Körmendi Lajos:
A gyökeres állat

Verseghy Ferenc Elektronikus Könyvtár
Alapítva: 1999

<<< 3/2 >>>


Ló a mecsetben

      A VÁROS

 

hát mégis kiléptem

                   Seneca kádjából

                                   !

 

             a könyveim közé tűzött papírzászlóból

             papírhajót hajtogattam

             nyakik merültem a vízbe

 

             nem is fájt a nyiszálás

 

             lassan piros lett a víz

             a piros-fehér-zöld kis hajó

             libegett

             elázott

             elmerült

 

hát mégsem merültem el

                 !

 

             itt még tudnék

             élni

             talán

 

             azt hittem megölel

             a Város

             városom

 

eljöttem

itt vagyok

 

csak Julianna ölelt magához

a város

        úgy nézett rám

                       mint

Oldzsasz Szülejmen

lovára

a mecsetbéli

mohamedánok

 

 

      HÉTKÖZNAPOK

                                , amelyek oly kedvesek nekem,

      régi-régi hétköznapokról olvasok feljegyzéseket, parasz

      tok írták a papírra a szűk esztendők keserveit, a járvá

      nyokat,  egyéb csapásokat;  milyen  érdekes, mondod, na

      gyon  érdekes,  mondom,  meg  kellene írni egy közérzet

      történetét is

 

ez napló

diárium

Körmendiárium

én már nem verseket akarok írni

nem prózát akarok írni                    bár egyesek szerint

prózaíró

         vagyok

                pedig nem

ha Róza lennél bizonyára r ó z a í r ó lennék

 

ez napló

én naplóíró vagyok

                   aki

                      gondosan

                               följegyzi

                                         hogy

nagymosás van nálunk

                     (n)agymosás

         (nagymosáshoz    (n)agymosószer

                        !

 

milyen jó lenne

                t i s z t á n

                              élni

                                   !

 

van is hozzá mintánk

a mi mintánk

             a maminkánk

és

   apuci

         apuci

               a

                 pici

                      paci

                             MINTA ÉRTÉK NÉLKÜL

                                         nélkülözünk

                                         nélkülÖZÜNK

 

köszönjük

jól vagyunk

vagyok

 

olyan vagyok

             mint akit

                       kicsavartak

                                   akár

                                        a lepedő

                                                 (n)agymosás után

éppen nagymosás van nálunk

a nagymosásos napokat szeretem

 

           mi közöm a szirénkedő kolomokhoz?

           mi közöm a ribanc ünnepekhez?

 

           tengerek gyűlnek a számba –

                       köpni

                       kell

 

 

      MINDEN ESTE FŐZÖL

                                  ,   ma   éppen   lecsót,   most

      ment  le  a  paradicsom  ára,  amikor   már  kezd  rohadni:

      bevásároltál, főzöd a lecsót, esszük a lecsót, ízlik, kérde

      zed,   igen,  mondom,   de  az  eszem  egészen  máshol  jár

 

amíg ezt a lecsós Alföldet megemésztem

napkoloncos                                                   holdkoloncos

                I                                             A

                    N                                     G

 

                                      lépi

                                       az

                                       időt

 

amíg ezt a mocskos folyót felhörpintem

ékszerboltjában a bársonyos égnek ellobban a legszebb

                             gyémánt

 

                              szemed

és én hiába keresek

                    háromkirályokat

                                    az újszülött vershez

 

érdekes

rólad is

         az elmúlás

                    jut eszembe

méghozzá milyen gusztustalan módon

:”ékszerboltjában a bársonyos égnek”

                                                                   „pfuj!”

 

mennyivel

szebben ugat

Baudelaire kutyája

                                    :”...ilyen mocsok leszel, te drága...”

addig is

         kellene

                 valami

                        t e t t

                                !

                                  de nálunk

         csak

              bikahomlokú pinákkal

                                   szabad

                                          viaskodni

ez aztán a tett

igazi

     „szexmendi”-s (Zalán Tibor)

                                tett

 

szex-tett

          ha többet tesszük

                            gruppenszextett

?. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . ?

 

éjszakánként

             nem

                 vonítok

                         a Holdra

 

elegem van

elegem van barátaim

 

a barátaim azt hiszik

                      ismernek

most

titkos terveket

                vélnek kiolvasni

                                 tekintetemből

 

             „ . . . . . . . . . . . ”

 

úgy gondolják hogy

 

           ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! !

 

és ráadásul

 

           ? ? ? ? ? ? ? ? ? ? ? ? ? ?

 

szerintük

          ez

             azt jelenti

                         hogy

                              szorgalmasan

                                           tanulok

                                                   j á r o m u l

                                                                 ?

