Alföldy Jenő
A tények talaján

Valachi Anna egy régebbi és két újabb József Attila-könyvéről
(József Jolán, az édes mostoha – Egy önérvényesítő nő a XX. század
első felében; „Irgalom, édesanyám...” – A lélekelemző József Attila
nyomában; „Amit szívedbe rejtesz...” – József Attila égi és földi
szerelmei) és egy drámájáról („Minket, Gyuszi, szeretni kell”)

Valachi Anna „Irgalom, édesanyám...” – A lélekelemző József Attila nyomában és „Amit szívedbe rejtesz...” – József Attila égi és földi szerelmei című irodalomtörténeti könyve egy-egy témakör alapján tekinti át a költő életét és műveit. Műfajukat így határoznám meg: tematikus monográfiák. A szerző nem a 2005-ös József Attila-centenáriumra, hanem – szakmai megfontolásból – egy évvel később jelentette meg azt a két könyvét, amelyekkel láthatóvá tette és megkoronázta a nagy költőnek szentelt, húsz éve tartó kutatómunkáját. Nem használta ki a közérdeklődést ideiglenesen felajzó centenáriumi kampányidőszakot, hanem megvárta, míg az évfordulóra megjelennek a József Attila-irodalom újabb adatai, s rájuk is támaszkodhat műveiben. Hogy milyen meglepetésekkel szolgált a centenáris időszak, arra csak egy példát hozok fel. Szőke György kutatásai szerint születésekor József Attilát – a költő közismert, Curriculum vitae című, vallomásos írásától eltérően – nem görögkeletinek, hanem reformátusnak jegyezték be; a görögkeleti vallást csak a születési anyakönyvi kivonatában tüntették fel. Ez az „apróság” is segít megérteni József Attila több világvallás iránti érdeklődését, illetve kritikai hajlandóságát.

A részkutatásokhoz Valachi Anna maga is hozzájárult: tavaly, a százéves évfordulón a József Jolán, az édes mostoha – Egy önérvényesítő nő a XX. század első felében című, önállóan búvárolt adatokban bővelkedő kötetével tisztelgett kedves költője emlékének. Ez is szervesen kapcsolódik a József Attila-irodalomhoz, hiszen József Jolán a költő „pótanyjaként”, levelezőtársaként és életrajzírójaként (egy igaz 1940-es és egy hamis 1950-es könyv írójaként) egyaránt megkerülhetetlen személyiség. Valachi Anna e munkájában mégis József Jolán (1899-1950) a főszereplő: a század első felében (az öccse halála utáni tizenhárom évét is beleszámítva) a proletársorból feltörekvő, előnyös adottságaival és tehetségével érvényesülni akaró – s e szándékát sokban meg is valósító – nőtípust képviseli. A karrier a ferencvárosi Világ mozi cukorkaárus lányának tizenöt évesen kötött házasságával kezdődött – Magyarország tornászbajnoka vette feleségül –, három további frigykötéssel, színésznősködéssel, kártyaszalonnal és tollforgatással folytatódott, s a Rákositói-Révaitól kapott Kossuth-díjjal tetőződött be a protokollszemélyiséggé előlépett asszony sorsa. Érdemekről és gyarlóságokról – a szigorú öcsöt idézve bizonyos „prostitúcióról” – egyaránt szó esik (a Hazám szavaival a „zsoldos a férfi, a nő szajha” fogalma jegyében). Jolán nem csupán József Attila életrajzának nélkülözhetetlen mellékszereplője, és nemcsak a költő életrajzához szolgál értékes adatokkal (noha ezért beszélünk róla egyáltalán), hanem ő maga is érdekes „regényhőssé” válik a könyv lapjain: sorsával és személyiségjegyeivel alkalmat adott Valachi Annának arra, hogy nagy filológiai apparátust megmozgató művét regényszerűen izgalmas monográfiába öntse.

Ez a már két kiadást megért sikerkönyv azért is fontos, mert a szerző József Attila életével, költészetével és korával foglalkozó újabb irodalomtörténeti műveiről is hasonlókat mondhatok. Valachi Anna két újabb könyvével sem csupán a filológiai hűség szempontjából értékes életrajzi, műelemzői és pszichológiai-oknyomozó irodalomtudományi kiadványok számát gyarapítja, hanem az érdekes és olvasmányos művek iránti várakozásokat is kielégíti. A temérdek régi és új adalék feldolgozása során jól kamatoztatta személyiségfelidéző képességeit, a dokumentumok sokaságából kibontakozó emberi sors iránti érzékenységét. E tulajdonságokkal s az értekező próza és a megjelenítő stílus közt biztosan egyensúlyozó kifejezésmóddal jellemezhetem Valachi Anna sajátos dokumentarista íróegyéniségét. (Ilyenként engem Száraz Györgyre emlékeztet, a tudományos igénnyel dolgozó közíróra, illetve a dokumentumokból építkező drámaíróra.)

Az emberek információéhsége növekszik az idő előrehaladtával, az adattároló és közvetítő eszközök, az elektronika és a számítástechnika felgyorsult fejlődésével. Ez valószínűleg visszahat ízlésünkre: még több hírt és jóval nagyobb fokú megbízhatóságot várunk, mint régebben (számolva persze az adatközlésbe avatkozó, a sorok közti olvasásra késztető, „finomodó” manipulációval). Ellentétes nézetek, politikai, világnézeti, szakmai és magánérdekek csapnak össze a József Attila-i életmű kutatása és értelmezése örvén, s ez bizonyos tekintetben jó: bizonysága annak, hogy a költő ma is elevenen hat, mert könnyen aktualizálható gondolatai még mindig parázs vitákat gerjesztenek. Ez csak maradandó művekkel fordulhat elő. Van persze hátránya is ennek: akadnak, akik úgy vélik, hogy a József Attila-irodalommal foglalkozni csak külön egyetemi jogosítványokkal szabad. Ha ezt Németh Andor és Bálint György, Gyertyán Ervin és Beney Zsuzsa (s még jó néhány kitűnő egyetemen kívüli irodalmár) tudta volna, akkor most sokkal szegényebb volna a József Attila-irodalom. Szerencsére Valachi Anna sem hallgat az ilyen előítéletekre, és általában az egyetemi emberekre sem jellemző a kasztszellem.

József Attila életműve (ami nemcsak a költői-írói mű, hanem a benne tükröződő és kifejeződő élet is) több szempontból végiggondolható. Bizonyságot szolgáltatnak erről mindazok a művek, amelyek markánsan kimutatják egy-egy eszmei vagy esztétikai magatartásforma kifejlődését, érvényesülését és módosulásait József Attila műveiben. Gyertyán Ervin könyvei például mélységükben mutatták be József Attila társadalmi harcait és ideológiai fejlődését az anarchista, majd szocialista forradalmiságtól az egyetemes humanizmusig. Németh G. Béla bölcseleti vizsgálódásai a bergsoni időfelfogás és az egzisztencialista létfilozófiák (Jaspers, Heidegger) hatásáról, illetve a József Attila-versekkel kimutatható megfeleléseikről világosítanak fel; Beney Zsuzsa ihletett esszéi József Attila istenképéről és halálösztönének elhatalmasodásáról adnak képet a költő utolsó három esztendejében. N. Horváth Béla verselemzéseivel s különösen a költő és a folklór viszonyának nyomon követésével hívta magára a figyelmet. Szigeti Lajos Sándor motívumvizsgálataival vagy Bagdy Emőke és mások lélektani megközelítéseikkel, Bókay Antal, Lengyel András, Szőke György, Tamás Attila és mások elemzéseivel csak jelzésszerűen utalhatok a kutatás lankadatlanságára; a jelek szerint Tverdota György széles körű munkája Szabolcsi Miklós impozáns nagymonográfiájánál is nagyobb teljességre törekvő művet ígér. E néhány kiemelkedő példa már érzékeltetheti, hogy a József Attila-irodalom messze meghaladja bármely más klasszikusunk utólagos fogadtatását, például Vörösmartyét, Adyét, Radnótiét. Összterjedelmével és a vizsgálatok sokszempontúságával egyaránt. Ám ahogy Valachi Anna írja, a munka még korántsem fejeződött be: a kimeríthetetlenül gazdag, sokoldalú életmű rengeteg további feltárnivalót rejt, s még mindig előkerülhetnek lappangó kéziratok, adatok.

Az „Irgalom, édesanyám...” című könyv tudományos értelemben lélektani monográfiának, művészi értelemben (Martin du Gard-ra utalva) „egy lélek történetének”, azaz lélektani regénynek nevezhető. Az „Amit szívedbe rejtesz...” pedig József Attila szerelmeinek története, a témakörhöz kapcsolódó dokumentumokban és verselemzésekben. A szerző közvetlen célja nem annyira versek teljességre törekvő esztétikai átvilágítása, hanem elsősorban az, hogy kiépítse a költői egyéniséghez vezető utakat, s így hozzájáruljon egy majdani, minden előzőnél megbízhatóbb pályaképhez, amelyet ő vagy mások állítanak össze. Örülnék, ha idővel József Attila társadalmi harcairól és világnézeti fejlődésének, filozófiai nézeteinek és a népi gondolathoz való, sajátos viszonyának is könyvet szentelne. (A költő egy időben rokonszenvezett a népiekkel, de a Gömbös-féle megvesztegetési kísérlet hatására ellenfeleinek tartotta őket, majd a Márciusi Front idején ismét szövetségeseket látott bennük.) Nem tudom, e témakörök mindegyikéhez van-e affinitása, de azt látom, hogy alapossága, megbízhatósága s a téma iránti fogékonysága a munka folytatására jelöli. A költő „istenes” (Istennel, illetve Isten hiányával perlő) verseire például kiemelkedően szép fejezetet szánt a József Attila égi és földi szerelmei című kötetben, mintegy az „égi szerelem” szemléltetéséül. (A szerző értelmezésében az égi szerelem nemcsak Flóra eszményítését jelenti – az ég vizében kékítőt oldó mama iránti, ellentmondásos – eszményítő és istenkáromló – érzésekre is utal.)

