|
|
Körmendi Lajos: |
Verseghy Ferenc
Elektronikus Könyvtár |
|
Ló a mecsetben
A VÁROS
hát mégis kiléptem
Seneca kádjából
!
a könyveim közé tűzött papírzászlóból
papírhajót hajtogattam
nyakik merültem a vízbe
nem is fájt a nyiszálás
lassan piros lett a víz
a piros-fehér-zöld kis hajó
libegett
elázott
elmerült
hát mégsem merültem el
!
itt még tudnék
élni
talán
azt hittem megölel
a Város
városom
eljöttem
itt vagyok
csak Julianna ölelt magához
a város
úgy nézett rám
mint
Oldzsasz Szülejmen
lovára
a mecsetbéli
mohamedánok
HÉTKÖZNAPOK
, amelyek oly kedvesek nekem,
régi-régi hétköznapokról olvasok feljegyzéseket, parasz
tok írták a papírra a szűk esztendők keserveit, a járvá
nyokat, egyéb csapásokat; milyen érdekes, mondod, na
gyon érdekes, mondom, meg kellene írni egy közérzet
történetét is
ez napló
diárium
Körmendiárium
én már nem verseket akarok írni
nem prózát akarok írni bár egyesek szerint
prózaíró
vagyok
pedig nem
ha Róza lennél bizonyára r ó z a í r ó lennék
ez napló
én naplóíró vagyok
aki
gondosan
följegyzi
hogy
nagymosás van nálunk
(n)agymosás
(nagymosáshoz (n)agymosószer
!
milyen jó lenne
t i s z t á n
élni
!
van is hozzá mintánk
a mi mintánk
a maminkánk
és
apuci
apuci
a
pici
paci
MINTA ÉRTÉK NÉLKÜL
nélkülözünk
nélkülÖZÜNK
köszönjük
jól vagyunk
vagyok
olyan vagyok
mint akit
kicsavartak
akár
a lepedő
(n)agymosás után
éppen nagymosás van nálunk
a nagymosásos napokat szeretem
mi közöm a szirénkedő kolomokhoz?
mi közöm a ribanc ünnepekhez?
tengerek gyűlnek a számba –
köpni
kell
MINDEN ESTE FŐZÖL
, ma éppen lecsót, most
ment le a paradicsom ára, amikor már kezd rohadni:
bevásároltál, főzöd a lecsót, esszük a lecsót, ízlik, kérde
zed, igen, mondom, de az eszem egészen máshol jár
amíg ezt a lecsós Alföldet megemésztem
napkoloncos holdkoloncos
I A
N G
lépi
az
időt
amíg ezt a mocskos folyót felhörpintem
ékszerboltjában a bársonyos égnek ellobban a legszebb
gyémánt
szemed
és én hiába keresek
háromkirályokat
az újszülött vershez
érdekes
rólad is
az elmúlás
jut eszembe
méghozzá milyen gusztustalan módon
:”ékszerboltjában a bársonyos égnek”
„pfuj!”
mennyivel
szebben ugat
Baudelaire kutyája
:”...ilyen mocsok leszel, te drága...”
addig is
kellene
valami
t e t t
!
de nálunk
csak
bikahomlokú pinákkal
szabad
viaskodni
ez aztán a tett
igazi
„szexmendi”-s (Zalán Tibor)
tett
szex-tett
ha többet tesszük
gruppenszextett
?. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . ?
éjszakánként
nem
vonítok
a Holdra
elegem van
elegem van barátaim
a barátaim azt hiszik
ismernek
most
titkos terveket
vélnek kiolvasni
tekintetemből
„ . . . . . . . . . . . ”
úgy gondolják hogy
! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! !
