Körmendi Lajos:
Telefax a Megváltónak avagy IV. Louis Bejgliumban

Verseghy Ferenc Elektronikus Könyvtár
Alapítva: 1999

<<< 3/2 >>>


Sakk

Beszély 1992. november havának 14-dik napján a kárpótlásról, a disznókról és a parasztokról

IV. Louis hat éves. Most tanul sakkozni. Nézi a táblát. Rakosgatja a figurákat, vizsgálgatja őket. Töpreng.

– Ezt hogy hívják?

Soha nem voltam sakkozó, annyit talán mégis tudok, melyik bábu hogyan lép. Na de a nevük! Tudom-e a szabatos megnevezését egy-egy figurának? A gyerek előtt igyekszem palástolni zavaromat, köhécselek, okos pofát vágok, ahogy ez szokás olyankor, amikor az ember időt akar nyerni.

– Ezt?

– Ühüm.

– Ez a király.

– Hát ez?

– Az a királynő.

– És ez?

– Az a csikó.

– Ez?

– A bástya.

– Ez?

– A futó.

– Ez?

– A gyalog.

– Mi?

– Úgy is hívják, hogy paraszt.

Ebben megnyugszik. Telerakja a kockákat figurákkal, egyikkel leüti a másikat, de valóságosan ám, olyan lendülettel, ahogy például egy autó vágódik az útszéli fának.

Az én figyelmem elkalandozik. Az utoljára elhangzott szó visszhangzik bennem: paraszt.

Eszembe villan egy idős parasztember arca. Régi ismerős. Mosolyog, boldognak látszik. A licitről jön éppen, ismét van földje. Nem sok, de az övé.

Lehet termelni.

Töprengek. Mivel tudnák segíteni az önkormányzatok ezeket az embereket? Azokat, akik a téesz bérmunkásaiból éppen mostanában alakulnak át tulajdonossá. Biztos nagyon nehéz lesz az indulás. Hogyan segíthetné ezt az újrakezdést egy-egy önkormányzat? Nem lenne-e kötelessége segíteni? Vagy legalább gondolkodni a segítségnyújtás módján? Nem lenne-e segítség ezeknek a parasztembereknek, ha melléjük állna az önkormányzat a Legeltetési Bizottság újraszervezésében, s működéséhez, indulásához biztosítaná az anyagi erőt?

De az egyre több új földtulajdonos mellett rengeteg munkás, félig munkás, félig paraszt ember marad, s velük mi lesz? Régebben ledolgozták a műszakot valamelyik üzemben, gyárban, ám munka előtt és után elláttak 10-20 sertést, s ezek árát összegyűjtve építették házaikat. Közülük ma nagyon sokan munkanélküliek, az ólak üresek az elmúlt időszak sertésválságai miatt, a gazda pedig esetleg valamelyik kocsmában igyekszik feledni bánatát. Rajtuk segíthetne-e az önkormányzat? Hiszen ennek a térségnek a lakosai kiválóan értenek a sertéstartáshoz, hagyománya is van, s azt mondják a szakemberek, hogy konjunktúra várható a sertéspiacon. Tehát: valahogy meg kéne indítani az embereket...

IV. Louis rázza a karomat.

– Ez a paraszt?

– Igen.

– Ennek itt kell állnia?

– Ott.

– És a királynak? Itt?

– Ott.

– És ha a királyt a paraszt mellé teszem, akkor paraszt lesz?

Ez egy olyan kérdés, amin érdemes meditálni. A fiam a sakktáblát nézi, én túlnézek rajta.

– Van olyan király, akit ha a gyalogok közé állítanak is, király marad. De van olyan bábu, akit hiába emelnek a vezérek sorába, mindig paraszt marad.

Keringő a semmibe

Igaz történet az emberről, csak úgy, mese helyett

Buksi egy kis korcs volt, magyaráztam IV. Louisnak, amolyan jellegtelen tucatkutya. Tulajdonképpen szót sem érdemelne, vélhetnénk, ám tévednénk. Nem csupán a nagy és kiváló, az erős és pedigrés érdemel szót, hanem a jelentéktelen, a gyenge, a letiport is.

Buksi élte egyszerű kis életét, mígnem egyszer valaki, egy ember, fejbe nem vágta egy husánggal, úgy, hogy betört apró koponyája. Buksi igen rossz állapotban volt, amikor rátaláltak a gyerekek. Ezek a lurkók még romlatlanok voltak, tehát megkönyörültek a szerencsétlen állaton. Felvitték egy négyemeletes tömbház legfelső szintje fölé, a padlásfeljáróhoz. Lopták neki az ételt, a vizet, a rongyot, ami fekhelyül szolgált. Gyógyítgatták. Buksi lassan-lassan javulgatott, erősödött. Egy férfi, a negyedikről, felfigyelt a gyerekek lopakodására, s utánuk osont. Megtalálta a kutyát. Az illető vállalkozó volt, bérelt egy udvart, ahol különféle anyagokat tárolt. A gyerekekkel ide vitték el Buksit, hiszen az egyre elevenebbé váló eb már nem maradhatott tovább a padlásfeljáró alatt. A kutya jól érezte magát új otthonában. Hivatalát fontosnak gondolta, hiszen erre a sok értékre vigyázni nem csekélység. Buksi úgy érezte, közeledik a tavasz. Állt a kerítésnél és vágyakozva nézte az utcán viháncoló, szerelmesen futkározó kutyákat. Kis alagutat kapart a kerítés alatt, boldog volt, hogy sikerült. Átbújt. Már éppen a felszínre nyomakodott a túloldalon, amikor odaért valaki, aki akkor nőtt fel, amikor úgy hurcoltak el otthonról embereket, hogy soha többé nem látták a szeretteik. Ez a valaki azt tanulta, ez egy olyan világ, melyben az élet semmit sem ér. Azt tanulta, hogy legyőzzük a természetet, még a folyók folyásirányát is megfordítjuk. Azt tanulta, hogy büntetlenül szétdobálhat mindenféle szemetet. Hogy nyugodtan kettétörheti a frissen ültetett facsemetéket, hiszen nem az övé. Arra jött tehát ez az ember, egy felnőtt, s látta a boldogan előbukkanó kutyust. Előkapott a zsebéből egy flakont, és lefújta Buksit. Csak úgy. Heccből.