Valachi Anna nézeteit sem konzervatív, sem neofita elfogultságok nem terhelik. Például a Bérmunkás-ballada, A tőkések hasznáról, a Vigasz, A város peremén, a Külvárosi éj, a Munkások vagy a Forgolódnak a tőkés birodalmak című versét nem áldozza föl napjaink divatos, fonákra fordult módon „vonalas” esztétikáinak kedvéért. Bízom a szerzőben, hogy a költő faluképét, a paraszti nép iránti szolidaritásérzékét, az anyanyelv és a haza iránti szeretetét és felelősségérzetét is ugyanolyan érzékenységgel tárja majd föl, mint ahogy mostani könyveiben a nőkhöz, a családhoz, a szerelemhez vagy a pszichoanalízishez s a halálösztönhöz, haláltudathoz fűződő költészetét kezeli. József Attilával kapcsolatban Valachi Anna eddig a költő szerelmei és pszichoanalitikai „pokolraszállása” terén mélyítette el legjobban ismereteit és érvényesítette legeredményesebben kombinációs készségét. Egyik legfontosabb fölismerése – érvek, bizonyítékok sokaságával támasztotta alá –, hogy a költő idegrendszerében meglevő (s az utolsó években felfokozott) labilitást nem az elfajuló „betegség” számlájára kell írni – ez túlságosan kényelmes megoldás. Másról van szó: József Attila végzetesen kockázatos kísérletet folytatott saját mélylélektani önelemzésével, s ez egyrészt a világirodalomban is egyedülálló költői fölismerésekre vezette, másrészt életképtelenné tette. Végzetes vállalkozása – Faustnál faustibb kalandja – elkerülhetetlenné tette korai halálát; művét a magasba emelte, őt magát pedig a sínekre lökte.

A sok-sok életrajzi adalékot Valachi Anna nem pusztán a pozitivista adatgyűjtő szenvedélytől hajtva kutatta föl és rendezte témakörökbe. Az életrajzi dokumentumok és a versek rejtett üzeneteiről írott, stílusvizsgálati szempontból is kitűnően hasznosítható észrevételei főként a költői személyiség megértését szolgálják. József Attila önmagával könyörtelen alászállása a lélek alvilágába, „pokoljárása” s a szokványos értelmezést nem tűrő szellem és a szerelem nyomon követése izgalmasan áll össze ezekben a könyvekben az emberi lényeget felmutató sorstörténetté. A költői személyiséget akarja megérteni Valachi Anna, és jól tudja, hogy ez az út vezet egyenesen a József Attila-i mű esztétikai birtokba vételéhez. A lélektani és az életrajzi vizsgálódás átfedésekkel jár és összefonódik, s olykor szükségképpen ismétlődésekre készteti a szerzőt a két könyv más-más aspektusból végzett sorsanalízisében, ám ezek az ismétlődések nagyon is indokoltak. Csupán egy példa: a világirodalmi rangú szerelmes költemény, az Óda éppúgy vizsgálható mélylélektani oldalról, mint a szerelmi életepizód szempontjából. A poétikai szempontokat persze mindkét esetben figyelembe kell venni. A költői forma vizsgálata az Óda esetében rendkívül tanulságos. A szerelmi vágyat és az elképzelt beteljesülést kifejező himnikusság, a két embert magába fogadó természeti környezet szépsége és az alászállás a női test rejtelmeibe, a lélek kétségbeesett vergődése s az önmagának is, a másik félnek is szuggerált összefonódás-élmény nemcsak az érzelmek összetettségére utal, hanem arra is, hogy minden lélekrezdülést az emberiség évezredes „közös ihletével” hitelesíti a klasszikus mű.

Valachi Anna mindkét irodalomtörténeti könyvében remek oldalakat szentelt ennek a költeménynek. Gyönyörűen mutatja ki az életrajzi körülmények alapján a „költő szerelme szalmaláng” példájának vehető, valójában tragikus mélységekről hírt adó mű lelki tartalmát. A vallomásban a de profundis kétségbeesése rejlik, de közben a boldogságról is teljes értékű képzetet ad rajongó hangvételével s reményben fogant, meghitt Mellékdalával „Az emberi test összehangolt működésének grandiózus látomásával a költő a világ rendjét, az isteni tökéletesség „öntudatlan örökkévalóságát” tette nyilvánvalóvá” – írja az elemző. Bizony, hogy ez nem a testiség sematikus, vulgármaterialista értelmezése, hanem az eszménykereső, ha úgy tetszik, az „idealista” József Attila jellemzése. A testiség a legmagasabb rendű lelkiséget fejezi ki, anélkül, hogy „földhözragadtan” érzéki eredetét megtagadná. S hogy lélektanilag is mennyire biztosan ítéli meg Valachi Anna az önelemzés útvesztőibe bonyolódó, a lelkiállapot szélsőségei közt hánykolódó személyiséget, arról ez a részlet árulkodik: „az Óda a tehetetlen és hisztérikus önzés lázadása az elmúlás ellen (zengem, sikoltom, / verődve földön és égbolton)”. S hogy stílusérzékét is mennyire mélyen foglalkoztatja a költemény, arról azok a részletek tanúskodnak, amelyekben (a középkori Mária-himnuszokat analizáló nyelvtudósokra hivatkozva) az összehasonlító irodalomtudomány módszerével vizsgálja az Óda merész fordulatait. A műelemzés nem terjed ki a nagy mű teljes létfilozófiai, poétikai és esztétikai vizsgálatára – ám ezúttal nyilvánvalóan nem ez volt a cél. Így is sokat köszönhetünk a versről adott fejtegetéseinek. Engem ráébresztett, hogy az Óda nemcsak esztétikai és ontológiai vizsgálatot igényel, hanem teljes értékű sorsvizsgálatot is, hiszen „a szív legmélyebb üregeiben / cseleit szövő, fondor magányt / s a mindenséget” bírja szóra a szerelem. S itt nem arról van szó, mint a költemény 4. részében, ahol a képzelet leszáll a női test, a szervek, az örök anyag, a természet körforgásában rejlő öntudatlan örökkévalóság rejtelmeibe: itt egzisztenciális magányról van szó, s ez a motívum az 5. versegységben az „el vagyok veszve, azt hiszem” halálsejtelmében és tragikumában tér vissza magasabb síkon. S akik a műről szeretnének teljes értelmezést kapni, azok nem kerülhetik el az összevetést más költeményekkel. Valachi Anna tudja, hogy amikor József Attila valamelyik remekét írja, egyszersmind az egész életművén dolgozik. A legintuitívabb költő egyben a legtudatosabb is. Minden fontosabb vers (olykor a kevésbé jelentős is) előre- és visszamutat az életmű más pontjaira. Egyetérthetünk az elemzővel, amikor (mások tapasztalatait is felhasználva) az Ódát a Flóra (1-5) kompozíciójával veti össze, és a Flóra-szerelemben fokozott éterizálódást vesz észre, noha lényegében mindkét szerelem csak a képzeletben létezett. Más példát is mondok a nagyobb összefüggésekre, ha már az „öntudatlan örökkévalóság”-ot említettem. Ha az Óda az érzéki-érzelmi gazdagságot árasztó művek reprezentatív darabja, akkor az életmű másik, ugyancsak grandiózus költeménye, az Eszmélet a filozofikus József Attila-i minőséget képviseli a legmagasabb fokon. S milyen szépen jelzi az átellenes pólusokat az öntudatlan örökkévalóság az Ódában – és az arany öntudat az Eszméletben! E nagy költészet két sarkpontja ragadható meg ezekkel. A fogalmak nyelvén mondva, a lét és a tudat állítható párba e költői képekkel. Az ilyen ellentétek, egymásnak dialektikusán felelgető fogalompárok bősége egyedülállónak tetszik ebben az életműben, ahogy azt a József Attila-irodalom oly pazar bőségben vonultatja föl – Valachi Anna írásait is beleértve.