és ráadásul
? ? ? ? ? ? ? ? ? ? ? ? ? ?
szerintük
ez
azt jelenti
hogy
szorgalmasan
tanulok
j á r o m u l
?
kapkodom a levegőt
akár
az éjszakákat
átvirrasztó
erdőtűz
fulladok
talán
tán
metán
metánhuzat
netán huzat
a légutakban
nincs levegő már a motyogáshoz sem
pedig szeretném
elmondani
pedig szeretném
ha megértenétek
pedig
megérthetnétek
az
életemet
olyan
egyszerű
: én már kivert kutya is
i t t
akarok lenni
ezen
a
lecsós
Alföldön
A PARK
, amelyet 1884-ben alakítottak ki Fogarasi
Gábor műkertész tervei alapján, 1906-ban tégla lábazat
ba épített kovácsoltvas kerítéssel vették körül (ezt már
lebontották), s amelyen még egy Niemetz nevű temesvá
ri műkertész is rajtahagyta ujjlenyomatát a tér rendezé
sére kiírt országos pályázat megnyerése után; íme a park,
ahol a lányokkal, s ahol még ma is szívesen, ahol nagyra
nőttek a fák
fák . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . tűz
milyen pusztító a képzeletem
!
a tűzből egy
halott dalolt
megunta és
hamvába holt
fa
aesculus hippocastanum
homloka megjelölve
a fák
m i n d e n t
láttak/látnak
tanúk
akárcsak a naplóírók
Barbaricumban a tanúkat
ki szokták
irtani
olyan fanyar vagyok ma
fanyarka
amelanchier canadensis
ülök a parkban
ülök egy fanyarka testvéreként
a városszélek
megözvegyült
házaira
gondolok
talán
alszom is
fűrészvijjogású álmaim vannak
szánakozva néznek ama kolomposok
:„sajnáljuk, hogy ez ű
szíve oly keserű”
nem látják
hogy én már fa vagyok
fa
„olyan gyökeres állat” (Apáczai Csere János)
amely
I T T
akar
gyökeret ereszteni
itt
ahol a lányokkal
ahol még ma is szívesen
itt
ahol a catalpa bignonioides
nag
yra
nőa
lán
yok
szá
jáb
a n
A PUSZTA
, ahol megnéztük a szép és ritka élővi
lágot, megmutattam neked a széki pacsirtát, amely szá
zadok óta itt fészkel és nem költözik el a szomszéd
pusztákra sem, inkább kipusztul; miért tagadjam, ehhez
a madárhoz hasonlítom magam, én is így vagyok a
Várossal, városommal, mondtam, ami akkor, ott hitele
sen hangzott csakhát
valahogy ki kéne mondani a szót
: „hazám”
!
egyszerűen csak
hazám
világ világa
virágnak virága
hazám
egyszerűen csak
de
ki mondja ki
?
egy hazafi
egy Hazafi Verai
egy hazai fifika
egy haza-fika
?
csak
a hónaljszagú szél
sutyorogja
hogy
siratóasszonyok
mászkálnak
az Alföld
arcán
akár a legyek
felrángatják
a házak
szemhéjait
zsupfedelű fejek
rohadnak
a dísztribünökön
szalmazsákok
füstölögnek
a szalonnás
mellkasokban
disznók
turkálnak
a felszántott homlokúak
kerítetlen
szívében
szomorú madarak
osonnak át
az idegbeteg
autóutakon
melynek mentén
sok-sok
egzotikus
bennszülött
ácsorog
zsíros a kalapjuk
borostás az álluk
munkásruhának mondják
jellegzetes viseletüket
az útikönyv szerint
gumicsizmában járnak
egy csomag
cigarettáért
egy üveg
tüzes vízért
már fényképezhetik őket
Örök Emlék
ÖRÖK EMLÉK
ÉREZZE JÓL MAGÁT
VÁROSUNKBAN
HAZÁNKBAN
BARBARICUMBAN
!