Buksi vonított a fájdalomtól. A környékbeliek még másnap is látták a kis korcs, jellegtelen tucatkutyát, amint vakon forgott. Teltek az órák, és Buksi, Istennek ez a kedves, szeretetre méltó teremtménye lassan elkeringőzött a semmibe. Mi pedig itt maradtunk a husángos és a permetezős emberrel.

(Jegyzém 1993. április havának 3-dik napján)

Sugárhajtású hintaló

Történet egy naplóról és féktelen nyelvi játékokról 1993 nyarának elejéről

IV. Louis amolyan naplófélét ír, most fedeztük fel. Egy kis füzetbe feljegyzi éppen aktuális gondolatait, mindent, ami fontos lehet egy ősszel első osztályba lépő nagyfiúnak. Ezekről az enyhén szólva szamárfüles lapokról harsogó életszeretet tör elő, amely helyenként már-már vad hedonista torzódásba csap át. Íme, a legújabb: „Hal. Dinnye. Csoki. Imádom. Imádom. Imádom. Fagyi. Jégkrém. Imádom. Imádom. Töltött káposzta. Imádom.”

A minap azzal a sóvárgó mondattal hökkentett meg IV. Louis, hogy szeretne egy sugárhajtású hintalovat. A szárnyaló fantáziára valló kérés előszedette velem azokat a hatalmas térképeket, amiket 1985-ben Moszkvában vettem, mégpedig Eurázsiának a keletibb feléről. A két gyerekkel elmélyülten nézegettük a színes lepedőket, miközben IV. Louis egyre kérdezgette, hogy mi ez a kék folt, hát ezen a zöld folton kik laknak... Villámgyorsan bebarangoltuk az őshazától kezdve rokonaink lakhelyéig ezt az óriási földrészt. Aztán játszani kezdtünk a sok furcsa népnévvel, földrajzi névvel, hol a srác mondott egy mókásan elferdített szót, hol én, V. Julia pedig bugyborékolt a nevetéstől. Utaztunk. Nevettünk. Most itt vagyok, de egy pillanat, oszt mán oszmán (török) a föld, hol landolunk. Sokáig ott sem vagyunk. Előttünk a Kaukázus: becsüljük az oszét (iráni nép) eszét. Aztán Tatársztán (Tatárország) következik. Sok tatár. Hogy hívják a tatár öregek otthonát? Tatatár. IV. Louis bogara: Bokhara (város Közép-Ázsiában). Ismét a Kaukázus: ott él a balkár (kis török nép). És a jobbkár? Mellettük a kumuk (kis török nép) komák. Keleten él az ujgur (török nép). Hát a régigur? Aztán egy nyelv, a csagatáj. Ami ide vonz, nem csak a táj. Kicsit odébb: Altáj (hegység). Feltáj is ott van? Szeretnél egy jakut (török nép Szibériában) lyukat? Naná! Alattunk most tűnt tova Tuva (kis török nép hazája a Bajkál tó közelében). A kék foltok odalent a tuvai tavai. És most hol vagyunk? Kazak (török nép Közép-Ázsiában) kezek között. Iszunk vodkát? Még egyet! Erős vagyok, mint a tulok, egy Tiensant (hegység) odébbtulok...

Hogy csak szó, szó, szó? Szó-alom? Lom? És szabad a lom? Szó-szabadalom? Sok-sok szabódó szó? Szabta egy szószabó szabódó nyelvi úriszabó?... Csak játszottunk egy jót, s íme, IV. Louis és V. Julia már sejti, merre kell keresni a magyarok és a kunok rokonait.

Még este is ez a játék és a Tiensan jár az eszemben. A hegység, amely súlyosan hallgat. Néhány éve ott, ezt a hegyet látva gondoltam arra, hogy mi, Eurázsia nyugatibb felén túl sokat beszélünk. Pedig aki igazán erős, az hallgat. És keményen van. Gőzölöghet előttünk az élvszer (tea), lehet bármily tekintélyes vörnyeges szakállunk, vehetünk a boltban zacskós napenergiát, lehet a gyerekünknek sugárhajtású hintalova, az angol-feliratos üzletek árnyékában akkor sem feledkezhetünk meg Eurázsia keletibb részéről. Amely egyébként súlyosan van.

Túra a sugárhajtású hintalóval? Imádom. Tudni rokonainkat? Imádom. Imádom. Súlyosan vanni? Imádok. Imádok. Imádok.