Még egy versre kitérnék, amellyel részletesebben foglalkozik Valachi Anna. A költő „kedvencéről” van szó, a Holt vidékről. Nem tudom pontosan, hogy 1932 elején írt művét meddig vallotta legkedvesebb alkotásának József Attila, de az adatok szerint évekig erről beszélt, ezzel példálódzott leggyakrabban versbarát ismerőseinek. (Idővel valószínűleg más művére tette át a hangsúlyt. Megtehette, hiszen a témakörön belül maradva is, a két és fél évvel később keletkezett Falu még mélyebbre ás ugyanannak a paraszti világnak a megértésében, mint a Holt vidék.) A költeményt elemző Valachi Anna észrevétele kétirányú. Egyrészt arra hívja föl a figyelmet (a József Jolán-féle életrajz, illetve a szabadszállási helyszínt mintegy fél évszázada fölkereső Szabolcsi Miklós nyomán), hogy a tájleírás szinte térképszerűen pontos: tó, a halászkunyhó, a szőlő, a szilvafák helyrajza tódítás-szépítés nélkül kerültek a versbe. Másrészt arra figyelmeztet, hogy mégsem közvetlen megjelenítés ez, hanem (ahogy Csoóri írta a Téli éjszakáról) lelki táj, az emlékezetben letisztult, személyes elemekkel felruházott táj. A költő éppúgy megőriz(het)te benne gyerekkori benyomásait, mint a későbbi, kamaszkori és felnőtt ifjúkori látogatások során szerzetteket, s így a különböző időpontokból származó emlékképek egymásra rétegződhettek. A költő szabadszállási emlékei közül Valachi Anna joggal részesíti előnyben azokat, amelyek egybeesnek a Mama halálának idejével. A tizennegyedik évében járó fiú a háború utáni ínség idején falusi rokonaihoz utazott, hogy élelmet szerezzen anyjának. A vasúti közlekedés 1918 végén lehetetlenné vált, Attila hetekkel az anya halála után érkezett haza. A vers harmadik szakaszának dermesztő képeibe belejátszhat ez az emlék: „Jeges ágak között zörgő / időt vajúdik az erdő. / Csattogó fagy itt lel mohát / s ideköti csontos lovát / pihenni.” Nemegyszer találkozom olyan véleményekkel, amelyek szerint az ilyen életrajzi eredetű adalékok nem érintik a mű esztétikumát, így az olvasói élményt sem. A fagyhalállal fenyegető tél önmagában is szuggesztív kép. A költészetben, ősidők óta locus communisként összekapcsolódó tél és halál metaforikus azonosításához s a kép átélhetőségéhez a versmagyarázók egy része szerint nem kell tudni a költő anyjának haláláról és pubertáskori lelki megrázkódtatásról. A vers értéke független attól, hogy a szerző mit érzett, a műélvezet csakis a leírt szavaktól függ.

Úgy érzem, ezzel a József Attila-irodalom (és általában a műelemzés) egyik legsúlyosabb kérdését érintettem. Ha csak futólag is, igyekszem állást foglalni. A műalkotás csakugyan teljes értékű élményt nyújt önmagában, akkor is, ha keveset tudunk írója személyéről, életkörülményeiről, egészségi állapotáról és a korról, amelyben a mű keletkezett. Ám végzetes felületesség volna, ha szemünket befognánk, és fülünket becsuknánk minden információ előtt, amely a szövegen kívülről érkezik, s legfeljebb azokkal a művekkel vetnénk össze a költeményt, amelyekre konkrétan utal. Az olvasó természetes ösztönétől, az elemi kíváncsiságtól hajtva szeretne minél többet tudni arról, ami megragadja, ami tetszik neki, és ami a mű szerzőjével kapcsolatos. Az egyes verseken kívül az életrajzi és történelmi háttér-információk is érdeklik. És nem csupán azért, mert kíváncsi, hanem mert minél több támpontot szerez a megértéshez, annál több ponton nyílik meg előtte a végtelenség. T. S. Eliot írja, hogy amikor műveket elemezünk, nem beszélhetünk kizárólag csak magáról a műről, gondot kell fordítanunk a körülállásra is. Abban igazuk van az „életrajzellenes” irodalmároknak, hogy a műalkotás szépsége a szövegközpontú, azaz nyelvi-poétikai megközelítésben is kimeríthetetlen, „végtelen” gazdagságot rejt. De az olvasó szeretné bővíteni az ismereteit kedvenc verseiről. Nekem például diákkoromban sejtelmesen szép volt a „kinek verséért a halál / öles kondérban főz babot” sor (Bevezető), de többet értettem meg a dalból, amikor megtudtam, hogy amikor Szabadszállásról késve hazaérkezett a költő, s megtudta, hogy a Mama halott, egy nagy lábas bab főtt a tűzhelyen. Tudatában a (talán pokolképzetet sugalló) látvány összeforrt a halál fogalmával. Értesülésem nyomán a metafora mégsem veszített sejtelmességéből: ellenkezőleg, a goethei konkrét-szimbolikus jelentésnek megfelelően tartalmasabbá és gazdagabbá vált, mint azelőtt.

Nem Nemes Nagy Ágnes írja egyik ars poetica értékű versében: „vödörnyi óceánt kerítek el a semmi ellen”; ez tökéletesen megfelel a József Attila-i „határolt végtelenség” fogalmának. Az olvasó is így van ezzel, amikor a műben tükröződő végtelenséget birtokába veszi. Nem mindegy, miféle és hányféle „merítésben” veszi magához a végtelenséget. Az az érzésem, hogy a dogmatikusan szövegcentrikus irodalomesztétika képviselői akaratlanul is úgy tesznek, mintha a műélvezet csupán egyszeri befogadói alkalomra, szinte csak az első benyomásra és a reá vonatkozó magyarázatokra korlátozódna. Talán még az is kiderül, hogy rejtett naivistákkal állok szemben, akik a befogadói ősártatlanságot védelmezik a tudatos befogadással szemben. Én úgy gondolom, a műélvezet élethosszig tartó folyamat (József Attila verseit, más klasszikusokkal együtt, egész életünkben forgatjuk), s az életrajzi vonatkozások, az alkotóval összefüggő értesülések mindig új és új megvilágításba helyezik a számunkra fontos műveket. Nem először idézem kedves Dosztojevszkij-aforizmámat: „Valakit ismerni már annyi, mint szeretni”. Ez a visszájáról is igaz: ha valakit szeretünk, akkor minél többet szeretnénk tudni róla. S ez érvényes a művészi befogadásra is. Valachi Anna azért teljesíti jól vállalt feladatát, mert szereti azt, akivel foglalkozik – ezért akar mindent tudni József Attiláról és kapcsolatairól, mindenkiről, akinek köze volt hozzá, s akinek révén megtudhat róla valami apróságot, szerencsés esetben valami lényegeset. Összeegyezteti a szeretet szükségszerű elfogultságát az igazsággal szembeni elfogulatlansággal és a tények tiszteletével.

Ennek bizonyságául ajánlom az olvasó figyelmébe azt a drámát, amelyet Valachi Anna „Minket, Gyuszi, szeretni kell” címmel írt meg. (A Palócföld 2006/3. száma közölte, s a Petőfi Irodalmi Múzeumban adták elő 2005 őszén.) Ebben a kiélezett lélektani szituációt és szerelmi konfliktust megjelenítő, megrendítő színpadi műben – túlzás nélkül állíthatom – minden elhangzó mondat, szó, történés megbízható irodalomtörténeti forráson, idézeten, dokumentumon nyugszik, s a legaggályosabb filológiai ellenőrzésnek is megfelel. Ugyanakkor a szerző irodalomtörténeti munkáiban ennek a fordítottja is igaz: az alapjában véve filológiai mű a jó regények izgalmával és érdekességével hat a költő iránt érdeklődő, adatok, tények és összefüggések sokaságára kíváncsi olvasóra. Dokumentumirodalom ez is – dokumentumdráma –, de még inkább szépirodalom, mint az eddig taglalt művei. Nehéz behatárolni, mi az írónő titka, hiszen a legcsekélyebb változtatás nélkül idézi fel és alakítja drámává számos szerző emlékiratait, leveleit, följegyzéseit. Miképpen tudja úgy csoportosítani és tálalni a puszta történteket, hogy drámai szerkezetté rendeződjenek, s ennyire az elevenünkbe vágjanak? Kombinációs műveleteiben oly észrevétlen fogásokkal él, hogy egy pillanatig sem kelti föl a „manipulációs” beavatkozás gyanúját, mégis megteremti a drámai egységet. A korábbi kísérletekkel szemben részrehajlás nélkül, a szerelmi háromszög mindhárom résztvevője iránti értéktudatossággal írta meg drámáját, s egyforma felelősséggel kezelte hőseit. A „Minket, Gyuszi, szeretni kell” József Attila-i felszólítás többesét komolyan vette, mert megfelelt hajlandóságának. A hatvanas években láthattunk József Attila sorsáról olyan drámai „feldolgozást”, amelyik Illyés személyében kereste a költő sorsához a bűnbakot, s a női felet sem kímélte hamisan moralizáló vádjaitól. A halott költő nem kapott elégtételt, ám az életben maradottakat sikerült megrágalmazni. Valachi Anna nemcsak József Attila emlékének – a megsértett igazságnak is adózott művével.

„Sokat töprengtem azon, vajon miért kiválasztott költőm József Attila. Miért érzem úgy, hogy – noha szinte mindent elolvastam róla, amihez hozzáférhettem – változatlanul olyan kíváncsi vagyok rá, mint legfontosabb hozzátartozóimra” – írja „Amit szívedbe rejtesz...” című könyvében Valachi Anna. Ritkán enged meg magának ennyi „lírát”, ekkor is csak azért, mert olyan szerzőre hivatkozik – Nemes Lívia pszichoanalitikus személyében –, akiben rokon lélekre talált: „Revelációként éltem meg, amikor kiderült, mások is hasonlóképp gondolkoznak róla.” Hozzáteszi: József Attila „az önmagában feladott reményt támasztja fel bennünk verseivel, ezért próbáljuk halála után ötven évvel is megmenteni, megmutatni, hogy jobb anyái lennénk, mint a mama és Jolán, jobb pártfogói, mint kortársai voltak, jobb analitikusai és pszichiáterei, mint az ötven évvel ezelőttiek. Emiatt kell diagnózisát is folyton újra átgondolni, és emiatt kell még emlékét is megvédeni a skizofrénia bélyegétől”.

Én úgy gondolom, hogy ha az irodalomtudós pár mondatban elárulja érzelmeit, azzal még nem vét a – némelyek által minden emberi megnyilatkozástól „féltett” – tudományosság elve ellen. Valachi Anna e vallomásától eltekintve mindig megőrzi tárgyilagosságát, sőt, ilyeneket is leír féltett kedvencéről: „Amikor önveszélyesen provokatív cselekedetei bumeránghatást keltve ellene fordultak, érzelmi labilitásán és identitás-problémáin is gyermek módjára, dacos indulattal vagy szeretetet zsarolva igyekezett felülkerekedni.” József Attila devianciáiról nem lehet hallgatni a pszichikai alkatot részletező életrajzi műben.