és
csak
a loboncos
záporok
ütik
a pocakos
vasárnapokat
hogy
NE ÉREZZE JÓL MAGÁT
N E É R E Z Z E J Ó L M A G Á T
! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! ! !
csak
a tüskés akácok
verik
az ablakot
kétségbeesetten
miközben
a szobánk díszhelyén álló
egyszemű
kalyibán
kikönyököl és műveltségből
leckéket ad Kalibán
csak a
szeméttől
fuldokló
folyók
vésik
az árterek
arcára
csak
a hófúvások
írják
a puszta
homlokára
hogy nincs többé nincs többé nincs többé nincs többé
nincs
többé
aranykor
hogy
nincsenek
érvek
hogy
véget értek
a
h o r a t i u s i
évek
A TÉL
, amelyről azt hittük, nem akar eltakarodni, nem
volt kályhánk, állandóan az 1876-os, ama nevezetes
Hegyeli fergeteg járt az eszemben, amikor olyan hó volt,
hogy egyik háztetőről a másikra lehetett átmenni: nos, a
tél, amikor vacogtunk, s amikor úgy éreztem
kihűlt
ágyamra
fekete
huzatot
húzott
az
éjszakát
nyárfa
fanyar
füstje
száll
fázom
a tüdőmben
ropog
a
hó
bitang élet
mondhatnám
ha ez
még
jelentene
valamit
bitang
trombitahang
trombita
trombitó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
trombitón játszom
úgy száll a dal mint az orkán
te is fújod egy mahorkán
horkan
az éj
füllentésnyi
az álom
fázom
éhes vagyok
csak fáradt lavinák
csúsznak
le
gyomromba
ilyenkor
az emberélet útjának felén
álmában felsír az ember
az emberélet útjának felén
megdajkálom
az egyszer volt hol nem lesz
szép
Magyarországot
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
kövek
patái
dobognak
dobhártyámon
hegyomlás
?
?
álom
AZ ÁGY
, abban a szobában, ahol laktunk, lakunk,
ahol te meg én, s ahol k ö z b e n azon gondolkodom, a
ti utcátok is leégett-e 1834. május 23-án, s nem tudom,
miért érdekes ez most, amikor
emlegetnem
kéne
satus
combjaidat
szárnyas
szavakat
szólva
a föld mélyéből harangszó szivárog
éjszaka jön
várod
csípődet
kiszámított
természetességgel
ringatod
alattam
és elvárod
hogy erről
egy
hajó
jusson
eszembe
örülnél ennek a sornak
n i e t r a
:„t g r b t g e t m a t d”
e e e l e j
de hát ez egy
baromság
finomat
keféltünk
ennyi volt az egész
ez is nagy szó
hiszen
dugig
voltam
halálvággyal
mint
egy
igazi
kkkkkkkkkkkkkkköööööööööööööööllllllllllllllltttttttttttttttőőőőőőőőőőőőőőő
búcsúzkodtam
:„elhagyni ágybéli mézes tüzeket
házamat
testemet”
kivülről
figyeltem
magamat
:önnön terhét görgeti kőkonok
kőember
pokolbéli korokból
föl
föl
hallgat teli torokból
meg
jött az éj / szíved
nek ürmösbor az álom / jövőd kital ÁLOM
álom
édes álom
álmomban csak a politika bonyolult
az élet
egészen
egyszerű
olyan egyszerű
mint a
„hullaház deszkája” (Vladimir Holan)
arasznyira
a
verstől
satus
combjaid
közt
abban
a szobában
ahol
lakunk
ahol te meg én
ahol
k ö z b e n
szép
képeket
látok
:pokolszínű rózsa lobban az éjben
ég a házam
égjen
!
!
QUO VADIS
?. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
azt mondják
az
életemben
vargabetű
a
Város
városom
vargabetű
?
VargaJulibetű
!
nincs hova menni
falfehéren áll
Európa
akár
Dosztojevszkij
a
vesztőhelyen
a
felcsinált
lányok
öléig
csap
a tengerek
epileptikus habja
elfogyó népek
hajigálják
a
kavicsot
a
nyelvük
alá
a Városban
városomban
itt
Barbaricum
közepén
nincs
kavics
nincs
kavics
egyesek szerint
az ide
ügető
igető
szava
hihető
én azonban
már
az
Istennek
sem
hiszek
el
semmit
nyelvem alatt
márványszobrok
görögnek
a
kavicslét
felé
elindulok
és
kérdé
az
Úr
: „Quo vadis, domine?”
„Haza mennék, amice.”
(1982)