Lógás

Történet a hiányról, a türelemről és a nőkről

Hazaérkezett V. Julia. Életében először táborban volt, fönt, a hegyek között, iskolatársaival, osztálytársaival. A tervek szerint délután öt órakor gördült volna be velük az autóbusz az iskolájuk elé. Így is történt, percnyi pontossággal. Fél hatkor, amikor a megyeszékhelyről hazaérve a buszról leszálltam a református nagytemplomnál, már ott várt. Ragyogott a képe, és amint leléptem az autóbuszról, a nyakamba ugrott, szorította a nyakam, el nem engedte sokáig, csak lógott rajtam. Ott, akkor hirtelen eltűnt az a feszültség, ami már egy hete egyre csak nőtt bennem, amióta ez a kis csöndes, kilenc esztendős leány felült a buszra, hogy úszó- és angol táborba menjen. Akkor nem tűnt sok időnek az a nyolc nap, amíg távol lesz, ám a második napon már valami megmagyarázhatatlan idegesség és hiányérzet költözött belém, a harmadik napon már munka közben is a lányom jutott eszembe, nem úgy haladtam, ahogy szerettem volna, s arcmása a legváratlanabb pillanatokban, például éjszaka, úszott elém. Elalvás előtt, már jól benne az éjszakában, rémképek gyötörtek, lejátszódott tekintetem előtt az alföldi gyerek esete a hegyekkel, amikor elindul lefelé és nem tud megállni, egyre gyorsabban, egyre tehetetlenebbül rohan balsorsa felé. Amikor végre, már csaknem virradatkor, mégis elaludtam, rémálom gyötört, egy elromlott fékű autóbusz zúgott a mélység felé a szerpentinen egyre irányíthatatlanabbul, s amikor áttörte az útkorlátot, akkor ébredtem csurom vizesen. Napközben már arra akartam rábeszélni IV. Juliát, hogy menjen érte, hozza haza a lányunkat. Persze, nem ment, sőt pirongatott fegyelmezetlenségem miatt. IV. Louis, hét évének teljes komolyságával és meggyőződésével állította, hogy neki nem hiányzik V. Julia, ő nagyon jól elvan a macskákkal, mamával és persze az anyjával, akiről le nem lehet vakarni. Ám eltelt még vagy két nap, s a televízió elől kiabált nekem a konyhába, ahol a papírjaim fölött görnyedtem, hogy menjek be és helyettesítsem V. Juliát, azaz üljek mellé és nézzük együtt a mesét. Lám, mégis hiányzott neki. Egyre sokasodtak a családtagok megjegyzései: vajon mit csinál most a leány? Mit eszik? Tud-e aludni? Nem fázik-e éjszakánként? Nem szedett-e fel egy kóbor kullancsot? Még mennyit kell aludni, hogy hazajöjjön? Mit főzzünk neki az érkezése örömére? Egy örökkévalóságnak tűnt ez a nyolc nap, ólomlábakon járt az idő, de végül mégiscsak eltelt, s ott lógott lebarnulva, ragyogó arccal a nyakamban a református templom mellett. Jó volt ez a lógás, nem siettettem a végét, hogy a park óriási fái alatt elmesélje élményeit, miközben hazafelé tartunk. Hagytam, hadd szorítsa a nyakam, tapadjon hozzám. Most értettem meg szegény anyámat, hiszen oly sokat mentem én, s oly sokat várt ő. Rájöttem, csak néhány igazán fontos ember van az ember életében, s azok többnyire nők: az anya, a feleség, és ez a nyakamban lógó súly.

(Jegyzém 1993. július havának 14-dik napján)

Visszaszámlálás

Avagy a látvány inspirálta játék, melynek végén IV. Louis családunk egyik nőnemű tagjára mutat

– Őkhén, tihén, mihén, őhén, tehén!

A Rendes Ember

Beszély ama végső kérdésekről, a dongókról és a nyaralásról

Nem is olyan régen még, Nils Holgerson kis rágcsáló barátja után szabadon, Pocoknak hívta önmagát IV. Louis. A rajzfilm bűvereje ugyan máig tart, ám ő, néhány hónapos pockozás után kijelentette, hogy most már nem Pocok. Hanem mi? – kérdeztük. Rendes Ember, válaszolta. Ennek szívből örültünk. Így teltek a hónapok. IV. Louis megtanult olvasni, írni, csak úgy, magától, minden külön tanítgatás nélkül. A betű nagyon vonzotta. Tologatta a kisautóját a szőnyegen, berregett, ahogy azt ebben a korban illik, majd hirtelen felütötte a fejét, s azt kérdezte.

– Apa, mi az az univerzum?

Eldadogtam valami válaszfélét, amit ő figyelmesen meghallgatott, aztán autózott tovább. Hamarosan megint abbahagyta, s a végtelen mibenléte felől érdeklődött. Játék közben ilyen kérdéseken meditált. Később Isten érdekelte, majd a bolygók, a meteorok, a vulkánok, az őslények, majd az, hogy miből van az emberi csontváz...

Amikor kitört a nyár, IV. Louis szűrét kitették az óvodából. No nem azért, mert rendetlenkedett, hanem azért, mert letudta a nagycsoportot. Egész nyáron biciklizett és macskázott III. Julia, azaz a nagymamája portáján, mígnem mostanában egy közeli fürdőhelyre vonult a család nyaralni. IV. Louis néhány napja még a fejét sem merte beletenni a vízbe, most viszont már csaknem átússza keresztben a kismedencét. Az egyik este felfedezte az alliterációt, élvezte a nyelv zenéjét és ritmusát, miközben jött-ment, és lelkesen skandálta.

– Döglött dongó, palacsinta! Döglött dongó, palacsinta!...

Délután megcsípte egy dongó a szemöldökénél, ezért haragudott rájuk, nyilván mindegyiket szerette volna döglöttnek látni. V. Julia és IV. Louis megtanultak egy új kártyajátékot, késő estig zsugáztak, erősen a hatalmába kerítette a két gyereket a játékszenvedély, s amikor a Rendes Ember diadalmasan kivágott egy lapot, s azt akarta kiáltani, hogy dzsoli, véletlenül a Dallas című filmsorozat egyik főhőse tolakodott a tudatalattijába, így a kártyalap kísérőszövegeként az hangzott el, hogy Dzsoki!

IV. Louis környezetében nem lehet unatkozni. Élénk nyelvi fantáziája sok váratlan szójátékot, kifejezést teremt. Arról faggat, van-e méreg a dongó szilánkjában, s az veszélyes-e? A bögöly nagyra nőtt légy, s a légy csak kis bögöly? Később a zajvédő füldugót nézte rágóguminak, s meg akarta kóstolni. Kedvtelve hallgatta a szomszéd tanárnő történetét az osztálykirándulásról, amikor a debreceni vidámparkban beült egy cigánygyerekkel a dodzsembe, s a gyerek elismerően jegyezte meg két kör után.

– Dik anyám! Hogy dzsal a dodzsemmel!

IV. Louis másnap reggel kérdezte meg vásárolni induló anyjától az autóra mutatva.

– Dzsalsz a dodzsemmel?

– Majd dzsalsz te az iskolába hamarosan!

IV. Louis elgondolkozott. Egy idő után megkérdezte, hogy az iskolában elmagyarázzák majd neki, hogy mióta létezik a nap? Egészen biztos, mondtam. És azt is elmondják, hogy mióta van idő? Remélem. Akkor jó, mondta. Autózott tovább.

(Jegyzém 1993. augusztus havának 14-dik napján)

Édesbús már/még

Beszély a madárdalról és a szemétről, az úszásról és az országról

Az édes szabadság édesbús utolsó napja. A gyerekek ugyan tudomásul veszik, hogy vége, de kórusban kántálják véleményüket.