A szerzőtől idézett „skizofrénia bélyegével” és a „deviáns alkattal” a József Attila-irodalom másik, ugyancsak sokat vitatott, „kényes kérdéséhez” érkeztem: a költő idegrendszeri labilitásához és az összeomlásához kapcsolódó stigmatizációhoz. Ahhoz, hogy elmebeteg volt-e a költő, vagy „csak” túlérzékeny, a csapások súlyát elviselni nem tudó ember. Devianciája csakugyan „rossz jellemre” vall-e, mint ahogy olykor állítják, vagy csupán a túlérzékeny, csapásoktól kikezdett idegrendszer elkerülhetetlen reakcióiként értékelhetjük viselkedését bizonyos helyzetekben (agresszív kitörések, menekülési kísérletek az öngyilkosságba, megbízhatatlanság, alkalmatlanság a rendszeres hivatali munkára, egészségtelen életforma).

Fölteszem a kérdést: mi a nagyobb emberi dolog: az-e, hogy valaki „beteg” elmével, zilált életformát folytatva is képes világirodalmi rangú remekműveket írni, vagy az, hogy ép ésszel el tudja viselni azokat az idegrendszeri megpróbáltatásokat és önmaga elleni merényleteket, amelyekre József Attila kényszerült/késztette magát a remekművek érdekében. S ami a devianciát illeti: vajon az nem fölemelő-e, hogy egy költő akkor is eszmetörténeti jelentőségű műveket ír a szabadságról és a rendről, az igaz és a való közti különbségről vagy a nemzetről és a társadalomról, ha időnként – főként önmaga számára – elviselhetetlenek a reakciói?

Mint már utaltam rá, Valachi Anna a betegség elméletével szemben azt az álláspontot képviseli, hogy az önelemzés során a mű érdekében olyan veszélyes területre hatolt a költő, amely szükségképpen eltávolította őt a „normális” életviteltől. Csak ez a „normális” ne volna olyan síkos terep... (Ki a normális a bolsevizmus és a nácizmus korában – amikor Thomas Mannt száműzik, Gorkijt meggyilkolják?) József Attila remekei Magyarország legjózanabb művészi megnyilatkozásai a harmincas évek Magyarországán, és ez a legfontosabb igazság a költő megítélésében. Valachi Anna joggal tiltakozik a „stigmatizálás” ellen, s védelmezi körmeszakadtáig a költőt a megbélyegzéstől. Messzemenően vele is tartok, amennyiben csakugyan a lejáratás, a hiteltelenítés szándékával nyilvánítják betegnek, azt a következtetést sulykolva, hogy egy „őrültet” nem lehet komolyan venni.

Fölteszem mégis a kérdést: mi van akkor, ha az orvosi diagnosztika fejlődésével, a rekonstruálható tünetegyüttes alapján egyszer bebizonyosodik, hogy József Attila csakugyan öröklött (és sokáig lappangó, majd élete vége felé manifesztálódó) vagy szerzett (az őt ért sorozatos megpróbáltatások alapján nem is csodálható) skizofréniában (vagy más elmebetegségben, például a skizofrénia paranoid változatában vagy mániás depresszióban) szenvedett? Vajon meg kell változtatnunk elragadtatott véleményünket az Óda, az Eszmélet, a Hazám vagy a Bukj föl az árból költőjéről? Az „életrajzellenes” irodalmároktól eleve elvárható, hogy ha az életrajzi tények hidegen hagyják őket, akkor a betegség–nem betegség kérdésében se befolyásolja steril esztétikai érzéküket a „pozitív” elmekórtani diagnózis (föltéve, de meg nem engedve, hogy van ilyen). Aki pedig az életrajzot arra használja, hogy a beteg embert mint művészt diszkvalifikálja, mondván, hogy alkalmatlan az igazság megragadására, s egy ilyen kórjelentés esetén elfordulna a költő műveitől – annak az esztétikáját én érvénytelennek tartom.

Van még egy úgynevezett kényes kérdés: az öngyilkosság vagy baleset? kérdése. Valachi Anna ebben is meggyőzően foglal állást. Úgy nyilatkozik a költő összeomlásáról és utolsó hónapjairól, hogy elhárít minden gyanút afelől, hogy hamisan romantikus színben akarja feltüntetni a költő kivonulását az életből. A költőnek a halállal kapcsolatos megnyilatkozásait – verseit, leveleit és mások által följegyzett szavait – minden bizonnyal ő értelmezi jól, ahogy a tragikus szárszói eseménnyel kapcsolatos nyomozati anyagot is: József Attila meg akart halni, élete öngyilkossággal ért véget. Ezt azonban – a régebbi beállításokkal ellentétben – nem a messianisztikus kijelentésekben bővelkedő életmű megdicsőülésének kell tekintenünk; arra nincs szükség a művek mellé. Öngyilkossága nem tiltakozó gesztus volt – ahhoz ott vannak protestáló versei. Az önként vállalt halál, saját szavaival mondva: a menekülő élő legutolsó menedéke. Ha mégis balesetet szenvedett a szárszói vasútállomáson („föltéve, de meg nem engedve”), ez sem változtatna nyilvánvaló szándékán. Akkor csupán képtelenséggel határos véletlen következett volna be. Ez pedig így fogalmazható meg: József Attila elhatározta, hogy végez magával, majd miközben ennek módozatát fontolgatta, döntésének végrehajtásához nem saját akarata, hanem a véletlenül bekövetkező baleset segítette hozzá.

Vajon ez változtatna-e valamit a lényegen – egyéniség, sors és költészet megrendítő egységén, a versek hitelességén s időt lebíró értékén?

Sütő Csaba András
(F)elfedni a rejtélyt

(Lázár Balázs: Nézd, Lear papa. Orpheusz Kiadó, Bp., 2006)

A borítón a koponya szürkéje, Harlekin-orr, mosolyra festett, maszkírozott arc. Aztán a hiányzó tekintet; az üreges szem, a halott látvány, mely egyszerre jelenti a hiányt, s egyszerre posztulálja a valamikor látotta(ka)t. Ami a kettőt összeköti, az induló, kicsorranó könnycsepp; s már az se bizonyos, hogy a halott tényleg az, hogy a halott sír. Mindennek ellentéteként: a halott él, vagy az élő halott, vagy él az élő, csak épp élőhalott? Rejtély.

Egyszerre titokzatos és magától értetődő; paradox, a koponya okán, és természetes, hiszen a tetemen ott a maszk. És az előadás? Kezdetét vette már vajon? Véget is ért? Folyamatban (elmúlásban) van? Mi történik ebben a feszített, merevített állandó (nem mellékesen: állandósított) jelen(idejűség)ben?

Mintha egyetlen képben látszana realizálódni a címben megszólított Lear király, s mintha a shakespeare-i tragédia kérdéseinek lenyomataként tekinthetnénk a borítóra s ezen túl a kötet verseire; embernek születtünk, hogy meghalhassunk, s ebből a pozícióból vagyunk kénytelenek – tetszik, avagy nem – felmérni: mit s mennyit ér az ember a világban.

Három ciklusba szervezve jelent meg Lázár Balázs verseskötete, mely, igazodva a borítóról mondottakhoz, a fenti kérdéseket teszi fel, illetve a fenti alappillérekre építve szervezi magát költészetté. Fellazított, szabad, illetőleg részben kötött versformákkal; kimondottan kötött, szabályos verset nem találhatunk, ám ez nem is baj; Lázár inkább a lazított formák között érzi otthonosan magát. A mondanivaló, a gondolat egységes megjelenítése fontosabb, mint a strófák esetleges követése, s ezt a felülírást magunknak is el kell fogadnunk.

Az első ciklus, a Maszk látszólag banális kérdésfelvetése kimondottan izgalmas megoldásokkal párosul. A maszk nemcsak az emberi minőségek elrejtését, elrejtettségét jelképezi, de a világ tényeinek, az időben és térben egymástól távoli (distanciaképző) jelenségek egymásra vetítését, vetülését is. A lírai én itt kezd el vizsgálódni, az ekképp felfogott, állandósított jelenben. Mindezt alátámasztja a kötetnyitó Terasz is: „Majd felhők fátyla lebben, / s mint apró testékszerek, / megcsillannak a csillagok: / fényük millió évek hordalékát / szivárványhártya-szűrőn át / mossa az agykéreg apró barázdáiba. / (A fény, mint kozmikus emlékezet; / csillagfénybe kódolt titokzatos múlt, / ami a jövőidőben érkezik a jelenbe.) / Mintha most érne ide egy levél, melyben / egy ismeretlen ős küldene üzenetet: / „nincs más idő, csak ami benned ketyeg”.

Az egyetemes és az egyéni(ség) találkozása okozza a versek feszültségét; a töprengés értelem szerint mindig kérdésekkel jár; szerencsés, hogy a kimondott, szövegszinten megjelenő kérdések mellett Lázár rendszeresen él a kérdéselhagyás eszközével, azaz csupáncsak a válaszok olvashatók, s a kérdések hozzágondolhatók.

A belső lelkiállapotot általában a külső valóság felől indulva szervezi meg; így a külvilág látható, tapintható vagy éppen absztrakt tényei egyszerre válnak a meditáció alanyaivá és tárgyaivá, egyszersmind trópusokká szerveződve mutatnak önmagukon túlra. A lírai én viszont fegyelmezett. Noha erősen metaforikus szövegekkel operál, mégsem szakad el képeiben a valósan (is) érzékelhetőtől; az emberi sorskérdések ilyeténképpen megfelelő súlyt kapnak. Olybá tűnik, hogy a világ tükörkép. Olyan tükör, mely formálja az arcot/arcokat. Ezekből születik aztán a maszk. Nem feltétlenül elrejtésre kelletik gondolnunk, hanem inkább arra, hogy az emberi életre rávetülő viszonyok (a világ megtapasztalása, de ugyanilyen hangsúlyosan: az emberi nexusok) miként hagyják nyomukat életünkön.