 

kapkodom a levegőt

                   akár

                        az éjszakákat

                                      átvirrasztó

                                                  erdőtűz

 

fulladok

talán

      tán

          metán

                metánhuzat

                           netán huzat

                                       a légutakban

 

nincs levegő már a motyogáshoz sem

pedig szeretném

                elmondani

pedig szeretném

                ha megértenétek

 

pedig

      megérthetnétek

                     az

                        életemet

olyan

egyszerű

: én már kivert kutya is

                          i t t

                                 akarok lenni

 

ezen

      a

         lecsós

                 Alföldön

 

 

      A PARK

                ,  amelyet  1884-ben  alakítottak  ki  Fogarasi

      Gábor  műkertész  tervei  alapján, 1906-ban tégla lábazat

      ba épített kovácsoltvas  kerítéssel vették körül (ezt már

      lebontották),  s  amelyen  még  egy  Niemetz nevű temesvá

      ri műkertész  is  rajtahagyta ujjlenyomatát a tér rendezé

      sére kiírt országos pályázat megnyerése után; íme a park,

      ahol a lányokkal,  s ahol még ma is szívesen, ahol nagyra

      nőttek a fák

 

fák . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . tűz

 

             milyen pusztító a képzeletem

                         !

 

                   a tűzből egy

                   halott dalolt

                   megunta és

                   hamvába holt

 

fa

    aesculus hippocastanum

                            homloka megjelölve

 

a fák

       m i n d e n t

                      láttak/látnak

tanúk

akárcsak a naplóírók

                                   Barbaricumban a tanúkat

                                   ki szokták

                                   irtani

 

olyan fanyar vagyok ma

fanyarka

          amelanchier canadensis

 

 

 

ülök a parkban

ülök egy fanyarka testvéreként

a városszélek

               megözvegyült

                             házaira

                                      gondolok

 

talán

       alszom is

                  fűrészvijjogású álmaim vannak

 

szánakozva néznek ama kolomposok

                                  :„sajnáljuk, hogy ez ű

                                   szíve oly keserű”

nem látják

hogy én már fa vagyok

fa

„olyan gyökeres állat” (Apáczai Csere János)

amely

                                I T T

                                                                      akar

gyökeret ereszteni

itt

ahol a lányokkal

ahol még ma is szívesen

 

itt

ahol a catalpa bignonioides

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

                             nag

                             yra

                             nőa

                             lán

                             yok

                             szá

                             jáb

                             a n

 

 

      A PUSZTA

                   , ahol  megnéztük a szép  és ritka  élővi

      lágot, megmutattam neked a széki  pacsirtát, amely szá

      zadok óta itt  fészkel és nem  költözik  el a szomszéd

      pusztákra sem, inkább kipusztul; miért tagadjam, ehhez

      a  madárhoz  hasonlítom  magam,  én  is  így  vagyok a

      Várossal,  városommal,  mondtam, ami akkor, ott hitele

      sen hangzott csakhát

 

valahogy ki kéne mondani a szót

                                 : „hazám”

                                            !

 

egyszerűen csak

                  hazám

                          világ világa

                          virágnak virága

 

                  hazám

egyszerűen csak

 

 

 

de

     ki mondja ki

                   ?

                   egy hazafi

                   egy Hazafi Verai

                   egy hazai fifika

                   egy haza-fika

                   ?

 

csak

      a hónaljszagú szél

                          sutyorogja

hogy

     siratóasszonyok

                      mászkálnak

                                  az Alföld

                                            arcán

                                                  akár a legyek

 

felrángatják

             a házak

                     szemhéjait

 

zsupfedelű fejek

                 rohadnak

                          a dísztribünökön

 

szalmazsákok

             füstölögnek

                         a szalonnás

                                     mellkasokban

 

disznók

        turkálnak

                  a felszántott homlokúak

                                          kerítetlen

                                                     szívében

 

szomorú madarak

                osonnak át

                           az idegbeteg

                                        autóutakon

 

melynek mentén

               sok-sok

                       egzotikus

                                 bennszülött

                                             ácsorog

 

 

            zsíros a kalapjuk

            borostás az álluk

            munkásruhának mondják

            jellegzetes viseletüket

            az útikönyv szerint

            gumicsizmában járnak

            egy csomag

                       cigarettáért

            egy üveg

                     tüzes vízért

            már fényképezhetik őket

                                    Örök Emlék

                                    ÖRÖK EMLÉK

                                    ÉREZZE JÓL MAGÁT

                                    VÁROSUNKBAN

                                    HAZÁNKBAN

                                    BARBARICUMBAN

                                    !

 

és

   csak

        a loboncos

                   záporok

                           ütik

                                a pocakos

                                          vasárnapokat

hogy

     NE ÉREZZE JÓL MAGÁT

N E É R E Z Z E J Ó L M A G Á T

 

 ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! !