– Ó, de kár!

Jól megnyújtják az első és az utolsó szót, aztán kedvetlenül ténferegnek a faházban, amit baráti szívességből egy hétre kölcsönkaptunk. Kezdődik a fájdalmas pakolászás, a ruhadarabok, a különféle hasznos és kevéssé hasznos tárgyak, játékok keresése. IV. Louis, bár még itt vagyunk, de máris múlt időben beszél a nyaralásról, mondván, hogy ő egyedül a szúnyogokat nem szerette ezen hét alatt. Én még jó néhány más dolgot sem kedveltem, egyebek között az őrjítően hangos diszkót, amivel egy csomó embert kényszerítenek virrasztásra néhány becsavarodott kölyök és a bevétel kedvéért. Nem szerettem azt a természetességet sem, ahogy az egyes nyaralókból kikerülő szemetet műanyag zsákokban a közeli nádasba hordták, mintha az ősi, érintetlen természet, a madarak s egyéb kisebb állatok lakhelye magától értetődően kínálkozna szemétlerakó területnek.

Reggelente fantasztikus madárkoncertekre ébredtünk, délelőtt héjákat és sasokat láttunk körözni a magasban. Meddig lesz még így? Néhány esztendeig? Aztán néma és néptelen lesz a táj, mert a ragadozók már csak szakadt strandpapucsra és műanyag palackokra csaphatnak le alázuhanván a nádasba?

– Milyen állatok éltek itt? – kérdezte IV. Louis.

– Mikor?

– Régen.

Kutattam az emlékezetemben. Mi minden élt itt a folyószabályozás előtt? Például hattyú. Meg gödény vagy batonya. Darvak. Szárcsák. Vadludak. Kárókatonák. Vadkacsák. Gémek. Kócsagok. Búvárok. Túzokok. Vízibikák. Szajkók. Lillik. Teknős békák. Nyércek. Vidra. Borz. Hód. Görény. Hölgy. Vízi poc. Vadmacska. Gözü. Vicsog. Cickány. Ölyü. Őz. Vaddisznó. Róka. Farkas. Nőtt itt rekettye, varjútövis, szilfa, fűz, bodzafa. Ezek árnyékában pihent meg a pákász, a csíkász, a darvász, a rákász, a halász, a vadász, a solymász, a méhész, a békász, a piócaszedő. Itt szedtek gyógynövényeket a füvesasszonyok, az állatoknak például farkasalmát, mancsifüvet, mételyfüvet, vasfüvet, lókörömfüvet, rühfüvet, szettyint, az embereknek pedig termett itt tökincs, ördögharapta fű, gyujtovány fű, drótfű, fekélyfű, feketenadálytő, kocsord, ezerjófű, élekhalok fű, százlyukú fű, párló, virádics, üröm, csikorgófű, vízi kender, fülfű, rétizsálya, csikófarkfű, méhfű, szattyú és még sokféle fű.

– Hű! – ámuldozott IV. Louis – Hogy fért el ennyi minden?

– Elfért. Nem szorította ki őket a szemét. Meg az ember.

Pakoltunk tovább, bár a srác búcsúzóul még szerette volna meglátogatni az éttermet, de erről lebeszéltük. Nem kedveltem az egyébként mutatós, de kényszeredett pincérnőt, aki fél óráig sem volt kíváncsi, innánk-e egy sört, avagy csak hűvösölünk.

Búcsúzóul körüljártuk az udvart, a szépen nyírt gyepen még rúgtunk párat a labdába, s fölzavartunk néhányat azok közül a szúnyogok közül, akik esténként valóságos falkákban rontottak ránk, s a velük való hadakozásban szerzett sebek még jó ideig adnak munkát a szabadság alatt vakarózásra idomult körmöknek.

V. Julia az eltöltött hét kellemes dolgait sorolja: első helyen említi a kellemes vizet, aztán a szomszédokkal közös szalonnasütést, a kirándulást a közelben lakó rokonokhoz, ismerősökhöz, a hangulatos kis boltot, néhány szívesen látott látogatót, a kiolvasott jó könyvet, s a családi úszóversenyeket, melyeknek győztese rendre ő lett, a kilenc esztendős úszópalánta, pedig IV. Louis is nekem szurkolt. V. Julia hízeleg, menjünk úszni. Egy búcsúferedőre hív, még egy utolsó versenyre.

Még egy kis úszásnak álcázott dagonyázás tehát, aztán irány haza, kezdődik a megszokott élet, a munka. Ez megnyugtat. Egyelőre azonban még valamiféle köztes állapotban vagyunk, már nem nyaralunk, még nem dolgozunk, tehát a már nem itt, de még nem ott állapotában, s ez kissé idegesítő. Olyan ez kicsiben, mint az ország helyzete. A már nem, és a még nem állapota.

(Jegyzém 1993 augusztusának 16-dik napján)

Teremtés

Beszély a születésről és a halálról 1993. november havának 17-dik napján

Talán korán jött, de kellett a hó. Az évek óta tartó szárazság annak is köszönhető, hogy az elmúlt telek alig hoztak havat. Pedig védi a vetést, aztán olvadáskor szép lassan becsöpög a talajba, leszivárog. Azt hiszem, a gazdák örülnek a hónak, esetleg azok nem, akik, mint azt Debrecen és Püspökladány között láttam néhány helyen, most akarják felszántani frissen kapott és kimért földjüket. A hóesésben. Nem örülnek a madarak sem, a kisebbek megszeppenve gubbasztanak a fák ágain, a varjak a havas földön topognak vagy a levegőben keringenek élelem után kutatva. A gyerekek öröme viszont határtalan. Hógolyóznak, szánkóznak, hóembert építenek.