A második ciklusban egy amerikai tanulmányút nem létező (értsd: meg nem írt) naplójának karcait olvashatjuk. Már a címmel is érzékeltetve van a vállalkozás képtelen volta, noha e ciklus létrejötte, léte arra talán bizonyíték, hogy az emlékezés alól semelyikünk nem lehet kivétel. A hagyományos emlékezés helyett Lázár fineszesebb megoldást választott, s ezzel rengeteg csapdát elkerült. Talán a mindentudó narrátor terminust kölcsönözve, a mindentudó lírai én elnevezése a legmegfelelőbb. A nézőpont/lírai pozíció nemcsak hogy időbeli távolságot teremt és hidal át, de a tapasztalatokat is eldolgozza és prezentálja. Ezzel a beszédmóddal egyszerre nyílik lehetőség a megidézésre és a tanulságok, tapasztalatok összegzésére. A kötet verseit egy logikai egységként felfogva láthatóvá válnak az emléktömbökből (néhol töredékéből) megteremtett tanulmányút állomásai; még valamiféle nagyon laza időrendiség is érvényesül, amely nem kötelező érvényű ugyan, ám rekonstruálható. Lázár mindig egy konkrét emlékből, egy elmentett és újra aktivált információból indul el; ehhez kapcsolódnak aztán az akkori és a jelen idejű betoldások, kiegészítések. Ezek megfelelő arányú vegyítésével jut el aztán az egyediből az általánosig. Fontos megjegyezni, hogy egy versen belül ez nem feltétlenül jelent szigorú sorrendiséget, a kettősség azonban mindenhol tapintható: „talán mert génjeim megedződtek / a Közép-Kelet európai / sorscsapásokban alattomosan / pusztító mindennapokban / vagy olyan szinten mérgeződtek már / hogy egy újabb átlagos adagot már meg sem éreztem”. Ezt inkább utólagos kalkulációnak (kommentár) tekinthetjük, visszatekint, késleltet, feszültséget generál, egyre jobban tudni akarjuk, mi is történt, s folytatja aztán a tulajdonképpeni emléktömbbel: „történhetett hogy a kirándulás / másnapján csak rajtam nem égtek / a mérges tölgytől kiütések...” (poison oak) Ezzel a látszólag egyszerű megoldással a mondottak felértékelődnek, miniatűr történetté állnak össze.

A másik kínálkozó attitűdöt is kiaknázza; az idegenség és a hozzá kapcsolódó, előbb látensen, majd valósan is megjelenő honvágy a ciklus másik fontos szervezőelve. Mindezt találkozások revideálásával teremti meg; a társak a tanulmányúiról éppúgy megidéztetnek, mint a boltosok, az alkalmi szerelmek, a magányos republikánus; ismerősök és ismeretlenek, kvázi egyforma súllyal esnek a latba, hiszen csak eszközei (még ha mégoly nemesek is) az emlékezésnek, felmutatott szegmensei annak az univerzumnak, amiből a lírai én verseit szervezi.

A harmadik ciklusban Lázár ismét hangot vált. Ezúttal Lear király bölcs bolondjának adja ki magát. Ez újabb beszédformát tesz lehetővé. Minden alkalommal Lear a megszólított, Lázár pedig él a szerep adta lehetőséggel. Ebben a ciklusban a hangvétel elsúlyosodni látszik; néhol szatirikus-ironikus hangot üt meg, de végig érezhető a játékból adódó frivolitás. Mielőtt még komolytalanul vennénk, s azt gondolnánk, hogy a bolond bolondozik, ki kell jelentenünk: igencsak komoly bolondozás ez. Leart nemcsak megszólítja; delokalizálja és dekontextualizálja; elszakítja shakespeare-i környezetétől, és a jelenbe emeli át.

Fontos, hogy Lear nem beszél; igazából több, nagyobb lélegzetű drámai monológként is felfoghatnánk (s ennek a cím is megfelel: Lear papa, avagy a Bolond följegyzései) e ciklus verseit. A király jelenléte ugyanakkor fontos; az aposztrophéhez s a drámai szituáció megteremtéséhez elengedhetetlenül szükséges, arról nem is beszélve, hogy a Bolond társaság nélküli bölcsessége értelmetlen és hiábavaló lenne.

Ami a drámai monológokat kissé aláássa, az a szövegek nyelve; nagyon közel vannak az élőbeszédhez, ami nem feltétlenül baj, sőt akár szándékot is láthatunk mögötte. Lear király ekképpen a dolgos mindennapok része, hétköznapivá montírozott figura, nem egy megközelíthetetlen karakter (műbe zárva), hanem jelenség.

Lear-ség, Bolondság? Igen, gyaníthatóan igen, s mindezt akár általános érvényű világészleletként is tekinthetjük, felvehető, alkalmazható attitűdként. A Bolond álarca (maszkja) – szerepéből adódóan – maszk marad. Ám hallgatni őt, s meglelni mondandója mögött a lényeget: ebben rejlik némi ráció.

Sinka Annamária
Gombostű a szívbe

(Darvasi László: A titokzatos világválogatott. Magvető Budapest, 2006)

Recepcióelmélet, befogadásesztétika, elváráshorizont. Elég egzotikusan hangzanak, mégis ezeken a fogalmakon tűnődtem Darvasi László könyvhétre megjelenő könyve, A titokzatos világválogatott forgatása közben. Meg persze azon, hogy a könyvvel való első találkozáskor mennyire meghatározó a címben, alcímben elhelyezett néhány jól pozícionált szó. S itt most a világválogatott és a sport szavak keltette pillanatnyi vonakodásomra is gondolok, hisz a fülszöveg rögtön a nagy magyar sportkönyvek közé helyezi a megjelent kötetet, s a cím is egyértelmű asszociációkat kelt az időben igencsak közeli, a valóságban is megrendezésre kerülő futball-világbajnokságra utalva. A labdarúgás története alcím is rájátszik erre, szinte determinálja a kronologikus, folytonos történet iránti vágyat. Opinio falsa. Mármint a műfajt tekintve, hisz a könyvet felépítő, műfaji határokkal zsonglőrködő tárcák, tárcanovellák, karcolat- és krokiszerűségek szálai közé Darvasi hihetetlen mennyiségű – egymástól időben és térben is távol álló – történetet zsúfol be. S az egy cím alá szervezett, látszólag összefüggő darabok is igen szerteágazó gondolattöredékekből, anekdotákból, hiteles, de legalábbis a hitelesség illúzióját megteremtő aprócska hírekből építkeznek, szippantják magukba a futball különlegesen értelmezett mindennapjainak néhol ironikus, groteszk, másutt abszurdba hajló történéseit.

A könyv a labdarúgás – hagyományos értelemben vett linearitást és kronológiát nélkülöző – apró részletekből összeálló történetének a megírására vállalkozik, s az ironikus (esetenként önironikus), személyes hangvételű tárcák különösen vegyülnek a felszínen a focitörténelemből szemezgető, a játék szubjektív tényezőit – az ismeretlenség homályából pillanatokra kibukkanó játékosokat – vagy éppen a futball nagy legendáit érintő hiteles, kvázi hiteles, esszenciaszerű történetekkel.

A kötetet nyitó előszón és a sajátosan záró helyen lévő (átlagos esetben szintén előszóként funkcionáló) prológuson kívül Darvasi a történeteket öt, tematikailag egymástól észrevehetően elkülönülő szerkezeti egységre osztja, s a jórészt csattanóra kiélezett írások a mindennapok burka alatt komoly morális, egzisztenciális, ontológiai kérdéseket is érintenek, s a futball igen tágan értelmezett világa csupán laza kapcsot biztosít köztük.

Darvasi gyakorlottan, nagy precizitással használja a kisepika erős sűrítésre, kiemelésre, nagyításra, kihagyásra, csattanóra épülő szerkezetének minden vonását, s ahol lehetőség van, a narráció adta játékot. (Érdekes filológiai adalék csupán, hogy jó néhány írás határozottan eltérő szövegváltozatban – néhol csak szavakban, másutt a történetek ívében is különbözve – került már előzőleg is publikálásra.)

A történeteknek sajátos atmoszférát nyújt az irreális, szürreális elemek váratlan felbukkanása, a fikció és valós észrevétlen összemosódása, ami természetszerűen már az első oldalakon elkezdődik: a szubjektív narráció sajátosan csúsztatja össze az öregedő csatár és a szerző világát.

Az előszó nem pusztán az olvasás kontextusát teremti meg sikeresen. Ígéretet kapunk arra, hogy a könyv további része a játék értelméhez, a labdarúgás lényegéhez visz, vihet bennünket közelebb, s az utolsó szerkezeti egység, majd még hangsúlyosabban az utolsó tárca címében is erre az ígéretre építve egyfajta (zárójelesen jelzem: meglehetősen ironikus) keretet von a kötet köré. S az utolsó írást követő, Puskás, Pelé és George Best mennyországi focijára építő prológus, bár teljesen különbözik a kötet összes darabjától, hangulatilag mégis jól illeszkedve zárja Darvasi történeteit.

