julia is, aki az este folyamán egyre hallgatagabb lett, szomorúan ült egy sarokban, mint később elárulta, azért, mert neki nincs ilyen szép csokornyakkendője. A fiú viszont elemében volt, elfújta a tortán az öt gyertyát, evett-ivott, aztán önfeledten játszott a nálunk lévő gyerekekkel. Néha azért le lehetett ültetni egy fényképfelvételre, de olyan unalmas tíz másodpercig egyhelyben ülni, egyébként sem egy megülős fajta, most pedig különösen mozgékony volt. Fel volt dobva, ahogy mondják, s ez a feldobottság még késő este is tartott, amikor már lefeküdt.
A nővére régen aludt, ő azonban nem tudott elszenderedni. Többször megkérdezte.
– Anya, tart még a születésnapom?
– Még tart.
– Sokáig?
– Nem, már nem sokáig.
– Olyan kár!
Izgett-mozgott, forgott az ágyban, nem nyugodott. Az egész napos feszültség, túlfűtöttség nem akart oldódni. Éjfélkor ismét megkérdezte.
– Anya, tart még a születésnapom?
– Már nem.
– Nem? – pityeredett el az ünnepelt.
– Éppen most lett vége a szülinapodnak.
– Olyan kár! – hüppögte a gyerek.
Aztán gyorsan elaludt. Mert ha ez az új nap már nem a születésnapja, nem is érdemes ébren maradni. Álmában bizonyára propellerben és férfiingben feszített. Még a bilin is.
(Jegyzém 1992. május havának 10-dik napján)
Beszély a csöcsörészésről, Szamantáról és a muslincáról 1982 nyarának egyik estébe hajló délutánján
Békés nyári bámészkodás az erkélyünkről. Az ötéves IV. Louis feláll egy aprócska székre, ő is nézelődik. Csendben könyökölünk és sasolunk, azaz nézelődünk. Lányok haladnak el alattunk, olyan húsz év körüliek. Blúzuk kivágásából vonzó kunhalmok villannak az első emelet felé. A fiam odasúgja.
– Apa! Megcsöcsörésznéd őket?
– Meg. Hát te?
– Én is.
Hallgatunk tovább, bámészkodunk. Egy részeg közeledik imbolyogva. IV. Louis ismét a fülemhez hajol.
– Apa, ez a bácsi olyan, mint Szamanta.
– Mint kicsoda?
– Tudod, a Dzsoki felesége!
– Aha.
Lassan sötétedik. Nagyobb csoport közeledik, hangos fiatalok. Egy hetvenkedő fiú tartja szóval a társaságot. Beugrik egy név a napokban látott filmből: olyan, mint Hegyoldalban Bömbölő Szarvasbika. S engedelmesen követi őt Fehér Borjú. No meg Üres Hordó, Toll Fülbevaló és Piros Karika – hogy az indián neveknél maradjunk. Belőlük sem hiányzik a tüzes víz, úgy látom.
Aztán egy ideig csendes a tér. Később két ittas férfi botorkál hazafelé a közeli kocsmából.
– Ezek is olyanok – súgja IV. Louis.
– Milyenek?
– Mint Szamanta.
Valóban. A fél ország olyan, mint Szamanta. A Dzsoki felesége. Dzsok menye. Bobi sógornője. Dallasban. A fél Magyarország olyan. Olyan részeges!
Könyökölünk a szürkületben. A srácnak a karjára telepszik egy muslinca. Nézi, töpreng.
– Apa, hány lóerős egy muslinca?
Először meghökkenek, nyikkanni sem tudok. Aztán rájövök valamire: ez a gyerek annyira szereti az autókat, hogy mindent ehhez a fix ponthoz viszonyítva igyekszik meghatározni és megérteni a világból.
Nézem az alant kacsázó becsiccsantott embereket. Talán egy ilyen fix pont hiányzik az életükből. Nem tudják, hogy hány lóerős egy muslinca.