Például IV. Louis és V. Julia is. A lakásunk előtti tér egy félreeső helyén nagy nyögések közepette görgették az egyre hízó hólabdát, hogy elkészítsék a hóember testének alját. Némi erőlködés után a helyére gurították ezt a termetes golyót, s ezzel kezdetét vette a teremtés. Újabb hógolyót indítottak útjára, gurították, hizlalták, növelték a legteljesebb egyetértésben, ami azért nem mindig jellemző rájuk, sőt a legtöbbször piszkálják egymást, előfordul a torzsalkodás, de a heves összetűzés is. Most azonban nem. Igazuk van. Ők már hét- és kilencévesen is tudják, hogy teremteni csak együttműködve, erőiket egyesítve, egyetértésben lehet. Ezek szerint cselekedtek. Kipirult arccal görgették az egyre növekvő hólabdát, s amikor már elég nagynak gondolták, az első nagy gömb tetejébe emelték. Nem ment könnyen, de sikerült. A teremtés magasztos izgalma látszott a két gyereken. A hóember kétharmad részben készen állt, most már csak egy kisebb hógömböt kellett készíteniük és a másik kettő tetejébe emelni, s ez hamarosan meg is történt. Készen volt a fej is, a helyén várta, hogy kalapot nyomjanak a búbjára, répát orrának, valami bogyófélét szemének, hogy a teremtés teljes legyen. S az lett. Ott állt a két gyerekkel azonos nagyságú hóember gyönyörűen kialakítva: a fején egy kis hetyke, virágcserepek alatt használatos alátét, az orra répa, a szeme egy-egy piros bogyó, ami ott terem a parkban, méghozzá annyi, hogy a hóember ruhájára szükséges gombokat is kifutotta, szája egy kis görbe ágból, felfelé hajló ívvel, hogy mosolyogjon. A két gyerek boldog volt, de hogyan is lett volna ez másként teremtés után?

Ezzel a belső békével és derűvel aztán elmentek meglátogatni a nagymamájukat. Jó másfél óra múlva, amikor visszajöttek, azonnal a hóemberhez siettek. Az már nem élt, ahogy ők mondták. Valaki ledöntötte, szétrugdosta szegényt. A két gyerek szomorú volt és feldúlt. Kinek állt útjában? Miért? Talán most tanulták meg, hogy még az sincs biztonságban, aki a légynek sem árt, s jóindulatúan, mosolyogva néz a világba.

Együtt

A névnapokról, a Balkán közelségéről, a kiküzdött és meg nem kapott helyezésekről 1993. november havának 22-dik napján

Egy-egy névnapon, amikor összejön a család valahol, bizony elég sűrűn vagyunk. Nincs nagy mulatozás, nagy ivászat, danolászás, tánc, csak nagy beszélgetések. Az egykori gyerekek ma már főiskolát végzett vagy éppen most végző komoly emberek lettek, nagy tervekkel, reményekkel. Az egykori pici gyerekek az általános iskola felsőbb osztályainak padjait koptatják, egyikük most végez, fő a feje, pályaválasztás előtt áll. A családi összejövetelek legélénkebb, leghangosabb csoportja az új nemzedék, a kisiskolások, akik ilyenkor hatalmasakat játszanak. Most éppen lövöldöznek. Bujkálnak a bútorok között, kúsznak, maguk elé rántják fedezéknek a felnőtteket és nekivadultan tüzelnek. „Szítlűttelek, mint egy kutyát!” – kiáltja diadalittasan az elsős Zsolti harmadikos testvérének, Iminek. A társaság egyik része szerb, a másik magyar – a szereposztás szerint. A névnapra betört a Balkán.

Hihetetlen energia van ezekben a kicsikben. Imi délelőtt még élete első úszóversenyén vett részt, s ha jól tudom, rögtön bronzérmet is nyert a váltóban. Erre roppant büszke. Fogadkozik, hogy a legközelebbi versenyen mindenkit legyőz majd. Zsolti már jár edzésekre, jövőre pedig ő is versenyezni szeretne. A vele egyidős IV. Louis nyáron akar megtanulni úszni szépen, szabályosan, hogy jövőre ő is járhasson edzésekre. V. Julia ötéves kora óta úszik, imádja ezt a sportágat. Délelőtt ő is versenyzett, hátúszásban második lett, mellen pedig egyszerre csapott be a célba egy másik kislánnyal a győztes mögött. Ő is, a jelenlévő ismerősök is úgy érezték, legalább a harmadik hely járt volna neki. Nem ő kapta a bronzot, hanem valaki, aki utána ért célba. Azért persze büszke volt a háton szerzett ezüstjére.

Most azonban, itt, a névnapon, nem játszott a többi gyerekkel, egy kis számítógépes játék kötötte le. Látszólag. Én azonban tudom, hogy még mindig az úszóversenyen rágódott, ahol torokfájása, nem éppen tökéletes közérzete ellenére is igyekezett minél jobban teljesíteni, s akkor, valamilyen érthetetlen okból, megfosztották őt attól a helytől, amit pedig kiküzdött magának. Az egészről persze egy árva szót sem szól, csak őrli magát. Ilyen típus. Körülötte forr, pezseg az élet, a fiúk váltakozó sikerrel vívják ütközeteiket, majd a harc végén, a feltámadás után, újrakezdik. A szülők, rokonok pedig erről az igazán ígéretes nemzedékről beszélgetnek a jövőt latolgatva.

Az ablakon át látjuk, odakint ismét esik a hó. Jól elvagyunk itt bent, nincs kedvünk kilépni a hóesésbe. Talán azért, mert így együtt érezzük, hogy milyen erő van egy családban.

A pék

avagy kínáló-vers az 1993-dik évbeli november hó 28-dik napi vásárhoz

Egyenek,
vegyenek
itt ni!
Sül már
a kenyér,
kifli.

Reggelire vesu ragyog,
jaj, de szörnyű éhes vagyok!

Aki májas,
aki epés,
aki hájas,
aki gebe
ezt egye,
ezt vegye!

Éhes kovács, asztalos, ács
kedvence a fonottkalács.

Van itt kalács ablakos,
búzakalász-fonatos,
jobbra tekert,
balra tekert,
így font,
úgy font,
foszlós bélű, illatos...

A duci dúc mosolyog.
Ha jó leszel, megkapod.