Az előszót követő szerkezeti egység, Az én világválogatottam első darabja, a Vár Szófia, Amigo! által elkezdett, majd a többi történetben folytatott finom célzások Esterházy, Ottlik, Hrabal világára (Kukorelly csak egy előző szövegváltozatban nevesített személyes érintettségére), a futball irodalom és a valódi irodalom egybejátszatása különösen tágítja ki a játék szóhoz kapcsolható igen tág jelentésmezőt. A Miért éppen a labdarúgás? kauzalitásra építő szerkezete mögött felsejlő ironikus, a látszólag lényegtelen dolgokat kulcspozícióba állító szerkesztés, a csapongó élménydarabokból építkező mondatok, gondolatfoszlányok több írásban is feltűnnek. A szerkezeti egység címadó darabja, Az én világválogatottam a klasszikus dantei problémakörre adott posztmodern válaszként értelmezhető: az emberélet útjának felén túl mi lehetne fontosabb, mint a saját „világválogatott”, az én számára felállított prioritások megnevezése és pozicionálása. Így kaphat helyet a kapuban a hangsúlyosan nagybetűs NŐ, jobb- ill. balhátvédként a LEVES és a ZENE, a középhátvéd (egyben csapatkapitány) a SZERETET, középpályás a MONDAT, centerként a GYEREK játszik, és a sajátos humor tükröződik abban, hogy a sokat bírált cserejátékos ISTEN.

Az öregedés, a halál, a kitaszítottság, mellőzöttség gondolatát különlegesen árnyalja József Attila, Kosztolányi világának hangulatokban való felidézése (Amikor jönnek a fiatalok). A tárcában felhangzó hamleti kérdés torz parafrázisa: a „hányni vagy nem hányni”, a szubjektív én elmúláshoz való viszonya a szakaszt záró írások vissza-visszatérő témájává válik (Visszaköszön Karcsika, Az alapozás), s a személyesnek tűnő történetekbe érdekes kontrasztot nyújtva ékelődik be a Nincsen edzés! apró írásokból álló gyűjteménye.

A másik berni csoda kezdetű rész a címadó, egyben a kezdő tárcanovellával megidézett, furcsa, fordított világot tár elénk. Mi lett volna, ha az ‘54-es világbajnoki döntőt a németek helyett a magyarok nyerik, s ezzel sajátosan elcseréljük nemcsak a győzelmet, de a két ország bennünket fájdalmasabban érintő múltját is, s a szatirikus-ironikus történet igézte világban semmi köze nem lett volna a dinamikusan fejlődő, sportját, futballigáját is a legjobbak közé emelő Magyarországnak, a csalódott, egyre inkább süllyedő, elsekélyesedő németekhez.

A második szerkezeti egység rövidebb-hosszabb írásai emberi tragédiákat, a hétköznapiból kiemelt, kinagyított, néha abszurd, néha fájóan szép, vagy egyszerűen csak fájó történeteket sűrítenek össze jó néhány nép hihetetlenül tágan értelmezett (sport)-történetére utalva. Így kerülhet a történetek közé a Dubrovnik ostrom utáni városában a bőrkabátos férfiak csupán agresszív, problémás gyerekekre koncentráló utánpótláskeresése (Miért volt annyira kiváló a délszláv labdarúgás a Tito utáni káoszban?) vagy a szerb háború nagyon is valóságosan kísértő képei (Egy srebrenicai labdarúgópálya). S a sort folytathatnánk a 77. percben szisztematikusan átálló, angolokat megveszekedetten gyűlölő Liam Butt történetével (Liam Butt, az áruló) vagy a II. világháború első megsemmisítő táborát működtető Chelmo és Lódz városa között 1941 decemberében megtalálható futballpályák kérdésével (Chelmo és Lódz). Az egység utolsó tárcájában megjelenő edző fiatal játékosának adott válasza, miszerint a labdarúgásban csak egyetlen igaz: a fájdalom (Mi igaz a labdarúgásban?), a tárcák egyik fontos kulcsává válik.

A Nők, szép csatárok darabjai bár sokféleképpen írnak a sport és a nők, a sport és a játékosok meglehetősen nehezen definiálható viszonyáról, az első pillanatban megragadott sajátos irónia a legtöbb darab sajátja. Az írások sorrendje is sajátos hangulatot idéz: az egymást követő tárcák érezhetően árnyalják egymást. Így sajátos ellenpontot jelent a passzolásról, nem pusztán mint a játék, de az élet egyik legfontosabb, sokak által félreértelmezett eleméről szóló írás (A passz), és a mellette lévő, a szándékos faultokról, akadályoztatásokról, balesetekről szóló tárca (Fault, és amikor az ember fogva van). Több darab örökít meg félbeszakított meccsekről, lelőtt, szabálytalankodó játékosokról, bírókról szóló hihetetlen, már-már abszurd történeteket. Így szövődik be Csuka partjelző – kezdeti híradások szerint a játékost, de valójában mégis csak a bírót érintő – rúgása két egymást követő írásba is (Csuka partjelző, A szívbe állított szögletzászló). Néhány tárca a történetek sokaságába beleszőve sajátosan tágítja ki a futball nyelvét, szabályait, szókincsét a körülöttünk lévő világ történéseire. S válik országunk többsége buta, könnyen kijátszható hátvéddé (A csel), vagy így beszélhetünk Petőfiről, Kosztolányiról vagy éppen Tolsztojról mint „nagysálas drukkerekről” (A szurkoló). De hasonlóképpen tűnik lehetségesnek a német és angol labdarúgók immár kétezer éve tartó hadakozása (Az angolok és a németek, és Eric Cantona), Quasimodo középcsatársága vagy egy jól ismert názáreti tornatanár jó kétezer éves cselekedetei (Nők, szép csatárok).

A negyedik szerkezeti egység, A Góllövő neve meghökkentésre játszó minimáltörténeteinek egyik szembeötlő vonása a címekben is megjelenő tömörségre, a szavak erejének maximális kihasználására irányuló, következetesen meg is valósuló szándék. A történetek a nevek ismételt szerepeltetésével, a helyszínek pontos datálásával lavíroznak a hihető és a hihetetlen határán. Az írásokban bujkáló, már szinte szerkesztési elvként funkcionáló megmagyarázhatatlanságot néhány felvillantott töredék – Vincenzo Orsi gyakorlatilag nem létező csele (Vincenzo Orsi csele), a barcelonai elmegyógyintézet lakói által megismételni kívánt magyar-spanyol meccs (A megismételt magyar-spanyol), vagy a beszédes nevű Albert Liberati 1956. október huszonharmadikán eladott góljának őrjítő emléke (Albert Liberati, a francia játékos) – is jól jelzi. A darabok sorrendje itt sem véletlenszerű: a fehér ruhás lány kihagyásos, balladaszerű történetét (A batisztruhás) például kétségkívül sajátosan ellenpontozza a felejtést mint taktikát alkalmazó edző históriája (A posztmodern edző), de a sorrendiséget használja ki a tökéletesség súlyát viselő játékosok teljesen eltérő esete is (Teixeiro Vicente, Saarinnen Pekka).

Darvasi nagyon finoman képes játszani a szavak erejével, az általuk közvetített hangulattal. Az írások szerkesztésében következetesen jelenik meg a csattanóra épített – olvasói aktivitást is feltételező – néhol váratlan poén, s így különlegesen hat Lorenzo Madero vélhetően fausti szerződése (A szerződés), Pedro Cruz nem kevés morbiditást tartalmazó végrendelete (Pedro Cruz), a Szesztasztoronkonisz nevet viselő játékos váratlan dührohama (A góllövő neve) vagy a szakasz utolsó írásában feltűnő Dobre atya kegyetlenséget súroló istenhite (Dobre atya).

Az utolsó tematikus egység címével visszakanyarodunk a kiinduló, megválaszolandó felvetéshez: Mi is a játék értelme? De lehet-e akár a válaszadás lehetőségét meglátni a játékostársa szívét kitépő, a Fegyelmi Bizottságnak tettét álszenten mentegető játékos beadványában (Sykora halála), vagy a játékosok büntetéseiről szóló gyűjteményben (Hogyan büntetik a játékosokat?)! Nem tudom. A szerkezetüket, felépítésüket tekintve igen változatos írások ismét a játékosok felé fordulnak. Így hallhatjuk meg Jancu Baldescu szótlan feleségét, a filozófus középpályás egész életére kiható tévedését vagy Igor Ljusics kutyaharapásos esetét (Néhány fontos tévedés a labdarúgásban).

A szerkezei egység hosszabb terjedelmű, szubjektív narrációt tartalmazó tárcanovellái, tárcái – az őrült kapus csapongó, a szálak közé Camus, Mándy, Handke nevét belefonó anekdotái (Egy őrült kapus beadványa), az Azt találtuk ki, hogy hajrá, Türkiyemspor, egy szálra összefűzhető, keretben végződő története vagy az Egy berlini edző naplójából című írás Tóth Árpádot, Adyt, József Attilát felidéző sorai – különösen kötődnek az első írásokhoz.

Az utolsó darab (Most, hogy végre megtudtuk, mi a játék értelme) az ígérethez híven a különböző részek közé mozaikszerűen beékelődve meséli el Igor Hlebnyikov megkapó történetét, aki irányító középpályásként egy fontos kupameccs előtt rájött a futball értelmére. Egy piros lapocskára lefirkantotta, majd gombostűvel rögzítette éppen a szíve fölé, de persze a szavak a fejéből játék közben kitörlődtek, a cédula elveszett, és csak egyetlenegy dolog maradt meg kihúzhatatlanul: a gombostű a szívébe. Igen. A játék értelmének a hajszolása közben a hiszékenyek megkapják jól megérdemelt leckéjüket. Nincs egyetlen írással megadható abszolút válasz, de a keresés közben szemünk elé kerülő írások sokféleképpen árnyalják az egyetlen felmerülő kérdést. Mi is lehet a játék értelme? Pillanatnyi megvilágosodás, felettébb sok fájdalom, kutatás realitásban, fikcióban, s a végén marad a gombostű a szívben.