 

csak

     a tüskés akácok

                     verik

                           az ablakot

                                      kétségbeesetten

 

miközben

         a szobánk díszhelyén álló

                                   egyszemű

                                            kalyibán

 

kikönyököl és műveltségből

                           leckéket ad Kalibán

 

csak a

       szeméttől

                 fuldokló

                          folyók

                                 vésik

                                       az árterek

                                                  arcára

 

csak

     a hófúvások

                 írják

                       a puszta

                                homlokára

hogy nincs többé nincs többé nincs többé nincs többé

nincs

      többé

            aranykor

                     hogy

                          nincsenek

                                    érvek

 

 

hogy

     véget értek

                 a

                    h o r a t i u s i

                                      évek

 

 

      A TÉL

              , amelyről azt hittük, nem akar eltakarodni, nem

      volt  kályhánk,  állandóan  az  1876-os,  ama  nevezetes

      Hegyeli fergeteg járt az eszemben, amikor olyan hó volt,

      hogy egyik háztetőről a másikra lehetett átmenni: nos, a

      tél, amikor vacogtunk, s amikor úgy éreztem

 

kihűlt

       ágyamra

               fekete

                      huzatot

                              húzott

az

éjszakát

 

            nyárfa

            fanyar

            füstje

            száll

 

fázom

a tüdőmben

           ropog

                 a

                   hó

bitang élet

            mondhatnám

                       ha ez

                             még

                                 jelentene

                                           valamit

 

bitang

trombitahang

trombita

trombitó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

                                                        trombitón játszom

 

           úgy száll a dal mint az orkán

           te is fújod egy mahorkán

 

           horkan

           az éj

           füllentésnyi

           az álom

 

           fázom

           éhes vagyok

           csak fáradt lavinák

                               csúsznak

                                        le

                                           gyomromba

 

ilyenkor

az emberélet útjának felén

álmában felsír az ember

az emberélet útjának felén

megdajkálom

az egyszer volt                                               hol nem lesz

                                   szép

                               Magyarországot

 

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

 

kövek

      patái

            dobognak

                     dobhártyámon

 

 

 

 

 

                hegyomlás

 

 

 

 

                ?

                ?

 

 

 

 

 

 

                álom

 

 

      AZ ÁGY

                 , abban  a  szobában,  ahol laktunk, lakunk,

      ahol te meg én, s ahol k ö z b e n azon  gondolkodom, a

      ti utcátok is leégett-e 1834. május 23-án, s nem tudom,

      miért érdekes ez most, amikor

 

emlegetnem

           kéne

                satus

                      combjaidat

                                 szárnyas

                                          szavakat

                                                   szólva

 

           a föld mélyéből harangszó szivárog

           éjszaka jön

           várod

 

csípődet

         kiszámított

                     természetességgel

                                       ringatod

                                                alattam

 

és elvárod

           hogy erről

                      egy

                          hajó

                               jusson

                                      eszembe

 

örülnél ennek a sornak

                           n   i   e   t   r   a

                       :„t  g r b t g e t m a t d”

                          e  e   e   l   e   j

de hát ez egy

              baromság

finomat

        keféltünk

ennyi volt az egész

ez is nagy szó

hiszen

       dugig

             voltam

                    halálvággyal

                                 mint

                                      egy

                                          igazi

kkkkkkkkkkkkkkköööööööööööööööllllllllllllllltttttttttttttttőőőőőőőőőőőőőőő

 

búcsúzkodtam

 

             :„elhagyni ágybéli mézes tüzeket

              házamat

              testemet”

kivülről

         figyeltem

                   magamat

            :önnön terhét görgeti kőkonok

             kőember

             pokolbéli korokból

             föl

             föl

             hallgat teli torokból

 

meg

jött az éj / szíved

nek ürmösbor az álom / jövőd kital                                    ÁLOM

                                                                      álom

                                                                      édes álom

álmomban csak a politika bonyolult

az élet

        egészen

                egyszerű

olyan egyszerű

mint a

       „hullaház deszkája” (Vladimir Holan)

arasznyira

           a

             verstől

 

satus

      combjaid

               közt

 

abban

      a szobában

                 ahol

                      lakunk

 

ahol te meg én

ahol

     k ö z b e n

szép

     képeket

             látok

                   :pokolszínű rózsa lobban az éjben

                    ég a házam

 

                    égjen

                    !

                    !

 

 

      QUO VADIS

                   ?. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

 

azt mondják

            az

               életemben

                         vargabetű

                                   a

                                     Város

                                        városom

 

vargabetű

?

VargaJulibetű

!

 

nincs hova menni

 

falfehéren áll

               Európa

 

akár

     Dosztojevszkij

                    a

                      vesztőhelyen

 

a

  felcsinált

             lányok

                    öléig

                          csap

                               a tengerek

 

                                           epileptikus habja

 

elfogyó népek

hajigálják

a

kavicsot

a

nyelvük

alá

 

a Városban

           városomban

                      itt

                          Barbaricum

                                     közepén

                                       nincs

                                       kavics

 

nincs

kavics

egyesek szerint

                   az ide

                   ügető

                   igető

                   szava

                   hihető

 

én azonban

           már

               az

                  Istennek

                           sem

                               hiszek

                                      el

                                         semmit

 

 

                          nyelvem alatt

 

 

                          márványszobrok

 

 

                          görögnek

 

 

                          a

 

 

                          kavicslét

 

 

                          felé

 

 

 

 

 

                          elindulok

                          és

                          kérdé

                          az

                          Úr

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

                          : „Quo vadis, domine?”

 

 

                          „Haza mennék, amice.”

 

 

 

 

                          (1982)

{fel}