Telefax a Megváltónak

Az ajándékokról, az örömről s egy különös országról 1993 karácsonya előtt

Elnézem IV. Louis készülődését december ünnepi napjaira. Először levelet írt a Mikulásnak. Talán kicsit lámpalázas volt bátor cselekedete miatt, hiszen életében először írt levelet, ilyen fontos személynek pedig végképp nem merészelt a színe elé tolakodni elfogódott soraival. Idézem a bátor elsős levelét, betűhíven. „Kedves Mikulás bácsi szeretnék egy csomag csokit nagyon szeretném hogy el lyölylyön”. Főleg az utolsó szó érdemel alaposabb figyelmet, amit talán a nagyobb nyomaték kedvéért cifrázott így meg a gyerek. Hiba ide, hiba oda, a levél többé-kevésbé eredményesnek bizonyult. Alighanem ez a siker tüzelte fel IV. Louist, megnőtt benne a kurázsi, ugyanis most már a Jézuskával levelezik. „Kedves Jézuska szeretnék egy játékot nagyon szeretnék eszt kapni nem felejtem még ki egy csomag csokit.” Az édesszájú levelező megkért, küldjem el a levelét a Jézuskának.

– Jó, de hogy?

– Telefaxon.

Elküldöm.

Otthon arról beszélünk, hogy karácsonyra bejglit kellene sütni. Mikor? Talán kedden. IV. Louis, mint mindig, kérdez. Mi az a bejgli? Hogy csinálják? Mit kell beletenni? Később játszani kezd a szavakkal. Ízlelgeti a szót: bejgli. Nyilván megjelenik képzeletében egy ország, ahol rengeteg bejglit lehet enni az év minden napján, ennélfogva nyilvánvaló, hogy ott mindig karácsony van, s az ilyen jó gyerekek, mint ő is, naponta kapnak ajándékokat. Ennek az országnak a neve Bejglium. Ki is mondja, hadd élvezzük mi is e földi paradicsomnak legalább a gondolatát. Bejgliumban az emberek tápirányítóval kapcsolják ki és be a televíziót, s nincs más dolguk, mint sakkozni, azt mondani a parti végén, hogy sakk és makk, utána pedig lehasalni a szőnyegre, nézni a világatlaszt, ismerkedni az országokkal. Ezt teszi IV. Louis is. Eljátszik a nevükkel. Kuba nevét megfordítja, így lesz belőle Abuk. Aztán Afrikára röppen a tekintete, olvassa: Mali. Lelkesen elkezd malihózni, körbeszalad a lakásban, és harsogja a malihót. Hát ilyen vidám ez a Bejglium. Ám addig is, amíg nem jutunk el mindannyian Bejgliumba, biztos ami biztos, még egy levelet ír a Jézuskának. Először egy papírlapot telerajzol sok-sok vigyorgó emberrel, aztán külön papírra írja. „Bocsánat ezt kihagytam ezt is szeretném a Jézuskától.” Ideadja a levelet, megkér, küldjem el a Megváltónak telefaxon, ahogy az előzőt. Ő már tudja, hogy a Megváltó nélkül itt nem lesz Bejglium. Talán még Magyarország sem.

A szomorú mézes

Örömről és bánattól, s az ablaküveg két oldaláról

Karácsony első napján ismét esett egy kis hó. Este kinéztünk az ablakon a szinte néptelen térre, s a lámpák fényénél jól látszottak az aláhulló nagy pihék. Az asztalon ott volt a mézes, amit V. Julia és IV. Louis díszített különféle színű drazsékkal és tortadarával. A szív, csillag és kör alakú mézesek közül egyetlen egynek az arca úgy lett kiképezve, hogy igen szomorúnak látszott. Mindegyik kis mézesarc vigyorog, de ennek az egynek lefelé görbül a tortadarából kirakott vonalszája. Kiderül, IV. Louis műve.

– Miért olyan szomorú ez a mézes? – kérdezem.

– Mert beteg – mondja a fiam.

– Mi baja?

– A klinikán volt. És még a szeme is begyulladt.

Mutatja a két piros drazsét a mézes arcán. Valóban, a vak is láthatja, hogy begyulladt valamitől a szeme.

Néztem a szomorú mézest, s mindenféle ünneprontó gondolat kezdett kószálni az agyamban kórházi ágyon gubbasztó szomorú gyerekekről. Aztán emberi arcok jelentek meg tekintetem előtt, emberi arcok lefelé görbülő szájjal, amint kintről, a hideg utcáról, a jeges széltől pirosra mart szemmel néznek az ablakok mögé, honnan karácsonyfák díszei és fényei csillannak elő. Vajon hány ilyen arc lehet most az én városomban? És az országban? Tovább már nem is merem tágítani a kört.

Attól tartok, olyan idők jönnek, hogy jó ideig még a legszebb ünnepeken is találkozunk gyulladt szemű, szomorú mézesekkel.

(Jegyzém 1993. december havának 27-dik napján)

A hám

Beszély a félévi bizonyítvány megünnepléséről az Úr 1994-dik esztendeje február havának 8-dik napján