Szűcs Sándor
Tomi felnőtt lesz

Benedek Szabolcs: Kommunikációs zavar. Pont Kiadó, Budapest, 2006.

Benedek Szabolcs – túl négy regényen és két novellásköteten – az elmúlt évek novelláiból állított össze egy reprezentatív válogatást. A Kommunikációs zavar című kötet elbeszélései összefoglalják az író eddigi narrációs kísérleteit, világszemléleti elemeit. A kiválasztott novellák minden szempontból változatosak. Hangnemük a gúnyos-ironikustól a tárgyilagos-szenvtelenen át a tragikusig terjed. A történetek a magyar középkortól napjainkig terjedő időtartamban mozognak; a fikció, a meseiség, a múlt újraértelmezése, valamint a szociológiai pontosság, a kvázi-szociográfiaszerűség különös feszültséget teremt a művekben.

Fontos leszögeznünk, hogy a leghangsúlyosabb művek (számszerűségükben is) a jelenkort értelmezik, s az írói világlátás is itt tapintható ki leginkább. Benedek novelláinak világa nem a 20. század, ő már a 21. század írója. Posztmodernsége ilyenformán akár szó szerint is érthető. Szóval 21. század: menedzser-lét, álmisztika, újszerű személytelenség. Benedek Szabolcs igen jól ismeri ezt a világot, az olvasónak folyton az az érzése, hogy mindenhol jelen van, ő is átélője (esetleg hőse), elszenvedője a történéseknek. Az egyes szám első személyű narráció ugyan elég ritka, mégis egy omnipotens elbeszélő alakja bontakozik ki az írásokból.

A kötet szerkezetéről röviden annyit, hogy az első tíz novella szociografikus ihletettségű, látlelet a XXI. század első évtizedéről; a következő öt elbeszélés történelmi jellegű, míg az utolsó három novellaciklusnak is felfogható. Ez utóbbi novellákat a Parázsvölgy főhősének, Sárosdinak az alakja kapcsolja össze. Jelen, múlt, jelen tehát a válogatás időstruktúrája.

A kötet indító, ezért különösen hangsúlyos elbeszélése a Kommunikációs zavar. A mű Tomi, az író fejlődési, nevelődési regénye novellába sűrítve. Látszólag erőteljes a lélektani szál, valójában azonban a metajelentés az igazán lényeges. A dadogás, a kommunikációs zavar az én és a világ közötti zavar; a világ az én számára örökre asszimilálhatatlan, idegen. Ennek felismerése a felnőtté válás kezdete.

Más, de legalább ennyire tipikus élethelyzet konkretizálódik a Füst és az Üzenet című novellákban. A Füst főhőse, Bakonyi Dénes éppoly kiszolgáltatott, mint Csilla a szingli üzletkötő az Üzenetben. Az őket körülvevő miliő mára irodalmi toposszá vált. Az egyént tárggyá süllyesztő, metafizikai vonatkozásokat is hordozó társadalmi-politikai közeg, Gogoltól Kafkán át a posztmodern korszaknak is jellegadó megnyilvánulása. Az Üzenet szerkezetileg is figyelemreméltó: tragikus csattanóba torkolló klasszikus novellaszerkezet. (Tovább parafrazálva Garaczi László Voltaire parafrázisát – „a lehető világok leglehetőbbike” – ez a világ a reménytelen világok legreménytelenebbike.) Személytelen világ és személytelen szerelem. A novellák hősnői, Eszter, Lídia, Csilla, alávetik magukat a személytelenség törvényének, „ez van”-típusú realitásként kezelik, de mégis mindegyikük keresi a menekülés lehetőségét. Ki az ezotériában, ki a biblikus szövegekben próbálja magányát feloldani. A prostituálttá vált Csilla (Zóna) számára a fürdőkád a menedék, a szenny azonban a lélek szennye, s mint ilyen lemoshatatlan.

A hatvanötödik év és a Kóla együttes a generációs problémákat állítja középpontba. Bodor Imre (A hatvanötödik év) Dani apjának (Kóla együttes) a generációja. Az előzmény Bodor bácsi, a következmény Dani. Bodor bácsi az utolsó, még élhető világ képviselője. Öngyilkossága jelképes: az a világ végleg elveszett, Bodor Imre (és nemzedéke) semmit sem mentett át belőle. Nincs kapcsolat a nagyapák és unokák között. És mit adtak ezek az apák a fiáknak? A Kóla együttes legendáját. Az akkor komolynak hitt, de valójában kisszerű lázadás végpontja egy kispolgári fordulat után a konszolidált konzumlét lett. Dani (menedzser generáció) szükségszerű következménye a hatvanas évek „nagy nemzedékének”.

A második rész elbeszélései egyén és történelem kapcsolatát, illetve a történetírás relativitását vizsgálják groteszk és ironikus fénytörésben. Az elbeszélő, mint Virginia Woolf Orlandója, beutazza a múlt fontos és kevésbé fontos állomásait, s tudósít minket az események fonákjáról.

A nagykörűi sváb, Schulz Mátyás úgy szenvedi át a történéseket Hitlertől Sztálinig, hogy képtelen bármit is felfogni azok értelméből. Egészen más figura Koegerman, az alkimista. Ő a természet mágikus rejtelmeit kutatja, életcélja a transzmutáció, a higanyból aranykészítés titkának feltárása. Az írói nézőpont az elbeszélői narrációban tárgyiasulhatna. Benedek a többes szám első személyt használja, s a szándékolt „tudálékosság” mindvégig bizonytalanságban tartja az olvasót: vajon az elbeszélő hisz a rózsakeresztességben, transzmutációban, bölcsek kövében, vagy pusztán játszik velünk. Az utóbbi novella ironikusan gonosz zárlata természetesen nyitva hagyja a kérdést. Miért is? Mert a történet – minden történet – soha nem zárul le, a transzmutáció téren és időn át ma is tart. (Itt mindenki figyelmébe ajánlom Benedek Szabolcs kitüntetett figyelmét a szabadkőművesség iránt.[1]) Nincsenek tehát végleges és lezárt „ügyek”, csak olvasatok. Így is történhetett. Nem kell minden mögött előre eltervezett konspirációt látni, egy-egy pletyka, félreértés, véletlen történelemformáló erő lehet.

A kötet zárlata három Sárosdi-novella. A kissé suta, esetlen, kövérkés Sárosdi csetlik-botlik az életben. Találkozik hétköznapi és extrém emberekkel, szituációkkal, de mindenhol önmaga marad, őrzi léte földhözragadottságát, prózaiságát. Ebben a világban, úgy tűnik, ő az egyetlen normális ember. Alakjában Benedek egy nagyon szerethető irodalmi antihőst, egy igazi „figurát” teremtett.

Benedek Szabolcs prózájáról írtak nagyon pozitív, pozitív és negatív kritikákat. Valószínűleg mindegyik igaz a maga módján, de hát, ahogy a történelem viszonylagossá válhat, úgy az esztétikai értékítéletek is. Kétségtelen, hogy vannak stiláris megbicsaklások, de mégis jó olvasni ezeket a történeteket. Mert túl a puszta artisztikumon, így egyszerűen és letagadhatatlanul rólunk, a mi világunkról beszélnek. A magunkra ismerés, a felismerés pedig mégiscsak fontos, hanem a legfontosabb dolog.

Pozsonyi Zoltán
Véráztatta, félretaposott férficipő

Ember Mária: Mindent késve. 1956-os naplójegyzetek
és feljegyzések. Noran Kiadó, Budapest, 2006.

Könyvtárnyit írtak már 1956-ról. A forradalom után emigráló értelmiségiek szinte még gyökeret sem eresztettek Nyugaton, máris hozzáláttak memoárjaik, tényfeltáró értékeléseik kiadásához. ‘89-et követően aztán itthon is gőzerővel megindult a honi hatalom által felejtésre ítélt eseménysor feltárása. Másfél évtized alatt megszámlálhatatlan kiadvány látott napvilágot, közülük tudományos szemszögből a meghatározó figurákat célkeresztbe állító politikai életrajzok, valamint a helyi közösségek eseménytörténetét olvasmányos stílusban bemutató összefoglalások emelhetők ki. Kevés kivételtől eltekintve azonban nem ezek a munkák, hanem a forradalom résztvevőinek visszaemlékezései, évtizedeken keresztül rejtegetett, az utóbbi másfél évtizedben közzétett írásai nyerték el az olvasók bizalmát. Utóbbiak számát gyarapítja Ember Mária górcső alá vett munkája is.

A kötet két nagyobb fejezetből áll: az 1956-os naplójegyzetek az október végi eseményeket mutatják be, a feljegyzések a november 18-ig terjedő időszakról szólnak. Mindeddig csak az első részt képező napló látott napvilágot a Beszélő október 23-i számának mellékleteként 1993-ban. Akkoriban az indokolta megjelentetését, hogy az (újság) író a közvélemény előtt addig ismeretlen információkat közölt a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságának fogantatásáról.

Ki volt, mit csinált Ember Mária 1956-ban? Erről ő így vallott közel négy évtizedes távolságból visszatekintve: „A Magyar Nemzet fiatal, de már valamelyes ismertségre vergődött munkatársa voltam, akinek a vasárnapi számokban is jelentek meg írásai!... Politikailag a Nagy Imre köré gyülekező, külső és a Petőfi Kör körül kialakult körhöz tartoztam.”