A félévi bizonyítvány kiosztása után IV. Louis is, V. Julia is sugárzó arccal jött haza. Ebből már gyanítottuk, hogy nincs komolyabb baj. Nem is volt. Szűk családi körben megtárgyaltuk a dolgot, megdicsértük őket, ezzel el volt intézve az ügy. Részünkről. Mint este kiderült, IV. Louis részéről még nem. Este éppen egy kis üzlet előtt haladtunk el, amikorra a srác kialkudta az anyjától, hogy ezért a legszerényebb, legmértéktartóbb fogalmazással is gyönyörűnek mondható bizonyítványért lehessen egy kívánsága. Eredetileg három kívánságról lett volna szó, de IV. Julia ezt lealkudta a minimumra, így aztán dönteni kellett az egy kívánsága felől. IV. Louis némi töprengés után kivágta a rezet: az az egyetlen egy szerény kívánsága van, hogy lehessen három kívánsága. Nem éppen elveszett gyerek, értékeltük is leleményességét, ennek ellenére maradt az egy kívánság, amit a srác abban a kis élelmiszerboltban vélt teljesíthetőnek, amihez éppen odaértünk. Természetesen egy üveg kólát kért a jó bizonyítványért, s azért használom a természetesen kifejezést, mert annyira szereti ezt az üdítőitalt, hogy már óvodásként is átköltötte a „gólya, gólya, gilice” kezdetű gyermekdalt imígyen: „kóla, kóla, gilice”. Befordultunk tehát az üzletbe megvenni a kialkudott kólát. Ott, ugyebár, igen sok finom dolog tárul egy ilyen édes szájú gyerek elé, akinek persze nyomban meglódul a fantáziája, s azonnal látja magát, mondjuk, csokit enni, s ez a fantáziakép úgy rabul ejti, hogy ismét alkudozni kezd az anyjával, ezúttal egy csokitojásra, amiben izgalmas ajándék, vélhetően egy víziló lapul, s csak arra vár, hogy ő, aki egyébként jó bizonyítványt hozott haza (s ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni!), leegye róla a csokiburkot. A vége az lett, hogy megkapta a csokitojást. Megkérdeztem V. Juliát, elkerülendő a viszálykodást, kér-e ő is egyet. Nem kért. Mást sem. Érdekes ez a két gyerek. Nem hisztiznek, nem követelőznek, esetleg IV. Louis alkudozik egy kicsit, ám soha nem rendeztek a boltokban nagyjelenetet. Az egyik alkalommal hosszú idő után én mentem le vásárolni, s a két gyerek elkísért. Az üzletben ki akartam tenni magamért, talán némi lelkifurdalás is sarkallt azért, amiért elég keveset vagyok velük, így hát a kosárba tettem vagy két szebb és nagyobb csokoládét. Nekik. V. Julia megszólalt, hogy ezt tegyem vissza, mert drága, s mondta az árát is. Valóban drága volt. Rámutattam egy másikra, de ott is ingatta a fejét. Még a fiam is. Mondták az árát. Nem baj, kifizetem, ha szeretitek, mondtam én. Szeretik, de inkább ne. Elég lesz az a kicsi csoki is, mutatták. Szeretem, hogy ilyenek. Most, a valóban jó félévi bizonyítványt is egy üveg kóla és egy négyfelé osztott csokitojás társaságában ünnepeltük. Kirúgtunk a hámból.

Jaj, de badis!

Beszély egy kis politikusról, egy operettbetétről, s egy ünnepi vacsoráról IV. Louis nyolcadik születésnapján

Az idő borús, ha felnézek, az égbolton tumultuózus jeleneteket látok, mogorva felhők tülekednek odafent lihegve, mintha csak izzadnának a nagy tolongásban, cseppek hullnak az arcomra. Ettől azonban még nem akarok elkomorulni, kedveszegetté válni, tovább rontani ennek az amúgy is rosszkedvű népnek a hangulatát. Aki derűs, tovább él. Derűért én általában a fiamhoz, IV. Louishoz fordulok.

Ez a sokat szenvedett, ősz hajszálakkal megvert nyolc esztendős gyerek tele van életkedvvel, életerővel, s önmagában már ez is a létezés csodájának számít az én szememben. Tele van vele az egész lakás, felnőttesen politizál, ismeri a mindennapok országos és helyi politikai szereplőit, pártjait, véleménye van róluk, de a különböző szavak pontos jelentése éppúgy érdekli, mint a túlvilág titkai. Az óvodába alig lehetett elvinni, ám az iskolát az első perctől kezdve imádja, a tanító nénit nemkülönben, s miután ez egy őszinte gyerek, hatalmas erőfeszítésébe kerül, hogy a maga túláradó szeretetét ne mutassa ki a szokásos mindent elsöprő lendületével. A napokban bevallotta.

– Tudod, anya, énekórán csak néztem, néztem a tanító nénit, és majdnem kiszaladt a számon az a dal, hogy „jaj, cica, eszem azt a csöpp kis szád!”...

IV. Louis rettenetesen tud szeretni, a nagyanyjának a három lányunoka együtt nem hízelgett annyit, mint ez az egy fiú. Még szemtelenségében is kedves. Tegnap este például megmarkolászta az anyja hátsó felét, s elragadtatott pimaszsággal így szólt.

– Jaaajjj, de badis!

Azaz izmos. IV. Louis egyébként ezekben a napokban ünnepli nyolcadik születésnapját. Hasonló alkalmakkor, mint most is, így szól.

– Kedves családom, meghívlak benneteket vacsorázni a Petibe!

A legnagyobb ajándék, amit el tud képzelni, egy vacsora kedvenc vendéglőjében. Előfordult már, hogy elfogadtuk a meghívást. Megvacsoráztunk, finom volt. Evés után IV. Louis kivett a sótartóból egy fogpiszkálót, de kirántott vele egy másikat is. Felvette az asztalról, gondosan belemártogatta a borsba, aztán visszatette a helyére. A szeme nevetett.

– Na, családom, jó, hogy meghívtalak benneteket?

– Jó.

Egyébként én fizettem. Erre számít a mostani meghíváskor is.

A néző

Beszély arról, hogyan juthatunk el az esőerdőktől a kollégistákig

IV. Louis egyik kedvenc elfoglaltsága a televízió műsorának böngészése. Megjelöli az őt érdeklő filmeket, amelyek többsége a természetről szól, bemutatja például az esőerdőket, a majmokat, netán ismeretlen népeket, elpusztult kultúrák emlékeit, a tengerek élővilágát, elsüllyedt hajóroncsokat és azok kincseit. Szereti a vulkánkitöréseket és a földrengéseket is nézni, persze filmen, ám ez a „szereti” kifejezés nem pontos, ugyanis a gyerek fél, talán retteg is ezeket a pusztító természeti erőket látva, de mégsem fordul el, nem megy ki a szobából, megbabonázva figyeli a képernyőt, aztán pedig kérdezget, s e kérdések lényege az, hogy nálunk várható-e vulkánkitörés vagy földrengés, s amikor nemmel válaszolunk, még akkor is jó ideig foglalkoztatja a kérdés. Szívesen nézi a csillagokról, a bolygókról, a világmindenségről szóló filmbeszámolókat, egy kicsit alighanem ezeket látva is előveszi a borzongás, próbálja elképzelni a szinte elképzelhetetlent, s kérdez, egyebek között a világ keletkezéséről. Boldogan elidőz IV. Louis az állatokról szóló filmeknél is, ez a téma a szívét is megfogja, nem csupán az eszét, főleg a kölyökállatokért bolondul, s őket látva eszébe ötlik, hogy a tömbház udvarán, ahol lakunk, kismacskák születtek, viszont az ott élő kutyacsaládban már csak egyetlen kiskutya van.

De ha a leckéről van szó, mintha már nem is érdekelnék őt annyira az állatok, még a kicsik sem. Az anyja, IV. Julia kérdezget.

– Hogy hívják a bárány anyukáját?

IV. Louis mereng, ki tudja, hol jár gondolatban. Aztán, némi noszogatásra és aprócska segítséggel, válaszol.

– Birka.

– Hogy hívják még a birkát?

Látom a kölykön, hogy az esze megint máshol jár, de az anyja visszarángatja a valóságba.

– Na, hogy hívják még a birkát?

– Pörköltnek – vigyorog IV. Louis.

Amit egyébként imád. Most azonban mintha más érdekelné őkelmét. IV. Julia megpróbálja rávezetni.

– Hogy hívják azt az embert, aki a birkákra vigyáz?

– Csontos Gyuri bácsi – vágja rá a srác.

Reménytelen. Azért eljutunk valahogy a pásztorig, de a juhászhoz már csak nagy kerülőkkel sikerül odaérni. Amint megvan a juhász szó, amit oly régen vártunk, IV. Julia megpróbálja a juhra rávezetni a szórakozott nebulót.

– Na, akkor miket őriz a juhász?

– Birkákat.

Az az átkozott juh csak nem akar összejönni. Gondolatban elkóborolt a srác, talán vissza a televízió műsorához, alighanem a játékfilmekhez, melyek közül általában bejelöli a Kadétok és kollégisták című sorozatot. A bárányoktól a juhokig persze még mindig nem jutottunk el, amikor hirtelen felélénkül IV. Louis és megkérdezi.

– Ma este lesz a Kadétok és kommunisták?

Nevetünk, erre a túlpolitizált életre nagyon jellemző ez a nyelvbotlás.

– Nem kommunisták! – igazítja ki IV. Julia.

– Akkor szocialisták – helyesbít a fickó, ezzel a megjegyzésével is jelezve, mennyire odafigyel a híradásokra.

Lám, egy ilyen első osztályos fiú sem tudja kivonni magát a kampány hangulata alól. Pedig jobb lenne, ha maradnánk a kollégistáknál. Meg a vulkánoknál, a Mindenségnél, a kölyökállatoknál. A bárányoknál.

(Jegyzém 1994. május havának 18-dik napján)

Élenyedett kor

Történet a becsületről, az asszonyok asszonyáról, a harsány énekszóról és a gondok elhessentéséről

IV. Louis matek felmérője a vártnál gyengébben sikerült. A kölyök mély gyászban ült otthon az ebédnél.

– Majdnem elsüllyedtem a szégyentől! – mondta hüppögve.

– Sírtál? – kérdeztük.

– Folyt a könnyem, de nem bőgőztem.

Próbáltuk vigasztalni, hogy ne sírjon. Kifakadt.

– Hát mit csináljon az, akiben van egy kis becsület?

A felhők azonban tüneményes gyorsasággal elsuhantak a fiú homlokáról, hamarosan már énekelt, s amikor a rádióban felhangzott egy vérpezsdítő latin zeneszám, azonnal táncolni kezdett. Virtuóz módon tud riszálni. Néhány pillanat múlva odaperdült az anyja elé, mélyen meghajolt, mint egy igazi gavallér, s így szólt.

– Szabad egy táncra, hölgyem?

Meg sem várta az anyja válaszát, derékon ragadta, megpörgette, s elragadtatva fuvolázta.

– Isteni karcsúd van!

Azaz: dereka. Ilyen bók után természetesen a matek felmérő miatt kicsit még durcás anya elolvadt a gyönyörűségtől, s engedelmesen lépegetett a zene ütemére.

– Ó, te! Asszonyok asszonya! – sóhajtotta a srác túlfűtött hangon.

Később, amikor IV. Louis leült a napi leckéje mellé, a matek felmérőre célozva megkérdeztem.

– Ráhajtasz?

– Rá.

És ráhajtott. A szokottnál talán jobban figyelt legalább húsz percig, de néha még így is elragadta a könyvei mellől élénk fantáziája. Valahogy csak letudta a kölyök a napi penzumot, a szigorú anya le is ellenőrizte, s úgy látszik, minden rendben lehetett, mert a fiam diadalmasan menetelt a szoba felé, s harsány énekszó mellett masírozott a játékaihoz. Mellén egy kis cédula fityegett, melyről az ő írása fennen hirdette minden földi halandónak, milyen okos és ügyes ez a gyerek. Végre a kisautói mellé hasalhatott, berreghetett, túráztathatta a hangját, kúszhatott, mászhatott, s ettől rögtön őrült forgalom támadt a szűköcske lakásban.

Egy jó órányi száguldás után az oxigénről kérdezett. Elmondtam azt a keveset, amit tudok, végül kiböktem az oxigén Bugát Pál-adományozta nevét, amely azonban nem vert gyökeret a magyar nyelvben, csak egy nyelvújítás-korabeli epizód maradt: éleny. IV. Louisnak tetszett a szó-szörnyeteg, élvetegen görgette ide-oda a nyelvével, játszogatott vele, végül megkérdezte.

– Te már élenyedett korú vagy?

– Ha ezt most találtad ki, befonom a szemöldököm! – nevettem.

Ő meg ezen nevetett, még lefekvés után is. Én viszont már ekkorra visszazökkentem feszítő gondjaim közé, ám az megfordult a fejemben, milyen jó lenne ezeket a gondokat olyan hirtelen elhessenteni, ahogy IV. Louis tette a matek felmérő után. Hasznos lenne, még ilyen élenyedett korban is.

(Jegyzém 1994. június havának 2-dik napján)

{fel}