Mindez azonban fabatkát sem ért október 24-én, a komáromi pályaudvaron. Itt állították meg ugyanis azt a vonatot, amellyel egy képkiállítás megtekintése után Bécsből hazafelé tartott. Ekkor még nem sejtette, hogy „lekéste” a forradalmat. A forgalmistától megszerzett előző napi újságokból, az ellentmondásos rádióhírekből megsejtette, hogy bajok lehetnek Pesten. A valós helyzettel az esti órákban a Népliget táján találkozott, amikor utastársaival együtt az ülések alatt keresett menedéket a szerelvényre zúdított golyózápor elől. A városban folyó eseményekről nem sokkal többet tudott meg a következő napon sem, pedig a Petőfi Kör csonka vezetősége lakásukon tartotta rendkívüli, helyzetértékelő ülését.

Az ismerethiány már szinte elviselhetetlenné vált a forradalom negyedik napján. „Információt, információt, információt!” – követelte némán. Napok teltek el, mire rájött, hogy a rádió és a telefon mellett az utca szállíthat ismereteket a városi történésekről. Egy élelmiszerbolt előtti várakozás közben persze gyorsan megtapasztalta: a sorban állók igazi (rém)hírforrások. Telefonon munkára jelentkezett a szerkesztőségben, ahol közölték vele, hogy a nőket már mind hazaküldtek, egyébként sincs rá szükség, mert csak egy-két oldalas, röplapszerű kiadványt adnak ki.

Október 27-én reggel villámcsapásként érte őket a kijárási tilalom kihirdetése. Férjével, Hegedűs B. Andrással jobb híján egész nap a rádió és a telefon mellett gubbasztottak. Az egész napos fogság után megváltásként értékelték a másnapi kijárási tilalom részleges feloldásáról tudósító éjszakai rádióközleményt.

Barátaik reggeli telefonhívásaiból kiderült, hogy a bátrabbak már az egyetemen gyülekeznek, ráadásul szerveződőben van valamiféle forradalmi értelmiségi kör is, amelyhez kapcsolódniuk kellene. Amikor beértek a bölcsészkarra, a folyosókon már hullámzott a tömeg, a lépcsőház egy főhadiszállásra emlékeztetett. A jogi karon ugyanaz a „forradalmi felfordulás” fogadta őket. Épp jókor érkeztek, egy alakulóban lévő értelmiségi társaság „munkatársakat” toborzott. Telefonkezelőket, jegyzőkönyvvezetőket „vettek fel”, Ember Mária (ahogy ő fogalmazott) ajtónálló lett. A Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága megalakulását követően már némileg testhezállóbb feladattal is megbízták, a szervezet sajtócsoportjában ő felelt a szerkesztőségekkel való kapcsolattartásáért, emellett a beözönlő érdeklődők tájékoztatására napilapokat szerzett. Ki sem látszott a munkából, ennek ellenére figyelemmel kísérte a vidékről, különösen szűkebb pátriájából (Szolnok megyéből) telefonon érkező híreket. Jó néhány társával együtt az éjszakát az egyetemen töltötte, a politikai gazdaságtan tanszéken rendezkedtek be, ágy gyanánt kanapék és összetolt fotelek szolgáltak, kabátokkal takaróztak. Másnap átnyargalt a New York Palotába, ahol több mint kétszáz ember jelenlétében új szerkesztőgárda vette át a Magyar Nemzet vezetését, ő lett a belpolitikai rovatvezető helyettese.

Az új helyzetet vegyes érzésekkel fogadta. Elégedett volt a vezető újságírók személyével, saját pozíciójával azonban nem értett egyet: „Nem akarok én rossz cikkek olvasásába, javítgatásába beleőszülni, hagyjanak meg engem riporternek továbbra is [...], hogy gyárakba és falvakba, iskolákba és boltokba egyaránt járhassak.” Október 26-án egy teherautó platójáról kenyeret áruló férfi, négy nappal később sebesültek, betegszállítók láttán ötlött fel benne a riportkészítés gondolata. Az elmaradt interjúk után marcangolta az öntudata, úgy érezte, hogy nem „igazi újságíró”, pedig az volt. „Békeidőben” megszokta, hogy a kapott és a szerzett információmorzsákat hírekké ragasztja össze, ám a forradalom alatt a bizonytalan forrásokból származó, gyorsan inflálódó (rém)hírek között képtelen volt eligazodni.

A falak közötti lét, a személyes érintkezések hiánya elfojthatatlan szorongást eredményezett benne és férjében. „Nem tudjuk, hogy helyesen tesszük-e, hogy itthon kuksolunk. Nem volna ránk valahol szükség? Nem tudnánk valahol hasznosítani magunkat?” A Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága létrejötte előtt Ember Mária egyik földije, aki ráadásul korábban udvarolt is neki, azt kérdezte tőle: „Te itt akarsz maradni? [...] Nem tudod, hogy ez színtiszta őrület?” Amire kissé zavarodottan ő csak annyit felelt: „Megpróbálunk részt venni a rendteremtésben”. Néhány nap alatt azonban világossá vált, hogy „nem mennek [...] az értelmiségi közvetítési kísérletek”. Az utcára (ki nem) merészkedők számára úgy tűnt, hogy a napok múlásával, a szovjet csapatok beharangozott kivonása, a kormány intézkedései ellenére, egyre átláthatatlanabb a politikai, katonai helyzet. Ember Máriát azonban mindez csak serkentette „küldetése” teljesítésében. Az értelmiségi társaság közvetítőjeként, újságbeszerzőjeként nemegyszer kapualjakba ugrott be a golyózápor elől, „engem nem fog a golyó, [...] a kíváncsiságom nagyobb” – mormolta magában. Az utcai cikázás azonban nem volt izgalom nélküli, mindig attól tartott, hogy fehér zoknija, amit az elrongyolódott orrú harisnyájára húzott, célpont lesz. A röplapok azonban többször megállásra késztették, a legtöbbjüket legszívesebben a kabátzsebébe tette volna, egy hússzínű viszont erős félelmet gerjesztett benne. A szövegben szereplő kettős S betűk az SS-re emlékeztették. Megrettentette ez az apróság, nem tudta, hogy véletlenről vagy szándékos üzenetről van-e szó? Hasonló szorongás fogta el, amikor arról hallott a rádióban, hogy vidéken több helyütt kiszabadították a börtönökből a közönséges bűnözőket. Azzal próbálta magát nyugtatgatni, hogy a Bastille lerombolásakor sem csak „finom értelmiségieket, széplelkű politikaiakat” engedtek szabadon. Az egyik könyvesbolt teljes árukészletének felgyújtására azonban már nem talált magyarázatot. Eszébe jutott a Heinének tulajdonított mondás: „Ahol könyveket égetnek, ott nemsokára embereket égetnek.”

Holocaust-túlélőként tisztában volt azzal, hogy az emberi gonoszság határtalan. Ebből fakadóan ösztönösen utasította el az emberi méltóság meggyalázását, bármelyik oldal követte el is azt. „A villanypóznán mintha rongybaba lógna. Az arca fekete és lapos... Laposra van verve?! [...] Valamit tenni kell, sejtelmem sincs, hogy mit [...] Igenis, békéltetőbizottságok kellenek. Szót érteni... És az arcok... Milyenek voltak a tömegben az arcok? Kajánok, kárörvendők? Röhögcsélt valaki?... Nem, az emberek inkább csendben voltak, komorak. Figyelők, töprengők. Talán egy vénasszony, egyetlen lumpenproli némber vigyorgott a fogahullott szájával, de nem talált rokon érzelmekre. Most. Amikor már felhúzták. De addig... miféle publikum biztathatta a gyilkosokat?” S miféle emberek voltak azok, akik a Parlament előtti tömegbe lőttek október 25-én? Ember Mária csak „munkájuk eredményével” szembesült. „Gyors, gyakorlott mozdulatokkal rakják be amott a holttesteket, most veszem észre, hogy a járdasziget pereméről még csöpög, tövében tócsákban áll a vér, meg vagyok dermedve egészen, alig érzékelem, mi történik velünk, mintha alvadna a vér bennem is.” Meglepőnek tűnik, de volt olyan hely a városban, ahol az élet a megszokott kerékvágásban ment tovább. A gyerekek nyugodtan rugdosták a rongylabdát, önfeledten hintáztak, az asszonyok a gangon perlekedtek, miközben a szőnyegeket klopfolták. A többség számára azonban a bezúzott kirakatok, a leszaggatott, földet seprő villamosvezetékek, a vidékről élelmiszert szállító teherautók jelentették a mindennapi valóságot. Ember Mária „hozzászokott” a „háborús viszonyokhoz”, az elpusztított életet, a szenvedést kifejező vér látványát viszont sohasem dolgozta fel. Emlékezetében nem a lyukas zászló, a Kossuth-címer, hanem egy véráztatta, félretaposott, jobb lábra való férficipő maradt a forradalom jelképe.

Ember Mária naplójában bepillantást enged egy értelmiségi csoport szárnypróbálgatásaiba, emellett önmagáról, a forradalmi hétköznapok (ha voltak egyáltalán ilyenek) nehezen eligazodó, de fáradhatatlanul tenni akaró kisemberéről is hű portrét fest. A kötet második részében november első tizennyolc napjára vonatkozó (a sorozatszerkesztőt idézve) „rövidítések, kérdőjelekkel dúsan megspékelt és sokszor megformálatlan (fél)mondatok, krónikási, szépirodalmi nyersanyagok” találhatók. Csak sajnálhatjuk, hogy a szeizmográf-érzékenységű szerző a feljegyzéskötegéből, amely a külső szemlélő számára legalább annyira megfejthetetlen, mint amennyire informatív, nem rekonstruálta lebilincselő naplója folytatását.

{fel}